Mikor a keresztúthoz értem, ezt mondták: „Lépj előre!" S léptem, de útjelzőt seholse láttam. S még sürgettek: „Siess!" Siettem, pedig csak úgy mentem, vaktában.
Mikor szél kerekedett, ezt mondták: „Mászni kell!" S én másztam. „Nem ér így szél" — oktatgattak. S rámszóltak: „Nevess!" És nevettem s nem maradt hely a gondolatnak.
Mikor boldog voltam, mondták: „Gondold meg!" Meggondoltam s a boldogság madara elszállt. Rámszóltak: „Felejts!" Felejtettem, bár minden üresen kongott már.
Mikor megöregedtem, ezt mondták: „Halj meg!" De nem haltam meg, mert hiszen soha nem is éltem.
Felkeltem és ezt mondtam:
Ti az élet aratóünnepén vigadtok, de körülöttetek elaludt az idő. Minden reggel ugyanolyan napra virradtok és nektek egyre megy: múlt vagy jövő.
Napfényre alkudoztok ti a piacon s éjszaka új erőt ad puha fészketek. Nektek a munka ugyanaz mint a haszon s tűz, víz csak arra jó, hogy ételt főzzetek.
Nektek az a bölcs, ki lapul, ha jön az orkán s aki mindent kerül, mi túlmutat a normán. Álmotok forrását elzárta az iszap. Szerelem: egy ágyba feküdni, ennyi csak.
A becsületesség: nem lopni s nem gyilkolni. A boldogság: ha otthon gyűl a drága holmi, s mindennapi kenyér nektek nem elég, nem!
S én még csak meg se kérdem: miért nem süllyed a mélybe előttetek az út, mely a holnapba fut — Csak ennyit kérdezek: Nem fáztok-e, ti, tűznélküli emberek?
Aki csak ezt látja, nem érzi azt az árnyalatnyi különbséget, mely az egyik (a találomra történő, a valódi) megnevezést a másik (a találomra történő, a valódi) megnevezéstől (Megnevezés:
stb., folytatható, megvan.)
elválasztja. Ha a kettő egymás mellé kerül, már megállapítják: óriási a különbség. Én azonban akkor is azt mondom: csak egy árnyalatnyi (stb., folytatható, megvan.)
„Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”, majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt… „ Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.”
Kiáltsd utána, vagy súgd a fülébe annak, ki távozik (vagy csupán távolodik, útra készül, vagy haldoklik) — mindenképpen kiáltsd ki, vagy suttogd el csak egyetlen jó tettét. Egyetlen jó tette ugyan kinek ne volna?
Helyénvaló, mindenek felett helyénvaló így tenni s nem, mintha kikre tartozik, vagy kiket érint, nem tudnák: ám ö, éppen ő, az Ismeretlentől nyűgözve és remegve, boldogan ocsúdhat, hallván és beléfogódzhat az elszakadás pillanatának szédítő szakadéka fölé kilépve; beleburkolódzhat az elszakadás pillanatának dermesztő fagyától ütve — a többi úgyis: csönd. Kiáltsd, vagy suttogd:
egyetlen jó tettét ajándékozd a Nincstelennek, a Rémült Indulónak. Erre persze készülni kell, meg kell keresni s elől tartani kiről-kiről — legalább egy — ilyen történetet. S ez még időtöltésnek sem érdektelen.
Már rég nem az egyoldalú barátságok felszínén élek. Maradtam magamban csupán a megnemértett lélek. S társaság hiányában egyedül magamat keresve... kávézni hívom lelkemet úgy őszintén szeretve. Majd én megkérdezem tőle, hogy is van önnön világa? Nem viselte meg túlságosan a névtelen barátok hiánya? S mivel kettőnknek elég is az egy adag fekete, "kik soha nem keresnek" - iszom majd rátok nevetve. Elbeszélgetünk egymással, miként léptünk tovább. Milyen volt mások miatt nem elhagyni a szobát? Megtanulni, hogy csak magadnak számítasz igazán. S mindenki elkopik mellőled az élet folyamán. Azt hiszem, belefáradtam, hogy jobb barát legyek. Ti jobbra indultok, míg én kanyarban balra megyek. S nem akarva megismerni igaz énemet. Úgy tűnik, átírtam a jól ismert képletet
Van szerelem bevallhatatlan, vállalt nyugalmad őrzöd abban, te döntöttél ekként magadban: titok legyen. Bevallhatatlan. Azt dédelgeted ami gátol, ami megóv a kimondástól, úgy őrzöd, mint koldus a rongyát, hogy tested pucérnak ne mondják. Észrevétlenebb a fedettség, a megtagadott meztelenség, a félbenyelt döbbentő - mondat, ára behódolt nyugalomnak. elhessegetsz sok sas szerelmet ha kotlós biztonság melenget, moccanna vágyad bár: cseréld el a meleget a repüléssel. . . A szárny alatt a szárnyalás-vágy: gyutacsát vesztett bamba gránát, sorsától fél, robbanni reszket, magát alázza játékszernek. Élve maradt szomorú bomba, egykedvű csirke, puha tollban, szélárnyékban delelő koldus, vigyázatodban egyszer fölbuksz! Félelmed rongyod - óva koldul- szabályos koldus. Sose fordul senki feléd. Nincs szava, élce, nincs tetteden meghökkenése. Örülsz, ha rád se pillant senki, ha nem kényszerül észrevenni, tekintetek pergőtüzének körében kényelmetlen élned. Magaddal is hitetve vallod, hogy bőröddel egy már a rongyod, kínok nélkül letéphetetlen, benne szíved elérhetetlen. Miről titkon vallod: bolondság - őrzöd, akár koldus a rongyát, talpig beléje öltözötten lapulsz ártalmatlan közönyben. Van szerelem bevallhatatlan, vágyol rá - s benned van, magadban, ragyogását rongy alá loptad, magad előtt is letagadtad.
Nincs mit mondanom, nincs mit mondanod, ami régen megszakadt, azt nem folytathatod, szemed jégvirág borítja – már beléd nem láthatok.
Nincs mit mondanod, nincs mit mondanom, párosan viselt magánynak dupla súlya nyom, szíved hangtalan parancsát többé meg nem hallhatom.
Én már többé nem kereslek: rád találnom nem öröm. Te is engem csak – kerestél. De én azt is köszönöm. Mért, hogy a szerelmet mindig megalázza a közöny?
Válni kell. Kolonc koloncot nem visel, önvédelemből hagylak el s fel nem cseréllek senkivel. Válni kell. Én nem hiszek – te nem hiszel, a szív nem nézi mit cipel, csak éppen már nem bírja el.
Szervusz tisztelt Lutra kedves, értékes meglepetésed, szívvel köszönöm!:)
*
Régen volt, amikor az alábbi verset megszerkesztettem, kimaradt eddig.
Wass Albert
ELKÉSETT SZERELMESLEVÉL
Bocsásd meg, hogy csak ma írom hozzád e rég várt levelet, mikor az elfutott időt már visszahozni nem lehet, mikor lassan hajlott lett vállunk, hajunk deres, kedvünk nehéz... Bocsásd meg, hogy ily nagyot késett Szinbád, a vidám tengerész.
Hajómat hullámok dobálják, ringattak színes tengerek, tündérek, sellők, boszorkányok bűvöltek a vizek felett, vihar tülkölt olykor, s vérszínű tornádó csalta ki merész birokra kedvem... s ment, dalolt Szinbád, a vidám tengerész.
Nem gondolt Rád? Ki tudhatja, mire gondol a csönd a mélyben, míg fönt orkánok orgonálnak és bőg a szél, s a gyilkos szélben árboc ropog, vitorla reccsen, az élet olcsó, úr a vész... Így élte életét bolondul Szinbád, a vidám tengerész.
De olykor, ha leszállt az éj, hullám pihent s a szelek álltak, csönd volt s a csillagok feredni korallos szűz mélységbe szálltak: mint kit tikos varázslat vert meg, szíve üres lett és nehéz, s korlátnak dőlve messze nézett Szinbád, a vidám tengerész.
S tenger fölött, idő fölött mint halvány, messzi csillagot, a csillagpárás éjszaka egy álomarcot ringatott. Az arcodat. S felzajgott távol egy emlék, édes, mint a méz... Rád gondolt és nagyot sóhajtott Szinbád, az árva tengerész.
S ma vén hajómon elborongva ím látod: Rád emlékezem. Tépett vitorlám rongyait búcsúkendőként lengetem. Oly rengeteg sok, amit érzek, s amit mondhatok, oly kevés: Csak téged hordott szíve mélyén Szinbád, a hűtlen tengerész.
Te voltál én, és én Te voltam. Menekültem, s jöttél velem. Te voltál, kedves, legelső s a legutolsó szerelem. S mint koldussá lett vén kalóz, prédált kincsére visszanéz: úgy gondol ma Rád búcsúzóul Szinbád, az öreg tengerész.
Mondják: talán még élünk egyszer, – Ki tudhatja az igazat? De ha így lesz, új életében örökre melletted marad. Vitorlát bont majd, színeset, illatos víg szelet idéz, s dalolva száll tengerre Véled Szinbád, az örök tengerész.
Én nem tudom, mi van velem, de néha magam elől menekülni vágyom, hogy az a másik, titkos Énem meg ne találjon.
Mert jaj, az egy fekete szellem, s gonosz kínokkal rég hat át. Ahányszor jött: rengett a lelkem, s csatát kezdettünk: rém-csatát.
Ha félve, bújva, bajt előzve olyankor elfutok előle, s szívemre fény-zápor szakad, kísérnek újra régi tervek, és álmaim, a száműzöttek hazatérni mernek: elég egy csöndes pillanat, hogy az a gyűlölt Másik Énem, tépő vad gondolat-hadakkal izzó agyamba visszatérjen.
És jaj nekem, ha rám talál: minden madárdal csendre válik, s a csend, a csend: ez a Halál…
Most is közelg a szörnyű Másik: döbbent szemekkel jönni látom; jaj rejtsetek el, rejtsetek el, hogy meg ne találjon!
–Ember nem váll a vállam, hogy kaszát tartson. A fejem nem fej, nincs rajta csuklya. Legkevésbé csontból van a testem, s nem kéz az, ami az ajtót nyitja-csukja.
Ember – az a kép, az a közzétett: hamis; nem valódi, csak karneváli giccs, a leleplezésben, kérlek, megsegíts!
Én az vagyok, aki elvágom a szálat hogy te az légy, aki szabadon szállhat.
Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik, tudod, lassan minden olyan valóságos lesz, mindennek megismered értelmét, minden olyan félelmesen és unalmasan ismétlődik. Ez is öregség. Mikor már tudod, hogy a pohár semmi más, csak pohár. S egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is... Aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben. Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság; s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen. Egy napon felébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót... s ez az öregség. Valami él még szívedben, egy emlék, valamilyen homályos életcél, szeretnél viszontlátni valakit, szeretnél megmondani vagy megtudni valamit, s tudod jól, hogy a pillanat majd eljön egy napon, s akkor egyszerre nem is lesz olyan végzetesen fontos megtudni az igazat, és válaszolni reá, mint ezt a várakozás évtizedeiben hitted. Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét... mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak... Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor ez sem fáj már.
Ahol most dermedt dombokat határol A fellegekkel küzdő alkonyat, Szivárvány-fátylat lengetett a távol, S szellő suhant a szőke fák alatt.
A karcsú nyírnek reszketett az ága, Úgy hívott minden búcsúzó madárt, Patak partján az erdő vadvirága Nagyon búsan, nagyon remegve állt.
Erdők között a város csendje dermedt, Meggörnyedt minden tölcs-titán-alak, Azúr szemükben kérdezés merengett: A boldog álmok mind lehullanak?
Ki tudja, hol, véget-nem-érő messze, Sóhajtva indult egy bús, gyönge szél, S aranyra rémült fák között remegve Avarra hullt az első holt levél.
Dermedten néztek a halott levélre, Csönd volt, csupán a lelkem reszketett, És sírt a szél: mindennek vége, vége, Az ősz... az ősz... az ősz megérkezett.
A Barcelonától alig 60 kilométerre fekvő sziklába vájt bencés kolostor és az imádkozó szerzetesek körvonalára emlékeztető, lekopott hegycsúcsok között gyakran felhőbe burkolózó szentély, a Santa Maria de Montserrat köré épült városka Katalónia legnépszerűbb zarándokhelye.
Az apró bencés kolostort évente több mint nyolcszázezer turista keresi fel. Többségük azért jön, hogy megérinthessék a Fekete Madonna (Mare de Déu del Montserrat) kezét, sokan csak a mesebeli táj élvezetéért látogatnak el a Santa Maria de Montserrat kolostorba.
A legenda szerint maga Lukács apostol faragta a Szűz Máriát és ölében a koronát viselő kis Jézust ábrázoló kegyszobrot, amit Szent Péter hozott el a pompás sziklák közé, 1000 méterrel a tengerszint fölé, Krisztus halála után fél évszázaddal. A 8. században a mórok támadása elől a katalánok által csak kis feketének hívott (La Moreneta – valószínűleg valamikor egy tűzvészt vészelt át, és kissé megégett) faszobrot egy barlangba menekítették.
Ősi templom árnyas szögletében Századoknak füstje és pora Lassan lepte be s ő mély sötéten Néz jövőbe hét tőrrel szivében: Magyarok Asszonya.
Háború és béke váltakoztak És jött és ment nemzetek sora, Nyarak búzát, telek havat hoztak, Ő csak nézett, a Fiát karolva: Magyarok Asszonya.
Hű zarándok messze, messze tájról, A lábain országút pora, Vigaszt várva hozzájött s a távol Múltakból gyászt s jó reményt világol Magyarok Asszonya.
S jöttem én is, e szomorú öltő Bús magyarja, hű zarándoka, Mit adhatnék, csüggedt, árva költő: E dalt hozom, mint könnyét a felhő, Te feketén is vigaszt derengő Magyarok Asszonya!