Keresés

Részletes keresés

ilang_ Creative Commons License 2008.01.23 0 0 552
Köszönöm a linket és a verset!:-)
*
Neked megvan? Sajnos, nekem nincs.

Hervay Gizellától:

csak néhány szeplő
néhány mozdulat
a zippzáras ballonkabátod
a rendetlenség az íróasztalon
a félig szétszerelt rádió
hangod egy agyonjátszott magnószalagon
a csend ahol nem hallik a nevetésed
az ajtó amit nem nyitsz rám soha
a gomb amit nem varrok fel

********

a belső száműzetésben
ahol élek

színtelen virágok
menetelnek

fázik az ég
betakarózik

fázik a fájdalom
hallgatózik

hallani a föld
szívhangjait

hitem a föld
hazám a hit

********

itt laktok nálam ketten
mennyei albérletben
mintha mindnyájan élnénk
létra fokán ülnénk

felül a szénapadlás
alul a kút miegymás
lóbálnánk a lábunk
néznénk hogy mit látunk

hallgatnánk a csendet
ahogy ott lent legelget
lopnánk egy kolompot
ráznánk a bolondot

és egy jót nevetnénk
így ütnénk el az estét
a föld alatt keresztben
mennyei albérletben
-
Azt hiszem, mindegyiket a "Kettészelt madár"-ban olvastam. Majd megnézem.
Előzmény: Vukkancs (551)
Vukkancs Creative Commons License 2008.01.22 0 0 551

De szeretem ezeket a Hervay-verseket, és "A költő életei"-t is. Sok diákkori emlékem is társul vershez, könyvhöz egyaránt. :)

S ami a lényeg:
"A Kántor-szerkesztette könyvben Szilágyi Domokosról hű képet alkothat magának az olvasó. Mindenki, aki ismerte és ír róla ebben a könyvben: tárgyilagos, minden tökéletesen jellemzi őt, nem "heroizálják", és nem teremtenek "mítoszt" az emléke körül. Ahány írás, annyiféle Szilágyi Domokos, vagy Domi, vagy Szisz..." (Méliusz Anna)

"Voltaképpen ez a Szilágyinak szentelt kortársi antológia késztette Méliusz Annát saját "emlékképeinek" a lejegyzésére, amint írja: "házi feladatként, házi használatra"." KAF

Szerencsés egybeesés, hogy ez most olvasható a Látó januári számában.

(Tizen... éve hallottam belőle részleteket, jó volt olvasni)

Méliusz Anna: Emlékképek Szilágyi Domokosról

 

-----------------

Az alábbi kedvencet is beírtam már a versesbe, legyen meg itt is.

 

Hervay Gizella

 

HAZATÉRÉS

 

mert nem mindegy hogy milyen úton jöttél
máshová nem mehetsz
csak ahol életre kelnek újra
a holt diófák kopár dombok hegyek
ahol másokért indulhatsz útra
ahol közösség a szerelem
az árvák elfulladó hangját
vak kutak közt nem felejtheted
csak azzal élhetsz aki utadon járt
aki ugyanúgy összerándul veled
egy elhagyatott sóhajtásért
akinek nem vigasz a szerelem
de közös munka a konok csönd ellen
amivel körülkerítik maguk a kisemmizettek
azt a kenyeret kettétörtük
amivel a szegénység megünnepelt
azt a szőlőt együtt ettük
amivel a szükség megkínált
nem lehetsz hűtlen önmagadhoz
a szerelem is rádkiált
azokért élj akik küldtek
azzal aki értük él
terítse mindnyájunkra
Mária-kendőjét az ég

 

*

 

én ahhoz vagyok hű aki a tájhoz
aki felnőttként felnevelt
aki társam lehet a gondban
virrasztásban nemcsak ünnepen
aki rákérdez gondra örömre
hogy megosszuk ami közös
aki megtart tisztának hűnek
ember az emberek között

 

*

 

én csak a te utadon járhatok
megfagyott iszapban szélben fák között
napraforgók hadirendjében
kiinni a szerelmes folyót
szívünkön át az égre terelni
a gyalogúton mezítláb menni
virágok vére szívünkön áramlik át
veled lehetek csak páros madár

 

 

Előzmény: ilang_ (550)
ilang_ Creative Commons License 2008.01.22 0 0 550
-
Hervay Gizella egy szép fiatal nő, akinek a haja a szemébe hull.

Hervay Gizellától:

SZÉGYEN ÉS SZÁNALOM

I

Nézem a homlokod térképét,
lassan távolodik, s egyre tisztábban
látom az egymást átszelő,
világokat rendező
elválasztó ráncokat.

Egymás fölött szaladnak a ráncok
párhuzamosan:
a félénk gyermekkorra ráhajlik mohón
az ifjúság,
s a férfikor zsarnoki akarata
kettészeli a két szem között
a párhuzamos emlékeket.

S a ráncok mögül
újból és újból szíven üt
tündöklő tiszta homlokod.

II

Mint elemista gyermek
a folyók s hegyek nevét,
homlokod térképéről leolvasom
ifjúságunk minden üvöltő emlékét,
s szorongó szégyenét.
Mész a kolozsvári utcákon borotválatlanul,
kezedben egy darab kenyér,
a pulóvered könyöke lyukas,
csodálnak szelíd nyugalmadért,
ahogy a féldecit kéred, s tudják, hogy nem ettél
húsz napja meleg ételt,
szörnyülködnek, ebédre hívnak,
s te mosolyogsz: - Gyerekek fenéket
lehet írni, nem verseket.
„Zöld habok közt úszik egy lány, ó,” –
fél szemöldököd felhúzod,
s a rím rá mi lenne más, mint ringyó.
Pofon csapnak a szavak s a versek,
arcul üt a szerelem s a bánat,
oly méltatlanul könnyes-ragacsos,
még kicsinyes fájdalmaid is megaláznak.
Nyújtózik a világ, nem vesz észre,
s te nem látod meg csak a huszadik századot
Honnan? Hova? Kivel? Ki ellen? –
Szeszekkel sziszeged: - Enni adjatok! –
Így támolyogsz teherautósorok között,
integetnek utánad a lányok,
míg népdalokat dúdolva a vasúti hídon,
tűsarkú cipőben melléd állok.
Átloholjuk az éjszakát, a cipősarok elkopik,
s azért se csókoljuk meg egymást,
törött fésűddel fésülködöm reggel,
s eldobom: - lesz más - .
Váróterembe menekülünk, káromkodunk,
alszunk a dombon
egy kölcsönkért szakadt pongyolán,
húsz ujjunk egymásra gondol,
s külön dobol idegesen sör mellett
a foltos abroszon.
A mindenséget lélegezzük,
s körülöttünk közöny az arcokon.

*********

FORDÍTOTT

Fordított szerelem -
merülök lassan magányba.

Útszélén éltem -
szemedbe üt az ága.

Szemedből kiestem -
növekszem felnőtt halálra.
-
/A költő életei - Szilágyi Domokos /1938-1976/ - Kriterion Könyvkiadó, 1986/
ilang_ Creative Commons License 2008.01.20 0 0 549

-
Peter Handke: A KIFORDÍTOTT VILÁG
DIE VERKEHRTE WELT

Arra ébredek fel:
Nem nézek a tárgyakra, és a tárgyak rám néznek,
Nem mozdulok, és a padló a lábam alatt: mozgat;
Nem nézem magam a tükörben, s a tükörképem megnéz engem;
Nem szólok egy szót se , és kimondanak a szavak.
Az ablakhoz megyek, s máris: nyitva állok.

Felkelve fekszem:
Nem nyitom ki a szememet, de a szemem kinyit engem;
Nem fülelek a zajokra, de a zajok fülelnek rám;
Nem kortyolom a vizet, hanem a víz kortyol engem;
Nem nyúlok a tárgyakért, hanem a tárgyak nyúlnak értem;
Nem vetem le ruháimat, ruháim vetnek le engem;
Nem beszélek be magamnak semmit, minden engem beszél ki;
Odamegyek az ajtóhoz, s a kilincs lenyom.
Felhúzom a redőnyöket: besötétedik,
és hogy levegőt vegyek, a víz alá bukom:

Lépkedek a kőkockás padlón és térdig belesüppedek;
Ott ülök egy kocsi bakján és rakom a lábam: bal-jobb;
Látok egy nőt napernyővel, kiver az éji veríték;
Karom a levegőbe nyújtom, és tüzet fog;
Alma után nyúlok, és belém harapnak;

Mezítláb megyek s úgy érzem: kő van a cipőmben;
Letépem a tapaszt a sebről, és a seb ottmarad a tapaszban;
Újságot vásárolok s átfutnak;
Valakit halálra ijesztek, úgy, hogy eláll a szavam;
Vattát dugok a fülembe s kiabálok;
Szirénaüvöltést hallok, s az úrnapi körmenet vonul előttem;
Kinyitom az esernyőmet, s talpam alatt ég a föld;
Kirohanok a szabadba: letartóztatnak.

Sima padlón botladozom,
tátott szájjal társalgok,
ökölbe-kézzel karmolászok,
éles síppal nevetgélek,
hajamszála-hegyén vérzek,
újságom tárva megfúlok,
jószagú ételeket hányok,
mesélek a jövőről,
beszélek a dolgokhoz,
önmagamon nézek keresztül,
halottakat öldösök.

És látom, hogy a verebek ágyúra lőnek;
és a kétségbeesettek boldogok;
és a csecsemő vágyakozik;
és látom a tejesembert - este:

: hát a postás? kérdi, mi jött;
a prédikátor? felrázzák a szavak;
a kivégzőosztag? a falhoz áll;
és a clown? gránátot dob a nézőtérre;
a gyilkosság? csak a helyszini szemlekor történik meg.

És a temetkezési vállalkozó: futballcsapatát biztatja;
És az államfő merényletet követ el a pékinas ellen;
És a hadvezért elnevezik egy utcáról;
És a természetet megfestik képhűen;
És a pápát állva kiszámolják -

és hallgasd csak! Az óra önmagán kívül jár!
S nézd! A gyertyák, míg leégnek, egyre nőnek!
S hallgasd csak! A kiáltásokat elsuttogják!
S nézd! A szélben a fű megkövül!
S hallgasd csak! a népdalt - bömbölik!
S nézd! A felemelt kar lemutat!
S hallgasd csak! A kérdőjeleket felkiáltják!
S nézd! Az éhező milyen kövér!
És a hó rohad! Nem érzed?

És a pirkadat leszáll,
és egy lábon áll az asztal,
és törökülésben ül a szökevény,
és a villamosmegálló: fent van a legfelső emeleten:

----------------------------------

Hallod! Halálos csend! - Csúcsidőben!

----------------------------------

Felébredve aludtam el
s tűrhetetlen álmomból a szelíd valóságba menekülök
s derűs szívvel dúdolom: ördög-pokol -
hallod, hogy összefut a nyál a számban? egy hullát látok!
-
fordította: Tandori Dezső

 

/Jelzések - Mai osztrák költők - Európa Könyvkiadó/

Midász király Creative Commons License 2008.01.20 0 0 548
SPIRÓ GYÖRGY: FOGSÁG (részlet)


"Sok játékot rendezett Nero, a Marsmezőn épült amfiteátrumba tengervizet bocsátott és valódi tengeri szörnyek fickándoztak benne és a víz alatt küzdöttek meg velük a gladiátorok, valamint négyévente esedékes hármas olimpiai játékokat alapított, zene-irodalom, atlétika-birkózás és lovaglás-kocsihajtás szerepelt a műsorukon, így hát még gyorsabban nyakára hágott az örökölt vagyonnak, mint Caligula, úgyhogy új adókat vezetett be a Seneca-Burrus páros és még azt is megtiltották, hogy a kocsmákban babon kívül mást is főzzenek. Ez már nem tetszett a népnek, amely persze bámulta a játékokat és nem győzött élvezkedni, hogy egy nyolcvanéves öregasszony is ropta a színpadra vezényelt előkelő nők között a táncolt; ő volt Aelia, aki Claudius házában is folyton dúdolt és táncikált és már akkor is öreg volt. Visszavonták a Claudius alatt bevezetett kedvezményt, mely a proletároknak teljes ellátást biztosított, és megint csak élelmiszercsomagokat osztogattak; ez sem tetszett a népnek, de pénzt is szórtak a nép közé, meg falabdákat, amelyekre fel volt írva, miféle utalvány is az, be lehetett váltani élelmiszerre, italra, ruhára, csecsebecsékre, ennek örültek, kapdosták és összeverekedtek rajtuk.

Tigellinus, Nero kegyeltje nagy tutajt ácsoltatott, Agrippa taván vontatták körbe a hajók; arannyal és elefántcsonttal voltak díszítve, mint Pheidiász szobrai; vadakat, madarakat, tengeri szörnyeket hozatott messzi földekről; a tó partjára előkelő asszonyokat vezényelt, akik kurvákként árulták magukat; mezítelen volt mind, sok ezer nő; számos előkelőség és alantas népség volt meghíva e duhajkodásra, melynek során Nero házasságot kötött egy Pythagoras nevű alakkal, Nero viselte a menyasszonyi leplet; a népek valódi pénzt adtak hozományul e párnak, tanúk is voltak, papok is akadtak, és általános körbeüzekedés tartatott, melyben az Augustinusok csapata, ez az előkelő ifjakból Nero által verbuvált pimasz horda elöljárt; erről beszélt a város hetekig.

Akkor tört ki a tűzvész.

A Cirkuszban indult a bódék között, a kolbászsütők lehettek elővigyázatlanok, legalábbis így mondták, de a szélben gyorsan elharapózott, a Palatinusra is átcsapott; lángoltak a kicsi, hegyre kapaszkodó szűk utcák, égett a Forum környéke, a császár palotája, sok-sok templom, szentély, raktár, barakk, bérház; leégett a Luna-szentély, a Hercules-szobor, a Iuppiter Stator-templom, Romulus szentélye, Numa királyi háza, a Vesta-templom, a Subura, leégtek a könyvtárak a pótolhatatlan tekercseikkel. A Via Nomentana külső részére nem terjedt át a tűz, de a belsőre igen, tüzet fogtak a magas bérházak: vagy a szél hordta oda a parazsat, vagy a tulajdonosok kaptak észbe és gyújtották fel a házaikat, majd fizet a biztosító. Nagyon nagy tűz lett, a vigilek rohangásztak. Az Aventinuson is tűz támadt, mondták a népek, akik rohantak, hogy megfelelő helyet találjanak maguknak e nagyszerű látványosság megtekintésére. Elharapódzott a tűz az egész városban, égett az Esquilinus, talán gyújtogattak is az élelmes proletárok, mert a vigilek el voltak foglalva, azalatt szabadon lehetett rabolni. Uri a tűz második napján befelé ballagott a városba, de nemigen látott semmit, csak vörös foltokat. Emberek rohantak vízzel vagy rablott jószágokkal, katonák is trappoltak, vigilek is a szekereikkel, vízhiány lett, talán vízvezetékeket is elvágtak, őrült fejetlenség lett úrrá a városon, Uri hazament.

Hat napig égett a város, páratlan értékek mentek veszendőbe. Kihamvadt a tűz, fellélegeztek az emberek, de a hamu alól, épp Tigellinus birtokán a láng felcsapott, és megint elborította a füst az eget.

A császár Antiumban tartózkodott, amikor a tűz kitört, és csak akkor tért vissza, amikor a palotáját is elérte, amely a Palatinus és Maecenas kertjei között feküdt, de ő sem tehetett semmit, leégett a császári palota és körülötte minden.

Négy kerület maradt ép, három porig égett, a többi hét súlyos károkat szenvedett.

Július 17-én kezdődött a tűzvész, azon a napon, amikor hajdan a senonok felgyújtották az akkor még kicsike Rómát.

Uri a házikójában kushadt és áldotta az Örökkévalót, amiért a tyúkokat és kecskéket is megvette a paraszttól, nem szeretett bajlódni velük, azokat most karámba terelte és erős zárakkal bezárta, mert élelmiszerhiány lesz. Saját fúrt kútja is volt, ezért is áldotta az Örökkévalót. Hágár a harmadik napon tért vissza a Túlnanból, ahová a tűzvész kitörésekor rohant; a Túlnanban nem égett le semmi, a Tiberis másik partjára nem csapott át a tűz, ott eszük ágában sem volt gyújtogatni.

- De a város, de a város! - jajgatott Hágár, mintha Róma lett volna a lakhelye, és hamut szórt a fejére.

Nem sokkal Hágár után állított be Marcellus.

- Eljön másodszor is, eljön! - kiabálta. - Minden igaz! Igazat prédikálnak a próféták, az Ő prófétái! Előre küldte a Sátánt, ahogy meg van írva, és Nero megtisztította az Ő útját! Ez a tűz az Ő tüze! Jön már, közelít, bármely pillanatban ideér! Elkezdődött, elkezdődött! Imádkozzatok!

- Te hülye! - ordította Uri. - Ezt ne csináljátok, ez életveszélyes!

- Itt a bizonyíték! - kiáltotta Marcellus. - A hitetlenek is láthatják! A pogányok is láthatják! Ez már az Ő műve!

- Azt akarod, te barom, hogy a zsidókra fogják a gyújtogatást?!

- Pokolra jutnak a hitetlenek! - üvöltötte Marcellus. - Te jutsz pokolra legelőször! Meg is érdemled!

Anyját hívta, csatlakozzék hozzájuk, mert ott imádkoznak a Túlnanban sokan, csatlakoztak hozzájuk sokan, erősen várják a Felkentet, aki a tűzzel üzent és karddal jön el, a hívei hite által lépdel a felhőkben, a füst az Ő füstje, a láng az Ő lángja, de Hágár fáradt volt, nem akaródzott visszagyalogolnia.

- Te is pokolra jutsz! - vicsorgott az anyjára Marcellus és elrohant.

Uri felnyögött.

De nagy baj lesz ebből.

Még füstölögtek a romok, amikor Nero az épen maradt Rostráról császári méltósággal kihirdette, hogy újjáépíti Rómát, amely szebb lesz, mint valaha; mondta: áldás volt e tűz, mert nagyobb királyi palotát építhet, teli lesz szépséges kertekkel, Róma dicsőségére; ígérte: az Avernus-tóból csatornát vágat a Tiberis torkolatáig, hogy legyen elég víz a tűzoltásra; rendezett város lesz végre Róma, és nem szűk, sötét, átláthatatlan sikátorok koszfészke; rendezettebb lesz, mint Alexandria. A törmeléket hajók vigyék le a Tiberisen, rendelte el, és az ostiai mocsarakat töltsék fel vele. Elrendelte: a házak a második emeletig nem épülhetnek fából ezentúl, hanem kemény albai sziklakőből. Nem lehet közös faluk többé az egyes házaknak, hanem minden egyes épületet külön-külön fal vegyen körül. Kérte a népet, könyörögjön Vulcanushoz, Cereshez és Proserpinához. Kérte az asszonyokat, engeszteljék ki Iunót a Capitoliumon, amelyet épen hagyott a tűz. Azt is mondta: hallja, azt híresztelik, hogy ő maga gyújtatta fel Rómát, ő, a császár! Micsoda páratlan, sosemvolt, förtelmes gyanúsítás, micsoda alávaló rágalom! Ezért megparancsolja, hogy fogdossák össze ama sötét lelkű, ármánykodó, eszelős, gonosz zsidókat, akik a tűzvészt az ő Istenük bosszújának mondják, Rómát megátkozták, Rómára gonosz varázslatot bocsátottak, a római nép lelkét összezavarják, megigézik, megrontják, ők, akik a tüzet okozták és Róma nyomorúságát előidézték és ártatlan polgárok százainak halálában bűnösek, mint ezt sokan látták és tanúsítják.

Fújoltak és fütyültek a polgárok és a zsidókat szidták és rohantak bosszút állni.

Összefogdosták a nazarénusokat vagy akit bárki annak mondott, kínvallatták őket, ők a gyújtogatást készséggel elismerték és megnevezték a cinkosaikat. Feljelentettek sok zsidót a kínozatlan zsidók előzetes védekezésül; riválisoktól, ellenségektől lehetett megszabadulni simán. Az Augustinusok vétlen járókelőket is összefogdostak, levetkőztették őket és akinek az előbőre hiányzott, felkoncolták, akinek pedig megvolt, azt dühükben verték agyon. Nem volt tanácsos Róma megmaradt utcáin járkálni azokban a napokban. Rómában elterjedtek az alexandriai babonák: a zsidók nem-zsidók vérét isszák szombaton, görög gyerekeket vágnak le és sütik meg, ezért is nem esznek disznóhúst. Nemcsak zsidók menekültek Alexandriából Itáliába, hanem görögök is szép számmal, magukkal hozták a rémmeséket. A legtökéletesebb zsidók elleni vád a varázslás volt: a zsidók képesek arra, hogy átkokat mormolva bárhol, bármit lángra lobbantsanak, nem kell nekik ehhez parázs vagy tapló. A megkínzottak többsége e vádat megalapozottnak mondta, mielőtt a kerék a koponyájukat összereccsentette volna. Igen hihető volt e vád, a politikai elemzők emlékeztettek rá: annak idején Germanicus halála miatt Pisót is varázslással vádolták meg elsősorban, és Piso e vádat elismerte, hiszen öngyilkos lett, holott még tartott a tárgyalása; már őt is a zsidók rontották meg.

Vadállatok bőrébe varrták az első kivégzendőket majmokkal, patkányokkal és kutyákkal összezárva, mint az anyagyilkosokat, hiszen Rómát árulták el, az édesanyjukat, ez volt a vád, és a Tiberisbe vetették őket, de elfogytak a majmok; akkor kutyáknak vetették oda a bőrbevarrtakat, de bőrből is hiány támadt meg a kutyatulajdonosok is tiltakoztak, akik futtatásra idomították az állataikat, mert ha emberhúst zabálnak, soha többé nem fognak engedelmeskedni; így aztán a Marsmezőn emelt amfiteátrumban vadállatok elé vettette a nazarénusokat Nero, aki is kocsihajtónak öltözött, úgy nézte a dolgot a porondról, közvetlen közelből, de az állatok jóllaktak, és azokból sem volt elég; akkor aztán Nero a leégett kertjeiben feszíttette keresztre a maradékot és szabaddá tette a belépést.

Amikor Uri meghallotta, mi folyik, a kertekbe sietett. Ő nemzette Marcellust, legalább a haldoklása közben lássa még, ha ugyan nem falták fel már a kutyák vagy a tigrisek. Nem félt, hogy felismerik és őt is keresztre vonják, úgy érezte, eleget élt már.

Sok száz ember lógott a kereszteken, némelyek fejjel lefelé, volt, aki élt még, volt, aki már meghalt. Lovasok vigyáztak a rendre, rokonok bóklásztak vizes köcsöggel a kezükben vagy a fejükön kétségbeesetten, nem bántották őket; gyászolók hajlongtak Jeruzsálem felé, ruhájukat megtépve, fejükre földet szórva; bámészok sokasága élvezte a látványt, amely minden addigi cirkuszi szórakozást felülmúlt. Spartacus leverése óta nem feszítettek ennyi embert keresztre, az pedig rég volt.

Uri módszeresen lépdelt, neki közel kellett mennie minden egyes kereszthez, hogy a felfeszítettek arcát lássa. Fárasztó volt a menetelés, közben lökdösték, taszigálták. Az élők jajgattak, vízért könyörögtek, rángatóztak, fulladoztak, a szar végigcsorgott a lábszárukon, a fejjel lefelé felkötözöttek szájából, orrából csorgott a vér; az erősebbek, a fejjel lefelé lógó fiatalok még megfeszítették az izmukat és lógtukban derékszögben vízszintbe hozták a felsőtestüket, majd aláhanyatlottak ismét.

Uri számos ismerőst fedezett fel a Túlnanból, nem gondolta volna, hogy ők is e tébolyult, rajongó szektához csatlakoznak, vagy nem csatlakoztak, csak a vagyonukra fájt a följelentők foga. Elképedt, amikor a vén Honoratust fedezte fel holtan, a bal lába hiányzott, azt korábban vághatták le neki. Ő biztos nem lett nazarénus. Forradalom zajlik a Túlnanban, új emberek lépnek a régi vének helyébe, akik a nazarénusokkal nem tudtak elbánni. Sok arcot vélt júdeainak, azok hittérítőkként érkezhettek. Egy fejjel lefelé felakasztott vénembernél sokáig állt. Nem élt már, hosszú, ősz szakálla lengedezett a szélben, és amennyire így fejjel lefelé látni lehetett, mosolygott. Nagy bűnöket tudhatott le a halálával boldogan.

Egész nap mászkált a kertben Uri, mert új megfeszítendőket is hoztak még, de Marcellust nem találta. Megszökött? Időben megjött az esze? Megölték korábban?

Alkonyatkor Nero meggyújtatta a megfeszítetteket, hogy világítsanak és lássák őket a népek; szalmát raktak a keresztek aljába és meglocsolták olajjal, hogy jó füstösen égjenek. A holtak némán sercegve, az élők jajgatva égtek.

Megérkezett Rómába Alexandria. Eddig csak lenézték és kinevették Rómában a zsidókat; a nazarénus vakhívők elérték, hogy gyűlöljék.

Marcellus a kecskék mellől mászott elő késő este, amikor Uri hazaért.

- Nem láttalak megfeszítve, édes fiam - üdvözölte Uri tárgyilagosan.

Marcellus a kecskeszart törölgette a lábáról.

- Elárultad őket, édes fiam? - érdeklődött Uri szívélyesen. - Loholtál és feladtad őket, édes fiam? Így mentetted meg a bőrödet?

Marcellus hallgatott. Hágár előírásszerűen tördelte a kezeit.

- Azt hiszem, én nem árultam volna el őket - tűnődött Uri. - Ők voltak a te családod, a te testvéreid...

- Hazudtak - sziszegte Marcellus sötéten.

- És erre csak most jöttél rá? Amikor öldösik őket? Miféle hit volt a tiéd?!

- Eljön Ő - suttogta Marcellus -, de éjjel jön el, lopva, mint a tolvaj... És reggelre más lesz a világ... És a bűnösöknek bocsát meg legelőször!...

Uri elnémult.

Van még mit tanulnom, gondolta és felnevetett. Sokáig vihogott magában, nem bírta abbahagyni.

Hágár rémülten, Marcellus gyűlölettel nézte. Aztán Hágár megkopasztott egy tyúkot, megfőzte, imádkoztak a holtakért és nagyot lakmároztak szótlanul."



ilang_ Creative Commons License 2008.01.16 0 0 547

Ne szabadkozz, Dolna!:-)
Kedvelem Verhaerent, a szeles versei miatt is. A szelet pedig imádom. Fújhatnamáregykicsitnagyon. Sóvárgok utána:-)

Előzmény: dolna (546)
dolna Creative Commons License 2008.01.16 0 0 546

Elnézést, én csak az internetről hoztam az alábbiakat:

***

Emil Verhaeren: A szél

A végtelen vad réteken
Novembert trombitál a szél,
A végtelen vad réteken
Zúg-búg a szél
Garaboncásan útra kél
És mindig új haragba fúj,
Zúg-zúg a szél,
A vad novemberi szél.

A kútakon viharra vár
A vaslakat s a csiga, zár
Csikordul,
Az útakon viharra vár
A vaslakat s a csiga, zár
Zordul
Azt mondja, hogy halál.

A szél a vízen nyargalász,
Levél röpül nyomába száz.
A vad novemberi szél,
A szél haragja szétszed
Minden picinyke fészket,
Vasvesszővel dörömböl,
Agg lavinát tépáz, szilaj örömből,
Üvölt a tél,
Süvölt a szél,
A vad novemberi szél.

A nyomorult kis kalyibák
Megfoltozott ablakja sír,
Röpül a rossz újságpapír
A szél mivel most galibál
- A vad novemberi szél! -
És mit se tudva az időröl
A vén malom csak jár le-fel,
Villanva kattog, kelepel,
A bús malom most szelet őröl,
A lisztje most a szél, a szél,
A szél,
A vad novemberi szél.

A régi pajta nyöszörög,
A vén templomtorony mögött
Recsegnek régi cölöpök,
Sóhajt a gátor, a sikátor
A bátor
Szél vad zajától,
A vad novemberi szél zajától.
A temetőn a sírkeresztek,
Holtak kinyuló karjai
Lehullanak, a fejfa reszket,
A szél, a szél csavarja ki.

A vad novemberi szél,
A szél,
Halljátok, hogy sziszeg a szél,
Boszorkánylakta út a cél,
Fagyot fütyöl, dühvel tele
Remegjetek, tarol a szél,
A félelem és jaj szele.
Láttátok éjjel őt, ki oly vad,
Letépte az égről a holdat,
Remegtek rozoga faluk,
A megriadt nép nem aludt,
Csak vakogott az avaron,
Mint a barom.

A végtelen vad réteken
Bömböl a szél,
A vad novemberi szél.

Kosztolányi Dezső fordítása

***

Emile Verhaeren: Este

E fémekkel boltozott ében
halotti sziklamenny alatt
pihen a pőröly hallgatag
s a teljes éjjel áll elébem,
pihen a pőröly hallgatag,
mely tündöklésből épité
föl a jegecben és a fényben.

Faragott fagydarab - suhan
és halott a hold mérhetetlen,
világa körül meg nem lebben
felhő, távoli, hangtalan
és halott a hold mérhetetlen,
aranyleplével fedve im
alászáll észak lépcsein.

Szelíd, szűzi kiséretének
csillagútját visszaverik
a tavak csilló tükreik
mélyén s a tiszta parti fények;
csillagútját visszaverik
egy fáklyás kápolna alatt
a kőlapok, a sírfalak.

Im e fáklyákkal ékes ében,
merev, tóbeli menny alatt,
amint a hant felé halad
a hold halotti menetében.

József Attila fordítása

***

Émile Verhaeren: Esti áhítat
 

A záporok jeges pengéi elsuhogtak,

Most már kéken dereng a menny nagy csarnoka,

Haldoklik nyugaton a fény, s az éjszaka

Ezüsttel ötvözi arany fényét a napnak.

 

A szemhatár körén nem moccan semmi sem,

De győztes, óriás menetben özönölnek

Ott lenn a közeli tanyák során a tölgyek

A puszta ugaron, a rekettyéseken.

 

Mennek a fák – akár halottvivő barátok,

Mennek tovább, szívük estbe komorodik,

Mint csontos, fekete vezeklők és amint

Hajdan szentély felé vonult a sok zarándok.

 

S az út emelkedik, kitárul hirtelen,

Vérrózsa már a nap, s mennek e sose látott

Menetben a csupasz fák, e szívós barátok,

Csak mennek végtelen sorokban nesztelen,

 

Isten felé, s az ég csillagai csapatban

Vonulnak távoli, azúr ösvényeken:

Gyertyát fognak a fák, fény lobog odafenn

S a gyertyák óriás, nagy szára láthatatlan.

Lackfi János fordítása

Előzmény: ilang_ (544)
ilang_ Creative Commons License 2008.01.16 0 0 545
-
Ralph Waldo Emerson: A HÓVIHAR

THE SNOW-STORM


Az ég minden trombitái jelezték,
S most itt a hó: örvényként lebeg a
Rétek fölött: megőszült levegő
Fed dombot, erdőt, folyót és eget,
S a kert alján elrejti a majort.
Szán és utas elakad, a futár
Rostokol, nincs barát, a háziak
A fénylő tűznél ülnek: börtönük
Lett a vihar, a tomboló magány.

Nézd, nézd, hogy szerkeszt az északi szél!
Láthatatlan bányájából, amely
Fehér téglákat ont, a vad művész
Dőlt tornyú bástyákat rak szél iránt
Minden fa, sövény és ajtó köré;
Siettetve fantasztikus művét
Az Ezerkezű semmibe se vesz
Számot és arányt. Ketrecre, kutyaólra,
Tréfás pároszi koszorút akaszt;
Hattyú-formát kap a rejtett tövis;
Faltól falig betemeti az ösvényt
- Nyöghet a gazda! - és a kapunál
Toronykúppal tetőzi remekét.
Mikor ideje letelt, s már övé
Az egész világ, hipp-hopp, eltünik,
S ha kél a nap, az elképedt Müvészet
Utánozhatja, lassan és kövenkint,
Az őrült szél egy-éji alkotását,
A hó bolondos építményeit.
-
fordította: Szabó Lőrinc

/Amerikai költők antológiája - Európa Könyvkiadó, 1990/

Kép: A photograph of Ralph Waldo Emerson, circa 1848, with the original manuscript of his poem "Monadnoc," circa 1845, are part of Houghton Library's vast collection of Emerson materials. (Staff photo by Rose Lincoln)
ilang_ Creative Commons License 2008.01.14 0 0 544
-
Émile Verhaeren: "ELŐRE"

L'en avant

Ablakom párkányára dőlve,
mig idegem mind repes és lobog,
mohón iszom a zajt: hogy vágtatnak előre
az éjszakában a mennydörgő vonatok.
Mint tűzvészek nyila, menekülnek az űrbe.
Ugy rázzák a hidak nagy vaslemezeit,
robajuk úgy dühöng, minthogyha tőle függne,
hogy krátert tép-e föl, vagy hegyeket szakít.
S rohamuk láza még akkor is bennem lüktet,
amikor, messze már, a sorsos éj alatt,
a csönd álmaiba bezúgó kerekükkel
felverik az arany pályaudvarokat.

S izmaim, melyeken mindez visszaverődik
s szétterűl, mint zengő idegpalást,
pillanatonkint s megfeszülve közlik
agyammal ezt a vad és zengő szárnyalást.
A rohanás ijeszt s részegítő hatalma
viharos, furcsa kéjt rajzol lelkem elé,
a sebesség tüzes útjaival mutatva
uj hajónyomot a régi szépség felé.

Óh! úszni az egész Természet ütemében,
érezni, ős tüze hogy csap szivünkön át!
élni a rengeteg mozgását, és zenében
a föld, szél, tenger és a mennydörgés szavát;
akard, hogy a Világ bent borzongjon agyadban
és, hogy a remegő szikrákból olthatatlan
képek gyulladjanak,
ne félj, ne félj a zord villámokba fogódzni,
amelyekkel a tér és az ég habzsolói
bevilágítják útjukat!

1902
-
fordította: Szabó Lőrinc

/Verhaeren Versek - Új Magyar Könyvkiadó, 1955/
Előzmény: ilang_ (543)
ilang_ Creative Commons License 2008.01.14 0 0 543
"Emile Verhaeren-t, kinek egy csomó versét Peterdi Andor szólaltatja meg, könnyebb tolmácsolni. A belga lírikus nem ily hatalmas költő, és szigorú formaművész - formái pongyolasága miatt a franciák is támadták - kicsit festő is és muzsikus is, csupa szín, ragyogó, áradozó, patakzó folyamatosság. Itt az átültető több szabadságot engedhet meg magának. Képeit felbonthatja, öt jelzője közül el-elhagyhat egyet, vagy a szükséghez képest meg is szerezheti." /Kosztolányi Dezső/

********

(...) Ekkor adja Belgium egyik nagy szobrászát a világnak s különösen a munkásságnak - azt a Constantin Meunier-t, akinek művészi törekvéseiben annyi a rokonság Verhaerennel. Ekkoriban nőnek naggyá azok a valóban belga festők, Félicien Rops, James Ensor, vagy Théo van Rysselberghe, akik a belga festészetnek új virágkorát jelentik,(...) és akik mind Verhaeren barátai és illusztrátorai. S ekkor jelentkeznek sorra azok a belga poéták, akik kezdetben fél lábbal a parnasszista költészethez, fél lábbal a szimbolizmushoz s egészen a francia irodalomhoz tartoznak, de aztán egyre önállóbb és hazaibb hangon szólnak, mint sajátosan "északi költők", köztük maga Maeterlinck, fiatalkori, talán legszebb verseivel és drámáival - s mindnyájukkal együttműködve s mindnyájukat túlszárnyalva, mindannyiuk kortársa, barátja és egybefoglalója, Verhaeren... (...) Egyik legszebb kötetében, a Viharos erők-ben egész költői hitvallását fogalmazza meg pár sorban: "Merüljünk el, még ha elveszünk is benne, az ellentmondó, de részegítő életárban! Élni annyi, mint vígan kapni s adni... Az élet nem más, mint szüntelen emelkedés..." Ezeket a szavakat nemcsak szebbnél-szebb versek támogatták, hanem, míg élt, Verhaeren vonzó és pazarló egyénisége is. Nemcsak háza és asztala volt tárva minden hívének és társának - ő maga fogadott mindenkit nyílt szívvel és tárt karokkal s ugyanígy fogadott magába mindent, amit az élettől s az emberektől kapott, barátságot, szerelmet, tájakat, képeket, ismereteket, magát ezt a kezdődő huszadik századi civilizációt, amelynek hol misztikus, hol brutális valóságát, bálványait és szenvedélyeit ő szűri át, ő forralja alkimista módjára egy új költészet néha nyers aranyává. (...) Mert Verhaeren folytonosan, szívósan s egyre felfelé fejlődik; élete állandó erőfeszítés a maga és költészete tökéletesítésére - s ez az erőfeszítés annál szebb és megrendítőbb, mert már fiatalságától kezdve kemény akadályokkal kellett küzdenie. Ilyen akadály volt először értelmileg csak későn fejlett s ugyanakkor fájón és betegesen érzékeny természete, amelyet csak nehezen s csak részben tudott fegyelmezni. Ilyen volt költői eszköze, a nyelv is, mivel flamand szülőföldjén sose beszéltek tisztán franciául, s bár minden versét és kötetét állandóan javítgatta és változtatta, a franciák máig is verselési és nyelvtani merészségein akadnak fenn, felejtve, hogy ez óvta meg a köznapiságtól és a középszerűségtől. De legnagyobb erőfeszítését a legnagyobb akadállyal, korával szemben kellett kifejtenie: költészetté emelni a kongói gyarmatosítás, a tobzódó kapitalizmus, a városi nyomortanyák, a mindent felfalni látszó gépek kegyetlen és kaotikus világát, szépséget, nagyságot, emberséget fejteni ki egy embertelen emberiségből - s tulajdonképpen ezt tette Verhaeren legutolsó, legszárnyalóbb köteteiben.
  Hogy tudta ezt elérni? Hogy tudta lírává varázsolni a korabeli valóságot? Hogy tudta zenévé, hangulattá, költészetté szépíteni a századeleji társadalom gyilkos ellentmondásait? Talán leginkább azzal a mindent hitelesíteni vágyó s egyben harmonizáló szenvedélyével, amely énjét s az univerzumot, életét és költészetét mindenben azonosnak óhajtotta. Kezdő költő korában ez vitte olyan túlzásokba, hogy a flamand verseknek rubensi végletességeit az életben is szorgosan igyekezett megvalósítani, hogy misztikus hangulatokért hetekre kolostorba zárkózott, vagy hogy válsága világos perceiben szelíd őrültek dúdolására szabta a maga különös "Bolond-dalait" - s később azért utazott oly kitartó és szakadatlan hévvel, hogy telhetetlen érzékenységének egyre újabb, változatosabb s valóságosabb tápot nyújtson. (...)
  Amellett Verhaeren lázas lelkessége sosem érte be a meglevővel, hanem egyre több területet hódított meg a költészetnek, míg aztán végső inspirációja, valami mindennel egyesülő, mindent magába fogadó panteizmus segítségével, ha nem is mindig, de leszebb perceiben valóban világköltészetté emelkedett. (...)
  Ez a sokat vitatott s vitathatatlan hatású forma nem szabad vers, nem ritmikus próza (...) Maga sem talált rá egyszerre, mert hisz első kötetei csupa szabályos alakú verset, sőt akárhány szonettet is tartalmaznak, s a teljes panteista ihletésű kötetekben jelentkezik, mint ennek a szemléletnek egyetlen, tökéletes megtestesülése. (...) Maga a költő hangoztatja egyik ritka önvallomásában, hogy főképpen ritmusra, nem mértékre törekszik, s hogy a ritmus nem egyéb, mint a gondolat hullámzása. Különös, hogy korának francia költői közül senki sem értette meg jobban, senki se követte figyelmesebben Verhaeren ebbeli törekvéseit, mint az élettől elzárkózó s költői laboratóriumában kísérletező Mallarmé, aki minden új kötetre egyre mélyebb és finomabb észrevételekkel válaszolt s talán elsőnek ismerte fel a verhaereni verssorok soha meg nem meredő, soha meg nem álló folytonosságát, a strófák levegősségét, spontánságát és szüntelen meg-megújulását - holott esztétikai síkon senki se volt tőle távolabb!(...) Orosz hívei és tolmácsolói nem hiába nevezték "a lelkiismeret és a tett emberének"; s valóban, az ő versei nemcsak esztétikai élvezetet, hanem tetterőt, akaratot, önbizalmat keltenek az olvasóban.
(Gyergyai Albert)
-
/Verhaeren Versek - Új Magyar Könyvkiadó, 1955/

Kép1: James Ensor Émile Verhaeren arcképe 1890
Kép2: Théo Van Rysselberghe Émile Verhaeren arcképe 1915


Verhaeren-versek - Lackfi János ford.

Maszkok és csontvázak - James Ensor
-
MILU Creative Commons License 2008.01.13 0 0 542
Fekete István életművét felszínesen ismerők visszatérő bírálata, hogy idillikusan ábrázolja a falut, pedig cseppet sem mutatja maradéktalanul vonzónak az ott élők világát. Hagyományos elbeszélései gyakorta kicsinyesnek, kapzsinak, számítónak és önzőnek láttatják a dunántúli parasztságot, olyannak, amilyennek szülőfalujában, valamint ajkai, bakócai gazdatisztként őket megismerte. De miközben a kölcsönös tisztelet, összetartás, munkabírás és földszeretet is állandó témái, amelyekkel kapcsolatban ugyancsak a körükben szerzett életreszóló élményeket a nagyvárostól idegenkedő író. A Tűz mellett című kötetben erre is, arra is szemléletes példák találhatók. Ezek olyan életképek, amelyek nemcsak az általa megismert valóságot mutatják be, de sajátos tündéri realizmusának jegyében ezúttal azt is sejtetik, hogy a világnak szerinte milyennek kellene lennie.

Sánta Gábor
MILU Creative Commons License 2008.01.10 0 0 541
:)
Előzmény: ilang_ (540)
ilang_ Creative Commons License 2008.01.09 0 0 540
-
Frank O'Hara: MÉRT NEM VAGYOK FESTŐ

Nem vagyok festő, költő vagyok.
Miért? Azt hiszem, szivesebben
lennék festő, de nem vagyok az. És kész.

Mike Goldberg, például
új képbe kezd. Betoppanok.
"Ülj le és igyál valamit", mondja,
Iszom, ő is iszik. Odanézek.
"Bele van írva: SZARDÍNIÁK."
"Igen, kellett oda valami;"
"Ja." Elmegyek, múlnak a napok
s megint betoppanok. A kép is
haladt, elmegyek, és a napok
múlnak. Betoppanok. A kép be van
fejezve. "Hova lett a SZARDÍNIÁK?"
Csak egy-két betű maradt
belőle. "Túl sok volt", mondja Mike.

És én? Egy nap eszembe jut egy
szín: narancs. Hát írok egy sort
a narancsról. Aztán egy egész
oldalnyi szót, de sorok nélkül.
Még egy oldal. Ennyi marad,
nem a narancsból, a szavakból,
arról, hogy narancs és élet mily
rettenetes. Napok múlnak. Prózában is
igazi költő vagyok. A versem
kész és szó sem esik benne
narancsról. Tizenkét vers, címnek
ezt adom: NARANCSOK. S egy nap a kiállításon
meglátom Mike képét, címe: SZARDÍNIÁK.
-
fordította: Somlyó György

Forrás: Jó kérdés. Talán Somlyó fordításkötete? Nem emlékszem. MILU:-)
Kép
: Goldberg Sardines    1955
MILU Creative Commons License 2008.01.09 0 0 539
OK.
Előzmény: ilang_ (538)
ilang_ Creative Commons License 2008.01.09 0 0 538

Nem:-)

A "tk." szerzője. Filozófiából ötös a fiam, 30valahányból ketten, ott beszélgetnek; etikán dögunalom, egy dolgozat, és bizonyítvány kiállítva. Ötöshegyekkel, mivel sokan fogalmaznak tizenévesen tizenéves szinten. De ne vesztegessünk rá több szót.

Előzmény: MILU (537)
MILU Creative Commons License 2008.01.09 0 0 537
Dr. Németh lenne a tanára?
Előzmény: ilang_ (535)
ilang_ Creative Commons License 2008.01.09 0 0 536
-
Walter Benjamin: A BETŰDOBOZ

/Gyermekévek Berlinben a századforduló táján/

Amit elfelejtettünk, azt sohasem tudjuk maradéktalanul újra felidézni. De talán jó is. Az újrabirtoklás sokkja oly romboló lenne, hogy abban a pillanatban megszűnnénk megérteni vágyainkat. Így azonban megértjük őket, és pedig annál jobban, minél mélyebb gyökeret vernek bennünk elfelejtett élményeink. Amíg az éppen még nyelvünkön lebegő, de már kallódó szó démoszthenészi ékesszólásra buzdíthat, addig az elfelejtett dolgok nehézkessé teszik egész addigi életünket. Ami az elfeledett élményeket ilyen súlyossá teszi és lehúzza, az talán nem más, mint elkallódott szokásaink maradványa, amelyekhez már nem találjuk meg vissza az utat. Talán azok a dolgok maradnak meg bennünk, amelyek feledés közben összekeverednek széteső titkaink porszemecskéivel. Bárhogy legyen is, mindenki számára vannak dolgok, amelyek benne tartósabb szokásokat fejlesztenek ki, mint minden egyéb. E szokásokon alakulnak ki képességeink, amelyek meghatározzák földi létünket. Ami engem illet, az én képességeim írásban és olvasásban jelentkeznek, így mindabból, amivel gyermekéveimben találkoztam, semmi sem kelt bennem forróbb vágyat, mint a betűdobozom. Benne apró táblákon ott találtam az írott betűket, amelyek fiatalosabbak és leányosabbak voltak, mint a nyomtatottak. Karcsún hevertek ferde nyoszolyájukban, mindegyik önmagában is tökéletesen, sorrendjüket megkötötte rendük szabálya, a szó, amelyhez a nyomdai sablon kötötte őket. Mindig ámulattal töltött el, hogy miképpen létezhet ennyi igénytelenség egyesítve ennyi nagyszerűséggel. Ez valóban csak kegyelmi állapot lehet. És jobb kezem, amely engedelmesen foglalatoskodott velük, nem részesült ebben a kegyelmi állapotban. Kívül kellett maradnia, mint a portásnak, aki bebocsátja a kiválasztottakat. A sóvárgás, amelyet foglalatoskodásom keltett bennem, bizonyítja, hogy mennyire egybeforrott betűdobozom gyermekkorommal. Amit most keresek benne, az ő maga: az egész gyermekvilág. Ez a gyermekkor volt benne abban a fogásban, amellyel kezem a betűket csúsztatta a rendezőlécbe, ahol azután sorokká fűződtek. Ezt a fogást a kéz még meg tudja megálmodni, de többé soha nem ébredhet fel úgy, hogy meg is tudja ismételni. Így álmodhatunk arról, hogyan is tanultunk meg járni. Ez azonban már nem segít rajtunk. Járni most már tudunk, járni tanulni azonban soha többé nem fogunk.
-
fordította: Berczik Árpád

/Walter Benjamin Kommentár és prófécia - Gondolat Kiadó, 1969/
ilang_ Creative Commons License 2008.01.08 0 0 535

  Köszönjük szépen, ma kapott útravalót az élethez. Amikor azért lett négyes a dolgozata - egyben a félévi jegye - egy megnyilvánulás alapján, mert kegyed jobban szerette volna nem egy felnőtt, hanem egy 17 éves gondolatait olvasni a szeretet-szerelem témáról. Márpedig azok mind a saját 16,5 éves fejéből jöttek. Csak ismernie kéne.
Ennyit a bizalomról, melyről oldalakon keresztül fecseg.

ilang_ Creative Commons License 2008.01.07 0 0 534

-
Hart Crane: CHAPLINESQUE

[CHAPLINESQUE]

Jámbor egyensúlyunkat egyengetjük,
Beérjük hébe-hóba vígaszokkal,
Mint a szél letétje
Lifegő zsák-zsebeinkben.

Mert szeretjük azért a világot, mi, akik
Éhes kis macskát lelünk a lépcsőn, és van
Számára, vad utcából, menedékünk,
Vagy szakadt, meleg könyökvédőnk.

Sasszézunk majd, és végső vigyorunk
Még viccel a végzetes hüvelykujjal, mely
Lassan felénk-dühödik, csupa-ránc jel,
S e tompult sandaságot mily ártatlan
Meglepetéssel fogadjuk!

Mégis, e finom omlások, mind: egy se
Hazugabb, mint bármi rugalmas nád piruettje;
Hajbók-holtunk, így-úgy, nem is veszélyes.
Elhajlunk előled, s mindentől, épp csak
A szív hat: és mi a baj, ha az él.

Művigyoros játszma; de láttuk a holdat,
Ahogy sikátorokban szemetes
Kannákat csikordít telt nevetésre,
S hallottuk, víz kedv-kereső zajokban,
Kismacska sír elveszve a vadonban.
-
fordította: Tandori Dezső

/Hart Crane Mindenek neve - Európa Könyvkiadó, 1989/

ilang_ Creative Commons License 2008.01.07 0 0 533

-

(...)Kocsmáink és nagyvárosi utcáink, hivatalaink és bútorozott szobáink, pályaudvaraink és gyáraink, úgy tűnt, reménytelenül magukba zárnak minket. Ekkor jött a film, s felrobbantotta ezt a börtönvilágot a tizedmásodpercek dinamitjával, úgyhogy most nyugodtan kalandos utakra vállalkozunk e börtön szerteszórt romjai között. (...)

A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában
-
/Walter Benjamin Kommentár és prófécia - Gondolat Könyvkiadó, 1969/

Előzmény: ilang_ (532)
ilang_ Creative Commons License 2008.01.03 0 0 532
-
Babits Mihály: MOZGÓFÉNYKÉP

Máskép: Amerikai Leányszöktetés - szenzációs
szerelmi tragédia mozgófényképben előadva

A gép sugarát kereken veti, képköre fénylik a sik lepedőn
mindjárt, szivem, uj szinek és alakok lovagolnak a fénylegyezőn
olcsó s remek élvezet összecsodálni e gyors jelenéseket itt:
első a Szerelmi Tragédia, melyet a lámpa a falra vetit.

Ni - Ámerikában e nagy palotának a dús ura - milliomos
rendel, levelez, sürög, üzleteit köti, telefonoz.
Titkára előtte. Beszélni akar vele. Várja. Magára marad.
Beszél neki. Karja mozog hevesen s ura szörnyü haragra gyulad.

Éjfélkor a hószinü lányszoba villanymécsese zöld. Jön a lány
bálból, kimerülten - a báli ruhában is oly ideges, halavány.
Vetkőzik az édes. Az éjjeli gyolcs fedi már. A komorna kimén.
Megkoccan az ablaka. Nyitja. Vetekszik a holddal a zöld szobafény.

Titkáruk az. »Édesem!« - Újul a kép. Palotájuk elébe mutat.
Fellegkaparójuk előtt ki az éjbe mutatja a hosszu utat.
Fellegkaparón kötelekből létra. Az emelet ablaka nyil.
Surrannak alá. Hamar: Elbuj a hold köre. Rebben az ótomobil.

És tűnik a gépkocsi. Mind kicsinyebb-kicsinyebb. De a palota ébred.
Vádat sug a létra. Mi volt az? Utánok! A gép! Tova! S mozdul a képlet.
Nyargalnak az útközi fák növekedve szemünkbe: a kocsi sötét pont
nyargalnak az út jegenyéi. Kigyózik az út tova. Két kocsi két pont.

És fordul a kép. Jön a halmon a két szeretővel a gép lefelé.
Vakít ide: hallani szinte, amint robog a kanyarúlat elé.
Nőnek az arcok. A hölgy a lovagra simul. De az ég henye fellege gyül.
S tűnik kanyarodva a gép. Jön a második. Ebben a dúlt öreg ül.

S elpattan a kép, valamint hab a síma vizen. Jön az új. Csupa álom.
Villannak az ég csodanyílai. Zuppan a zápor a messze határon.
Ó nézd, gyönyörű! gyönyörű ez a fény- és árnycsere kékbe pirosból!
S hogy gördül a két robogó! Hogyan is, hogyan is lehet ez papirosból!

S hogy gördül a két robogó; hegyeken tova, völgyeken, árkokon át!
Pornimbusz után pocsolyás utakon ver a kereke sárkoronát.
Tágulnak a messze prerík. Zug a zápor, a sík tavakon kopogó:
S sebesebben mint hir a dróton, a bús utakon tova gördül a két robogó.

S dacolva vonattal síneken át kerekük suhan. Alszik a város.
Surrannak elénk magas ércemeletjei. Csöndje halálos.
S már az öregnek a kocsija csusszan a - csusszan a jól kövezett uton át:
Követi, keresi, hőn lesi, nem leli - nem leli lánya nyomát.

Zöldbeszegett hegy alatt tovanyúl sima tó vize, mint a lepény.
Most oda-lám oda jönnek a - szöknek a - törnek a lány s a legény,
A kocsi mint csodaparipa ront oda, jaj neki - jaj bele vad kerekén
loccsan a - csobban a tó vize: jobb biz e tört szeretőknek a tó fenekén.

Még egy rémszerü kép (az apáról) a vásznon jő: az utolsó:
vágtat a vad kocsi, mint robogó sír, fürge koporsó.
Igy a halálkocsi Ámerikát szeli, szeldeli, szegdeli, jár:
drága szekér kerekén, sima tó fenekén csupa kéj a halál.

*

Ah! Ámerikába! csak ott tul a tengeren, ott van az élet!
Ah! Ámerikába miért nem utazhatom én soha véled...
Ott van az élet, a pénz, az öröm, s a kaland tere, küzdeni tér:
tengve a drága kenyéren unalmasan itt nyavalyogni mit ér?
-
ilang_ Creative Commons License 2008.01.03 0 0 531

-
Fogalmam sincs, ki lehetett: Gräfin Agnes Esterhazy. Minden bizonnyal valami színésznőcske, mondta Szanitter Tibike. Szerelmes volt belé az öreg öregje, majd az öreg öregjének a halála után beleszerelmesedett maga az öreg is. Egy tengeri kagylókból képezett, BRIONI feliratú képrámában lévő levlapot örököltem tőlük. Alig akartam felakasztani. De ma már mondhatom nektek, én is fülig szerelmes vagyok. Szerelmes: Gräfin Agnes Esterhazyba. Meg kell kérdezni T. Olivért, ő személyesen is ismeri a focista Esterházy bátyját, az írót. Hát igen, szólt közbe Kacsó, akkor vette kezdetét a magyar foci dekadenciája, amikor a grófok is focizni kezdtek, jóllehet ők nevezetesen éppen jól... Vagy ha nem akartok Olivérrel tárgyalni, nézzétek meg a Mester Pistánál, a Filmlexikonban. Különben sem ártana gratulálni Pistának, épp most nevezte ki az önkormányzat a Palicsi Filmfesztivál igazgatójának. Ha Vendelt sikerülne beprotezsálnunk a nyári mozihoz jegyszedőnek, őszig nem lenne gondunk. Minden fontosabb vetítésen ott ülhetnénk az első sorban, a Kasza mellett. És most te is fülig szerelmes vagy?, kérdezte Kafga. Igen, a szó szoros értelmében: a füléig. Ugyanis Gräfin Agnes Esterhazy meztelen nyakáról hosszú igazgyöngysor csüng alá. Valójában nem is tudjuk végig követni. Mit? A gyöngysort. Miért? Mert a végét levágta a fotós (Atalier Kiesel, Berlin). Minden bizonnyal az ölében végződik. Akárha egy marék igazgyöngyöt dobott volna valaki meztelen ölébe... Meztelen? A nyaka nagyon meztelen, és ebből kifolyólag az embernek olyan érzése támad, hogy: meztelen. Ugyanis a sarki róka csak fent a vállán fut körül, hogy lenn, pontosan a mell magasságában: hirtelen mozdulattal visszakanyarodjon, s bekapja a gyöngysor egyik ágát... Észbontó! Micsoda? Hát a sarki rókának ez a mozdulata, harapása, ugyanis első pillantásra úgy tűnik, a rókának nincs is meg a feje. A következő pillanatban meg az az érzésed: Ágnes mellbimbójába harapott! Nem egyszer megtörtént már velem, hogy a kép előtt elájultam. Elviselhetetlen a rókának ez a harapása... Ágnes szende tekintete pedig közben valami olyasmiről beszél, hogy hát ő ártatlan az egészben, mármint a sarki róka mohóságát illetően, hiszen ki tudná kiismerni egy róka, különösen egy sarki róka természetét, arról nem is beszélve, akár veszett is lehet, s akkor, ha valóban veszett, fennáll a veszély, hogy a vékony gyöngysoron felkapaszkodhat egészen Agnes fülbevalójáig, amely szintén igazgyöngy, csak persze jóval nagyobb szemű igazgyöngy, amiről persze Agnesnek szintén fogalma sincs, ő ugyanis úgy emlékszik, cseresznyét akasztott volt a fülére, ropogós cseresznyét...
(...)
-
/Tolnai Ottó A pompeji szerelmesek Fejezetek az Infaustusból - Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2007/


Továbbra is ajánlom. Most kedvező nevetséges áron lehet megvásárolni. Kb. 6x ennyiért vettem, de nem bánom!

*******
EZT is nagyon szerettem/szeretem.
(Egyébként is sok szempontból sorsfordító időszak volt a 90-es évek eleje, s ezen most volt időm elmerengeni.)

Előzmény: ilang_ (526)
ilang_ Creative Commons License 2008.01.02 0 0 530
Mostmá'remélem:-)))
Előzmény: Törölt nick (528)
Törölt nick Creative Commons License 2008.01.02 0 0 528
A többi stimmel?:-)

/Húdegonoszvagykarak:-(/
Előzmény: ilang_ (527)
ilang_ Creative Commons License 2008.01.02 0 0 529
Előzmény: ilang_ (526)
ilang_ Creative Commons License 2008.01.02 0 0 527

Az ős szobája = az ő szobája

Le Bal du Comte Orgel = Le Bal du Comte Orgel

Előzmény: ilang_ (526)
ilang_ Creative Commons License 2008.01.02 0 0 526

-
Archibald MacLeish: VÁZLAT MME G. M. PORTRÉJÁHOZ

"Az ő szobája", mondod - de miért is?
Mintha nem lett volna még hét neki,
Nem számítva a főkapu melletti
Vöröstapétás fogadószobát,
Ahol Párizs látképe van egy palackban
S "igazi" hó, az ablakból pedig
A töltés, ahol a vonatok mennek
Marly-le-château-du-roy felé:
De bárhogy is, akár ebédre jöttél,
Akár az új Picassót látni, vagy mert
Arrajártodban ablakait a nap
Megvillogtatta, vagy csak épp benéztél,
S ő ott volt bár vagy lenn a kertben, elment
Vagy még nem jött meg, bárhogy is, ha jöttél,
Csak a hallon át s a rézgombos ajtón
Beléptél: - "Az ős szobája" - mintha csak
Őt képviselné, mintha a szobát,
Hogy lássad, neked hagyta volna itt -
A háromszög szobát reggeli fényben,
A lámpák alatt félboltíveset,
Ferde szobát, mely a tűz felé hajlik.
S mégsem volt övé, nem illette meg.
Hogy átfestette rózsaszinűre
A falakat a ruhái szinéhez,
Hogy a Le Bal du Comte Orgel hevert
Egy széken, hogy ő szedte a virágot:
Nem övé attól még, hogy benne élt.
Senki, még a családi gyertyatartók,
Nippek, dobozok, párnák, hamutálak
És gyerekfényképek leggondosabb
Hanyagságú elrendezője sem
Rögzíthette finom arányait
Otthonná tett fehér-arany szalónok
Hű lakályosságának jellegében;
És kezük nyomát nyilván mások is
Itthagyták - így mindjárt az öreg Gounod:
A Mireille-t írta ebben a szobában
S a Baucisból játszott a zongorán,
S nem volt olyan ember, aki - hisz érted -
Üresen hagyja földi lakhelyét.
Ha már az ajtók rácsukódtak is.
Mégis azt mondanád: "Az ő szobája",
Mintha azt: az ő hangja, modora,
Nem tulajdonjogát értve, hiszen
Nem volt birtokba vehető szoba,
Amit használsz csak, olyan szoba, melyről,
Ha leülsz benne, megfeledkezel,
Vagy ahonnan a kilátás jó. Ebben
Volt valami - nőben tartózkodásnak
Hívnád, úgy értve, róla nem fecseg bár,
Hallgatagsága szenvedélyt takar -
A szobában inkább az ablakok tán
S amire nyíltak, ami itt csak árnyék
Padlón, mennyezeten - mintsem magának
A szobának bármelyik részlete.
Alkonytájt olykor, ha az ablakok
Ernyedten tűrték a gyér fény apadtát,
Az elfolyó és végső szürkületben
Az ős-sötét egy percre megjelent,
Támadt sötétség - s akkor - ama percben -
A szoba megvalósult, látható lett,
Oly furcsán, mintha az öltene formát
Benne, amin ő épp gondolkodott.

S volt délután, mikor hullott a hó,
Puhán szelve a szelet, s a tükrökben
Hullott a hó puhán, pehely pehelyre,
A tétova, homályos tükörhullás,
Bágyatag hó a szél képmását szelve -
Volt délután, mikor e nő élete
A merengő szoba tükreiben telt.
-
fordította: Várady Szabolcs

/Archibald MacLeisch Amerika ígéret volt - Európa Könyvkiadó, 1970/

Kép1: Sara Murphy, with her legendary pearls draped over her back for sunbathing, and Ada MacLeish (under umbrella), La Garoupe beach, Antibes, 1924

Sara és Gerald Murphy, akikről (is) barátjuk, Francis Scott Fitzgerald egyik írásának hőseit (Az éj szelíd trónján - Tender Is the Night) mintázta.

"Bemutatok egy embert, aki ösztönösen idealista, lelke mélyén moralista. Bizonyos okok miatt alkalmazkodnia kell a felső tízezer gondolatvilágához. Miközben a társadalomban egyre följebb emelkedik, elveszti eszményeit, tehetségét, és az italhoz, kicsapongáshoz menekül. A háttér pedig: a léha gazdagok ragyogó, csillogó, felszínes világa."

*

Raymond Radiguet-ről/től (1903-1923) majd máskor. A test ördöge itt olvasható. Az Orgel gróf bálja címűből majd hozok ízelítőt, ha úgy adódik.

Pl.: "Meg se lepődünk, ha tündérmesét élünk át. Csak az emlékétől döbbenünk rá, hogy milyen csodálatos volt." (Benyhe János ford.)

***********


Még annyit: Ma 20.00 Duna: Truffaut filmje, a Jules és Jim    !!!
Régóta szeretném megnézni, hogy megtudjam, láttam-e korábban.

ilang_ Creative Commons License 2008.01.01 0 0 525

Nem bírtam ki, és hogy jól végződjön az év, tegnap reggel gyorsan megvettem a könyvet. Pogácsasütés közben a fiammal felolvastattam az sms-verseket. Nagyon jól szórakoztunk, hatalmasakat vigyorogtunk.

*
  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  /Magvető Kiadó, 2007/

Előzmény: ilang_ (522)
ilang_ Creative Commons License 2007.12.31 0 0 524
   Boldog 2008-at mindenkinek!:-)
dolna Creative Commons License 2007.12.31 0 0 523

 

Pilinszky János: Szilveszteri „tizenkettő”

Szilveszterkor lépjük át az új év küszöbét, s az elmúlás szomorúságán átragyog az
újrakezdés mosolya. A szilveszteri „hangulat” nagyon is összetett valami, s kivált az a hívő számára. Hála és remény, számadás és tervezgetés, mulatság és komolyság, bánat és öröm találkozója a szilveszteri „tizenkettő”.

Az egyetlen ünnepünk, mely túlmutatva önmagán az egész esztendőt felidézi bennünk. Szilveszterre azt is mondhatnánk, hogy magának az Időnek ünnepe, magának a titokzatos földi Időnek a megszentelése. Épp ezért sokszor az az érzésem, hogy rosszul ünnepeljük. Tulajdonképpen csendben, szinte hallgatózva kellene fogadnunk, mint valaki a hóesés kezdetét lesi, vagy a csillagok neszére figyel, vagy mint a gazda, ki az éjszaka csendjéből a vetés növését szeretné kihallgatni.

A Szilveszter mégis a féktelen, a karneváli öröm órája lett, s mintha emögött az öröm mögött még ma is valamiféle pogány szív dobogna. Nem csoda aztán, ha újév napja sokak számára a kijózanodás szürke szomorúságával egyenlő.

Pedig gyönyörű alkalom az igaz derű s tegyük hozzá: a földi öröm számára. Mert valóban az: „földönjáró” ünnep, s ezt a „földi mosolyt” nem is szabad megtagadnunk tőle.

Tizenkét óra van. Az éjszakában most fejezte be körforgását a Föld, s most kezd egy újabb égi kör írásába. Fejünk fölött, mint forgó kristálygömb, a csillagos egyetem. De a mi szívünk e pillanatban egyedül Övé, e csodálatos mozgás, múlás és érkezés Uráé. S ezt ne feledjük el a legharsányabb szilveszteri zsivajban se: véghetetlen csendben és szelíden Isten most hajtja át csillagnyájait az óesztendőből az újesztendő mezőire.

(Új Ember, 1961. december 31.)

 

Köszönöm, és itt is:

B.ú.é.k.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!