Ezt afféle cinikus hozzászólásnak szántam. Hazugnak, viszonylagossá-tévőnek.
Már bánom, hogy megtettem.
Minapában láttam egy dokumentumfilm-részletet, Szudánban olaszok készítették.
Minapában azt láttam, hogy egy haldokló kisgyermekkel cukrosvizet akarnak itatni, de nem akarta meginni. A legyek különösképpen szájszeglete iránt érdeklődtek, legalább féltucatnyi légyről beszélek.
Egyszer láttam egy hasonló fotót, el sem akartam hinni, hogy Magyarországon készült, nevezetesen Németkéren.
Abban az olasz filmben még elhangoztak mindenféle állítások is. Nevezetesen: naponta negyvenezer gyermek hal éhen a világon. Naponta. Tízszer annyi, mint 9/11-én, szóval, khm, naponta.
Megintcsak viszonylagossá teszem azt, ami aligha tehető viszonylagossá.
Nóra lányom kétéves lehetett, amikor egyszer tömlős sajtot vettem. Tudod, olyan műanyag hurkába töltött ömlesztettet. Nórának nagyon tetszett a rugalmas fehér henger, ugrált az ágyon, nyomkodta, gyömöszölte, mígnem egyszer a fémkapocs elengedte magát, és a sajt ráragadt a kezére. Próbált tőle megszabadulni, de nem sikerült. Rázta, le akarta dobni, de a sajt maradt.....nagy ordítás lett a vége. Néha nagy teher, ha az embernek nem engedik el a kezét....
Ha jól becsülöm meg az időtávot, közel tizenhét éve nem álmodtam atomháborúval.
Tegnap hajnalban ismét avval álmodtam. Buszon utaztam, a léglökés felborította a buszt, aztán mégis megúsztam a dolgot.
Később egy vállalati üdülőhelyen találtam magam, ahol véleletlenül sem futottam össze senkivel a menedzsmentből. Multinacionális cég lehetett az a cég, amelynek alkalmazottja voltam álmomban, mert távol-keleti asszonyságokkal is találkoztam, akik nyugtatni akarták a kedélyeket. Voltak lázadók is, akik azt állították: kitört az atomháború, és ennek örvén sugárfertőzött kajával akarnak még inkább meggyilkolni minket a főnökeink.
Egy ember alkarjára folyékony kaját kent, és valahogy, valamiképpen belenyúlt egy hangyabolyba, és a hangyák menekülni kezdtek az alkarjáról, mit sem törődve a folyékony kajával.
A többi részlet, különösen a letépett arcokkal kapcsolatos, leírhatatlan.
Mondhatnám azt is, ezek hülye vagy elcsépelt gondolatok (már amelyek itten futkároznak most a frontális lebenyemben, hö).
Például miért van az, hogy amerikai akciófilmben oly gyakran van csúcsjelenet vagy végkifejlet felhőkarcoló tetején, hol főhős kilökődik peremen túlra, és akkor az történik:
A puszi-topichoz képest mégis annyira másféle gondolatok portálják most agyam elülső részének lebenyeit, hogy gondoltam, attól még senkinek sem lesz gyereke, ha nyitok egy
Tegyük fel: az első szorongás-hullám reggel fél hétkor érkezik. Reggel fél hét, hogy úgy mondjam, az olvasás ideje. Khm.
Olvasással sem lehet elejét venni ennek a hullámnak, tegyük fel.
Egy órával később, immár a buszon következik a második hullám.
Ekkortájt pompásak a fények, kivéve ha nem.
Némi derűvel konstatálom: hormonokban úszik az agyam, mindezt hormonok teszik velem. Ha én a saját hormonhatásaimnak összessége vagyok, akkor megette a fene az egészet.
Nem én szorongok, hanem a hormonjaim.
Ilyenkor kissé elzárkózom magamtól. Ha nem süt a nap, akkor felhős az idő, mint a Nagyítás park-jelenetében. Csodálatos szürkeség, miközben lombsusogás hallatszik. Hulla a rekettyésben.
