"Vezetőjük egy protestáns tiszteletes, aki nekem a filmben a nyugati felsőbbrendűség eszméjének élő megtestesülésének tűnt."
Sajnos ez az ábrázolás, már amennyi így olvasva kiderül számomra, sok esetben még túl finomnak is mondható. És nem csak a múltban, hanem most is. És nem csak Amerikában, hanem itt is.
De azért voltak ellenpéldák is. Neveket csak a Fort Sill apacsok közt élő lelkészek közül tudok mondani. Walter C. Roe nevét már említettem, aki megfogadta, hogy bármibe kerül is neki, segít Naichénak kihozni az apacsokat a hadifogságból. (Geronimo már nem élt.) Az orvosa figyelmeztette, ha a telet nem egy déli szanatóriumban tölti, hanem Washingtonban, nem fogja túlélni. Nem is élte túl, de a csirikavák kiszabadultak. Ettől még lehetett volna nyugati felsőbbrendű. De nem volt az. Naiche festményeit, amiken legfontosabb közösségi rítusukat, a fiatal lányok beavató-rítusát festette le újra és újra, nem csak hogy nem ördögözte le, hanem rábeszélte őt, hogy mutassa be Washingtonban. A ma fellelhető legszebb ilyen festmény az ő hagyatékából származik, ajándékba kapta. A másikat egy másik lelkész, Leonard L. Legters, kisfia születésének emlékére. Beszédes dolgok ezek szerintem. A szabadulás után egyébként nem festett többé, új korszak kezdődött az életében.
Néha elkalandozok a valfil topikokon, és elriadok. Csupa fenyegetés, számonkérés, ijesztgetés a "kereszténység". Roe ezt nem tette, hanem megmutatta azt a szeretetet, amit Jézus a legnagyobbnak mond: ha valaki életét adja a barátaiért. De voltak mások is, akik rövidebb-hosszabb ideig együtt küzdöttek velük a kormányzati politika és sokszor a saját egyházuk érzéketlensége ellen is. Ilyen ember volt Simms, akinek a levél szól, ami gyakorlatilag egy ajánlólevél is egyben. Látszik, hogy Naiche egyenrangú fél Simms-szel szemben, az apacsok felé pedig egy törzsfőnök tekintélyével, mégis szelíden beszél. Nem fenyeget és nem kér számon. Egyetlen egy mondata van, ami bármilyen negatívumot hordoz: "Jézus nem akarja azt látni, hogy a sötétségben jártok." Nincs köztünk senki, aki jobban tudná, hogy miről beszélt, mint ő maga. De azért sejtjük.
Megint elkalandoztam "együgyűségem" irányába, de hát provokálva vagyok :) Jó értelemben. Csak azt akartam alátámasztani, hogy bár a kereszténység történelmét korábban egy mocskos pocsolyához hasonlítottam, és fenn is tartom a véleményemet, (ahogy azt is, hogy bocsánatkéréssel tartozunk a meggyalázott népek felé), a háttérben csendesen más dolgok is történtek. Elrejtett kis zugokban éltek és haltak emberek, akik tényleg azt végezték, amit Krisztus rájuk bízott: a békéltetés szolgálatát.
Annyira nem tudom, csak azt, hogy találtak egy félőrült nőt egy csecsemővel, a nő túlélt egy indián támadást. Majd meghalt és J.J. magához vette a kicsit. A feleségét is vmi igen ügyes módon szerezte meg annak apjától, a törzsfőnöktől ajándékba. De nem az ismert ajándékozási szertartáson, hanem csak úgy, mint ahogy egy kiskutyát adna vki egy havernak.
Nem tudom, hogy a "zokon vétel" mit jelent, érdekelne. Úgy érzed, hogy túlreagálták?
Általánosságban mondom csak, hogy az archaikus gondolkodásban minden rendkívüli esemény (betegség, baleset, stb.) szellemek műve, akiket valamiképp meg kell nyugtatni vagy ki kell engesztelni. Az éam. indián vallások ilyen szempontból nem voltak egyformák, a varjúról semmit nem tudok, de az ilyen heves ellencsapás mögött talán nem csak harag és kötelességérzet volt, hanem félelem is. Már ha van valós alapja a történetnek.
Ilyesmit mondani mindig nehéz, mert egyik oldalról úgy tűnhet, hogy kisebbítem a "tisztelet" értékét, amit nem akarok. Szeretnék Richard Twiss (lakota lelkész) háta mögé bújni, aki szerint bizonyos vallási cselekedetek mögött nagyon sokszor nem az áll, hogy "hisznek benne", hanem hogy "félnek tőle". Jung is így gondolta nagyjából. Ez persze sok esetben a kereszténységről vagy más vallásokról is nyugodtan kimondható.
Szerintem mások szent helyeit ne gyalázza meg senki, ha kedves az élete :)
Igen, az ősök szellemei eléggé zokon is vették, hogy beléptek a temető területére a fehérek. De J.J.-t nem bántották a szellemek, csak az élők a családját...
Annie és Nj kedvéért röviden ismertetném a film menetét:
Jeremiah Johnson a Sziklás-hegység gyönyörűségesen gyönyörű vonulatai közé megy, hogy prémvadászként próbáljon szerencsét.
Miután beletanul a "szakmába", a barátságos Flathead törzs egyik főnöke feleségül adja hozzá a lányát.
A törzstől külön élnek a hegyek között egy kis gerendakunyhóban.
Születik egy kis félvér gyerekük.
Namost idáig eléggé lapos, szokványos történet, de most jön az a jelenet, amire céloztam:
Fehér telepesek próbálnak átvergődni a Sziklások (Rockies) égbenyúló vonulatain, nyugatra tartanak, Oregonba, az ígéret földjére.
Vezetőjük egy protestáns tiszteletes, aki nekem a filmben a nyugati felsőbbrendűség eszméjének élő megtestesülésének tűnt.
Az a lényeg, hogy a csoport jól eltéved a hegyek között, hóvihar is fenyeget és J. Johnsontól kérnek segítséget, hogy biztonsággal át tudjanak kelni a hegyeken.
Johnson elvállalja, hogy segít nekik.
A legrövidebb út történetesen pont a varjú (Crow, Absaroka) indiánok egy ősi temetőjén vezet keresztül.
Johnson nem akarja megbántani a varjak szellemeit, ezért egy hosszabb útvonalat javasol.
A tiszteletes azonban - aki már azt is kifogásolja, hogy Johnson indián nővel, egyházi áldás nélkül él együtt - azonban megvetően letorkolja, hogy a pogányok sötét babonaságai miatt csak nem akarja őket ekkora kerülőre kényszeríteni.
Johnson jobb érzése ellenére keresztülvezeti a csoportot a varjú temetőn.
Persze az eset kitudódik és a filmben addig békés varjak vérengző vademberekké válnak: az első áldozat Johnson felesége és fia.
A film innen tkp. még folytatódik Johnson és a varjú törzs háborújával, de ebbe már nem akarok belemenni.
Értitek, hogy mire céloztam, amikor a nyugati és az indián gondolkodásmód különbségéről beszéltem?
Valószínű, hogy az indiánok még egy ellenséges törzs temetőjébe sem léptek volna be a holtak szellemei miatt, míg a fehéreknek ez csak sötét babonaság, amely akadályozza őket a vadon meghódításában és civilizálásában.
A film maga egyébként jó közepes volt, számomra a legtöbbet a Sziklás-hegység gyönyörű tájképei nyújtották.
Utah államban forgatták valami nemzeti parkban (mind a Flathead, mind a Crow törzs a valóságban ennél jóval északabbra élt).
Egy Yellow Wolf nevű nez perce visszaemlékezéseiben olvastam. Nagy csalódás volt ez nekik, mert a varjaktól nem ezt várták. De a gros ventres-ok sem viselkedtek velük barátságosan, az assiniboine-okra már nem emlékszem.
Végül egy métis (cree-francia félvér) táborban kötöttek ki, ők adtak nekik szállást, élelmet, meleg ruhát és később átsegítették őket a határon. Aztán találkoztak a lakotákkal és tartottak tőle, hogy ők is megtámadják majd őket, de éppen ellenkezőleg történt.
Gondolom, a varjak a fehérek iránti lojalitást fontosabb szempontnak tarthatták, mint az egykori szövetséges iránti hűséget.
"Érdekes egyébként, hogy a nez perce-k a varjak szövetségesei voltak a sziúkkal vívott háborújukban, de amikor 1877 októberében a Bear Paw Mountain-i csata után az elmenekülő nez perce-k menedéket kértek volna a varjú falvakban, akkor azok jobb esetben nem segítettek nekik, rosszabb esetben meg is ölték őket. Ez azért finoman szólva nem volt egy elegáns húzás. "
Bevallom őszintén, hogy erről még nem hallottam...
Talán úgy tűnik, hogy légből kapom a Naichéval kapcsolatos állításaim jó részét. De abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem keresztény vallású lélekbúvár szakemberek is érdeklődéssel hallgatták az ő történetét, és ami merész lélektani állításokat vele kapcsolatban ide leírtam, azok nagy része az ő szupervíziójukon már átment.
Már korábban is gondolkodtam, hogy felteszem ezt a levelet teljes terjedelmében, de mivel két gépelt oldalt tesz ki, rövidíteni akartam. Jól meg is lepődtem, hogy itt milyen kevés helyet foglal.
A nem keresztény olvasók számára is látható belőle, hogy ez az ember mennyire őszintén kereste a helyes utat, amin járjon, és hogy milyen gyakorlatiasan közelítette meg: segít-e Jézus, jobb lett-e az életem...
Keresztény olvasók számára a kutya és szalonna kérdéskörben tartom fontos dokumentumnak ... :)
Levél J. Denton Simms-nek Naichétól, Cochise fiától
Indian Lodge Mescalero, New Mexico 1915. március 9.
Mr. J. Denton Simms Dulce
Kedves Testvérem!
Mindannyian nagyon örülünk, hogy üzenetet kaptunk tőled. Tegnap (vasárnap) a templomban Cooney felolvastatta nekünk a levelet Mr. Arthurral, és Duncan tolmácsolta. Mi nem tudunk sokat írni, de gondolunk rád. Valahányszor hírt kapunk tőled, ugyanígy felolvastatjuk majd mindenkinek. Mindannyian Isten gyermekei vagyunk, és csak így, levelek által tudunk segíteni egymásnak. Ahogy egy málhás ló gyorsabban megy, ha hajtod, ugyanígy ha üzenetet kapunk tőled, kedvünk támad keményebben dolgozni Jézusért. Ugyanazt tesszük, mint amikor itt voltál. Minden vasárnap istentiszteletet és vasárnapi iskolát tartunk, hogy többet tanuljunk. Örülök, hogy vannak, akik tanítanak Jézusról, és nagyon szívesen teszem azt, amit Jézus mond nekem. Itt White Tail-ben kevesen vagyunk keresztények. Négyen vagy öten tevékenykedünk komolyabban a saját népünk közt. Mindenki hallotta a jó tanítást, de nem mindenki próbál e szerint az Út szerint élni. Öten, Duncan, Stephen, Cooney, Jasper és én próbáljuk segíteni a népünket és visszatartani őket a régi úttól. Amikor nincs prédikátorunk, ugyanúgy tartunk istentiszteleteket. Vasárnap valaki, aki tud olvasni, felolvas nekünk, saját nyelvünkön énekelünk és imádkozunk. Ennyit szeretnék mondani neked és a feleségednek, mint testvéreimnek, amiképpen Isten gyermekei vagyunk. De most szeretnék az indiánokhoz beszélni, és te felolvashatod nekik a templomban.
Indián barátaimnak és testvéreimnek: Barátaim, indiánok vagyunk. Elmondom nektek, hogyan éltem régen. Sok évvel ezelőtt, amikor még nem hallottam Jézusról, azt gondoltam, hogy az életem az enyém, azt tettem, amihez kedvem volt, és elromlott az életem. De aztán hallottam Jézusról, és rájöttem, hogy a régi út rossz volt. Most úgy élek, mint egy fehér ember, és ugyanazt az Istent szolgálom. Arra jutottam, hogy az életem nem az enyém. Az én életem Jézushoz tartozik. Jézus az életét adta értem, és most amit Jézus mond, azt teszem. Kérem őt, hogy segítsen nekem, és ő nagyon sokat segít, látom, hogy az életem megváltozott. A szívem megváltozott, a bűneim le lettek mosva. És most, hogy hallom az Evangéliumot, azt akarom tenni, amit Jézus vár tőlem. Jézus mondja meg nekem, hogy mi jó és mi rossz. És ti, testvéreim ugyanígy tehettek. Ezért hát barátaim, hallgassátok a prédikátort, aki megtanítja nektek az Evangéliumot, menjetek el a templomba minden vasárnap, és megismertek egy jobb utat az életre. Ha később visszanéztek, látni fogjátok, hogy mennyivel jobb lett. Tudjátok, hogy az élet nagyon rövid. Nem tudjátok meghosszabbítani. Csak a Jézusi Úton járva tehetitek hosszabbá az életeteket. A prédikátor megtanít titeket az igaz Útra Isten Könyvéből. Csak a Könyvre figyelve ismerhetitek meg a helyes Utat. Ugyanolyan vagyok, mint ti. Indián vagyok, és nem beszélek jól angolul, nem tudok olvasni, de van tolmácsom, aki segít megírni ezt a levelet. Elmondtam, hogyan tértem vissza a helyes Útra. Így hát meg kell próbálnotok kérni Istent, hogy segítsen nektek Jézussal járni. Próbáljatok Vele élni és Vele járni. Ezen az úton haladva meg fogjátok tapasztalni, hogy ez a jó és igaz út. Jézus vár rátok, mindig várja, hogy elhatározzátok, hogy ezen az úton fogtok járni. Jézus meg akar menteni titeket. Nem akarja azt látni, hogy a sötétségben jártok. Ismeritek a prédikátort, aki minden vasárnap tanít titeket. Ő az én testvérem, a felesége az én nővérem. Miss Hospers a húgom, mert mi mind Isten gyermekei vagyunk. Ők fehérek, és azt kérdezitek, hogyan testvéreim ők nekem, egy indiánnak? Mert Isten a mi Atyánk, és ugyanúgy az ő Atyjuk is, és mi mind az Ő gyermekei vagyunk - egymás fivérei és nővérei. Most már tudjátok, hogyan lehetnek fehér testvéreim. Ők a ti testvéreitek is, ha a Jézusi Úton jártok. Sok különböző törzs él az Egyesült Államokban. Misszionáriusok dolgoznak közöttük, ahol csak vannak. Testvéreim, remélem, hogy megteszitek, amit mondok. Szeretnék hírt kapni tőletek, és mindig, amikor elmegyek a templomunkba, imádkozni fogok értetek.
Ezt akartam elmondani nektek, viszontlátásra, testvéreim.
56 és 58 között született, úgyhogy talán épp akkor pólyálgatta be először a mamája, amikor Sándort elvitték a pandúrok Katona Páltól :)
Cochise fia volt, Geronimo főnöke, ugyanakkor Geronimo volt az ő családfője, mert benősült "alá". Háborúban Geronimo volt az ész, a hadifogságban viszont Naiche szerepe nőtt meg, mert jobban tudta tartani a lelket az emberekben és sokkal kedvesebb volt. Ez mondjuk legtöbbször nem látszik rajta.
Szerintem reménykedett, hogy sikerül elég keményen néznie ahhoz, hogy véletlenül se lehessen észrevenni a képen, hogy valójában mennyire kétségbeesetten szeretné, hogy jónak és tisztának tartsák és szeressék. Őt és a népét.
"Pl. valóban nem nagyon olvastam még olyan könyvet, ill. láttam olyan filmet, amiben a varjú indiánok pozitív hősökként lennének ábrázolva, de számomra mégis tiszteletre méltó az a bátorság, amivel vadászmezőiket védelmezték a nyugat felé húzódó lakota, csejenn és arapahó törzsekkel szemben."
Akik azért húzódtak nyugatra, mert a ojibwa-k lőfegyverhez jutottak a franciák "jóvoltából" és kiszorították őket Winsconsinból. A végén azért mindig csak oda lyukadunk majd ki, hogy az európaiak érkezés borította fel az erőegyensúlyt.
Egyébként, nem tudom, hogy én lennék-e az, aki felosztja az indiánokat jóra és rosszra, vagy úgy általában írjátok, azt hiszem ilyen értelmű kijelentést nem tettem. Az más kérdés, hogy a szimpátiám inkább a lakotáké és cheyenneké, mint a fehérek szövetségeseié. Mert pl. a blackfleet törzs is ellensége volt a sziúknak, mégsem szegődtek el tömegesen felderítőnek az amerikai hadsereghez. És azt hozzátenném, hogy nekem ugyanúgy nem szimpatikus, hogy 1877-ben lakota és cheyenne felderítők segítettek megtalálni a menekülő nez perce-ket.
(Érdekes egyébként, hogy a nez perce-k a varjak szövetségesei voltak a sziúkkal vívott háborújukban, de amikor 1877 októberében a Bear Paw Mountain-i csata után az elmenekülő nez perce-k menedéket kértek volna a varjú falvakban, akkor azok jobb esetben nem segítettek nekik, rosszabb esetben meg is ölték őket. Ez azért finoman szólva nem volt egy elegáns húzás. A sors fintora, hogy a nez perce-k Kanadában az egykori ellenség, Sitting Bull táborában találtak végül menedéket.)
Az a legfelső kékkabátos harcos nagyon kifordult a saját megszokott formájából. Lehet, hogy azért néz olyan durcásan. Ki tudja, mire gondolt a fotózás közben?:)
