Keresés

Markó Béla

FOGYÓ IDŐ

A hullámzó mezőben egy bogár

evickél, csápol, fürdik boldogan,

s míg jólesőn nyújtózik, elrohan

fölötte már a nyár, csak a kopár

tengerfenék marad, mint amikor

a fürdőkádból leszalad a víz,

s egyből hideg lesz, dideregsz te is,

testedről minden szennyet elsodor

fogyó időd, nyakig, térdig, s alig

takar még életed, rossz tagjaid

sorra kibuknak most a semmibe,

roskad a hab, és leapad a fű,

megvillan már a tücsökhegedű,

lépj ki hát, s öltözz Isten képibe!

A megmérő idő, (1988-1989) [327.]

Markó Béla

BETELJESÜLSZ TE IS

Belülről nyílik minden, csillagok,

virágok, méhek, ajtók, ablakok,

belülről jön a hívás, hogy jöhetsz,

belülről jön a tiltás: elmehetsz,

szerelmed kulcsot ad ki ablakán,

szerelmed egyedül él csillagán,

s te vendég vagy, mint füvekben a fény,

amely kialszik, ha leszáll az éj,

szükséges jó, szükséges rossz, de csak

egy benti kérdés felelete vagy,

s ha nem kérdeznek, te sem válaszolsz,

magadból már csak egyre kifelé

haladsz, csíraként új fények felé,

míg életedből végre kihajolsz.

Mindenki autóbusza, (1987-1988) [76.]

Markó Béla

A REMÉNY SZONETTJE

Mert mindig volt és mindig lesz egy napszak,

hol korán érkezők s későn jövők

akarva-akaratlan összefutnak,

s egybefogják a széteső időt,

talán esténként, talán reggelente,

autóbuszban vagy kint, fák alatt,

most ébredtek vagy nem feküdtek még le,

hazulról jönnek, haza tartanak,

találkozik, mi volt s mi lenni készül,

az ok és a cél majd egymásra lel,

nem látható, hogy ki jön, ki megy el,

tudás az álmodással kiegészül,

s egy pillanatra két test összeér:

ki emlékszik s ki emléket remél.

Kannibál idő, (1987-1988) [137-138.]

Markó Béla

AZ OTTHON MEGHATÁROZÁSA

Valahol ott van az otthon ahol

hóemberek őrzik a házat éjjelente

valahol ott van az otthon ahol

virágzó bokrok őrzik a házat éjjelente

húsból és vérből való az otthon

húsból és vérből és elharapott szavakból

elharapott mondatokból kékre festett

égből és kékre festett házfalakból

kékre festett madarakból való az otthon

meg-megújuló alkonyatból fűből és csontból

gyermekkorból és kamaszkorból való az otthon

napokból hónapokból s évekből

való az otthon és levelekből

tintától feketéllő papirosokból

madárlátta kérdésekből és feleletekből

való az otthon s a mozdulatból

ahogyan hajunkat igazítjuk s a forrásból

amelyet kézről kézre adnak

hogy szomjukat csillapítsák az arramenők

húsból és vérből való az otthon

és gyöngyvirágból rózsából tulipánból

sírásból kacagásból tizenkét hónapos

nyárból háromszázhatvanöt napos

havazásból de leginkább üzenetekből

való az otthon a hely ahonnan

kéthetente levelet csomagot kapunk

igen így hívjuk így nevezzük: a hely

ahonnan levelet csomagot kapunk a hely

ahonnan néha látogatók is jönnek a hely

ahova nem mindig térnek vissza a költők

csak néha verset írnak róla.

Szétszedett világ, (1974-1976) [104-105.]

Markó Béla

IDÉZŐ

A nap huszonötödik órájában

szerelmed csillagképébe értem.

Az éjszakák és nappalok közötti

távolság

már nem távolság nekem.

Ha néha nagy sárga virágot

sodor szemem fölé a szél,

eljátszadozom a fényességgel.

A huszonötödik óra vándora

vagyok,

indulok toronyiránt

világló tested látására.

Világló testeden

országló tekintetem,

ím, le-lenyugszik.

De minden huszonötödik óra

reggelén

szerelmed csillagképében ébredek.

Előttem van észak,

hátam mögött dél.

Jobbra tested nyugszik,

balra tested kél.

Mint vándor,

ki délkörein néha megpihen,

tűnődve nézlek,

míg tekintetem ösvényén tovalépdelsz,

s utánad fordulnak a napraforgók.

Szétszedett világ, (1974-1976) [75.]

Markó Béla

A HÓ ÉRKEZÉSE

Sűrű tétova hullással

földet érnek

az égből kitaszított hóemberek

s lyukas fazekat sárgarépát

törött seprűt szereznek

hogy elfödjék tisztaságukat

hűvös szívükből mosolyt varázsolnak

bohócmódra bohóckodnak

zizeg a seprű fújja a szél

s a lyukas fazék oldalán

darabka málló földdarab

sározza fehér arcukat

sűrű tétova hullással

mint kitaszított angyalok

földet érnek a hóemberek

lyukas fazekat sárgarépát

törött seprűt szereznek

s elvegyülnek a gyermekek között.

Szétszedett világ, (1974-1976) [64-65.]

Markó Béla

AZ ESŐ ÉRKEZÉSE

A vizek fölé hajol az eső

valahol hanyatt fekszik

a tenger

s elgondolkozva nézi

visszahulló arcát

a háztetőn lépked a víz

s odabent

jobb kezükkel a bal kezüket

szorongatják az öregasszonyok

hogy ne érezzék magukat egyedül

mi azt hisszük

hogy a miatyánkot mondják ilyenkor

s nem halljuk

ahogy a kinti nyugalomban

a kiszáradt kutakat

mint a csecsemőket

megszoptatja az eső.

Szétszedett világ,

(1974-1976) [64.]

Markó Béla

SZÜLETÉS

Az anyák méhe óriás

és tiszta mint az égbolt

csillagok apró nyilallások

bolyongnak benne olthatatlan

s mint málnabokron a málnaszem

zúzott arcon a kékség

fel-feldereng a véges

szemekben valami végtelenség

felhők mögött a tiszta nap

foltos arcon a nyugalmasság

az anyák méhe óriás

akár az őszi égbolt

s mint málnabokron a málnaszem

zúzott arcon a kékség

keringek én is a májfoltos ég

hűvös magzatvizében

dideregnek a születendők

az anyák méhe óriás

akár az őszi égbolt

– amikor ezt a verset írtam

tél volt.

A megmé-

rő idő, (1968-

1973) [71.]

Markó Béla

TAVASZI ESTE

Meg-megomlik a fények piramisa.

Mazsola-arcú öregasszonyok

kenderfonál-énekére halkan

rácsukódnak a zsoltároskönyvek.

Mint hímzett asztalterítőt,

reszkető kézzel

megigazítják a csendet,

tiszta, suhogó lepedőt

húznak az ágyra,

s lefekvés után

sokáig mocorognak

jószagú kalács-éjszakában

mazsola-arcú öregasszonyok.

A szavak városában, (1968-1973) [50.]

Markó Béla

ZENE

A télben mint óriás partitúrában

ideges ujjal lapoz a szél

egy-egy apró gally

hangjegyek letört szára

sodródik szavaink közé

távoli nagydob a nap

a szívverések közti szünetekben

tompán hallszik a fény

hegedűk szétszakadt húrjaként

rángatóznak a fák

üveghangú fuvoláival

körülvesz a fagy

el-elcsuklik a szerelem

a jégvirágok feltörő énekét csitítom

meleg számmal az ablakon

s hallszik a fény míg alkonyatkor

utolsót dobban a távoli nagydob

a nap.

A szavak

városá-

ban, (1968-

1973) [45.]

Markó Béla

ÉBREDÉS

Lepattogott a zöld festék

a fákról

madaraimat délre küldtem

frissen vasalt ég várja

ünnepeimet

arcom fölött

óraketyegés villog

rekedten ugat a hold

a tegnap esti cigarettafüstben

kivörösödve köhögnek a rózsák

az asztalon egy szemüveg

szememre gondol

mocorog

hajnalodik

a hó emlékezetében

nagy pelyhekben hullnak

a csillagok

s csendünk hatalmas egére

felkúszik

az ébresztőóra csörgése.

A szavak városában,

(1968-1973) [41.]

Markó Béla

KÉSZÜLŐDÉS

A fák óriás sarokvasán

csikorogva fordul el az ősz.

Lepereg a rozsda.

(Hullnak a fáradt levelek,

mint szó a papirosra.)

Pohárnyi meleg, tejízű világ.

Opálos fényben úszik az arc.

Boruljon rám a mosolyod

– egyszer majd úgyis kitakarsz.

Fel-felsötétlik hallgatásunk.

Kitapogatjuk egymás szavait.

Idegeinken zúzmara a fény

– egy új évszakba beleszabadít.

Szúrós bogáncsok dideregnek:

szelek gyolcsába göngyölt ereklyék.

A fák óriás sarokvasán

csikorogva fordul el az ősz,

s a rozsda is pereg még.

A szavak városában,

(1968-1973) [35.]

Markó Béla

KÖRFORGÁS

I

Mint tejescsészébe szuszogva a gyermek,

úgy hajlik a reggelbe a táj.

Asztalhoz ültet, terít nékünk asztalt

a fény, felszáll a köd,

s korán kelő öregasszonyok

aprócska testén úgy libben a szoknya,

mint hamar jött fényesség a

töpörödött fákon, míg elcsitul

a didergés,

párálló, megszegetlen kenyér még

a nappal, asztalhoz ültet,

terít nékünk asztalt a fény,

felszáll a köd,

s indulnak már az apró bogarak

fűszálon fel az égbe.

II

A gyöngyöző verejték hűvösen elpörög,

elfogyott kenyerünk,

nyugalmunk tiszta lepedő,

maradék tekintetünkbe óvatosan

becsomagoljuk a későn fekvő

öregasszonyokat,

s elalvás előtt még halljuk

a suhogást:

jönnek az apró bogarak

fűszálon le az égből.

A szavak városában,

(1968-1973) [27-28.]

Markó Béla

ÉNEK

Az eső lassan ránk csorog,

megyünk, és nem gondolunk másra.

Forog bennünk a szerelem

az értelemig vásva.

A kövek szélén nő a fű.

Az éjszaka megállít.

Szavaink között eltalál

a gondolat hazáig.

Forog bennünk a szerelem,

gyönyörű rétek áznak.

Feldobnám magam, mint a hal,

virágnak, világnak.

Cérnaszálon egy csillagot

a szél az ablak előtt lenget.

Pendül, szakad a cérnaszál:

csillag csapódik a csendnek.

Kannibál idő, (1968-1973) [10.]

Markó Béla

ESŐHOZÓ

Világgá indultak a fák,

valaki ellopta a holdat.

Sötétben félnek a kaktuszok,

az ablakon mégis kihajoltak.

Tegnap még nőttek a gyökerek,

füvemen harmat látszott,

nem jöttél, s látod, elfeledtem

– esőhozó, esőhozó –

hangtalan hajnali táncod.

Tenyeremre a hallgatás

ringó vizeket álmodott,

szikkadt utakat keresnek bennem

meg nem született záporok.

A szavak városában, (1968-1973) [10.]

Markó Béla

INDULÁS

Rohanunk ringó füveken

bámulni égszínkék csodákat,

s már készül bennünk szép gyanútlanul

a feltétlen csodálat.

Kövek, bogáncsok, csillagok

arcunkat érdesebbre marják,

s már nem krajcáros tisztaságot

jelent nekünk a fiatalság.

Játékainkból lóg a kóc,

s a dolgok titkosabbik arcát

suhogó szelek, vadvizek

forgatják, féltik, kitakarják.

A megmérő idő, (1968-1973) [177.]

Márki Zoltán

A KERTBEN SZERDA VAN

Ómama kapál a kertben,

villognak a diófák, harmatosak,

megkezdték a sorakozót

(éjszaka is talpon álltak)

a barackfák, cseresznyefák, a szilvafák,

két körtefa

első világháború előtt szerzett rangjával

vezeti őket

a hamvazó sziromhullásban,

oldalt a ribizkék a kerítésbe kapaszkodnak,

a birsek, a naspolya, a málnás

nem jutott ki még

az újdonatúj kedvű tavaszba,

mely fehéren, halványpirosan lebegve

érkezett ide.

Ómama kapál a kertben,

földszagú, nyirkos illatokban,

egyik ágyástól a másikig

fekete ruháján meg nem pihen a nap

a paprika, az uborka, a sóska, a paradicsom

kifényesedő rendje fölötti hajladozásban,

a hagymát palántázza, a répát a kijelölt

sorba csak, az engedelmes petrezselymet vigyázva,

a krumplit elosztja kupacba,

a példának szánt – lássuk, milyen lesz –

sértődékeny sütőtökmagot sem mellőzi,

mindennek helyet szorít,

igazságérzete megingathatatlan,

csoportosan terelgeti

szófogadásra szoktatott, könnyen megbántódó növényeit

a hajnali csorbáját kifenő ég alatt,

tudja a dolgát,

hetvenöt éve végzi.

Ómama kapál a kertben,

mi éppen csak segítünk neki öcsémmel,

esténként vizet húzunk a nyelves kútból,

a kandlik szárnyra kelnek ezüstösen

az istálló (egy ló), a kotárka (pár cső kukorica)

mellett kitaposott, mezítlábos ösvényről,

kilottyantják titkukat (nem a levegőbe)

a földre, az iszákos rögöknek,

a csíranövesztő, erőtgyűjtő, megmaradt bizonyosságnak,

a levegőben minden meghatározhatatlan,

a röpülők tán megjelennek,

hajtások, indák, kacsok, fázékony levelecskék

ijedten kapnak Ómama beporzott szoknyájához,

és ő beszél nekik,

kézmeleggel csitítja őket,

közös tennivalójuk

az élet.

Ómama kapál a kertben,

a gyom gyarlón már hazudik,

de nem járhat túl az ő irtózatos eszén,

nem kerülheti el

a betolakodókat sújtó ősi bosszút,

a szomszédból átjön a fakopács,

átjön a fekete bársonyú rigófütty is,

a bogarak búnának a megtorlás elől,

a drótsövény hatszögletű kockáin keresztül

kíváncsiságból benéznek az árnyékok,

illemtudón visszahúzódnak aztán,

szitakötők cikáznak le-föl, szürcsölni sugarat,

a káposztalepkék forgalma sűrül áttekinthetetlenül,

méhek dongják körül a délelőtt határát,

Ómama kapál, virágot ültet, gyümölcsöt olt

mindennap,

a kertben szerda van

örökké.

A kertben

szerda van,

1981 [74-76.]

Márki Zoltán

A VERS EGY SZÓ VOLT

Mindent

a bőrömön próbáltam ki, főként

a hajnal szabadalmát,

a hűvös fényt.

Egybehordtam

a szénák, árnyak illatát a völgyben,

hogy meztelen

fürödjem.

Naphosszat

úsztam a sikamlós folyóban

a víz alatti sugarakkal

jóban.

Tegeződtem

a fölkapott szelekkel s a halakkal

és mindenféle

alakkal.

Vérereimben

a szokásos sejtek csak énekeltek,

nem is sejtve, hogy

lelkek.

Ajánlottam

magam csodáknak és hiteknek,

a vers egy szó volt:

szeretlek.

Esténként

vártalak a nyári konyhán csókkal

s halaszthatatlan

lecsókkal.

Az élet

értett hozzánk és magához –

honnan tudhattam, játék

és halálos?

A kertben szerda

van, 1981 [59-60.]

Márki Zoltán

AMIKOR AZ ANDALÚZ HOMOK…

                          „Szellemében több a latin,

                          ritmusaiban az arab.”

                                                  Apollinaire

Amikor

az andalúz homok,

a csodálatos, bársonyos tapintatú,

alkonytájt egy pillanat alatt

lilásra szikkadó, érintetlen

andalúz homok,

a mindig visszaálmodott

ezüst-szűz leánytest

fogadta el simogatását,

élni kezdett

a horpaszokba húzott angyalszárny,

lebegés, napforduló,

és egy nyolcéves fiúcska

magához kérte a világot,

amikor

egybeírt egek alatt

kérdőre vonta Barcelonában, Párizsban, Cannes-ban

az elmozdult pillanatot, a léptékre

fogalmazott boldogságot, az elmerült

harangszót,

a tények meg a dolgok riadalmát,

és most beszélj! – mondta,

a vonalak nyelvtanát tanítva

emberségre,

a labda előkerült a gömbölyű semmiből,

a lélek kiült a szemek ablakába,

a csók tűzbe borította a délutánt,

amikor

a mosolya kettévált

és egy galamb rebbent ki belőle,

az erdők birtokba vették a túlbuzgó

áprilist,

először vette igénybe az egek díjszabását,

szobahőmérsékleten tartott reményeitől

szabadulva

kalapjába tűzte a nap bokrétáját,

amikor

a tenger gyökérzetére, a menetkész felhőkre,

a hegyek kezdetére, az idők keresztfájára

szögezte

szívét,

a női színek

mind elérzékenyültek,

bevallották, hogy Murillo és Goya után Picasso,

emlékeztek: Van Gogh és Gauguin után Picasso,

fölsikoltottak: Mondrian, Kandinszkij után Picasso,

magukba szálltak: Picasso, Hartung és Picasso,

és féltek,

hogy ez a szerelem is véget ér.

Az andalúz partokon a hullámok hajba kapnak,

ki őrzi a gyermekkorból fennmaradt

csodálkozást,

ki méri érintésed súlyát

az érzékeny szelekben,

ó, Picasso, merre vagy,

hová került a fények évada

és hol van már a tavalyi homok?

A kertben szerda van, 1981 [41-42.]

Márki Zoltán

HULL, HULL A HÓ

Hull, hull a hó hajadra,

szállongva, szabadon,

hull a hó a szavakra,

elolvad ajkadon.

Hull a hó homlokodra,

suttogva, hallhatón,

hull, hull a hó arcodra,

sóhaj a sóhajon.

Hull, hull a hó válladra,

mindent betakarón

hull a hó alakodra,

illatosan, nagyon.

Hull a hó, rád szakadva

csillog föl, csillogóm,

hull, hull a hó, csókolva

csókol, ezüstbe von.

A kertben szerda

van, 1981 [28.]

Márki Zoltán

A LEVEGŐ MEGMŰVELÉSE

Verset szoktam írni,

ha tétován-kecsesen megindul

a hószállingózás,

kezdetét veszi

a bokrok fehér növekedése,

lábnyomok utazása,

kül- és belterjesen a levegő

megművelése

a délutánban,

s mintha a föld világítana

holdnak, csillagnak, égnek,

három műszakban építkezik

a fény,

a tárgyak közélete megélénkül,

jártunkban-keltünkben illatokba

ütközünk,

reggel van

bennünk mindig,

mert semmi sem tud úgy kibontakozni

önmagából,

mint a hó.

A kertben szerda

van, 1981 [27.]

Márki Zoltán

A FÉNY EGY KÖNNYET EJT

Délelőtt történik minden,

az ég, a föld, a fák,

előkerül az ősz,

szétosztja magát.

Délelőtt történik minden,

a hang, a lent, a fönt,

a szélnek eszébe jutok,

elhullámlik a csönd.

A füvek megkeresnek,

kristályosul a víz,

a lankadt eső elakad,

megérkezel te is.

A fény egy könnyet ejt

szemedre, gyönyörűm,

s megkezdődik és nincs tovább

az idő gyönyörűn.

A kertben szerda

van, 1981 [25.]

Márki Zoltán

SOROK AZ ŐSZRŐL

Milyen szép ez a reggel

bennem,

benned,

napvilágra kerül

a harmat,

fél-lila, fél-kék, fél-rőt,

fél-árnyék, fél-fény,

hamvas horpadás,

suttogás a fákon,

s az ég

fél a végtelentől,

riad végzetére a levél,

roskad önmagába a fű.

Ó, könnyed visszatarthatatlanság,

térdre kényszerített szél,

vezeklő illatok,

süppeteg ösvény,

mely emberére akad,

midőn

elfordulnak a síkok hirtelen,

s magával ránt a rozsdás csönd.

Mégis:

mily szép ez a reggel,

mindent tudunk róla s magunkról,

itt születik előttünk,

elhal pillánkon,

hunyd le a szemed,

örökké

megmarad.

A kertben szerda

van, 1981 [24.]

Márki Zoltán

VARÁZSLAT VOLT

Feléd hajlott a fűz,

a víz, a tűz.

Nap, árny intett neked,

hegy, fellegek.

Hozzád szín, alkonyok,

csönd tartozott.

Erdő, virág, világ,

nőtt érted ág.

Benned fogant a jó

íz, millió.

A vers, az ég zenélt

egy szavadért.

Általad működött

fény, fű, fa, köd.

Jelen, jövő, a múlt

téged tanult.

Lett nap és éj csupa

titok, csuda.

Varázslat volt, miért,

ha véget ért?

A kertben szerda

van, 1981 [22.]

Márki Zoltán

ESŐK

Szerelmes vagyok

ebbe a nőbe,

ha esőre áll az idő,

mindig szerelmes leszek,

mikor zuhogni kezd

a szélszagú,

a fűszagú,

a hajszagú,

lelkig ázom bennük,

érettek,

kalászosak,

tűlevelűek,

aszfalton füstölgők

a záporok.

Szerelmes vagyok

ebbe a nőbe

a csuromvizes,

fürdőző napszakokban,

csapongó ősziek, fátylasak,

csepergő csipkések, téliek,

hullanak

szélesen és szálasan,

csobbannak a csöppek

nyáron,

tavasszal

az ingünk alá,

a bőrünk alá,

zuborgók,

sistergők,

sustorgók.

Állok tehetetlenül

a napverte lebegésben,

párákban, ízekben, zenékben,

szerelmes vagyok

ebbe a nőbe,

ha esőre áll az idő,

vagy ha kiderül.

A kertben szerda

van, 1981 [20-21.]

Márki Zoltán

KITELIK A NYÁR

Kitelik a nyár

ebből a fényből,

egymást keresi

minden hang, illat.

Kitelik a nyár

ebből a fényből,

csoportba verődnek

az ízek, a párák.

Kitelik a nyár

ebből a fényből,

szabad a szerelem

az izzó fák közt.

Kitelik a nyár

ebből a fényből,

kéken utánad kap,

fészket ver válladon.

Kitelik a nyár

ebből a fényből,

úgy érzem, érted

lüktet halálig.

Kitelik a nyár

ebből a fényből,

lángba borul

tőled a világ.

Kitelik a nyár

ebből a fényből,

ajkad az ajkamon

belefér egy percbe.

Kitelik a nyár

ebből a fényből,

kitelik az élet

egyetlen csókból.

A kertben szerda

van, 1981 [16-17.]

Márki Zoltán

A TENGER BETAKARTA ÖNMAGÁT

A tenger

betakarta önmagát

az éjben,

hangot váltottak

a fák,

a szelek múltja

épp hogy elért

homlokomig,

füvek örökléte

motozott

a feltörekvő

házak között,

miközben messzekísért

az egek hallgatása

a téren,

ahol egy költő

őrizte

hódító neolatinságod,

város,

ki a boldogságra

oly érzékeny

vagy.

A kertben

szerda van,

1981 [15.]

Márki Zoltán

MA EGÉSZ NAP

Ma egész nap sütött az ég,

májusi ég, áttetsző sugárzás,

hihetetlen, hogy elmúlik mégis,

és újrakezdi holnap reggel,

a park rózsás kedvében lesz,

talán nélkülem, talán nélküled.

Ma egész nap sütött az ég,

májusi ég, áttetsző sugárzás,

a fák között áthamvad halkan,

hihetetlen, hogy meghalunk mi is,

ha ennyire szerettünk élni,

s a levél zöld ágra vergődött.

A kertben szerda van, 1981 [14.]

Márki Zoltán

AZ ÉG VOLT A HIBÁS

Az ég

volt a hibás,

halvány fogalma nincs

a fellegekről,

tűzbe jön,

világgá indul alatta a világ,

szállong az öntevékeny szél,

idejében megérkezik az út,

megállja a füstölgő sarat,

a nádason pára ver tanyát,

az avar ezüst-verejtékben izzik,

zöldre lobban

a napsütésben a bokor,

lábra kapnak

a karcsú füvek,

mohó moháknak helyet szorít a zsombék,

és mindenütt

a hangok lassú benépesülése

hajnal óta,

sziporka pitypalatty a vetésekből,

a rigó sárga rikkantása,

fülemülék piros könyörgése

napszálltakor,

barnán koppanó cserebogár,

mint eltévedt golyó,

az ég

volt a hibás,

a levegőző alföldi látóhatár,

a gólyalábon álló csordakút

a lüktetés legközepén,

április befejezett körmondata

az uralkodó lebegésben,

az illatok honfoglalása,

a sarjak tömeges fölkelése,

gyöngyvirágok kíváncsi feje

a délelőtt fehérlő peremén,

orgonafák, amint röppenésre

szánják el maguk

déltájt,

a sugár, amint szemet vet a földre,

a kunhalom, amiben megbotol a végtelen,

a gyülekező erdők szabadságnyilatkozata,

az ég

volt a hibás,

állandó készültsége a kék őszinteségre,

a Költő,

mint otthon,

a ragyogással egy fedél alatt lakott,

lélegzetet vett

a tavaszból.

A kertben szerda

van, 1981 [12-13.]

Márki Zoltán

HATVANSZOR TIZENÖT

Az a hely

a világ legszebb

helye, ott

a vízimalom

és a Temes-híd

között

pont félúton,

ahol

letér

a szedres a kertek

elé

kéken.

Ma már

az a hely a világ

legszebb helye

a szélbe szédült

itatóval

szemközt,

ahol

az alkony

magunkra hagyott

negyedórányit,

ősszel,

a múlt idejű

akácok alatt,

a falutól

egy gyermekkorra.

Európától jobbra,

Európától balra

azóta

az a hely a világ

legszebb helye,

hatvanszor tizenöt

béke,

a súlytalanság

legközepén

két négyzetméter

csönd.

A kertben

szerda van,

1981 [10-11.]