"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
„Menj bátran, minél mélyebbre az erdők közé. A fák alatt itt-ott még látod majd a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak ma is, mert annyi sok embernek marad még zárva a szíve a szép előtt. De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, ha meglátnak jönni. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruháikat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan, puha illatlabdákkal. Minden olyan szép, puha, tiszta és illatos körülötted. Mint a mesében. Csak mégy és arra gondolsz, hogy szép. Semmi mást, csak azt, hogy szép. A virágok ahogy nyílnak. A fák, ahogy susognak a szellővel. A forrás, ahogy mesél. És a madarak és minden. És ahogy mégy, céltalanul, egyik tisztásról a másikra, valahol megleled az Angyalok Rétjét. Nem tudod, hogy ez az, mert az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit érzel, hogy csodálatos. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül mellé lépnek, és kincseikkel töltik meg a szívedet. A legnagyobb kincsekkel, amik csak vannak az ember számára: a Jóság, a Szeretet és a Békesség. Egy nagy, csillogó felhőn a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy, kék pipából, és jóságosan alámosolyog. Ha visszatérsz újra az emberek közé, a Rontó-emberek, a Gyűjtő emberek közé, és ha gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonozd gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt és az élet legnehezebb napjaiban is derű és békesség lakik a szívedben: csak akkor sejtik meg, hogy az Angyalok Rétjén jártál, kisfiam.” /Erdők könyve/
Nem láttad még soha önmagad, Álmod, vágyad víztükör alatt. Riadt szempár tükörképeden, Célod: tudni, mi a szerelem? Igaz-e, hogy majdnem elepedsz, S mégis önnönmagad szereted? Zavaros folyóban párod nem leled!
Már újra van virág. Gyöngécske, hófehér. Parányi, reszkető, de elmegy már a tél.
Deres kövek közül kibújt az új remény, piciny hajnalharang gyötrelmek éjjelén. Fagyos hetek után jött, mint a gyógyulás. Azt mondja: lesz öröm, lehet megújulás.
Lélek, ne csüggedezz! Hallgass el, rút panasz! Él még a szeretet. Van Isten. Lesz tavasz.
Miért hallgatsz, tavaszi erdő? Én együtt suttognék veled. Imádkozom vagy átkozódom, mindegy nekem. Mindegy neked? Lázadj föl, rengeteg! Reménnyé gyötrött zöldedre kérlek én. Zizegsz csak - s megadás-fehéren virágzik szilva és kökény. Mindegy - benned leltem hazát, itt legalább megtűr a közöny. A fák közt szél vesszőfutása: beléálmodhatom dühöm. Hogy hittem én tebenned, erdő! Hallgass csak! Ím, letérdelek. Imádkozom vagy átkozódom, mindegy nekem. Mindegy neked.
Ady Endre A TAVASZI SZÍV Kalimpál és kalimpál és Kalimpál kicsit bután Esős, áprilisi hajnalt, De még jobban délután, De még jobban későn, éjjel: Ilyen a tavaszi szív. Nem bíznék rá egy garasnyit, Nem bíznék rá egy garast, Mert az áprilisi hajnal, Rég kipróbáltam, ravasz S szívünk viszi ravaszságba: Ilyen a tavaszi szív. Amit írok, az se hűség, Április van, szív oson, Minden háborúnál vénebb, Hadakozik okoson, Szerelem jön holt-testekre:
Szép ez a táj. Ápoltak a kertek: sort szaporázik a friss vetemény. Nyárfa tövében írom a verset, dúdolom halkan: nyárfa tövén…
Nyárfa tövében álmodom álmom… pisztrángos patakot, kék tengert, tarka reményt. Hervad már virágkoszorúnk, nem táncol rajta a fény. Dúdolom mégis: Táncol a fény! - dúdolom itt a nyárfa tövén.
Nyárfa tövére hullik a könny is, messziről int egy szürke karó, kalapján síró verebek ülnek, hófehér ingét tépi a szél. Nyárfa tövén, dúdolom én: Tépje! Csak tépje a szél!
Ha úgy érzed, nehéz az életed, mert senki nem hallgatja éneked, meghalt a vágy, kihűlt a szerelem, akkor gondolj rám és dalolj nekem! Füledbe súgom halkan: élni jó… Dalolj rigó… dalolj nekem rigó…!
Bodzavirágból, bodzavirágból hullik a, hullik a sárga virágpor. Fönt meg a felhők szállnak az égen, bodzafehéren, bodzafehéren. Szállj, szállj felhő, pamacsos, hullj le, te zápor aranyos, hullj le, te zápor, égi virágpor, égen nyíló bodzavirágból.
A kormos égből lágy fehérség szitálja le ezüst porát. Dideregve járok ablakodnál a hófehér nagy úton át. S amint megyek itt éji órán, lépésem mégse hallható, mert zsongva, súgva és zenélve halkan szitál alá a hó.
S körülvesz engem zordon árnyat egy hófehér szelíd világ: angyalpárnáknak tollpihéje, zengő, szelíd melódiák, habpárna selymén szunnyadó arc, mint angyalok fényszárnya ó, minek szelíded altatóul halkan zenél a tiszta hó.
Oly mély a csend, a város alszik, mind járjatok lábujjhegyen! Pihék, zenéljetek ti néki, hogy álma rózsásabb legyen. Egy hófehér hálószobává változz át csöndes utca, ó! Fehér rózsákként hullj az éjben reá, te szálló, tiszta hó!
Csöndesen, lábujjhegyen menni el. És előtte hallgatni. Nem utolszor, hanem most látni először a földet, a borszínű tenger hullámait. A hajókürtre meg sem rezzenni. Beállni a sor végére, mint abba a sorba. Lassan araszolni át az idő maradékán, már súlytalan teherrel. Tudni: ez az egyetlen feladat, amely még vár, ez az egyetlenegy, amit teljesítened kell, hogy majd szabad légy.
ARANY JÁNOS ENYHÜLÉS Kél és száll a szív viharja Mint a tenger vésze; Fájdalom a boldogságnak Egyik alkatrésze; Az örömnek levegőjét Megtisztítja bánat, A kizajlott búfelhőkön Szép szivárvány támad. Tegnap a remény is eltört, Az utolsó árboc, Csupán a kétség kötött egy Gyarló deszka-szálhoz: Ma fölöttem és alattam Ég és tenger sima; Zöld ligetnek lombja bókol Felém, mintegy híva. - Nem törik a szenvedő szív Oly könnyen darabbá, Csak ellágyul, s az örömre Lesz fogékonyabbá; Mint egy lankadt földművesnek Pihenő tanyája: Kész boldogság lesz neki a Szenvedés hiánya. Nincsen olyan puszta ínség Hogy magának benne A halandó egy tenyérnyi Zöld virányt ne lelne; És ha ezt a szél behordta Sivatag fövénnyel: Megsiratja... de tovább megy Örökös reménnyel. - Sivatagja életemnek! Van pihenő rajtad; Vészes hullám! szív-hajómat Nem szünetlen hajtod; Ha nehéz bú és nehéz gond Rossz napokat szerze: Kárpótolja a nyugalom Enyhületes perce.
Szabad, hű tenger volt a lelkem, Nem érdemeltem, Hogy most legyen fáradt, hullámtalan, holt, Mert igazam volt, igazam volt. Szabad volt minden lobogónak S a mentő csónak Tengeremen mindig meglelte partját. Gaz fátumok másként akarják. De két hajó szeli még küzdve, Lesve és űzve Egymást tépett lobogókkal: a fáradt Félelem s a hetyke Utálat. De mit utáljak, mitől féljek És miért éljek? Elsülyesztem még ezt a két hajómat, Lelkem adom a Titkolónak. A Titkoló, a Sors, az Isten, Ez a sok Nincsen Ne bántsanak: meghalt ez a hű tenger
Ady Endre ATENGER ÁKOMBÁKOMA Fázó pálmák alatt olvasok Egy levelet, egy nagy levelet: Kék lapra írták éles tollal Gonosz szelek, böjti szelek. Fehér habok, betű-milliók, Idegesek és nyugtalanok, Tengerre írva írják most meg. Hogy ki vagyok, hogy mi vagyok. Valami búsongó dac fog el, Valami hívatlan hit fon át S olvasom csukló kacagással A Tenger ákombákomát. Hát most a sorsom ezt üzeni? Hát most már akarnom is tilos? Így levelez velem a Tenger, Ez a nagy ócska papiros? Ím, itt a válasz: élek, vagyok, Fáradtan, fájón, ahogy lehet, De élek s úr fogok maradni Tenger, sors s mindenek felett.
Ady Endre A KÉK TENGER PARTJÁN Ahol mások élnek, szeretnek, Én eljöttem ide betegnek, Csókot temetni, álmot dobni, Nyugodt partokon nem nyugodni. Mindig a holnapra mosolygok, Elvágyom onnan, ahol bolygok, Úgy vágytam ide s most már szállnék. Óh, én bolond, bús, beteg árnyék.