Egy jópár hsz-odon keresztül azt ecsetelgetted, hogy a dolgozó nők "gályáznak", és az otthon maradást állítottad be úgy, mintha az a Kánaán lenne. Miközben az otthoni munka ugyanúgy gályázás, amiért még csak nem is fizetnek, nem jár érte elismerés, és sosincs vége a munkaidőnek, ezt reagáltam én, a saját szempontomból. (ettől még vannak nők, akiknek ez jobb, nem vonom kétségbe)
Egy akkora lakásban élek, ami másnak egy közepes méretű szoba, és nem kell érte túl sokat fizetnem. Az albérletes példának ezért nincs értelme (ezt tényleg nem fejtettem ki korábban). Egyébként meg létezik olyan, hogy többen összefogva vesznek ki egy lakást, de ennek nem kell feltétlen köze legyen a párkapcsolathoz. Spórolni jó, de azért nem ilyen áron. Ha már együtt kell élni valakivel, valakikkel, ne hazudjunk mögé intimitást, akkor már inkább idegenek legyenek. (szerencsére jelenleg nekem nem kell)
Houellebecq-hez, a marokkói történésekhez nincs hozzáfűznivalód? Lehet, hogy érdekesebb lenne. Abból többet tanulnék. :)
Kiegészítés. A szerencsétlen férfi halálának okairól csak találgatni tudok, mert ugye anyósom arra sem érdemesített, hogy konkrétan elmondja az okát. Annyit tudok, hogy holtan találtak rá a fürdőszobában, miután másfél napig nem vette föl a telefont az anyjának, és elment valaki megnézni, hogy mi van vele.
"Nem szeretnék egy olyan témába különösebb energiát fektetni, amibe a másik fél (nevezetesen a férfiak) sem fektetnek túl sok energiát. Sem a háztartásba, sem a gyereknevelésbe, sem általában a párkapcsolati problémák megoldásába nem fektetnek annyi energiát, mint egy nő, mert az "a büszkeségüket lerombolja" (a nő büszkesége le van szarva). Semmi értelme ennek az egésznek... "
Hát ez akkora klisé, mint ide Lacháza ...:)
Láttad volna, ahogy most Karácsony első napján engem körülállt a férjem családja szemrehányó pofával, és úgy próbálták meg a "bűnöm" a fejemre olvasni! Hogy én azért akarok a lelki problémákról beszélni, hogy a múlton rágódjak!
Anyósom fújta a leghangosabban, és mint írtam, ebben az a nagyon sajnálatos tény sem zavarta meg, hogy már egy felnőtt gyerekét eltemette (vélhetően) pszichoszomatikus betegségben. Talán nem kellett volna a negyvenes éveiben járó fiának meghalnia, ha a válást ki tudja beszélni az anyjával rendesen. Nem csak azt hallotta volna folyton, hogy őt elhagyta az a szemét, hálátlan k.rv. Talán nem volt véletlen, hogy a csaj nem bírta ezt a légkört, és még idejében lelépett ...
"Te megpróbálsz kliséket rám tolni, a divatszingliséget, meg "beszélhetünk a munkahelyi előmenetelemről is"
Nézd, én tisztában vagyok a képességeimmel. Vannak jó megérzéseim, de őszintén bevallom, hogy a monitoron még én se látok át.:) Épp ezért csak találgatni tudok, hogy mit is akarhatsz ezzel vagy azzal mondani? Engem nem zavar, ha más a felfogásunk, főleg mert még nem is igazán derült ki számomra, hogy te pontosan milyen felfogással rendelkezel. De hidd el, hogy őszintén érdekel, mivel nem csak azért szeretek fórumozni, hogy a saját nyomoromat a világhálóra öntsem.
Továbbra is azt feltételezem, hogy te olyan személyiségtípusú vagy, amit a japán pszichoanalitikus nő a "független istennő" archetípusával jellemez. Ez a gyakorlatban hasonlít arra, mint amilyen a keresztanyám volt, aki inkább nem akart kapcsolatot. Ha már a nagy szerelmének nem kellett, és a házassága meg nem volt tökéletes.
Ő is közben folyamatosan mintha azt akarta volna magáról bebizonyítani, hogy semmiben nem hisz, és nem látja értelmét semmiféle "osztályozásnak". (Zárójelben megjegyzem, hogy sajnos a rákos betegekkel foglalkozó pszichológusok egyöntetűen azt mondják, hogy azoknak a betegeknek a kilátásai rosszabbak, akik elutasítják a pszichológiai segítséget).
Nézzük meg azért egy pillanatra, hogy te milyen kliséket hoztál!
"teljesen logikátlan függővé válni, hogy aztán még az a kevés nyugdíjam se legyen, ami lesz esetleg, plusz félretenni sem tudok, rá vagyok kényszerülve egy másik ember jóindulatára, aminek érdekes módon a függő viszony nem szokott jót tenni."
Nem értem, hogy ha valakivel összejönnél, az miért jelentene automatikusan függő viszonyt? Manapság már tényleg a legtöbb esetben külön számlára megy a fizetés, és (házassági) szerződést kötnek a felek az addig szerzett vagyonukról. Viszont ketten legalább könnyebben fizetnétek egy albérletet pl.
"te le vagy százalékolva, ebből próbálsz meg egy konzervatívabb nőszerepet felépíteni. Ennyi."
Érdekes megállapítás, csak éppen nincs sok köze a valósághoz. Mikor összeházasodtunk, még azt se tudtam, hogy kényszerbeteg vagyok, de akkoriban nem is voltak tüneteim. Mint mások is írták, ez szakaszosan jön elő az életükben. Sajnos tény, hogy akinél harminc fölött előjön, azt azért elkíséri egész életében.
Kíváncsi lennék, hogy mikor megcáfolom egy-két tévedhetetlennek hitt beírásodat, akkor az vajon eljut hozzád? Néha jó lenne, ha annyit írnál, hogy oké, ezt nem tudtam rólad vagy bocs, ezt jó, hogy tisztáztuk.
Huszonévesen inkább az volt a problémám, hogy nehezen tudtam megtartani a munkahelyem. Már akkor fölmerült bennem, hogy a rokkantosítást igényeljem. Végül erre harminc valahány évesen került sor, mert akkor derült ki orvosilag is, hogy ez mentális betegség, ami nálam harminc fölött igen komoly tünetekkel jelentkezett.
De meg kell mondjam, hogy sok szomorú történetet látok az orvosi felülvizsgálatokon. Tényleg padlón lévő embereket rugdosnak ki egyes szívtelen orvosok azzal, hogy mehet vissza dolgozni! Nekem szerencsém volt, mert hat-hét éve még nem volt akkora szigorúság. Legutóbb engem is teljesen munkaképesnek nyilvánítottak, de megfellebbeztem. Jellemző, hogy a munkaközvetítő hölgy tanácsára, aki a csmk-sokkal foglalkozik. A másodfokon már sokkal jobb fejek voltak, és belátták, hogy ha kapok rehabilitációs kártyát, akkor legalább el tudok menni 4 órában dolgozni. Ugyanis a cégeknek ez az érdeke, mert támogatást kapnak a rehab-osok után.
"egy szopás még helyrehozhatta volna a kapcsolatát a szeretőjével, akivel egyébként úgy bánt, mint egy pokróccal."
Nézd, én azt meg tudom érteni, ha téged nem érdekel annyira a párkapcsolati téma. De én meg nem tehetek róla, ha mindenről ugyanaz jut az eszembe.:) Pl. a férjemnek próbálom magyarázni, hogy mindig két ember kell egy kapcsolat elrontásához. Nem fog segíteni a szexuális életünkön, ha megbámulja a huszonéveseket az utcán vagy ha pornót néz. Kisül a szemem, mikor néha együtt megyünk az utcán, és még nyíltan hátra is fordul, hogy megbámulja a s.ggüket. De ez nála nem tudatos nagyrészt. Szerinte most én csúnyán lefogytam és beesett az arcom. Ehhez képest a minap is megbámult egy fiatal srác a munkahelyemen, vagyis végignézett tetőtől talpig. Ha egy férfi végignéz úgy, hogy a lábaidnál kezdi a stírölést, és végigmegy minden testrészeden, az náluk többnyire nem tudatos, de a tetszés biztos jele (fizikailag).
A férjem azt képzeli, hogy ez a fizikai megkívánás az ún. kémia, ami két ember között működik. Próbálom neki magyarázni, hogy fizikai megkívánást sok ember iránt érezhetünk életünkben, mert erre vagyunk evolúciósan programozva. De a kémia az olyan valami, amit nem a másik szépsége indít be, hanem akár egy csúnya ember iránt is érezhetjük. Ugyanis azt a másik ember kisugárzása indítja be. A vonásai mennyire szimpatikusak, milyen a szaga, az öltözete stb, vagyis olyan dolgok, ami nagyrészt az életmód eredménye.
Pl. Bridget Jones a borostás pasikra bukik, mert szereti a rosszfiúkat, akik fölrúgják a szabályokat. Épp ezért nem hiteles szerintem, hogy ő az életben valaha összejöhet Mark Darcyval (tartósan). De hát a hülyéknek még ezt is el lehet adni a moziban, már bocsánat.
az Houellebecq, ha már lenévelőztem szerencsétlent :))) ez volt az első, hogy megnézzem, hogy' ejtik ennek a fazonnak a nevét.
Annyira vicces, amikor a főhős olyanokat ereszt meg, hogy egy szopás még helyrehozhatta volna a kapcsolatát a szeretőjével, akivel egyébként úgy bánt, mint egy pokróccal. Ilyen önző faszból nekem is kijutott. (aki nem is értette, mi ezzel a bajom) Aztán azon szontyolodik, hogy véget ért a kapcsolata és hiányzik neki a... kapcsolat. Megszokás.
Ez eléggé paradox, hogy itt azt írod, nem vagyok hajlandó a vitára, ugyanakkor meg úgy érzed, ki akarlak utálni, pedig csak elmondom a véleményemet, ugyanúgy, ahogy te is. Mivel kéne vitatkoznom?
A párkapcsolatoknak végső soron semmi jelentőségük nincs. Nem szeretnék egy olyan témába különösebb energiát fektetni, amibe a másik fél (nevezetesen a férfiak) sem fektetnek túl sok energiát. Sem a háztartásba, sem a gyereknevelésbe, sem általában a párkapcsolati problémák megoldásába nem fektetnek annyi energiát, mint egy nő, mert az "a büszkeségüket lerombolja" (a nő büszkesége le van szarva). Semmi értelme ennek az egésznek... te le vagy százalékolva, ebből próbálsz meg egy konzervatívabb nőszerepet felépíteni. Ennyi. Én nem vagyok leszázalékolva, dolgozom, próbálok pénzt gyűjteni, hogy jobb legyen később, és független maradhassak. Szerintem te nem látod ebben a fejlődési lehetőséget, nem hiszem, hogy tudnánk egymásnak ilyenformán segíteni, mert iszonyatosan eltérőek a motivációink. Te megpróbálsz kliséket rám tolni, a divatszingliséget, meg "beszélhetünk a munkahelyi előmenetelemről is" (szingli nők=karrieristák, mert ha nem, szüljenek) "a hormonjaink és vágyaink hajtanak minket" a csúnya hedonizmus, ami elveszejti Európát, "balliberális csökevény", és egy egyedülálló ember nem lehet más, csak balliberális hedonista.(tudom, nem mondtad, de sugalltad, provokáltál ezzel, vagy legalábbis nem érted, hogy nem csak ilyen létezik) Vagy harcolnak-e a feministák, az emancipált nők az egyenlő fizetésért eléggé, mit érdekel ez engem? Én csak a saját életemről beszéltem, hogy abban teljesen logikátlan függővé válni, hogy aztán még az a kevés nyugdíjam se legyen, ami lesz esetleg, plusz félretenni sem tudok, rá vagyok kényszerülve egy másik ember jóindulatára, aminek érdekes módon a függő viszony nem szokott jót tenni. A tartós alá-fölérendeltség elszemteleníti azt, aki felül van.
Most Houellebecq-et olvasok, bár nyilván nincs meg a műveltségem hozzá, hogy mindent értsek, mindig csak úgy belecsapok valamibe... annyira netfüggő vagyok, hogy néha nehéz leülni olvasni, bár ez most nem olyan nehéz, mert érdekes, visz magával, és többek között a Houellebecq hideg nőgyűlöletét tanulmányozom. :) Olyan, mint egy kicsit belelátni a férfiak agyába, mi az, amit nem mernek kimondani, miközben a felszínen nyilván kénytelenek civilizáltak lenni. Nincs kétségem afelől, hogy sok férfi gondolkodik így, vagy legalább tudattalanul így viszonyul a nőkhöz. Vannak ilyen "szándékos freudi elszólások", amelyek akár a jövőnket is előrevetíthetik, ki tudja... jobb erről tudni, mint nem.
De vannak benne ilyen jó mondatok is például a szélsőséges politikai irányzatok, a diktatórikus rendszerek lélektanáról, ami valójában sok hasonló ember egyéni lélekútjának a találkozása: "...nézzük például az 1930-as évek entellektüeljeit, politikusait és újságíróit, akik egyöntetűen meg voltak róla győződve, hogy Hitler "előbb-utóbb észre tér". Azok, akik egy adott társadalmi rendszerben élnek és boldogulnak, valószínűleg képtelenek magukévá tenni olyan emberek nézőpontját, akik mivel soha semmit nem várhattak ugyanettől a rendszertől, különösebb szívfájdalom nélkül el tudják képzelni az elpusztítását." Lehet, hogy nem új gondolat, de nekem az volt... például a Marokkóban meggyilkolt két lány gyilkosain gondolkodtam, néztem az arcukat, az egyik zöldséges, a másik az anyjával él, valami ilyen szöveg volt. Próbáltam megérteni ezt. Az egyik már részt vett valamilyen hasonló öldöklésben (a terror szót nem szívesen használom, kicsit allergiás vagyok rá, túl elcsépelt). Néha megpróbálom szándékosan bekattantani magam. Hogy milyen az, amikor néhány ilyen fazon, akikkel igazából nem történt az addigi életükben semmi, iszonyatos tehetetlenséget él át, amikor érzékeli, milyen szabadon élnek emberek, milyen szabadon élnek nők a nyugati világban. Az Allah nevében elkövetett "véráldozat" (mert olyan volt, mintha egy pogány emberáldozat lett volna) kiemeli őket ebből a szürkeségből, végtelen reménytelenségből, amiben élnek. Csökkenti azt a hihetetlen feszültséget, amit a soha el nem érhető jólét érzete okoz (és amiről tudják nagyon jól, ha belekerülnének, sem tudnának élni vele úgy, ahogy egy nyugati ember, örökké ott lenne a kisebbrendűségi érzés, ezért pusztítanak) Látszott, hogy ez nekik nem "gyilkosság", hanem olyan, mint amikor egy állatot levágnak, ez nekik legfeljebb emberölés, megfosztva minden erkölcsi jellegétől. Hátborzongató. Igazából több napig feljöttek utána ezek a képek, a lány szemszögéből, a pasik szemszögéből, az a videó. Most már asszem jól vagyok. :)
Füst Milán azt hozza példának, hogy ne házasodjon össze két olyan ember, ahol az egyik macskás, a másik viszont nem bírja a macskaszőrt.
Az előbb a Belga együttes Rendszerváltás 1989 c. számát hallgattam, a férjem meg bealudt. Nem az álmosságtól, hanem az unalomtól. Én meg tök érdekesnek tartottam a zenét és a történelmi témát. Én meg szoktam hallgatni az ő kedvenc zenéit, pl. latin diszkó.
"Vannak, akik szeretnek olyan dolgokból barkácsolni valamit, amelyek már hasznavehetetlennek tűnnek mások számára. "
Érdekes, amit írsz, mert általában szeretem az újrahasznosított dolgokat. Pl. a konyhabútorom a nagymamám kredencéből lett barkácsolva, ami náluk is ötven éve állt a kiskonyhában. És már oda is úgy került valahonnan. Jó nagy, masszív alsó része van, még a vágódeszkát is rá tudom tenni, és húst klopfolni rajta. Viszont nem szeretek szemétből barkácsolni haszontalan dolgokat, pl. PET-palackból készített szélforgó nem tetszik, bár lehet, hogy valakinek az is hasznos lehet.
"A problémáiddal azért nem tudok mit kezdeni, mert úgy tűnik számomra, hogy a szart kenegeted."
Nem rémlik, hogy ez a fórum azért indult volna, hogy kezdjünk valamit egymás problémáival, mi kommentelők. Aki sz.rul van, az írhat ide, nincs semmi megkötés (a moderációs szabályokon kívül). Íratlan szabálynak tartom viszont, hogy egymás életfelfogását nem bírálgatjuk. Nem magunkhoz kell mérni a másik beírót, hanem saját magához képest kell nézni a fejlődését. Nem várom el, hogy ismerd a Rizsa összes-t, de talán mint 7 éves fórumtagot, úgy érzem nem lehet innen kiutálni. Pedig már többen próbálták. (ne tévesszen meg senkit, hogy a nicknevem új, és ezért új fórumtagnak ír ki az index).
"nálad az egyedülállóság is csak a megfelelési vágy viszonylatában értelmezhető."
Valóban érdekel, hogy mások mit gondolnak rólam, mert társas lénynek tartom magam. Olyan is biztos volt, hogy egy döntést azért hoztam meg, mert alkalmazkodni próbáltam. De inkább az jellemző rám, hogy igyekszem figyelembe venni a saját magam és a másik igényeit is. És főleg: vannak céljaim az életben, és ezért érdekel, hogy másokat mi motivál. Nem hiszek abban, hogy mindnyájan csak úgy élünk bele a világba, és csak a hormonjaink és vágyaink hajtanak minket. Még ha néha így is tűnik ...
"mintha nem egy érett nő, hanem egy incel fiúcska lennél."
Azt gondolsz rólam, amit akarsz, nem zavar. Engem csak az zavar, mikor valaki nem hajlandó a vitára, és megfellebezhetetlen ítéletet mond. Mondjuk az incel szó jelentését most néztem meg a gugliban, mert még nem találkoztam a kifejezéssel. Sajnálom azt, aki így él, de ez rám nem mondható. Nem élek cölibátusban, hanem rossz a szexuális életem. Ez nagy különbség, és sajnálom, ha elkerülte a figyelmedet, ahol erről írtam.
"Mintha nemcsak az egyedülálló nők többféle motivációját nem értenéd, de a családosokét, családra vágyókét sem, így nem is tudod azokat pozitív példaként tálalni."
Én már nem is számítok CSALÁDOS NŐNEK, vagy ezt így hogy? Attól, hogy "csak" férjem van, az még ugyanúgy család, és erről vannak tapasztalataim. Igaz, hogy ha csak a rajtam múlik vagy csak a férjemen, ez a házasság nem ért volna meg tizenvalahány évet. De végigcsináltuk, és ez a lényeg. Persze ettől még nem mondom, hogy másnak a motivációjával tökéletesen tisztában lennék, de nem is gondolom, hogy a másik motivációja jobb lenne, az enyém meg rosszabb vagy fordítva. Egy lehetséges magyarázat a motivációk megfejtésére a személyiségtípusok ismerete, de ha valakinek jobban tetszik, akkor mondja azt, hogy férjet akar, gyereket, házat és kocsit. Ez is egy lehetséges motiváció.
Az a vicc, hogy néha úgy írsz, mintha nem egy érett nő, hanem egy incel fiúcska lennél. Mintha nemcsak az egyedülálló nők többféle motivációját nem értenéd, de a családosokét, családra vágyókét sem, így nem is tudod azokat pozitív példaként tálalni.
Majd ezeket a szex témájú dolgokat még kimazsolázom, folyamatosan arról írsz, hogy az nem fontos, meg neked kellemetlen, illetve olyanokat írtál, hogy fontos, legyen kihez szólnod az otthonodban, ezt a társashoz.
Meggyőzni sem akartalak az egyedülállóságról, csak a saját megéléseimről beszéltem, az előző hsz-ban különösen.
"én nem fogok csak azért elválni, hogy a világ öntudatos nőnek gondoljon" szerintem itt is a saját megfelelési vágyad vetíted ki, nálad az egyedülállóság is csak a megfelelési vágy viszonylatában értelmezhető.
A problémáiddal azért nem tudok mit kezdeni, mert úgy tűnik számomra, hogy a szart kenegeted. Vannak, akik szeretnek olyan dolgokból barkácsolni valamit, amelyek már hasznavehetetlennek tűnnek mások számára. Elpepecselnek, elbarkácsolnak... ha nekik ez örömet okoz, miért ne?
Akkor inkább úgy kérdezem, hogy az életedben hányadik helyen áll a párkapcsolat? Ha neked pl. a munkahelyi előmenetel fontosabb, írhatsz arról is. De csak ha kedved van.
"nem érdekel nagyon a kapcsolat, a szex minősége, csak legyen egy struktúra, ami az anyagi és társas igényeidet biztosítja. "
Ezt megkérdezhetem, hogy mi alapján állítod? Ha nem érdekelne a szex minősége, akkor elég lenne egy farok a boldogságomhoz, már bocsánat. Ha nem érdekelne a kapcsolat minősége, akkor miért bánkódnék, hogy a férjem nem áll ki mellettem, és soha nem nevet az én poénjaimon? Ha valakinek jó a házassága, az rágódik folyton azon, hogy miért nem a Hufnágel Pistihez mentem feleségül?
Abban valóban véleménykülönbség van, hogy én nem fogok csak azért elválni, hogy a világ öntudatos nőnek gondoljon. Csakis egy szerelmi kapcsolat miatt válnék el.
De teljesen feleslegesnek érzem, hogy azon vitatkozzunk, hogy a társas kapcsolatban élők vagy a független nők a jobbak? Egy apácával sem állnék le vitatkozni, hogy meggyőzzem a házasság előnyeiről. Ugyanilyen felesleges egy társas kapcsolatra vágyó nőt megbélyegezni, hogy miért nem akar egyedül élni?
Ja igen, számomra értelmezhetetlen, hogy miért került be Füstnél egy külön pontba a szerelem? Szerintem ha megvan mind a négy láb (kémia, közös értékrend, elviselhető személyes adottságok és ígéretes képességek), akkor az maga a SZERELEM. (Igaz, hogy ő házasságról ír, de manapság csakis a szerelmi házasság az elfogadott erkölcsileg. Kivéve Indiában.)
Szerintem itt megint a teljesen eltérő motiváció jelentkezik. Magadból indulsz ki, amikor olyanokat kérdezel, hogy "mi alapján választod ki a pasit?", "életkorát figyeled", ezek a te párkapcsolati hozzáállásodat tükrözik, hogy tervezel, hogy nem érdekel nagyon a kapcsolat, a szex minősége, csak legyen egy struktúra, ami az anyagi és társas igényeidet biztosítja. Nekem nagyon kevés kapcsolatom volt, a többi ugye plátói vonzalom, de általánosan elmondható, hogy egyik sem volt tudatos. Egyszer csak észrevettem, hogy túl sokszor gondolok valakire, hogy maszturbáció közbeni fantáziában ő szerepel, nem múlik el a gondolataim közül az illető, ahogy telnek a hónapok. Ezek sokszor idősebb férfiak voltak, de nem "az életkorukat figyeltem", hanem egyszerűen észrevettem, hogy van egy ilyen mintázat, miután már kialakult néhány ilyen vonzódás, ami fiatalokkal nem.
Akit érdekel, annak írom, hogy megtaláltam a neten, hogy kitől származik a "házasság négy lábon álló asztal" elnevezés. Füst Milán jellemezte így a házasságot, Popper Péter elbeszélésében. Ha ezt beírod, sok találatot kiad a gugli.
Füst szerint a négy láb: a közös érdeklődés, a szeretet/szerelem, a jó szex és a hasonló társadalmi helyzet ill. hogy ne nyomorogjanak. Annyival egészíteném ki a rendkívül találó hasonlatot, hogy szerintem az ember először a kémiát érzi, és nem azt nézi, hogy az a pasi, aki szembejön a folyosón, az melyik társadalmi osztályhoz tartozik? A kémia általában akkor lép működésbe, mikor legkevésbé várnád. Pl. éldegélsz egy nyugalmas házasságban, és mégis kocsonyaként kezd a térded remegni, mikor egy ismeretlen férfi elmegy melletted a munkahelyeden, és rádnevet.
Önmagában a szegénység nem okozza egy házasság felbomlását, legalábbis ha a pár tagjai egyetértenek abban, hogy mi az, amit még együtt el tudnak viselni. Ha nem kell attól félni, hogy a régi barátok elhagyják a lúzereket, hanem ők is hasonló cipőben járnak.
Illetve a szexet én nem venném külön szempontnak, mert az egyrészt a közös kémián alapul. Másrészt, a partner személyisége legyen megfelelő, az is kell a jó szexhez, nem csak a kémia.
A közös érdeklődés szerintem megoszlik a személyes adottságok és a képességek között. Tehát lehet egy férfi nemes arcélű, ha közben egy lusta, önző alak. Vagy éppen valaki kopasz vagy pattanásos, és mégis nagyon kedves, és odafigyel a másikra. Szóval hiába képzeljük el, hogy nekünk a magas, barna hajú férfiak tetszenek, ha végül egy szőke és kék szemű figyel oda a problémáidra. A külsőnket nem mi választjuk (legalábbis az alapokat), de a képességeink mindig javíthatók (jó pap holtig tanul).
Na, ennyi volt ma estére Milán bácsi és a néhai Popper professzor felülírása, de nem tudományos fokozat birtokában, hanem saját tapasztalat alapján.:)
"Sokan azt hiszik, ha valami nem működik, venni kell ugyanabból a dologból kétszer annyit, ha az sem, akkor hatszor annyit, és így tovább. "
Az biztos, hogy ha valaki meg sem próbálja, akkor nem is fog elérni semmit. De abban meg neked van igazad, hogy a hibás köröket hiába futjuk le ötvenszer, az magától nem fog megjavulni. Abból lehet tudni, hogy valaki beleragadt-e egy rossz körbe, ha pl. mindig ugyanabban a pocsék élethelyzetben találja magát.
Engem például zavart, hogy miért nem maradtak meg a gyerekkori barátaim. Én a suli után úgy éreztem, hogy már semmi nem köt össze minket, és csak lehúzzák az energiámat. Azóta rájöttem, hogy nekik más volt fontos, mint nekem. De a mostani barátaimnál nem szeretném ugyanazt a hibát elkövetni, hogy csak azért leépítsek valakit, mert nem egy malomban őrlünk. De azért elmondanám, hogy volt, akinél nem értettem, hogy miért épített le engem.
Semmi gond, ha nem értesz egyet. Viszont ebből nem derül ki, hogy mégis mi alapján választod ki a pasit? Azt már tudom, hogy az életkorát figyeled bizonyos okok miatt. Az is sejthető, hogy az iskolai végzettsége vagy a műveltsége, értelmi képességei ne legyenek egy bizonyos szint alatt. Ezekből tevődik össze, amit úgy hívsz, hogy megfelelő?
Nem baj, ha nem válaszolsz, csak éppen kíváncsivá tettél, hogy ez nálad hogyan működik.
Nem keresek, ez egy tévedés. :) Nem a végzettségre gondoltam a címkézéses példával, hanem az egysíkú megközelítésre. Sokan azt hiszik, ha valami nem működik, venni kell ugyanabból a dologból kétszer annyit, ha az sem, akkor hatszor annyit, és így tovább. Nem ízlett a sz@r? Nesze b@zmeg, itt van még egy kis sz@r, hátha megjön az étvágyad. XD
Bocs előre is mindenkitől, aki úgy érzi, hogy a megfelelő embert kell keresni. Én úgy érzem, mint a Lecsóban a híres kritikus, mikor a kis patkány főztjét bírálja. Nem lehet bárkiből megfelelő ember, de BÁRHONNAN JÖHET a megfelelő ember.
Én azt tapasztalom, hogy az önismeret hiánya vagy megléte a kulcsa a jó kapcsolatnak. Vagyis ne téves elképzelések alapján rohanjunk vakon a kapcsolatba, vagy ha már megtettük, akkor ezt lássuk be. Volt idő, mikor a párválasztást a szülők intézték, és a gazdasági helyzet valamint a személyes adottságok voltak a fontos szempontok. Manapság a kémiára fektetnek nagy hangsúlyt, főleg a női magazinok és az etnológusok. A személyes képességek fontosságának hangsúlyozása néhány leterhelt, lelkiismeretes pszichológusra marad, akiket nem reklámoznak agyon a könyvkiadók "sztárpszichológusként".
4. személyes képességek
3. személyes adottságok
2. társadalmi helyzet
1. kémia
Nálam ez a fontossági sorrend, a legfölső a legfontosabb, de a legalsót nézed legelőször.
"hány áru címkézése után lesz valaki vezérigazgató egy gyárban."
Hiába végez el valaki akárhány egyetemet, attól még nem lesz jó vezérigazgató (vagy éppen miniszterelnök ...). A papír egy dolog, és más dolog a tapasztalat, az empátia és a rátermettség. Anyám egyik általános iskolai osztálytársa mesélte nemrég az ötvenéves osztálytalálkozón, hogy a szállítmányozásban dolgozott a nyugdíjig. Hiába voltak ott a frissen végzett főiskolások, mivel a kapcsolatot ő tartotta az ügyfelekkel, őt keresték a megrendelők azután is.
Tehát nincs egy objektív mérce, ami alapján meg tudod mondani, hogy ez jó, ez nem jó. De nyilván vannak támpontok. Én lentebb írtam, hogy én pl. sokáig nem figyeltem a kémiára két ember között, és nem akartam elfogadni, hogy az is létezik. Sokkal fontosabbnak tartottam a személyes adottságokat. Elkerülte a figyelmemet, hogy az emberek változhatnak is, és szerencsére fölül tudják írni a veleszületett adottságot. Épp ezért érdemes figyelni a képességeket, hogy pl. milyen motivációja, akaratereje van egy embernek. Ahol megvan a képesség a változtatásra, azokból egész jó kapcsolat lehet idővel.
És fordítva, ahol lepunnyadnak, megrekednek az emberek, ott esetleg még Terézanya segíthet. Vagy egy antidepresszáns tabletta, hogy angyali türelemmel viseld el a párod baromságait ...
"ennek a felrúgásához nem elég normálisnak, de tökéletesnek sem lenni. Csak a megfelelő embernek."
Ezek szerint nem találkoztál még a megfelelő emberrel. Feltételezed, hogy csak egy van belőle a világon? Illetve nincs meg a veszélye, hogy a gombhoz keresed a kabátot? Vagyis elképzeltél valamit, és azt keresed, miközben neadjisten elmész a megfelelő ember mellett? Félre ne érts, nem keresztkérdéseket teszek föl, hogy aztán "leleplezzelek". Csak szeretném megérteni a gondolatmeneted. De ha nem szívesen írsz erről, akkor sincs gond. Emlékeztetsz egy ismerősömre.
Én a másik véglet vagyok, mert én rendkívül nyitott vagyok az ismerkedésre, és olyannak is adok egy esélyt, aki elsőre reménytelennek tűnik. Persze nálam a párkeresés ideje már lecsengett, és ezen az sem változtat, hogy a szerelmi életem kissé mozgalmas mostanában. De amíg ismerkedős életkorban voltam, addig volt olyan, hogy a reménytelen esetből lett egy jó kapcsolat. De ehhez legalább egy kis idő kell, és közös alkalmak, találkozások, amíg az ember megismeri a másikat. Lehetnek bazi nagy félreértések a felületes ítélkezés kapcsán, rossz és jó irányban is. Ez egyébként a baráti kapcsolatokra is igaz lehet.
Nem szeretem az ilyesfajta ravaszkodást, finoman szólva. :)) lehetne az is a kérdés, hogy hány áru címkézése után lesz valaki vezérigazgató egy gyárban. Nyilván semennyi, vagy élete végéig robotolhat, teljesen mindegy, mert ettől még nem lesz az. Mit jelent a tetszik, az is egy tág fogalom.
Nincs megoldás, ez nem egy teljesítménytúra, hogy ha eleget edz, felkészül, akkor bárki alkalmas. Az alap az, hogy egyedül vagyok, ennek a felrúgásához nem elég normálisnak, de tökéletesnek sem lenni. Csak a megfelelő embernek. Erre nincs recept.
"a soha nem ismert apa soha el nem érhető férfiakat hoz az életünkbe."
Eszembe jutott ezzel kapcsolatban egy kérdés. Ha lenne egy normális, egyedülálló férfi, aki téged akarna komolyan, akkor annak reménytelen lenne? Mit kellene tennie ahhoz, hogy te ne rúgd el magadtól (ha neked is tetszik egyébként)? Mi az, amivel elüldözhetne magától, pl. ha komoly kapcsolatot emlegetne? Mi az, amivel fönntarthatná az érdeklődésedet és a kötődést?
Más. Tegnap a Bridget Jones filmben egyvalami nem tetszett. A Zellweger úgy emlékszem, hogy az első két részben nem villantott semmit a melléből vagy a fenekéből. Hát ezt szerintem a 3. részben is elhagyhatta volna. Volt egy jelenet, ahol csak kötény van rajta, és hátulról mutatják. Szerintem ott olyan a feneke, mint egy férfié. Egyáltalán nem volt szép, inkább keskeny volt, mint kerek. Amúgy nem ártott a színésznőnek, hogy lefogyott. De ez a kötényes beöltözés eléggé előnytelen volt neki. Ennél még a tanga vagy a nagymama bugyi is jobb lett volna, amiben nőnek néz ki.
Most lett vége a Bridget Jones 3-nak. Lehet, hogy hazabeszélek, de a Zellweger szerintem most jobban néz ki, és nem a plasztika miatt. Darcy nagyon meg van roggyanva, és egyáltalán nem áll jól neki a fogyás. Én a matematikusnak drukkoltam inkább, kivéve, mikor a negatív energiával jött elő.
Azért nem drukkoltam Darcynak, mert Bridget sokszor egyedül érezte magát mellette. Tegnap nekem is ilyen élményem volt, mikor a férjem családja szemrehányóan állt körülöttem, és igazából a férjem se védett meg tőlük. Pedig én az ő érdekében léptem föl. Azt pedzegettem, hogy vannak lelki eredetű testi betegségek, de csak az esti bejgli után. Addig időt hagytam nekik a dicsekvésre legújabb barátaikkal. Végül úgy jött ki az egész, hogy nincs is probléma a házasságunkkal. De igazából ők mossák kezeiket, szenvedjek én a fiacskájukkal, ha már ők nem tudták megnevelni.
Ennél nem volt jobb az sem, mikor az én szüleimnél karácsonyoztunk. Próbálják elfogadni a férjem, de valójában 15 év után még mindig úgy gondolják, hogy nem mellém való. Idegesíti őket a férjem hozzáállása, de engem is hibáztatnak. A férjem nem érti, hogy itt nem az anyagiakról van szó, hanem a felelősségvállalásról, hogy nőjön föl a feladathoz.
Az ajándékoknak nagyon örült mindenki, de sajnos ez nem feledteti, hogy nem képes az odafigyelésre, vagy hogy próbáljon együttműködni másokkal.
Egyik sógorom nem ismerte az apját, de ez semmiféle lelki törést nem okozott neki. Na, mondjuk ha nincs, ami törjön, úgy könnyű. Akinek nem volt jelen az apa az életében, az is van olyan rossz, mint akit állandóan vertek vagy szidtak.
Kényszereseknél megfigyelték, hogy az anyjuk túlságosan bevonódik az életükbe, míg az apa a háttérbe húzódik. Így nem tanulják meg elkülöníteni a saját személyiségüket az anyától vagy más családtagoktól.
Én azt tisztelem, hogy benned megvan a függetlenség. Nálad inkább azzal van baj, hogy a normális kötődést is kullancsnak érzed vagy ilyesmi. Azt hiszem, ez a korai kötődéssel van összefüggésben, hogy az anyád nem tudott neked biztonságot adni.
Félreértesz. Én mindig féltem a gyerekvállalástól, és nem tudtam elszánni magam. Csak azóta vagyok ilyen bátor, hogy belenéztem az álompasi szemébe. Azt nem tudom ő mit látott (nyilván csupa szépet:), de én elvesztem benne egy pillanatra. Vagyis nem tudom, hány pillanat volt. De ő nyilván még nem áll készen erre vagy legalábbis nem velem.
Erről én nem tehetek, mert az érzelmeimnek nem tudok parancsolni. De őt sem hibáztatom, mert nem tehet róla, ha nem áll készen. Csak azt szeretném, ha nem kezelne idióta mániákusként vagy nem tudom, mit gondol rólam.
