Azért egyszer az életben kipróbálnám a te (egyik) világodat, a magashegyi köves legelős tájat. Na azért nem olyan hosszan mint amiket patrolozni szoktál. Kösz a dícséretet amúgy, én is megdícsérlek, az életmű díjat majd kicsit később adom át, addigfuss mèg sokat és írogass tovább
Olcsó, de jól használható fejlámpát szeretnék venni, ami 2-3-4 órás futásokat is kibír. Erdei terepre kell, azaz a töksötétben is látnom kellene a köveket, gödröket. Mit ajánlanátok?
Ha nagy leszek en Pinyo akarok lenni!! Komolyan keresek en is egy sportot, amiben nem kell edzenem es jo vagyok. Nyaron szoktam pinyongozni a sracokkal, lehet el kellene indulnom egy magyar bajnoksagon.
De tenyleg Pinyo, nalad nincs felvetel? Vagy legalabb egy Pinyo valaszol oldal?
CSERMANEK, nagy kiraly vagy, csak a munkabol lehet fejlodni! Most mar en is el kezdek edzeni ugy dontottem!
mtb, azert rutinbol ez az ido eleg f@sza, gratula!!
CSERMANEK: nem az időeredményedet irigylem (na jó, azt is:) hanem azt, hogy 70 km után így érzed magad: "Esküszöm, mintha csak most indultam volna el egy laza edzésre, nem fájt, nem nyomott, nem feszített sehol sem izom, sem Ízület." Na én ezt nem tudom elmondani, sőt még most is olyan a mozgásom utána, mint egy beteg szamárnak. Ennyit jelentene 10 év? (ennyi van közöttünk)
allez zserzseli!: ezt a kutyáktól való félelmet ha valaki, akkor én meg tudom érteni. Betegesen tartok tőlük, és ezt valószínűleg érzik is rajtam. Itthon is mindig riasztóval futok...
Pinyo: 1000 km-ből is futni 9:48-at, ez meg aztán tényleg felfoghatatlan dolog számomra. Na nem mintha én túlzásba vinném, de azért idén megvan 2000 km. Mondjuk annak a 80%-a síkfutás...
És akkor következzen az én Piros 85-öm, ill. az idei évem értékelése:
Idén nem erőltettem a hosszúkat, amelyek nálam 50-60 km-nél kezdődnek. 2016-ban októberig kb. 10 alkalommal futottam hegyekben, és a leghosszabb táv az UTH 55 volt. Nagyon jól elvoltam a 25-40 közötti rövidebb versenyekkel, amelyek önbizalomnövelő hatása nem elhanyagolható: képesek elhitetni az emberrel, hogy az ötödik X felé közeledve még viszonylag gyors is tud lenni (már ha az igazi profik otthon maradnak...). Így történhetett, hogy több versenyen is dobogóra állhattam, pl. a Pilis-Vörös-Váron abszolút 2., az Eged-hegyi terepfutáson pedig abszolút 1. helyen végeztem. Nyáron belekóstoltam az alpesi versenyek ízébe a Glockner Trail 50-es távjával. Addig még sosem vettem részt olyan versenyen, ahol az útvonal 2000 méter felé ment volna. A magashegyi környezet fantasztikus, de nem hagytam magam elcsábítani: egyszerűen nem nekem találták ki ezeket a versenyeket. Én futni szeretek, és nem órákat gyalogolni felfelé egy szerpentinen, amit ráadásul nem is bírok. Persze, lefelé azért jobban ment...:) Úgyhogy maradok a hazai hegyeknél, nem kívánkozom se az UTMB-re, se a CCC-re.
Tavaly ilyenkor nem voltam teljesen rendben - erről akkor írtam is - és ennek áldozatul esett két kedvenc versenyem is, a Less Nándor 66 és a P85 is. Idén szerettem volna bepótolni mindkettőt. A Less Nándort sikerült is, és ezen felbátorodva beneveztem a P85-re is. Sajnos azonban a verseny előtt 10 nappal egy olyan dolog történt, ami majdnem keresztülhúzta a számításaimat: egy könnyed 50 km-t szerettem volna tekerni biciklivel, azonban a szomszéd községbe érve egy macska ugrott elém, amit esélyem sem volt kikerülni. Vagy 30-al estem egy hatalmasat, a bal térdemet ütöttem be a vázba, ez volt a legsúlyosabb sérülés, de a jobb oldalamat is nagyon beütöttem, plusz a szokásos horzsolások. Alig bírtam felállni, és néhány napig egyértelmű volt, hogy ebből nem lesz P85. Folyamatosan jegeltem és kenegettem a fájó részeket, és pár nappal a verseny előtt egy 12 km-es "próbafutás" során tünetmentesnek éreztem magam. Így aztán szombaton én is ott álltam a verseny rajtjában. Úgy döntöttem, senkihez nem próbálok igazodni, megyek a saját tempómban. A legjobb eredményem itt 2 éve volt, 10:17-et sikerült futnom. Nekem ez már az a táv, ahol képtelen vagyok tartani azt a sebességet, amire egy 30-40 km-es távon még képes vagyok.
A Kevélyre 51 perc alatt értem fel, elég barátságtalan idő volt még ekkor, a panoráma miatt biztosan nem kellett megállnunk. Dömösig viszonylag eseménymentes volt az út, a lejtőkön sikerült elég jól nyomni, talán túlságosan is. Dömös 2:57 volt, aztán irány Dobogókő. Felfelé menet természetesen lassultam, itt többen is megelőztek. Dobogókőről lefelé Sz. Anitával és O. Gézával együtt száguldottunk lefelé. A pilisszántói pont volt az, ahol kihagytam a dugókázást, de ezt már csak otthon tudtam meg, az eredménylistát böngészve. A pontot elhagyva Anita elhúzott, Gézával folytattuk az utat a kb. 10 km-re levő Kopár csárda felé. Az oda vezető úton én is tettem szert némi előnyre, így a Kopárhoz egyedül érkeztem meg. Itt váltottam egy felsőruházatot, hogy valamelyest helyreállítsam a komfortérzetemet. Géza közben megérkezett, együtt hagytuk el a pontot. Valamelyik hosszabb, enyhe emelkedőn egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Géza lemaradt, és egyedül vagyok. Közben kezdett aggasztó lenni a térdem állapota. A lejtőkön - kezdett visszatérni a fájdalom, pedig már azt hittem, az a múlté. Ezek szerint 50 km-t kibírt gond nélkül a gondos kezelésnek köszönhetően, most azonban ismét egyre jobban fájt. Még síkon elviselhető is volt, de lejtőn, emelkedőn egyre kevésbé. Nagykovácsit elhagyva értem utol k0819m-et. Korábban nem ismertem őt, futás közben váltottunk pár szót, mondtam, hogy olvastam a Monte Rosa-s beszámolóját. Innen együtt haladtunk, egyszerre értük el, még világosban a János-hegyi kilátót. Még a lefelé út nagy részét is lámpa nélkül tettük meg, hamarosan felkapcsoltam a fényt, nem szerettem volna egy nagy eséssel befejezni a napot. A kilátó utáni magas lépcsőfokok és a Budaörs előtti erősen sziklás, köves lejtők is nagyon fájdalmasak voltak számomra. Ennyire még sosem vártam, hogy a terep aszfaltra váltson. Az utolsó 1,5 km az iskoláig már megváltás volt, 10:29-es idővel vánszorogtam fel a tornaterembe. A már megszokott sör és virsli elfogyasztásával zártam ezt a fárasztó napot. A szervezés most is kifogástalan volt, a pálya kijelölése tökéletes, a frissítők kínálata megfelelő, az őszi erdő színei pedig gyönyörűek. Azt pedig, hogy az eredménylistában nem kerülhettem a jól megérdemelt helyemre, csakis a saját figyelmetlenségemnek köszönhetem.
Itthon tovább folytatom a térdsérülésem kezelését, sajnos majdnem a nulláról. 1-2 hét pihentetés még nem ártott volna neki, de így is szépen bírta.
Basszus, ha át nem is futottam, de elfelejtettem dugókázni Gyurkó Petiék pontján. Ilyen még nem fordult elő velem... Így aztán a lista végén figyelek. Azért elmondom, hogy 10:29 alatt teljesítettem, próbálj beilleszteni a listába:)
Amúgy terveztem egy kisebb beszámolót. Ha ITRA pontokért mentem volna, akkor nagyon bosszantana, így viszont már túltettem magam rajta...
Csermanek mester, szép volt, de én azt állítom, hogy egy 20-30 perc még simán benned maradt! Talán akkor kimaradt volna a felhőtlen tatamizás, de akkor is :-)
Annyira összevissza év volt ez, hogy el sem tudom mondani. Futókalandból sem volt sok, az első Mátrabérc, uth55 és egy szeptemberi Vár-a-hármas, utóbbi csak megszokásból.
Nem is írtam róla semmilyen beszámolót, annyira ramatyul ment. Most csak rövid pótlásként annyit, hogy féltávig jól ment a szekér, aztán a sok nullkilométeres hét visszaütött és meglehetős térdproblémák jöttek elő. Azt hiszem, erről elég ha annyit mondok, hogy az enyhe aszfaltos lejtőkön a hétperces tempót sikernek fogtam fel.
Hja, túl jól sikerült az előző év, egy 2:57-es maratont és egy 8:42-es P85-öt nehéz túlszárnyalni. Így aztán örültem hogy szeptemberben átléphettem a bűvös ezer kilit.
Az augusztusi kilenc és a szeptemberi nyolc óra összesítésem után után kicsit elgondolkodtam, kell-e ez nekem. De annyira jókat olvastam esténként, még a bringával munkába járást is beszüntettem, a tömegközlekedésen is olvastam. Két héttel a piros előtt aztán megijedtem és nekiálltam ismét futni, az első nap laza órájától izomlázam lett, de aztán napról napra egyre jobban élveztem a futást. Azért a lehetséges kiszállási pontokat jó előre megnéztem magamnak.
Ideális időjárás fogadott szombat reggel, tíz fok, ezért a rövidujjú mellett döntöttem, helyesen. Okosan beálltam egy tavalyinál gyengébb pulzusra. Csak a teljesítés volt a cél, nem akartam szétcsapni magam, fogalmam sem volt, ennyi edzéssel mi fog történni. Figyeltem a garminra, erre az két kilométer után kikapcsolt. Visszakapcsoltam, de nem tért magához, el is raktam. Legközelebb három óra múlva talált műholdat, de akkor meg már nem érdekelt. Így hát úgy alakult, hogy érzésre mentem végig.
Az első Kevélyes részidő 49 perc volt, tavaly 44, azelőtt 48. Innen már láttam, hogy leginkább a két évvel ezelőtti részidők jelenthetnek támpontot, annál enyhén lassabb leszek, de a tíz óra meglesz.
A frissítőpontokon nem igyekeztem, kóláztam, uborkáztam, sajtoztam. Jól telt az idő, a lábaim is jól bírták. Kicsit fújt az északi szél, Dobogókő felé gondolkoztam kicsit a karmelegítőn (ezenkívül a hátizsákban vittem plusz pólót is), de lusta voltam megállni és zsákot bontani. Bár a nap nem sütött, az erdő színei gyönyörűek voltak, néha megálltam fotózni. Gondolkodás nélkül meggyalogoltam a meredekebb emelkedőket.
A Kopár csárdánál uborka, ropi, és kóla volt a menü, nagyon kívántam a sósat és a savanyút. Már elég szép hátrányt szedtem össze az eddigi teljesítésekhez képest. Nem is éreztem lelkiismeret furdalást az elvesztegetett idő miatt, amikor később kiálltam egy hosszabb technikai szünetre, de legalább megkönnyebbültem. Kicsit visszatért az erőm is, a Hosszú árok egész jól ment, Dömötörig és Amandáig alig gyalogoltam.
A Nagyszénásról eddig mind a kétszer fájdalmas, elnyűtt bokával botorkáltam le, most ennek nyoma sem volt, nem mondom, hogy repültem, de legalább nem azon töprengtem, hogy még mennyi van hátra.
Nagykovácsiban felvettem a depózott lámpát, eltöltöttem jó sok időt, szemeztem a szalonna falatkákkal, de nem mertem bevállalni.
A Fekete fej előtt frissítőnél kezdett hűvös lenni, 9 fok, és nem tudtam már magam felfűteni. Felhúztam a karmelegítőket, áh, hirtelen sokkal jobban éreztem magam.
Az utolsó másfél órában már gondoltam, hogy kicsit jobban nyomhatnám, de amikor a János-hegyről lefelé a Virág-völgybe kicsit jobban akartam ereszteni, enyhe hányingerem lett. Így hát nem erőltettem.
Amikor már csak pár kilométer lejtő volt hátra a célig, be is sötétedett, lámpát gyújtottam, nem akartam pont a végén esni egy nagyot. Előttem volt valaki pár tíz méterre, de megint jött a hányinger és átraktam a versenyszellemet jövő évre.
Az idő 9:49 lett, egész elégedett lehetek vele, több mint egy óra rontás, hehe. És ismét beigazolódott, hogy sebességet gyorsan lehet veszíteni, de állóképességet nem nagyon.
Huh, az eleje nagyot ment, szégyen, de utána kellett néznem, ki előzte meg Pálfy Marcit, hogy a tavalyinál jobb futása csak egy második helyet ér. Hát na, hasonló kaliber, aki 90 kilométert lefut négypercesekben.
Egy szó, mint száz, szép táj, kiváló rendezés, jó hangulat, ide mindig szívesen jövök vissza.
Az egész tavaly kezdődött, amikor valamilyen oknál fogva kettő kötőjel négy terepfutással a hátam mögött (plusz Balboák! :) ) beneveztem a Piros 85 nevű terep kalandra. Jó, hosszút már futottam, csak nem föl-le, hanem jobbra-balra. Síkon, aszfalton, vagy legalábbis szilárd[...] Bővebben!Tovább »
Csermaneket nem lehet megelőzni beszámoló írásában. De a nagyobbik baj, hogy már futásban sem!
Azért én is leírom az élményeimet.
PIRIKE 85
5 éve voltam utoljára, épp ideje volt, már nagyon hiányzott ez a pálya, aminek a jó nagy részén szinte azóta nem is jártam. 2011-ben számomra máig érthetetlen módon 9:13-at mentem, egy ennél hosszabb pályán, mert ugye akkor még a kultikus HÉV megállóból volt a rajt. :)
Mivel tudtam, hogy ilyen időre most nem vagyok képes és az idei év sok igazán hosszú és lassú futása nagyon belassított, ezért a túrára neveztem, az én szintemnek az pont megfelelő. Egyébként is mivel az első 3-ba nem sok esélyem van bekerülni (hahaha), pont nem érdekel, hogy az 5., 12., vagy a 134-ként végzek, akkor miért induljak a versenyen, ami valljuk be, az ellátás, díjazás szintjén gyakorlatilag alig tér el az amúgy elég borsos áron (7000 a rajtban) mért ttúrától. Szempont volt még, hogy 7-re vendégségben mentünk, így a túrán el tudtam indulni hamarabb egy órával. A fél8-as indulás a dömösi pontnyitás miatt így is necces volt, de a kedves személyzetet épp bősz kenyérkenés közben, de már dugókával felszerelkezve értem.
Nem pihenten indultam, mégis jól telt az út Dömosig, erősnek éreztem magam, de nem akartam húzni, addig könnyű elverni a lábakat a lefelékben. Rég jártam a Kevélyen, pikk-pakk megvolt és most a sunyi hosszú emelkedő a Tölgyikrekig sem okozott gondot, pedig az általában meg szokott viselni. Dömösre mégis picit elszundítva értem, Dobogókő be is lassított rendesen. Konstatáltam az első holtpontomat. De az erdő annyira szép volt, hogy próbáltam elterelni a figyelmemet. Dobogókőnél a kizárólagos banán frissítés emlékeztetett, hogy én a túrán vagyok, csak 7 rugót perkáltam. A történelem során köztudott, hogy, aki feljut Dobkőre, az majommá változik.
Eredetileg itt vártam, hogy a 3as élboly hátba csap, de csak Szentkeresztnél történt meg, ahol még mindig küzdöttem egy kis motiváció hiánnyal. Igazából egy gyorsasági alaptempóm hiányzik, meg azért fejben sem vagyok fókuszált, de most ez még nem is jött ki annyira. Nagyon élvezem ezt a pályát, Budapest környékén nincs ehhez fogható, nagyon könnyű belecsúszni egy vigyorgós flowba jó hosszan.
Szabó Gabiékkal nem is találkoztam, mert hiába voltam már 5x, de egy jobbost benéztem, majdnem lementem Pilisszántóig a faluba. Épp akkor előzhetett le. Innentől új erőre kaptam, ami ki is tartott a Szénás előtti homokos végéig, ahol is két német juhász állta az utamat. Mivel az állatokat leginkább jól megsózva, borsozva szeretem, ezért rövid gondolkodás után visszafordultam és leültem, hogy bevárjam a mögöttem érkezőt, azt pajzskánt használva majd :). De csak nem akart jönni senki, vagy 10 percet üldögéltem, már elég bosszús voltam le is merevedtem. Elég nagy vákumban lehettem, a korai indulás miatt futókból csak az elit ment el, hosszú túrázókat már lehagytam, a rövidesek pedig már elmentek. Végül megjött Hajduska, beálltam széles vállai mögé és átrobogtunk az egyébként békés és játékos kutyákon. Innen is üzenem a gazdinak, hogy legközelebb sokkolót viszek, de rajta fogom kipróbálni.
A Szénás most sem tűnt rövidnek, nem igazán tudtam megfutni a felsőbb régiókat sajnos. Vártam már Dömötört és Amandát, úgy tűnik Yoyoka jó szokása megmaradt.
Nagykovácsitól aztán megint csak jól haladtam, Vörös pocsolya, Fekete-fej, Hárs-hegy mind sokkal hosszabban maradt meg a fejemben régről, most úgy jöttek, mint a gyorsított felvétel. Közben összevertük az agancsokat a Budai szarvasokkal, bohóckodtunk egy sort. A János hegyre felfele ugyanazt éreztem, mint Csermanek kollega, mintha most indultam volna el, a lábaim jók, jó a kedvem, szaladnak a kilik. A szerpentinbe egész sokat futok, de hirtelen a vége felé egy elég rendes eléhezés érzés lesz úrrá rajtam. Az utolsó 10 kili a pontról nyomorúságosan megy, mintha rám dobtak volna egy zongorát, az erőm elszáll, őszintén szólva kicsit el is unom most az egészet, ami persze nyílván köszönhető annak, hogy látom, messze vagyok a legjobbamtól. Hiába na, ilyen az ego. Indulás előtt azt gondoltam most egy 9:30-45-ös eredménnyel több, mint elégedett lennék, mégis az ember remél és halva hal. Érdekes az a régi tapasztalat is, hogy mindig más részek tűnnek nehéznek és könnyűnek. Erről olvasnék egyszer egy részletes tanulmányt miért van így és mi befolyásolja ezt, illetve mennyire modellezhető.
A célba vezető utcán kicsit sétálok, hátha utolér Athosz és együtt futunk be, meg ugye túrán is vagyok, fusson, akinek két anyja van. De csak nedibali csap be előttem a dugókába, míg én trécselek Ebolával. Végül 9:38-as saját méréssel érkezem, amiből a kutyás affér miatt levonva azt a szűk 10 percet végül is elégedett lehetek azt hiszem. Túrán, gyakorlatilag légüres térben ez nem olyan rossz. Meg közben eltelt 5 év, ami, míg másnál tapasztalat, nálam lehet, hogy az öregedés jele :) Az uccsó 10 kili miatt kicsit ramatyul érkezem, pedig tanár úr kérem higgye el nekem szuperül, könnyen ment végig..
Ami biztos, hogy kár lett volna kihagyni a Pirost, nagyon szeretem ezt a pályát, ezt az évszakot, a színeket és társaságot.
Szeretem ezt a versenyt. Teljesen más, mint a tavaszi, nyár végi hosszabb menetek. Őszi erdő, sárga talaj, vöröslő fák, levélhullás, napsütés – a jóisten direkt futásra teremtette a Piros 85 hétvégéjét, az tuti.
Évadzáró versenynek egy oximoront terveztem. Egy izgalmas jól eső futást, amit végig feszítek, hogy meglássuk hova jutottam az elmúlt két évben. Volt egy 10 órás időm 2013-ból, úgy kalkuláltam, hogy 9:30 már boldogság lenne.
Nevezés, pacsi kedves futóarcokkal, búcsúcsók Jucikámnak és indulás. A Róka-hegyen már légüres térben vagyok, az élmezőny elment, mellettem senki, utánam közvetlenül se sokan. Meg is szállt az egyedülfutás hangulata. JB kerül mellém egy technikai szünet miatt, váltunk néha egy-egy szót kilátásról, régi arcokról, a sok új futóról, akiket már nem ismerünk – olyan igazi öregfiúk chat megy. Vigyázok magamra, felfelé tartom a pulzust (47 perc a Kevély), lefelé óvom a combjaimat. Jól megy nagyon a futás, szemlélődök az erdőben, teszem a dolgom; a fejem üres, mint egy halloween-tök, teljes a flow, beszippant a nirvána. Dömös 2:43 nem állok meg, csak vizet töltök a kulacsomba és nekifekszem Dobogókőnek. Felfelé is futok így esik jól, nem száll el a pulzus, könnyednek érzem még mindig a lábaimat. Három éve szigorúan sétáltam felfelé, a csúcs előtti részeken meredek emelkedő élt emlékeimben, most simán rakkoltam felfelé. Nagyon jó érzés volt, hogy ennyire erősnek éreztem magam. 3:46-kor csekkoltam a pontnál, megint csak vizet vettem, és indultam is tovább. Még mindig óvatos downhill, de közben kezdem visszaelőzni a lelkesebb futótársakat. Fantasztikus az erdő, havazáshoz hasonlít az a levélhullás ami van. A fejemen kopognak a falevelek. Kisüt a napocska is, kezdek izzadni rendesen.
Nagyon szeretem a Kopár-csárda előtti fenyves részt, mindig elvarázsol. A pontnál szurkol Levi, Eszti, Judit – annyira jól esik, hogy kihagyom a meleg levest, és csak a szokásos vizet veszem fel. A hülyeségem megbosszulja magát persze, a Nagy-szénásra felfelé elfogyok, mint a kamránkban a milka csoki, elszállt a kraft. A lejtőn összeszedem magam kicsit, de Nagykovácsiba kétségbeesve esek be a pontra. Nagyobb szünetet tartok, iszok meleg teát a korábbi leves helyett, eszek barackbefőttet, és másfajta izót rakok a kulacsomba, hátha annak jobban esik az íze. 6-7 percet időzök és indulok tovább. Érzem, hogy visszatérőben a lendület, tovább élvezkedem a tájban, a látóhatár felé közelítő napocska sugaraiban, előzgetem vissza azokat, akik kihasználták a pillanatnyi megingásomat. Szépjuhászné hamar eljön, húz magával a János-hegy látványa. Felfelé futás-gyaloglás váltogatás van, egész hamar felérek. Megindulok az utolsó 10-esre, elvileg egy óra alatt meglehet. Felvillanyoz, hogy a lábaim szuper állapotban vannak. Még soha nem voltam ennyire jó állapotban ennyi futás után. Esküszöm, mintha csak most indultam volna el egy laza edzésre, nem fájt, nem nyomott, nem feszített sehol sem izom, sem izület. Haladtam jó kis sebességgel 4:50-es, 5 perces kilométerekkel. A Budaörsi-hegyeket még kikocogtam, aztán az utolsó 3 km-en igyekeztem learatni az óvatos lejtmenetek gyümölcsét. Pattogtam, rohantam, feszítettem a lejtőt, ahogy csak bírtam, még egy 4:08-as kilométer is befigyelt a végére. Világosban, jó erőben, nem megkészülve értem be a célterembe. Gyerkőceim elém szaladtak, így közös befutó lehetett a vége.
Kis örömködés a sporttársakkal, kölcsönös gratulációk, hidegvizes tusi, virsli és némi bónuszbirkózás a gyerekekkel a tatamikon. Na mondjuk ez utóbbi teljesítményre vagyok a napból a legbüszkébb. Nem tudom hányan lettek volna hajlandóak erre a több, mint 9 órányi futás után.
Sportszakmai részek:
9:30-tól már boldog lettem volna, végül 9:16 lett. 9. helyen értem be, azaz a szokásos 12-nél előrébb végeztem. Külön növeli az eredmény értékét, hogy jó állapotban, két lábon állva, energetikailag is teljesen rendben értem be.
A pulzustervet 55-ig tök jól tudtam tartani, stabilan maradt 153-155 körül. Utána visszaesett, és olyan 145 köré tudtam visszavinni. Új frissítést teszteltem. Dobogókőig szilárd cuccal mentem (4 zselé, egy szelet), onnan sűrűre kevert izo + víz kombóval. Utóbbi az izóíz miatt nem működött, de csere után már jó lett. A gyomrom nem vacakolt egyáltalán működött az óránkénti sóbevitel.
A verseny alakulását nézve klasszikus menetet produkáltam, folyamatosan javult a pozícióm. A résztávonkénti helyezéseim: 18-16-15-14-11-10-9. Az utolsó szakaszon a 6. legjobb időt mentem.
Jó kis menet lett ez így szezonzárásnak. Egyszerre lett tét nélküli örömfutás, és egy szép eredményt hozó verseny.
A rendezés nekem parádés volt, a jelölés is, bár Nagykovácsi után, mintha ritkábbá váltak volna a szalagok. A pontokon mindenki kedves volt és segítőkész.
