Lehet sebességfüggő, természetesen*. Szerencsés lenne nem próbaüzemi, henem üzemi üzemi körülmények között tesztelni. Az "arcvesztés" pedig akkor lesz igazi, ha a blöffölt (a hátteret nem ismerő, hályogkovács módjára bevezetett) "megoldás"otokkal estek arcra.
Tiszteltetem a cégedet (mint eddig valamennyi nicked esetében).
---
* Mint ismeretes, golyóscsapágyakat például tilos állítva tárolni, és nem véletlenül. Ha valami, akkor a golyóscsapágy golyói és futófelülete igencsak teherbíróak, de a dinamikus igénybevételeket ezek is rosszabbul bírják, mint a statikusakat. A helytelenül tárolt (de egyébként terheletlen!) csapágy futófelületei egyszerűen kiverődhetnek pusztán attól, hogy az ablak alatt teherautók járnak és remeg a polc a csapágyak alatt.
Magyarán: igen, a dinamikus igénybevétel okozhat a statikusnál kimutathatóan nagyobb deformációt. Mindent arra tessék tesztelni, amiben helyt kell állnia.
"500 alkalommal erőhatárolt "lórúgást" kapott . . ."
Ha figyelembe vesszük a rugó anyagának s a terhelő szerkezet elemeinek tehetetlen tömegeit, holtjátékait, önrezonanciáit, s a "lórugások" időfüggvényének frekvencia-spektrumát, akkor könnyen elképzelhető, hogy az egyes lórúgásokon belül sok apró összenyomási és kiengedési ciklus is lejátszódott, ha a rúgások gerjesztették a rendszer különféle rezonanciáit.
Ha az ügyfél is hasonlóan dinamikusan terheli, akkor alighanem folytatódik a maradandó alakváltozás.
A 18% króm és 10% nikkeltartalom körüli saválló acélok tudomásom szerint már egyáltalán nem edzhetők. Ezekből hideghúzással vagy hideghengerléssel szoktak valamiféle "rugókeménységű" terméket előállítani. De ez azért messze van az edzett szénacél rugóanyagtól. Inkább csak sodronyokat, meg háztartási kések pengéit készítik belőle. Ha komolyabb rugóra van szükség, akkor edzett rugót kell tüzi-horganyozni. Az ráadásul jobban ellenáll a réskorróziónak is, mint a rozsdamentes Cr,Ni acélok.
Van egy rozsdamentes rúgó. (Állítólag a rozsdamentes anyag nem edzhető jól.)
A gyártó által megadott névleges erőig többezerszer megterheltük munkahengerrel. Nem degradálódott.
Egy ugyanolyan másik rúgó próbaüzemi körülmények között nagyjából 500 alkalommal erőhatárolt "lórúgást" kapott, és ennek következtében 3 mm-el csökkent a hossza. (Vagyis az enyhén előfeszített rúgó kiesett a befogóból.)
Ez valami sebességfüggő alakváltozás?
Mint amikor a gyurmalin átfolyik a szitán, de kalapáccsal megütve szilánkosan törik?
Az eredeti rúgót nem tudjuk "arcvesztés nélkül" visszakérni az ügyféltől vizsgálatra.
Eltitkoltuk a problémát. Növeltük az előfeszítést és úgy adtuk át a próbaüzem után.
Egy ismerősöm mondta, hogy 40 évvel ezelőtt az alkatrészeket edzés után szárazjéggel is hőkezelték.
Van ennek értelme?
Adott esetben természetesen van. A művelet neve mélyhűtéses edzés, és azzal függ össze, hogy az edzés célját jelentő martenzites (kemény, rideg) szövet keletkezési kezdő- és véghőmérséklete függ a karbontartalomtól, éspedig a befejezési hőmérséklet (hűtésről beszélünk, tehát ez az alacsonyabb) nagyobb karbontartalmú acélok esetében kisebb. Magas karbon%-nál elannyira kisebb, hogy szobahőmérsékletig hűtve nem érjük el, ezért tovább kell hűteni.
Ha a szövet nem alakul át teljesen martenzitessé, akkor az átalakulás - ami viszont méretváltozással jár - még évekig (!) folytatódhat, tehát az erdetileg helyes méretre készített darab idővel (!) selejtté válik.
Pikantériája a dolognak, hogy magas karbontartalmú acélokat leginkább éppen szerszámokhoz és mérőeszközök pofáinak védelmére használunk, ahol a méretváltozás a legkritikusabb.
A szárazjeges hűtést azért csak második lépcsőben alkalmazzuk, hogy a hősokk okozta repedés- és vetemedésveszélyt csökkentsük: a martenzites átalakulás kezdetéig a szobahőmérsékletre hűtés is elegendő.
Az eutektikum olyan elegy, amelyben sima fénymikroszkóppal kitűnően megkülönböztethetők a két összetevő kristályai.
A tankönyvben egy oldalon ceruzával le volt rajzolva az összes csiszolat képe.
Egyedül a dendrit kristályt ismerem fel. A többit képtelen vagyok megkülönböztetni.
Ez nem nekem való. Sajnálom.
Egy öreg gépészmérnök azt tanította, hogy "ami nem megy, nem erőltetjük".
Ennek ellenére mégis erőltették. Újra és újra. Meg kell enni a spenótot!
A vas-vaskarbid rendszer esetében - amivel ezek ezerint bizonyára szintén találkoztál
Nem is egyszer.
Viszont az átkristályosodást ón-ólom ötvözeten mértük ki laborban. Alacsonyabb az olvadáspontja.
Időpazarlás, nem hatékony oktatás. Néztük a stoppert és írtuk a hőmérsékletet.
Egy ismerősöm mondta, hogy 40 évvel ezelőtt az alkatrészeket edzés után szárazjéggel is hőkezelték.
Van ennek értelme?
Végy egy tábla csokit, tedd ki a tűző napra. (Az ólomnál is alacsonyabb az olvadáspontja.)
Miután megolvadt, tedd be a fagyasztóba. Miután csontkeményre fagyott, próbáld meg szobahőmmérsékletre visszahozni és megenni. Ez a túlhűtéshez hasonló? Az átkristályosodásnak hiszterézise van?
- * -
Továbbra is az a kérdésem, hogy a Maxwell-Boltzman eloszlás ellenére hogyan lehet határozott olvadáspontja rengeteg anyagnak?
Mivel szabiku nem reagált erre, esetleg mmormota tudja a választ.
Valami olyan trükk lehet, mint a fémekben a Fermi szint?
- * -
Tegyük fel, hogy ismerjük az anyag hőmérsékletét. Az energia alapján ki lehet számolni a harmonikus oszcillátor várható értékét, amit az atom átmérőjének tekintünk. Feltételezem, hogy az atomtömeg szerint a különböző atomok átmérőjének változása eltérő a hőmérséklet függvényében. Például a kisebb atom egy darabig elfér lapközépen, aztán már csak a térátlóban jut neki hely, vagyis térközepes lesz. Persze az is lehet, hogy hatszögrácsba megy át. Persze ettől a sztöchiometria felborul, és akkor két komponens jelenik meg. Ha mindkettő csak korlátozottan képes oldani a másikat. Lesznek alfa és béta szemcsék. Gibs fázisszabály (de már csak arra emlékszem, hogy van ilyen).
Ebben az lenne az érdekes, ha adott hőmérsékleten működő hőtárolót lehetne tervezni.
Hogy mi a "tökéletes keverék", az nem igazán egyértelmű.
Az eutektikum olyan elegy, amelyben sima fénymikroszkóppal kitűnően megkülönböztethetők a két összetevő kristályai.
A szilárd oldatban (az ábrán alfa és béta) a két összetevő mikroszkóppal nem különböztethető meg.
Az ábra amúgy nem igazán szerencsés. Az oldhatóság határát jelző vonalak (az alfa - alfa+béta - béta elválasztó vonalai, a szolvuszok) nem a 100%-os pontokba futnak, amint azt az ábra sugallaná, hanem valami kis értékű nem-0 oldhatóság szobahőmérsékleten is van.
A vas-vaskarbid rendszer esetében - amivel ezek ezerint bizonyára szintén találkoztál - pl. az alfa összetevő (alias alfa-vas, ferrit) oldhatósága szobahőmérsékleten kb. a 0,008% karbonnak megfelelő összetétel.
Az oldhatóság határa amúgy épp ezért viseli ezt a nevet, mert mondjuk a bal oldali szolvuszt nézve a B összetevő mennyiségét illetően ennél a vonalnál "töményebb" elegyben a B már nem oldódik maradéktalanul, hanem saját kristályokat kezd alkotni, tehát éppen hogy nem a "tökéletes keverék" felé megy a történet.
Az eutektikum két vagy több komponens (elem vagy vegyület) elegye, amelynek létezik egy vagy több olyan összetétele, amely a tiszta komponensek olvadáspontjánál alacsonyabb hőmérsékleten olvad meg.
A kifejezés a görög eu (ευ = könnyen) és tékszé (τήξη = olvad) összetételéből származik.
Érdekes, hogy a keverék olvadáspontja alacsonyabb a tiszta összetevők olvadáspontjánál.
Érdekes, de nem meglapő. Moláris olvadáspont-csökkenés.
Rendben, én csak "az anyagoknak (eutektikus keverékektől eltekintve) határozott olvadáspontjuk van" kitétel zárójeles részét pontosítottam, mert hát nem csak azoktól eltekintve.
Viszont furcsának találom, hogy a vektorpotenciálból indulnak ki, mert az nem fizikai mérhető mennyiség.
#Az nem számít. A klasszikus fizika világa még olyan, hogy többnyire mérhetőek a mennyiségek, melyekből építkezik. A kvantumelmélet fizikája pedig már olyan, hogy a középpontba kerülő hullámfüggvény nem mérhető fizikai mennyiség, hanem csupán alkalmas matematikai. Ha az elektrodinamikát tekintjük, akkor már ott is ilyen a klasszikus vektorpotenciál (a skalárpotenciállal együtt). A mértékválasztástól függően más és más az értéke, így inkább matematikai, mint fizikai. Az E és B térerősségek fizikainak tekinthetők (de mélyebb meggondolásokkal ez is aláásható). A bármely mértékválasztása mellett a négyes rotációval adódó E és B ugyanaz. Ha jól meggondoljuk, igazából nem feltétlen szükséges a mérhető E és B mennyiségekből kiindulva felépíteni az elméletet (elektrodinamika). Az is tökéletesen alkalmas, ha egy másik mennyiség, A, egy valamilyen fix matematikai művelettel egyértelműen előállítja az előbbieket. Ez mögött mindegy A értéke, ha az eredmény (A rotációja) ugyanaz. És hát lehet, hogy éppen A-val lehet matematikailag a legjobban, legszebben, legalkalmasabban formalizálni az elméleti leírást. (Egyébként a vektorpotenciál + a skalárpotenciál kevesebb mennyiség, mint E és B, és ez is jó dolog.) A kvantumtérelmélet éppen ilyen. Kezdetben, pl. a kvantumelmélet (kvantummechanika) mátrixos felírását (mátrixmechanika) tovább víve (alkalmazva) az elektrodinamika kvantumosítására (mátrix-kvantumelektrodinamika), még nem került a vektorpotenciál előtérbe, csak a hullámmechanika hullámfüggvényes formalizmusa nyomán továbbfejlesztett kvantumelméletben (kvantumtérelmélet, mértéktérelmélet).
Ezután jön a kvantálás, vagyis itt a másodjellegű kvantálás (mert olyan végtelen szabadsági fokú rendszerről van szó, amelyben a részecskék száma változhat...
A többit már el tudom képzelni.
Viszont furcsának találom, hogy a vektorpotenciálból indulnak ki, mert az nem fizikai mérhető mennyiség.
(A sebesség is lehet invariáns, viszont az mégis mérhető.)
- * -
Van itt egy másik érdekesség. A potenciális energia lényegében egy speciális kölcsönhatási tag.
(Emlékeztető: az energia operátor tagjai lehetnek: kinetikus energia, potenciális energia, gradiens energia, kölcsönhatási energia.)
Lineáris esetben a skála alappontja eltolható.
Mégis felmerül a kérdés, mint Newton vödre és Mach állócsillagai. Mihez mérjük a potenciális energiát?
És lényegében a gradiens energia is egy (ön-)kölcsönhatási tag, ahogy a potenciáis energia is.
Viszont ezek még nincsenek operátorosítva, csak klasszikus (fő)amplitúdók. Ezután jön a kvantálás, vagyis itt a másodjellegű kvantálás (mert olyan végtelen szabadsági fokú rendszerről van szó, amelyben a részecskék száma változhat...). Kvantumelméleti perátorokat írunk fel erre az oszcillátorok halmazaként felírt töltésmentes elektromágneses mezőre. Az egyes oszcillátorok gerjesztettségi állapota a mezőkvantumok, mint részecskék, számát jelentik, nem pedig egy darab részecske valamilyen külső potenciál általi oszcillátoros kvantumállapotát (sima kvantummechanika), hanem egy szabadmezős oszcillátor részecskeszám állapotát (kvantum-térelmélet).
Elvileg ez egy szabad atom közelében lévő másik atom kötési energiája.
Kristályrácsban már egymást perturbálják. Feynman végzett hasonló számolást kristályrácsok elektromos polarizációjára. A ferroelektromos jelenség, amikor a távolabbi atom sorok hatása átmegy pozitív visszacsatolásba.
A rácspontokban lévő atomok pedig nem kis golyók. Inkább harmonikus oszcillátorok.
Legyen két fajta atom a rácsban. Egy kisebb és egy nagyobb.
Atomsugáron pedig a harmonikus oszcillátor kitérésének átlagát tekinthetjük.
Az atomok tömegének különbözősége miatt a hőmérséklet (egy szabadsági fokra jutó energia) hatására az atomsugarak különböző módon változnak.
A tapasztalat szerint valahol a mennyiség átcsap minőségbe, és a kristályrács átrendeződik.
Fajlagos hőkapacitás az, ami az átcsapás előtt és után történik, vagyis az azonos szerkezetű rács hőtágulása. Látható a görbén, hogy a távolság megváltozása munkavégzéssel jár. (Azon felül, hogy a rezgési energia is változik.)
Ez a térfogatváltozás széles tartományban folytonos függvénye a hőmérsékletnek.
Azonban egészen másról van szó, amikor a kristályrács megváltozik.
Közismert és látványos példája ennek a halmazállapotváltozás - közben a hőmérséklet nem változik.
Itt az energia a rácstávolság hirtelen megváltozásához szükséges. Fázisátalakuláskor sem változik a hőmérséklet.
Az egy szabadsági fokú és egyetlen darab x,p oszcillátor a kvantumelmélet kvantummechanikai alapállata. Az elektrodinamika vektorpotenciálja,időderiváltja többdimenziós(3+1) és a térben is kiterjedt mennyiség. Ez egy nagy kollektum oszcillátor halmaz. Részegységeiben olyan, mint az alapállat, így az alapján kvantumizálható. Ebből lesz a kvantumelektrodinamika. Néhány könyv ezt a sajátos módján egészen jól leírja, de érdemes sorban mindegyiket kellően áttanulmányozni, és akkor a megértésünk sem csak egyoldalú nézeten fog ülni, mert az sem jó. A kínai nem érti az afrikai nyelvet, és fordítva, de egy afrikínai már mindkettőt kiválóan, sőt a kínafrikai mégjobban.
Nem hinném, mert ahhoz nagy térfogati változás lenne szükséges, ami ráadásul jelentősen csökkenő anyagsűrűséggel járna. A belső szerkezetváltozás miatt kell az a sok energia oda, ill. vissza.
A következő towardológiai kérdés, az atomok hőmozgását kvantum harmonikus oszcillátorral közelítve egy olyan ötvözet kitalálása, amely például T=31 oC hőmérsékleten átkristályosodik. Amely a fajhőhöz képest jelentősebb energiát képes felvenni vagy leadni. Elsősorban a kristályrács térfogati változása miatt?
Ezt valahogy úgy mondják szépen, hogy a polinomnál gyorsabban tart nullához.
Tegyük fel, hogy a tranziens válasz egy időtartam után elhanyagolható. A jel a kvantumfluktuációba alámerül, elvész.
Ebben az esetben a konvolúciót csak véges időintervallumon kell elvégezni (hátrafelé).
Vagyis a konvolúciót nem kell a kezdeti időponttól számolni, mert csak az adot pillanatot megelőző valamekkora időtatram számít.
Elvileg például egy RC szűrőnél az elméleti tranziens a végtelenségig tart, soha nem lesz nulla.
Számítógépes szimulációnál amit még az egységhez hozzá tudok adni, az nagyjából 10-15 és ami kisebb az mintha ott sem lenne. A valóságban pedig a nullponti fluktuációnál kisebb jelet nem tudunk feldolgozni.
A tranziens jellegű viselkedése egy hálózatnak, illetve annak kimenő jelének, akkor dominál jobban, ha a hálózat+terhelés vesztesége, azaz ohmos jellege erős, ill. erősebb, és ha a bemenő jel periódusát nézzük, azalatt jelentős részét felemészti a bemeneti jel változása sorá kapott energiának. Ha ez nem így van, akkor a bemenő jel frekvenciái felgerjesztik a hálózat induktív és kapacitív rezgő tárolóit, amik folyamatosan szolgáltatják a kimeneti jel változásait. Egyensúly esetén frekvenciánként a bemenetről felvett energia egyenlő a hálózat disszipációja + a kimeneten kivett energia. Érezhető, hogy ekkor, ebben a végletben eltűnik a tranziens jelleg, és olyannak tűnik a kimenő jel, mintha előre megérezné a bemenet élesebb változásait (felfutás, lefutás), és rákészül. De szó sincs jövőbe látásról, csupán "megszokott" periodicitásról.
Nos, az a könyv elég vacak. Nem eléggé jók azok a képletek. Egy per gyök kettők vannak, és gyök omegák... Valamint [P,X]=-ih nem ih. A bekeretezett képlet sem jó, mert ott térintegrál kell a jobb oldalon. És akkor abban E és H térfüggvény. De mivel az elöbbi kettő baloldali H az operátor, csak hiányzik róla a kalapjel, vélhetően a harmadik H is az akar lenni, és ekkor az E és B is, csak hiányzik róluk a kalapjel. Ekkor viszont az tartalmazza az omegákat magán belül.
Javaslom komolyabb könyv tanulmányozását (pl. Nagy Károly: Kvantummechanika), ami persze sokkal nehézkesebb, mert precízebb, de viszont jók a képletek benne, ami elengedhetetlen a megértéshez.
xq(t), ami a delta-függvény által az idáig szabad x változó helyébe lép, a t-vel, mint (idő)paraméterezéssel, kijelölt pályamenti helykoordináta. Ez már nem szabad paraméter így, ezért nem jelöltem a vége felé a mennyiségek függvényváltozói közt. (Nagyon körültekintően kell vizsgálni a dolgokat, ha nem akarunk megtévedni, mint az, aki a videót készítette.)
