"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Istenemre, tán még járna némi élet... Meddig vergődöm a szükség sarában? Megkötve szívem, lelkem, létem... Oly megbocsáthatatlant mit hibáztam?
Tudnék, tennék, van, hol győzni tudnék, kíméletlen e kiszolgáltatottság! Nincs szabad akarat, csak síró önérzet, már hírből sem ismerős az, hogy: biztonság.
Hogyan lehetne ez állapotnak vége? Mit, ugyan mit kéne még tenni? Vagy ha így döntött a Sors, meddig, meddig kell hitványnak magamat érezni?
Csapda ez javából. Gyilkos kelepce, nem léphetek ki, de hogy maradjak benne? Ha nem lennék, pár Jónak könnyebb lenne, de másoknak létem hiánya lenne keresztje.
fatörzseken hasadnak fel az évek s gyűrűket rajzol beléjük minden év bennem is évgyűrűk gyűlnek világos, sötét, világos... sötét...
falevelek hullanak lebegve mint szelet vesztett papírsárkány földre érnek és elenyésznek ilyen levél minden évem s kérem a szelet fújja még, fújja még tovább... tovább...
A férfi magas volt, az asszony hajlott, a fehér fürdőköpeny összetartott két egymás mellé szépült életet, voltak talán úgy nyolcvanévesek, az ember föl se nézve kézzel óvta, s a két szeretet ment összefogódzva, az asszony nem várta, hogy lépjen-e, úgy vitte-hordta társa hű keze, meglassúdtak, a férfi mozgást váltott, lepuhította a fehér kabátot, s míg lépést váltott, mintha vétene, hogy odébb zilált a lélegzete, majd kezük újra összekapcsolódott, meglépcsőzték a kapaszkodó sorsot, a víz egy kicsit nekik reszketett, és szépek voltak. Boldog öregek.
sarki lépcsőkön a hajnal meg-megáll elidőz kicsit, valami jelre vár kábult fejét lehajtja még de már hallja, ahogy hívja az ég
odébb gördül az összegyűrt papírlap nem látja senki rá tegnap mit írtak betűk és szavak, koszos üzenetek hírekbe csomagolt átkok és álnok köszönetek
néhány lépés a parton még tegnapról ott maradt a vizek felett lebeg pár elröppent gondolat néma-nyugalmú fák őrzik a ködöt hűvös hullámok ölelnek sodródó farönköt
koszos sarokba bújt el a reggeli szél reszketve didereg és magában beszél suttog az éjről szégyenlős titkokat senki más nem hallja mégis jól mulat
sarki lépcsőkön feltűnik az első ember álmok foszlanak le róla, kezdődik a reggel...
Szerénység, alázat: elkerültek az erények. Fejjel falnak nekirontottam, valahol mindig elrontottam, de a hibáim az enyémek.
Mindig kikerült az igenlés, a kitérés, a fejbólintás, ezért lettem ily idegen-más összeszokott nyulak közt ólban.
Nem fogott rajtam ostorsuhintás, ezért lobbanok még kihunyóban.
Nem méricskélve, de egészen, tele pohárral adtam énem, ha én is telt pohárral kaptam. Kinek-kinek magáét adtam. Telhetetlen és gőgös fajta, ki mindenért a mindent akarja.
Süvítnek napjaink, a forró sortüzek, – valamit mindennap elmulasztunk. Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn, – s valamit minden tettben elmulasztunk. Áldozódunk a szerelemben egy életen át, – s valamit minden csókban elmulasztunk.
Mert valami hiányzik minden ölelésből, – minden csókból hiányzik valami. Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta, – minden szerelemből hiányzik valami. Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is, – a boldogságból hiányzik valami.
Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel, – az életedből hiányzik valami. Hiába vágysz az emberi teljességre, – mert az emberből hiányzik valami. Hiába reménykedsz a megváltó Egészben, – mert az Egészből hiányzik valami.
A Mindenségből hiányzik egy csillag, – a Mindenségből hiányzik valami. A Világból hiányzik a mi világunk, – a Világból hiányzik valami.
Az égboltról hiányzik egy sugár, – felőlünk hiányzik valami. A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld, – talpunk alól hiányzik valami.
Pedig így szólt az ígéret a múltból: – „Valahol! Valamikor! Valami!” Hitették a bölcsek, hitték a hívők, – mióta élünk, e hitetést hallani. De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol! – s a mi dolgunk ezt bevallani, s keresni azt, amit már nem szabad senkinek elmulasztani.
Újra kell kezdeni mindent, – minden szót újra kimondani. Újra kezdeni minden ölelést, – minden szerelmet újra kibontani. Újra kezdeni minden művet és minden életet, – kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…
Elment régen. S én menni, menni hagytam. Elengedtem kezét Búsan és boldogan. Hadd járja életét Szolgáló, szerető, Elhívott asszonykép Más férfi oldalán. Nekem csak ragyogjon, Számomra maradjon Trónon királyleány. S apródja maradjak, Igrice maradjak Trónjának küszöbén - Költője, látója, Zengője, mondója Én.
Királylánynak akartam - Aki néha feláll, Lejön lassan a trónja lépcsején, Fejemre teszi nyugtató kezét: Szép volt, poétám, ma az esti ég, S szép a szívedből szakadt költemény. S míg mondja ezt, Szemében ritka könny és ritka fény. És könny és fény enyém. Enyém a visszhang ajándék-szava. Ennyit akartam én. Királylánynak akartam, Ki néha rámtekint S akinek én szolgálok Magam módja szerint.
Királylánynak akartam - - És sok-sok év után Tenger gondja közül Tenger gondom közé Egy hétre elszegődött Mint "szolgálóleány". Bánatom s betegségem Terhét vállára vette, Öreg szülémet szépen, Kézenfogva vezette. Meleg szívvel suhant Hideg szobákon át: Szította itt egy hétig A düledező tűzhely Haldokló parazsát. Feslett kabátomon Titkon öltögetett, Amit kerülni vágytam: A szürkeségben társam, Hamupipőkém lett. Sorsunk rémeivel Némán viaskodott, Erőn felül - Halkan beszélt, Mosolygott, mint az angyalok, - És szenvedett belül. A gondok tengerével Csak a türelme nőtt - - S én mégis csak kerestem, Nyugtalanul kerestem Magamat s Őt.
Aztán letelt a hét, Az együtt-szürke hét A szívünk Hamupipőke-hete. Kigördült árva udvarunkból, S kigördülőben már Csupa csillagot szórt a szekere. Aranypor kavargott nyomán. Elment megint. Most messze van. S megint királyleány.
A mozdulatlan hőség mindent felolvaszt. Apró tócsák párolognak a hajlatokból. Volt egyszer szebb a nyár – de hol van? Megrekedt a repedésekben valahol.
Vén nyomorékként hörög halált a hűtő. Verejtékén pihegnek a megakadt percek. Oly’ messzinek tűnik a műtő, s oly nehéznek azok az angyali terhek.
Percek, talán napok, ama pillanatok, ’melyben az ember akár végleg elmerül, törnek elő ős-indulatok, felforgatnak mindent ott mélyen, legbelül.
A sápadó falak csak olvadnak tovább. Az Isten – úgy látszik – megint nagy tüzet rak. Mi meg őrizzük kicsiny szobánk szép titkait. Tízperces fájásoké a nap.
Szeretek rejtőzködni. Eltűnni, mint aki nincs, figyelni, okulni, ismerni láthatatlanul. Rejtőzködés közben árnyék lesz minden, ahogy lélegzik a csend, az ember benne lapul. Nem kell társaság, nem hiányzik tanú, csak úgy megvagyok, némán, szótlanul. Néha úgy elfelejtek nem rejtőzködni, hogy rám kell valaki szóljon: hé, a függöny felment, életed látható valóság, a villany felgyúl, a lepel lehull, felvétel indul.
Munkánkat eredménye, életértéke felől tekintve még azt is jókedvvel, jó szívvel végezzük, amit nem szeretünk csinálni, ami mindenképpen unalmas és nehéz. Hiszen teljesíteni valamit, eredményt elérni valamiben, mindenkor örömet okoz.
Este, ha fáradtan elnyúlunk az ágyban, gondolatainkat ne a holnap teendőin hajszoljuk, hanem pihentessük meg azon, amit ma sikerült elvégeznünk. Minden kicsi tettet, minden kicsi munkát vegyünk számba! Mi mindent tettünk ma az életért, az emberért? Magunkért, szeretteinkért és ismeretlen társainkért?
Nagy különbség: a holnap gondjával vagy a ma megoldottak örömével merülni álomba! Ezt is megcsináltam. Azt is elintéztem. Elégedett vagyok. Kicsi, de hasznos része a világmindenségnek.
S akkor ki-ki elfészkelődik, hanyatt fekve vagy oldalára, hasára fordulva, elnyújtózva vagy összegömbölyödve, ahogyan megszokta, s nyugodt, mély álomba merül.
Sok évvel ezelőtt Éva néni ötödikes osztálya előtt állt, és azt a hazugságot mondta a gyerekeknek, hogy mindegyiket egyformán szereti. De ez lehetetlen volt, mert az első sorban Horváth Peti olyan rendetlen és figyelmetlen kisfiú volt, hogy Éva néni valójában élvezettel írt a feladataira vastag piros ceruzával nagy X jeleket, és a lap tetejére pedig legrosszabb érdemjegyet. Egy napon Éva néni a gyerekek régi bizonyítványait nézte át, és megdöbbent Peti előző tanítóinak bejegyzésein. „Peti tehetséges gyerek, gyakran jókedvűen kacag. Munkáját pontosan végzi és jó modorú. Öröm a közelében lenni” – írta első osztályos tanítója. Másodikban így szólt a jellemzés: „Peti kitűnő tanuló, osztálytársai nagyon szeretik, de aggódik, mert édesanyja halálos beteg. Az élet Peti számára valódi küzdelem lehet.” Harmadik osztályos bizonyítványában ez állt: „Édesanyja halála nagy megrázkódtatás számára. Igyekszik mindent megtenni, de édesapja nem nagyon törődik vele.” Negyedik osztályos tanítója ezt írta: „Peti visszahúzódó és nem sok érdeklődést mutat az iskola iránt. Nem sok barátja van, és néha alszik az osztályban.”
Ezeket olvasva Éva néni ráébredt a problémára és elszégyellte magát. Még rosszabbul érezte magát, amikor a karácsonyi ünnepségen tanítványai fényes papírba csomagolt, gyönyörű szalaggal átkötött ajándékait bontogatta, és köztük meglátta Peti ajándékát, a fűszeresnél kapható vastag barna papírba bugyolálva. Éva néni a gyerekek előtt bontotta ki az ajándékokat, és gondosan nyitotta ki Peti csomagját. Néhány gyerek nevetni kezdett, amikor meglátta a kövekkel kirakott karkötőt, amiből néhány kő hiányzott, és mellette egy negyedüvegnyi parfümöt. De a gyerekek nevetése abbamaradt, amikor hallották, ahogy Éva néni felkiált: „Milyen szép karkötő!”, és látták, hogy felveszi a karkötőt és csuklójára cseppent a parfümből. Horváth Peti egy kicsit tovább maradt az iskolában, hogy megszólíthassa: „Éva néni, ma olyan volt az illata, mint valamikor édesanyámé.” Éva néni sokáig sírt, amikor a gyerekek elmentek. Attól a naptól kezdve nem olvasást, írást és matematikát tanított. Elkezdte a gyerekeket tanítani. Éva néni különös figyelmet szentelt Petinek. Ahogy dolgozott vele, Peti elméje mintha életre kelt volna. Minél több bátorítást kapott, annál gyorsabban reagált. Év végére Peti az osztály élére került, és már azért volt hazugság, hogy minden gyerekeket egyformán szeret, mert Peti lett a legkedvesebb diákja. Négy évvel később egy üzenetet talált Petitől, amit az ajtaja alatt csúsztatott be. Az állt benne, hogy ő volt élete legjobb tanítója. Azt írta, hogy befejezte a középiskolát, az osztályában harmadik volt az élen. Négy évvel később egy újabb üzenet érkezett, amiben azt mondta el, hogy bár voltak nehéz időszakok, kitartott tanulmányai mellett, és hamarosan egyetemi diplomát szerez, legmagasabb kitüntetéssel. Még négy év telt el, és újra levél érkezett Petitől. Ebben elmondta, hogy miután megszerezte diplomáját, elhatározta, hogy tovább tanul. Hozzátette, hogy még mindig Éva néni a legjobb és legkedvesebb tanára, aki valaha is volt. Ez alatt a levél alatt az aláírás hosszabb volt: Dr. Horváth Péter. A történetnek nincs vége itt. Azon a tavaszon újabb levél érkezett. Peti elmondta, hogy találkozott egy lánnyal, és nősülni készül, és kérdezte, hogy Éva néni elfoglalná-e a vőlegény édesanyja számára fenntartott helyet. Természetesen Éva néni elfogadta a meghívást. A régi karkötőt vette fel, amiről kövek hiányoztak, és azt a parfümöt cseppentette magára, amire Peti úgy emlékezett, hogy utolsó együtt töltött karácsonykor viselte az édesanyja. Megölelték egymást, és dr. Horváth Péter Éva néni fülébe súgta: „Köszönöm, Éva néni, hogy hitt bennem. Hálásan köszönöm, amiért segített nekem, hogy fontosnak érezzem magam, megmutatta nekem, hogy számítok, és az életem érték.” Éva néni könnyekkel a szemében visszasúgta: „Peti, tévedsz. Te voltál az, aki megmutattad nekem, hogy számítok, és az életem érték. Amikor találkoztam veled, megtanultam, hogy hogyan érdemes tanítani."
"és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, már azt, hogy minden kép és költemény, azt, hogy Dzsuang Szi álmodja a lepkét, a lepke őt és mindhármunkat én." (Szabó Lőrinc)
"Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt. Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt. Mit láttam benned? Magam végzetét. Mit láttál bennem? Egy út kezdetét." (Szabó Lőrinc)
Csak himbálóztak. Közibük por szállott, a tőgyük teleszíva danolászott, a lomhaságuk maga volt a béke, csak jöttek, egymás ritmusába lépve, el-eldülledtek, s nem látszott a csorba, mert ringatózva illődtek a sorba, a gazda tudta – kapuját kitárva, hogy betódulnak nyomuk hajlatába, a tódulásra megpihent az égbolt, olyféleképp, hogy nézni is nehéz volt, s ahogy fogyott a nyitott porták torka, úgy észrevétlen elfogyott a csorda, majd be-beálltak, egyenként, meg közre, az istállóban elidőzött csöndbe, a meleg összegyűlt, a vályú tellett, a sajtár öblöt tátongott a tejnek, s én kinn az utcán szálló porban néztem, hogy vásik el a csorda észrevétlen, csak bámulóztam, hogy az égből tudják a nagy rendet a kapuk, meg az utcák, nem térült-fordult semmi, hála égnek, de volt eleje, s vége az egésznek, s ha reggel rántott, azt sem értettem meg, hogy ugyanúgy is összegyülekeznek, nem kelt parancs, az egész újra megvolt, csak bolondságként durrogtattak ostort, a fű kiharsant, tej sarjadt a zöldből, így adott Isten körbe a gyönyörből, s hogy ne osztozzon senki semmi jusson, úgy intézte, hogy mindenkinek jusson.
