Emlékszel a képünkre? Azt hiszem, tudom, ki van rajta. De nem várom el, hogy elhidd elsőre :) George Noche, (néha Naiche), Crook scout-ja, majd hadifogoly,aki később az apacs reformátusok közt is prominens volt. Ez eddig nem lenne hihetetlen, de találtam róla több képet a SIRIS anyagban:
1886-ban készült ez a kép, jól látszik rajta a NO-TSHI felirat. (Valami köze lehetett Winnetou húgához :)
De nem csak ezt találtam róla, hanem egy sokkal megdöbbentőbbet is :
George NO-TSHI (Noche) 1886. A név hasonlósága azt is megmagyarázza, hogyan keverhették össze Naichéval. De hogy Taza hogy lett belőle, az egyelőre rejtély.
Emlékműve is van :)
Úgyhogy igazad volt, hogy a fenti kép nem lehet Taza. :)
Ami engem illet, a "Red Cloud War"-t én nem is 1866-tól, hanem 1 évvel korábbról eredeztetem, amikor a Sand Creek-i mészárlást követően, 1865 elején elkezdődött a lakota-cheyenne bosszúhadjárat (Julesburg, Platte Bridge stb.) Hiszen ugyanazok voltak a résztvevők (oglalák, minneconjouk, cheyennek, arapahók) és a vezetők (Red Clod, Crazy Horse, Dull Knife, Little Wolf) is.
1865 nyarán a törzsek északra vonultak és ott már akkor megindultak a harcok a földjükre behatoló Connor tábornok ill. Cole és Walker ezredesek csapatai ellen. Az, hogy erődöket csak 1866-ban kezdtek építeni, részletkérdés.
Az 1865-ös hadjárat az USA kudarcával végződött. 1 évvel később Carrington felépíttette ugyan az erődöket, de a kezdeményezés kicsúszott a kezéből, amikor 1866 decemberében Fetterman kapitány és közel 100 embere elesett a tisztről elnevezett csatában. (A katonai helyőrségek - így a Phil Kearney erőd állománya is - általában 3 részből állt: 1/3 pihent, 1/3 szolgálatban volt, 1/3 gyakorlatozott, dolgozott /pl. fát vágott, erődöt épített/, járőrözött, akciókat hajtott végre. Ez az utóbbi 1/3 /vagy legalábbi nagy része/ veszett oda, tehát támadó hadműveleteket abból az erődből már nem lehetett kezdeményezni.)
1866-67 telére éppen csak annyi katona maradt a 3 erődben (Reno-, Smith-, Kearney-), hogy a blokád ideje alatt elláthassák az őrszolgálatot (ezt a kemény tél még jobban megnehezítette, mint az indián támadások), de arra semmi reményük nem volt, hogy bármiféle akciót kezdeményezzenek. Tavasszal érkezett meg a váltás és az utánpótlás (benne az új sorozatlövő fegyverek) és 1867 nyarán volt a Szekérvár- ill. a Kaszáló-csata, amikor a lakoták és a cheyenne-k már annyira felbátorodtak, hogy az erődöket akarták felszámolni. Ez ugyan nem sikerült, de ettől még a US Army semmivel nem került előnyösebb helyzetbe, mint korábban. Patthelyzet alakult ki: a hadsereg nem mert támadó hadműveletekbe kezdeni a korábbi 2 év kudarcai után, de az indiánok sem tudták lerombolni az erődöket. Végül az döntött, hogy a harcosok dél felé indultak és a katonák helyett a vasutat kezdték támadni. Ezért döntött úgy Sherman, hogy a béke a Union Pacific vonalán többet ér, mint 3 erőd a Bozeman Road mentén. Különösen, hogy ha nagyon kellett, akkor Montanába eljuthattak a Missourin hajózva is. Így is több, mint 1 évig tartott, amíg elhatározták magukat és feladták az erődöket.
Ez volt az egyetlen háború, amit az Egyesült Államok elveszített az őslakosok ellen. Az 1868-as Fort Laramie-egyezményben kötöttek békét, ez - pontosabban az abban kijelölt lakota-cheyenne rezervátum és vadászterület - képezi egyébként a jogi alapját a decemberben benyújtott területi követeléseknek.
Mind a Szekérbarikádharc, mind a Szénakaszálóharc köré az amerikai elbeszélők valóságos "hőskölteményeket" költöttek, ezáltal ez a két ütközet valósággal alapja lett annak a filmekből, könyvekből is jól ismert amerikai klisének, hogy " egy maroknyi hős amerikai szétver egy nagy banda ellenséges indiánt".
A valóságban, bár a támadó őslakókat valóban mindkét ütközetben visszaverték, de az ellenállásukat nem tudták megtörni.
Sőt a lakoták és északi csejenn szövetségeseik egészen a következő év őszéig gyakorlatilag blokád alatt tartották a Bozeman Trailt, amely Fort Laramieből vezetett a montanai aranymezőkre.
A Bozemanen az indián támadás veszélye miatt gyakorlatilag csak erős katonai kísérettel lehetett közlekedni.
Az érintett három katonai erőd személyzete is sokat szenvedett a hiányos utánpótlás miatt, a rossz élelmezés miatt sok katona meghalt skorbutban.
A két ütközet tehát lényegében - katonai szaknyelven fogalmazva - amerikai taktikai győzelmet hozott ugyan, de ebből az US Army nem tudott stratégiai előnyt kovácsolni...
Korábban megígértem, hogy "pár szót" még írok Naiche festményeinek jelentőségéről, és nem is ússzátok meg :)
Számunkra egyszerű dolognak tűnhet az a gyerekrajz-szerű ábrázolási mód, ami a korabeli indián rajzolók keze alól kikerült, és általában mosolyogni szokás rajtuk. De hogy mennyire nincs igazunk ebben, azt Jung tapasztalatával szeretném érzékeltetni: "Bennszülött vadászoknak - akiknek olyan éles volt a szemük, mint a karvalyé - kezébe adtam egy olyan képesújságot, amelyben nálunk minden gyermek azonnal felismerte volna az emberi alakokat. Az én vadászaim viszont egyre csak forgatták a képeket, míg végre az egyikük a kontúrokat ujjaival követve egyszerre csak felkiáltott: "Ezek fehér emberek" - és ezt a teljesítményt a többiek nagy felfedezésként ünnepelték." Olyasmi ez is, amit tanulni kell.
Az apacsok által használt hagyományos ábrázolásmód koncentrikusan elhelyezkedő szimbólumokat jelentett, ahogy ez az itt látható ábrán megfigyelhető. Naiche korai képei is így helyezkedtek el, ezáltal a szereplők egy része fejjel lefelé került. (Ez az ábra is Griffin-Pierce könyvéből való, de nem Naiche képéről készült.) Az évek során egyre fejlesztette a technikát, fényképek és fehér festők munkáinak megfigyelésével.
Megtanulta a nyugati ábrázolásmód sok jellemzőjét, a hármas perspektíva használatát, a tér mélységének érzékeltetését és a fedésben lévő testek ábrázolását. A legfontosabb ebben talán az, hogy miért csinálta mindezt... Trudy Griffin-Pierce egy egész könyvet bírt írni róla, és csak pár métert szeretnék.:)
Közismert dolog, hogy mennyire megviselte a harcosokat a rabság, hogy nem tudták eltartani magukat és családjukat, és nyilván az akcióéhség szerepét sem hanyagolhatjuk el. Egy visszaemlékezés szerint már Floridában is látták őt rajzolni,
míg a többiek körülállták és nézték. Azt nem tudni, hogy mit rajzolt, de nyilvánvaló volt, hogy önmaga és társai szórakoztatása, lekötése volt a célja az elkeserítő körülmények között. Ez a tevékenység a későbbiekben is sok örömöt adott neki, egyrészt rendszeresen kimenekülhetett a kétségbeejtő jelenből a múlt legszebb emlékei közé, másrészt pedig kirajzolhatta magából az indulatait. Tehetetlenségének érzését csökkentette, hogy mégiscsak tesz valamit, pusztuló népét, elveszett életüket őrzi "festett imádságaival". Az, hogy le tudott mondani az erőszakról, nagyrészt annak tudható be, hogy sikerült más tevékenységekben feloldódnia. Sokan a szerencsejátékban találták meg ezt az egérutat, ami azért egy más minőség. Csíkszentmihályi autotelikus személyiségnek nevezi azokat, akik egy maguk által választott önjutalmazó tevékenység folyamatos fejlesztésével az unalom és a szorongás közti sávban tudják tartani az élményt, ebből merítve erőt a nehézségek elviseléséhez. Ilyen összefüggések alapján gondolom azt én is, amit kortársai közül is sokan, hogy Naiche lelke mélyén egy kreatív művész volt.
Megpróbáltam elképzelni, hogy mekkora belső feszültséget okozhatott számára öröklött társadalmi és nyakába szakadt "történelmi" szerepe. Geronimo árnyékában töltött éveit figyelembe véve nem lett volna meglepő, ha a hedonizmusra is erősen hajló ifjú a bajban végleg vereséget szenvedett volna az alkohol, a szerencsejáték és hasonló szabadidős tevékenységek mellékhatásai következtében. De éppen ellenkezőleg, egy felfelé tartó útra lépett.
Több gyenge minőségű utánzatot nem akarok feltenni a festményeiről, mert biztos vagyok benne, hogy az eredeti munkák igényesebbek. Szeretném helyette megmutatni azt, hogy hogyan változott az aláírása. Ez egy 86-ban készült fénykép, NATCHEZ néven volt ismert akkoriban.
1906-1909 közötti ez a könyv, amit aztán Geronimo, Asa Daklugie és Christian Naiche is szignált. Asa (Whoa fia) már az új, írástudó nemzedék képviselője volt, de Naiche nem. Sok gyakorlásba kerülhetett, míg ezt így megtanulta. Fontos lehetett számára, hogy ne tartsák vadembernek, aki még a nevét se tudja leírni. De ezzel együtt is nagyon jól jellemzi őt, azt a céltudatos kitartását, amivel a számára idegen kultúrában meg akarta értetni magát, népét és őseinek emberségét, megtanulva a fehérek szokásait, képi nyelvét és gondolkodásmódját.
Ez egy csejenn család képe. Más képeken látszik, hogy több asszony és még több gyerek tartozott ehhez a családhoz. Remélem, látszik, hogy a "kasban" is vannak néhányan. Ez a kép nem kapcsolódik szorosan a történethez, csak azért tettem fel, mert talán segít más megvilágításba helyezni a dolgokat.
Leszögezem, hogy én is borzalmasnak találom, és nyilván senkire nem vet jó fényt egy ilyen történet, vagyis nem akarok ellentmondani annak, amit írtál. Mondjuk inkább, hogy ki akarom terjeszteni.
Szeretnék ebből a képből kiindulni. Ha egy ilyen családot bárki bármikor megtámadott - fehérek vagy indiánok - nagy eséllyel egy vagy több állapotos vagy szoptató asszony is áldozatul esett. Másrészt a nők "legszebb" éveik jelentős részében a két állapot valamelyikében voltak. Ha asszonyok bármilyen típusú bántalmazásáról olvasunk bárki részéről, ezt mindenképp bele kell érteni. Szerintem ne fogjuk ezt fel varjú specialitásként...
(Ha idős asszonyok vagy gyereklányok lemészárlásáról lenne szó, az sem lenne sokkal vigasztalóbb.)
Ajánlom figyelmetekbe az alábbi könyvet, mely varjú szemszögből mutatja be a két nép viszonyát. Csinos Pajzs :"Most már nem gyűlölök senkit. Még a lakotákat sem." Csinos Pajzs férje egyébként ott volt Custer oldalán a Little Bighorn-nál, erről is van néhány érdekes, bár kétes hitelességű visszaemlékezés a könyvben. (A varjú felderítő szerint Custer nem fenn a dombon, hanem odalent a folyónál halt meg.)
Ez is az amerikai legendárium része, mint a vesztes csaták: Alamo, Pearl Harbor vagy Little Big Horn. "Vereséget szenvedtünk, de mi vagyunk az erkölcsi győztesek, ezerszámra pusztult az ellen..." :-)
A Wagonbox-fightról nekem valami olyamsi rémlik, hogy azt olvastam, hogy 15-20 sziú halottat találtak utána a csatatéren, persze, akit tudtak, azt nyilván hazavitték a társak. Mindenesetre még az sem kizárt, hogy a 60 is magasabb szám, mint a valóság. A prériindiánok nem nagyon szokták erőltetni a harcot, ha túl nagyok a veszteségeik.
De a Beecher-sziget és a Hayfield-fight esetében is eltúlozták az indiánok veszteségeit.
Felteszem, ez nem csak azért volt, mert így jobban hangzott, hanem azért is, mert egyrészt, egy lovasrohamban az is lehullott a lováról, aki alól a lovat lőtték ki, de ő még attól életben maradhatott, másrészt a "halálos sebesültek" egy része azért felépült. Kizártnak tartom, hogy a harc hevében, miközben száll a por, füst, dolgozik az adrenalin és a rémület, van, aki viszonylag pontosan meg tudja becsülni egy gyorsan mozgó ellenfél veszteségeit.
Őszintén szólva nekem az 1863-64-es Sibley és Sully tábornok vezette hadjáratok indián áldozatai is túlzásnak tűnnek, de az lehetett annak is a következménye, hogy akkor még újdonságszámba ment a fehérek harcmodorameg persze a tűzerő is meglepő lehetett.
A Dee Brown-könyvben is meg vagyon említve a Szekérbarikád-harc (Waggonbox Fight) leírásánál, hogy egy szemtanú 1.137 elesett sziú harcosra emlékezett vissza!
Hogy ez a szám hogy jött ki neki, talán megszámolta????
Mellesleg a valóságban a támadó oglala harcosok összesen nem voltak ezren (úgy 800-900 körül lehettek), a valóban súlyos veszteségeik pedig mintegy hatvan halottra és sok sebesültre rúgtak.
Ez a csata volt a Fetterman-mészárlás (Fetterman Massacre) mögött Vörös Felhő háborújának (Red Cloud's War) második legvéresebb csatája.
Johnson történetében mítosz és valóság oly mértékben keveredik, hogy gyanítom, élő ember már sohasem fogja kihámozni belőle a csupasz tényeket. A kibékülés részleteit nem ismerem. Johnsonról van egy angol nyelvű könyv, aminek az első kiadása még a 40-es években jelent meg. Akit érdekel, kukkantson bele:
J. Johnson nem egymaga, hanem néhány "hegyi ember" (Mountain man) társával viselt magánháborút a varjak ellen, amely végül is mintegy húsz évig tartott.
Eközben - ha hihetünk az elbeszéléseknek - mintegy háromszáz varjú férfit ölltek meg. Ez borzasztóan magas szám, főleg ha azt vesszük, hogy a varjak összlétszáma a 19. sz. elején nem nagyon haladta meg az ötezer főt.
Persze ha aháromszázat beszorozzuk 0,3-mal (amerikai elbeszélés koefficiens), akkor rögtön egy kezelhetőbb számot kapunk.
Mint valamelyik komancsok ellen vívott csatában, ahol a komancsok kb. 30 embert veszítettek a Texas Rangers elleni ütközetben, de mire a keleti parti újságokban megjelent az ütközet híre, azok már száz elesett komancs harcosról és egyetlen túlélőről cikkeztek....
Ez a kedvencem, ha lehet mondani: Ninham sachem, a Van Cortlandt-i csatában Washington katonáival, Lafayette oldalán harcolt 60 harcosával az angolok ellen. Megsebesült és meghalt, amikor is kiderült, hogy itt állt Ninham népének kis faluja, Wappnachi korábban, amíg az angolok el nem vették tőlük a területet. Azaz nem Washingtonért harcolt, hanem saját elveszett vadászmezőiért.
Ez a forgatókönyv egy kicsit jobb fogakat kíván, viszont utána már emészthetőbb - ha élhetek egy ilyen képzavarral. A destrukció öröme és egy fehér, aki rituális emberevéssel gyűjt erőt... Jó témák. Nagyon kíváncsi lennék a kibékülés részleteire.
Néha az élet írja a legrosszabb forgatókönyveket. A film hőse nem kitalált személy, bár nem Jeremiah, hanem John Johns(t)on volt a neve. Hegyi ember volt, aki egy flathead főnök lányát vette feleségül. Egy napon, amikor hosszúra nyúlt vadászútjáról hazatért, borzalmas látvány fogadta: állapotos feleségét lemészárolta egy hadiösvényen járó varjú csapat. Johnson bosszút fogadott és gyilkolni kezdte a varjakat, áldozatai máját pedig kivágta és megette. Innen kapta a nevét: Varjúölő vagy Májevő Johnson. Állítólag a varjak egyszer 20 legjobb harcosukat küldték Johnson elintézésére, de egyikük sem tért vissza élve. Érdekes módon végül Johnson - akárcsak a filmben - békét kötött a varjakkal, olyannyira, hogy a későbbiekben "varjú testvéreim"-nek nevezte őket.
Meggyalázott varjú temetőről viszont nem szól a fáma, lehet hogy a valóságos történetben Johnson feleségét minden különösebb ok nélkül ölték meg.
Már rég nem tettem fel hímzéseket. Ez egy vegyes apacs válogatás múzeumi anyagból, pontosabb adatokat sajnos nem mentettem el róluk. Talán nem csak nekem esik jól egy kis nyárias hangulat :)
Láttam, de ez se volt sokkal több, mint a szokásos kemény, törekvő magányos fehér és a neki bajt okozó néhány bennszülött kliséje. Én nem éltem soha magányosan a Vadnyugaton kb.150 évvel ezelőtt, lehet, hogy pontosan ilyen volt. Olvastam, hogy a fehérek a bennszülött nők nélkül soha nem jutottak volna el olyan vidékekre, ahova eljutottak. (vagy sokkal nagyobb erőkkel) A Fekete Kabát c. film sokkal hitelesebb volt minden szempontból.
Nem akarok megvédeni egy rossz forgatókönyvet. Nem is láttam. A történet valószínűségéről sem mernék semmit mondani, nem ismerem a kultúrát. Csak elgondolkodtam, hogy meddig tekinthető valaki barátságosnak vagy semlegesnek.
Úgy tünt, őt is kinyírhatták volna, semmivel sem volt nagyobb ügy, mint a bennszülött nő+gyerek megölése. De a film mese miatt élvehagyták J.J.-t. Ha most én az ősök szellemei miatt háborgok, őt, aki ténylegesen bement a temető területére, miért hagynám élni? Miközben a családot kivégzem? Én megértem, hogy bűn az ősöket háborgatni, de akkor az mindenkire nézve az, nem a vétlenekre. Meg amúgy is, egy magányos prémvadászt eltűrtek hónapokig a területükön, nem bántották, pedig vágta a fákat, fogdosta a vadakat és nem adott semmit cserébe.
Remélem én is, hogy nem ez a valóság, és nem volt olyan fehér ember, akit barátsággal fogadtak, barátságot mutatott, és mégis odavezette az idegeneket, az "idegen isten" emberét, hogy a lova patáival gyalázza meg az ősök csontjait. Én is remélem, hogy ez csak túlzás.
Amúgy egy film az nem egyenlő a valósággal. Tehát alapesetben nem lehetetlen, hogy a temetőn való átvonulásért hőbörögnének a rokonok, de mégsem irtanák ki az egyébként velük semleges/baráti viszonyban élő családot.Tehát ez a jelenetsor a film kedvéért eltúlzott is lehet és a valósághoz semmi köze.
Szia Tibb!
1886-ban készült ez a kép, jól látszik rajta a NO-TSHI felirat. (Valami köze lehetett Winnetou húgához :) 
George NO-TSHI (Noche) 1886. A név hasonlósága azt is megmagyarázza, hogyan keverhették össze Naichéval. De hogy Taza hogy lett belőle, az egyelőre rejtély. 
Emlékműve is van :)
Úgyhogy igazad volt, hogy a fenti kép nem lehet Taza. :)
Megtanulta a nyugati ábrázolásmód sok jellemzőjét, a hármas perspektíva használatát, a tér mélységének érzékeltetését és a fedésben lévő testek ábrázolását. A legfontosabb ebben talán az, hogy miért csinálta mindezt... Trudy Griffin-Pierce egy egész könyvet bírt írni róla, és csak pár métert szeretnék.:) 
míg a többiek körülállták és nézték. Azt nem tudni, hogy mit rajzolt, de nyilvánvaló volt, hogy önmaga és társai szórakoztatása, lekötése volt a célja az elkeserítő körülmények között. Ez a tevékenység a későbbiekben is sok örömöt adott neki, egyrészt rendszeresen kimenekülhetett a kétségbeejtő jelenből a múlt legszebb emlékei közé, másrészt pedig kirajzolhatta magából az indulatait. Tehetetlenségének érzését csökkentette, hogy mégiscsak tesz valamit, pusztuló népét, elveszett életüket őrzi "festett imádságaival". Az, hogy le tudott mondani az erőszakról, nagyrészt annak tudható be, hogy sikerült más tevékenységekben feloldódnia. Sokan a szerencsejátékban találták meg ezt az egérutat, ami azért egy más minőség. Csíkszentmihályi autotelikus személyiségnek nevezi azokat, akik egy maguk által választott önjutalmazó tevékenység folyamatos fejlesztésével az unalom és a szorongás közti sávban tudják tartani az élményt, ebből merítve erőt a nehézségek elviseléséhez. Ilyen összefüggések alapján gondolom azt én is, amit kortársai közül is sokan, hogy Naiche lelke mélyén egy kreatív művész volt.
Több gyenge minőségű utánzatot nem akarok feltenni a festményeiről, mert biztos vagyok benne, hogy az eredeti munkák igényesebbek. Szeretném helyette megmutatni azt, hogy hogyan változott az aláírása. Ez egy 86-ban készült fénykép, NATCHEZ néven volt ismert akkoriban. 
1906-1909 közötti ez a könyv, amit aztán Geronimo, Asa Daklugie és Christian Naiche is szignált. Asa (Whoa fia) már az új, írástudó nemzedék képviselője volt, de Naiche nem. Sok gyakorlásba kerülhetett, míg ezt így megtanulta. Fontos lehetett számára, hogy ne tartsák vadembernek, aki még a nevét se tudja leírni. De ezzel együtt is nagyon jól jellemzi őt, azt a céltudatos kitartását, amivel a számára idegen kultúrában meg akarta értetni magát, népét és őseinek emberségét, megtanulva a fehérek szokásait, képi nyelvét és gondolkodásmódját. 
Ez egy csejenn család képe. Más képeken látszik, hogy több asszony és még több gyerek tartozott ehhez a családhoz. Remélem, látszik, hogy a "kasban" is vannak néhányan. Ez a kép nem kapcsolódik szorosan a történethez, csak azért tettem fel, mert talán segít más megvilágításba helyezni a dolgokat. 
Már rég nem tettem fel hímzéseket. Ez egy vegyes apacs válogatás múzeumi anyagból, pontosabb adatokat sajnos nem mentettem el róluk. Talán nem csak nekem esik jól egy kis nyárias hangulat :)
