A magyar és az oláh alattvalók összehasonlítása Cselebinél (i. m. 247. o.):
"Egész Szász-Magyar vilájetig az oláh ráják fekete oláhok. Oláhországbn a bégek nagyon zsarnokoskodtak ezek fölött, azért e ráják azt mondva: »Az igazság legyen igazság«, mind Erdélyországba költöztek, s a királynak egy-egy arany adót adnak, és más kötelességük nincs. Ezek a fekete oláh ráják igen piszkosak, a magyar ráják és katonák pedig tiszták."
Cselebi szerint a magyar népnév a perzsa mendsár szóból származik, ugyanis Menucseher fiai egyszer azt válaszolták a kilétüket firtató kérdésre, hogy "Biz mendsár-iz", azaz négyen vannak. Mint Cselebi megállapítja, "a magyar nyelvis a perzsa nyelvből származik, azért a magyar nyelvben sok perzsa szót használnak" (i. m. 241. o.).
A mai magyar Alföldön és talán a Dunántúl déli részén Hérodotosz szerint a Médiából származó, méd viseletben járó szigünnák éltek, akiknek kocsiját alacsony, hosszúszőrű lovak húzták (V, 9). Bóna lehetségesnek tartja, hogy a mezőcsáti kultúra népével (vagy annak egy részével) van dolgunk. A Hérodotosz említette alacsony, hosszúszőrű lovat a mezőcsáti kultúra népessége terjesztette el a Kárpát-medencében. A szigünnák lovainak archeozoológiai vizsgálata megállapította, hogy 135 cm-es marmagasságukkal közbenső helyet foglaltak el a 145--150 cm-es marmagasságú szkíta lovak és a lényegesen kisebb termetű nyugati lovak között. Bökönyi és Harmatta szerint a venétek is ezeknek a Médiából származó szigünnáknak a lovaira alapozhatták híres lótenyésztésüket és -exportjukat. Vö.: Bökönyi in Acta Arch. Hung. XVI, 1964, 234. skk.; Harmatta: A görögök kapcsolatai a Kárpát-medencével Dareios szkíta hadjáratának idején; in: Antik Tanulmányok XXIX (1982), 3. o.
1600-1700 évvel később a médek (helyesebben az irányításukkal a Kárpát-medencébe érkező szövetség) már jóval nagyobb termetű lovakat használtak:
A kutatók megvizsgálták a lócsontvázakat is. Mint kiderült, a közhiedelemmel ellentétben a honfoglalás kori törzsek nem az alacsony, a mai hucul vagy Przsevalszkij-lovakhoz hasonlatos lovakon érkeztek. "Azt találtuk, hogy lovaik megegyeztek a mai Türkmenisztánban található akhal teke fajtával. A középkorban ezek a lovak Rolls Royce-nak számítottak, ugyanis nagyon kevés táplálékkal napi 120-130 kilométer megtételére voltak képesek" -- mutatott rá Raskó István (MTI/Múlt-kor, 2007. febr. 2.).
Friss útiélmények a kánai apátsággal kapcsolatban:
"Innen a kánai apátság romjaihoz indultunk. A romokat jó egy máter vastagon SZEMÉT fedi, kidobált kerti szék és társaik, gratulálok milliomoséknak ehhez a hősi tetthez, a hely szép lenne, a panoráma is jó, de hányinger kerülget az idehordott mocsoktól ..."
"Nos, a helyszín: szeméthegyen parkolás, a szarszag (bocsi!) megszokása, hajléktalanszállások megtekintése, majd húsz percnek tűnő bolyongás a vécének használt (mintát is hoztam, a bakancsommal a drapp autószőnyegbe kenve!) kánai apátság romjai között..."
Budapest nyolc külső kerületének leválasztása és a cityönkormányzat létrehozása körüli viták során rá kellett döbbennünk, ma sem ismerjük igazán a fővárosi peremkerületek helytörténeti örökségét. A Múlt-kor "Budapesti peremkerületek rejtőzködő értékei" című sorozatának első részében a méltatlanul elhanyagolt kánai apátság romjait kereste fel a Kamaraerdő mellett.
Hiába a lakóterület és a 70-es út közelsége, a 202 méteres, névvel el nem látott magaslaton található apátság ma már szörnyű állapotban fogadja a látogatót. Ránézésre nem is érzékelhető, ugyanis benőtte a növényzet, és fuldoklik a hétvégi telektulajdonosok illegálisan lerakott szemetében. A Budapest-térképek többségén nem jelölik, pedig egy turistaútvonal is érinti a területet. Tőszomszédságában egykoron egy katonai objektum volt (akárcsak a szomszédos Vadász-hegy csúcsán), ennek tornya még ma is látható.
A kánai apátság romjait a XIX. század végén fedezték fel a régészek. Sokáig tévesen a Szent Szabina-templommal azonosították, ahol a legenda szerint Gellért püspök Budára utazásakor megszállt. Ugyanakkor a kánai apátság neve ismerős volt a forrásokból, de pontos helyét nem tudták ekkor még meghatározni, csak néhány apát neve volt ismerős a XV. század végéről. A romok azonosítása Györffy György történésznek köszönhető, a régészeti kutatás pedig 1982-ben indult meg H. Gyürky Katalin vezetésével (az ásatásokról 1996-ban könyv is megjelent). Ebből kiderül, hogy a kolostor a XV. században egy tűzvész során teljesen leégett, s bár a XVI. században újjáépítették, végül a török hódításkor elnéptelenedett.
A kolostor a bencés rendé volt, de semmilyen forrás alapján nem azonosítható, hogy ki volt a védőszentje, s ebben a kérdésben a csillagászati vizsgálat sem járt eredménnyel. Erre azért volt szükség, mert a középkori templomok többsége keletelt, vagyis szentélyének irányát, a hossztengelyt felszentelése napján, a védőszent ünnepén a felkelő naphoz tájolják. A hossztengely irányának pontos meghatározása így hozzásegíthet a védőszent azonosításához.
Az ásatás során az is kiderült, hogy helyén a XI. században egy falusi plébániatemplom állt, körülötte temetkeztek a környékbeli falvak lakói. 1412-ből származó források említenek egy óbudai apácát, aki az itteni faluban született. A plébániához tartozott egy igényes kivitelű, hazánkban példa nélküli kis kőépület, amely valószínűleg a kegyúr és a templom értékeinek őrzésére szolgált. Ezt a XIII--XIV. században lebontották a négyszögű belső udvaros kolostorépület építése során. A templom a kegyúri család temetkezőhelyeként szolgált.
Az ásatást alapos rétegtani megfigyelések kísérték. A rétegek, vagyis az építkezések során keletkezett feltöltések és az egykoron a felszínt jelentő járószintek, az egykori tűzvészben elégett deszkapadló megkülönböztetése, a különböző szelvényekben megfigyelhető szintek azonosítása igen szemléletes épületrekonstrukciót tettek lehetővé. A rétegekben talált éremleletek -- például egy XII. századi velencei ezüstpénz -- segítségével az abszolút kormeghatározás is végrehajtható volt. Kiterjedt tárgyi leletanyag került elő az ásatások során: kerámiafazekak, üstök, palackok, fém kések, ollók, sarlók, kapák, kengyelek, csatok, csengők, üvegtárgyak, kőfaragványok egyaránt.
Az apátság elnevezését máig bizonytalanság fedi. Az 1258. évi oklevél egyik kiadásában nyilvánvalóan téves "Kava" szerepel a helyes "Kana" helyett. Ám mégis a "Káva" olvasat vált általánossá a bencés rend, sőt a katolikus egyház névhasználatában, sőt a Budai-hegység egyes turistatérképein máig kávai apátságként szerepel. A "Kána" alakot tette magáévá Györffy György és Zolnay László (a budavári szoborlelet feltárója). Tinódi Lantos Sebestyén viszont krónikájában "Kánya" néven említi. A "Kánya" elnevezést az is alátámasztja, hogy Kányakapu volt Sasadpuszta Kánya felé eső határrészének a neve. A Kána vagy Kánya elnevezés személynévi eredetűnek látszik, hisz az Árpád-korból ismerünk hasonló személyneveket (Cana, Kana). Ebből az elnevezésből vezethető le Györffy György szerint magának a Kamaraerdőnek is a neve. Szerinte a kánai erdő nevét fordították a beköltöző svábok a XVIII. században Kanaer Waldra, ebből lett Kammerwald, és ennek magyarra való visszafordítása után keletkezhetett a Kamaraerdő. Ugyanakkor ez nem igazolható a korabeli forrásokból, így hivatalos álláspontnak továbbra is a Rupp Jakab-félét kell tekinteni, miszerint az elnevezés abból ered, hogy a törököktől való visszafoglalás után a magyar királyi kamara birtokában lévő erdős területet nevezték a betelepülő németek Kammerwaldnak, és ez lett magyarra fordítva.
A középkori bencés kolostor romjai méltatlanul feledésbe merültek. Szemben más Budapest környéki középkori emlékekkel (mint a solymári Szarka-vár vagy az érdi Kutyavár), itt elmaradt az állagmegóvás, a falak körül illegális szemétlerakó és kóbor kutyák gyülekezőhelye található.
Igen ritka, hogy egy régészeti ásatás publikációja önálló kötetben jelenjen meg. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban gyakoribb, hazánkban viszont szinte egy kezünkön megszámolhatjuk az eddig napvilágot látott ilyen köteteket, leszámítva azokat a színvonalas régészeti sorozatokat, amelyeket a második világháború előtt a Magyar Nemzeti Múzeum, az utóbbi másfél évtizedben az MTA Régészeti Intézete adott, illetve ad ki.
Természetesen önálló kötetben jelent meg 1989-ben a budavári szoborlelet publikációja. A legtöbb ásatás és lelőhely azonban nem számíthat széleskörű érdeklődésre, mégis sajnálatos, hogy számos, az itt tárgyalt kolostornál jóval jelentősebb és gazdagabb leletanyagot adó középkori lelőhely van, melyet ásatója még a szakmai közönség számára sem publikált az itt ismertetendő könyvhöz hasonló igényességgel.
H. Gyürky Katalin 1996-ban megjelent műve, A Buda melletti kánai apátság feltárása tehát nemcsak azért érdemel figyelmet, mert nagyobb nyilvánosság előtt jelent meg, mint annyi másik, hanem mert olyan színvonalas, összefoglaló közlés egy ásatásról, amilyennek kiadását kevés régész vállalja. Ebben előnyt jelentett az, hogy egy jól körülhatárolt objektumról van szó, amelynek kutatását mindvégig maga a szerző irányította.
A régészeket csakúgy, mint más tudományok művelőit sürgetik a szakmai közélet elvárásai az eredmények mielőbbi publikálására. Ezekben természetesen a leglényegesebb eredményeket kell közölni, és amikor a lelőhely titkainak többségére fény derül, az előkerült anyag feldolgozása érthetően lelassul, ha éppen félbe nem szakad. A szerzőt idézem: "A túl korán és túl sűrűn megjelenő rövid, népszerű közlemények azonban még nélkülözik az elmélyült kutatást, és rossz hatással vannak magára a régészre is, mert azt hiszi, hogy, miután a lényeget már elmondta, a részleteknek többé nem lehet jelentősége." Ehhez hozzátehetjük, hogy a többi szakember számára csak töredékes és nehézkes megismerést tesz lehetővé, ha ugyanazon anyag egyes részeit több helyről kell összeválogatni, s az összefüggések rekonstruálása kívülállóként legtöbbször nem is lehetséges.
A Kamaraerdő szélén fekvő romokat a múlt század végén fedezték fel a régészek. Sokáig tévesen a Szent Szabina-templommal azonosították, ahol a legendák szerint Gellért püspök Budára utazásakor megszállt. Ugyanakkor a kánai apátság ismert volt a forrásokból, ezek alapján azonban a helyét nem tudták meghatározni, és csupán néhány apát neve ismert, a XV. század végéről.
A középkori intézmény és a romok azonosítása Györffy Györgynek köszönhető, a régészeti kutatás 1982-ben kezdődött a szerző vezetésével. Ennek során fény derült az épületek építési periódusaira, a kolostorban a XV. század végén pusztított tűz nyomaira és a XVI. század eleji újjáépítésre. A kolostor végül a török hódításkor néptelenedett el.
Szembetűnő tehát, hogy ebben az esetben milyen lényeges történeti űrt tölt ki az információ.
A kolostor valószínűleg a bencés rendé volt, sajnos a forrásokból még a kolostor patrociniuma sem derül ki, azaz hogy ki volt a védőszentje. A régészeti kutatást kiegészítő csillagászati megfigyelések segítségével még akár ilyen esetben is pótolható a hiányzó történeti adat. A középkori templomok nagy része ugyanis keletelt, azaz szentélyének irányát, a hossztengelyt felszentelése napján, a védőszent ünnepén a felkelő naphoz tájolták. A hossztengely irányának pontos meghatározása tehát hozzásegíthet a védőszent azonosításához. A kánai apátság esetében is végeztek ilyen vizsgálatot, ez azonban nem hozott egyértelmű eredményt.
Az ásatás természetesen a kolostor fennállásának korai századairól is értékes adatokat szolgáltatott. A XI. században egy falusi plébániatemplom állt itt, körülötte temetkeztek a falu vagy falvak lakói. A közelben települések régészeti nyomai ma még nem ismertek. A plébániához tartozott egy igényes kivitelű, nálunk ez idáig párhuzam nélküli kis kőépület, amely talán tárházként a kegyúr és a templom értékeinek őrzésére szolgált. Ezt később lebontották, amikor a XIII--XIV. században kiépítették a négyszögű, belső udvaros kolostorépületet.
A templom a kegyúri család temetkezőhelyéül szolgált, és a genealógiai adatok összevethetők az itt talált sírokkal. A kolostor birtokainak gyarapodása és birtokosváltása összefüggésbe hozhatók egy-egy építési periódussal.
A XI. századi kolostorépület figyelemreméltóan korai, és az e korszakhoz tartozó kerámia fontos adatokkal járul hozzá a régészeti kutatásokhoz a fővárosban és környékén.
Az ásatást példamutatóan alapos rétegtani (azaz stratigráfiai, a könyvben következetesen helytelenül statigráfiai) megfigyelések kísérték. A rétegek, vagyis az építkezések, átalakítások során keletkezett feltöltések és az egykori felszínt jelentő járószintek, az egykori tűzvészben elégett deszkapadló megkülönböztetése, a különböző szelvényekben megfigyelhető szintek azonosítása igen szemléletes építéstörténeti rekonstrukciót tettek lehetővé az épületegyüttes egészére. A rétegek egymáshoz viszonyított helyzete relatív kormeghatározásra nyújtott alkalmat, míg a bennük talált éremleletek, mint például egy XII. századi velencei ezüstpénz segítségével az abszolút kormeghatározás is végrehajtható volt. Az ásatási eredmények publikációjának szükséges kiegészítői a könyvből kihajtható részletes és pontos metszet- és alaprajzok, amelyekkel ellenőrizhetők a rétegtani és építéstörténeti következtetések.
Hasonlóan kiterjedt a tárgyi leletanyag képi bemutatása. A kerámia- (fazekak, üstök, palackok, kályhaszemek stb.), fém (kések, ollók, sarlók, kapák, kengyelek, csatok, csengők stb.) és üvegtárgyakat, valamint a kőfaragványokat szép rajzok és fényképek illusztrálják: a két ábrázolási mód igen hasznosan egészíti ki egymást.
A szerző a bevett szokásoktól eltérően a mű elején foglalja össze az ásatás eredményeit, és a részletes ismertetést bizonyítás címén közli. Maga is kiemeli eljárása szokatlan voltát, de egyetérthetünk vele, mert tagadhatatlanul elősegíti a könyv használhatóságát: a körülmények alapos ismeretével foghatunk hozzá a régészeti anyag áttanulmányozásához.
A mai európaiak története Baszkföldről indult el, és jóval messzebbre nyúlik vissza, mint azt eddig feltételeztük. Az európaiak legkevesebb kétharmadának ősei már legalább húszezer éve a kontinensen éltek -- állítja Peter Forster, a Cambridge-i egyetem régészeti kutatási intézetének munkatársa genetikai tanulmányai alapján.
A "Spektrum der Wissenschaft" című tudományos folyóiratban megjelent írásában Forster rámutat arra, hogy az előtörténet kutatói eddig azt feltételezték, a mai európaiak nagy része jóval a legutóbbi jégkorszak után Európába bevándoroltaktól származik.
Ezek az "ősemigránsok" mintegy hétezer évvel ezelőtt, a földművelés meghonosodásának és az "indoeurópai" nyelvek megjelenésének idején érkeztek nagyobb csoportokban Közép-Ázsiából vagy a Közel-Keletről, s ők alkották azután kontinensünk lakosságának többségét.
Az újabb tanulmányok alapján viszont több nagy genetikai vonal figyelhető meg, amelyek szoros rokoni kapcsolatokra utalnak a baszkokkal. A felkutatott nemzetségfák azt mutatják, hogy ezek a genetikai vonalak Észak-Spanyolországból és Délnyugat-Franciaországból eredeztethetők és mintegy 20 ezer évre nyúlnak vissza.
A kutatók olyan genetikai mutációkat vizsgáltak, amelyeket csak az anya adhat tovább. Megállapították, hogy legalábbis női ágon a baszkok, a többi európaihoz hasonlóan ugyanazon délnyugat-európai ősöktől származnak. Eddig a baszkokat úgynevezett peremnépnek tartották, amely az elmúlt évezredek során a Pireneusokba húzódott vissza a túlerőben lévő új népességcsoportok elől.
Theo Vennemann nyelvész, a müncheni egyetem professzora a tudományos folyóiratnak ugyanebben a cikkben azt állítja, hogy településeink, folyóink és földrajzi tájaink közül megszámlálhatatlanul soknak a neve baszk szavakkal rokon. A baszk szótöredék "iz" például azt jelenti, hogy "víz, vizek" és a norvég fjordoktól (Isel) egészen az itáliai "Isa"-ig több mint 200 víz nevében megtalálható -- olvasható a német tudományos folyóiratban.
Napjainkban már nem számít újnak a megállapítás: a hazai történeti várkutatás korunkra jelentős szakmai tartozásokat halmozott fel. Ennek legfőbb jelei a mindezidáig elmaradt egyedi vagy regionális, főleg írott forrásokon alapuló, összefüggő vár-, birtok-, és politikatörténeti kutatások elmaradásában ragadhatóak meg. Természetesen bizonyos előmunkálatok létét feltétlenül meg kell említenünk. A régészettudomány az elmúlt harmad évszázadban példaértékű önszerveződést követően sorra produkálja a várkutatások terén a friss eredményeket. Ezzel szemben a história klasszikus művelői közül – különös tekintettel a középkortudományra – mindössze egy-két személy (pl. Engel Pál megkerülhetetlen arcontológiája, Kubinyi András végvárrendszer-kutatásai) folytatott szélesebb körű forrásfeltárást erősségeinkkel összefüggésben.
Jelen értekezés e hiányok csökkentésére vállalkozott. Témaválasztásában a szerző vár- és politikatörténeti érdeklődésén túlmenően a közelmúltban megkezdődött, Veszprém megye történetét feltárni igyekvő kutatások aktualitása is szerepet játszott. Ennek megfelelően céljaként Veszprém vár és város kivételével a történeti Veszprém megye összes, az írott forrásokból ismert várának birtoklástörténetének föltárását és az ennek felvázolásához feltétlenül szükséges politikatörténeti háttér bemutatását tűzte ki. E két szempont együttes tárgyalását különösen az indokolja, hogy tökéletes különválasztásuk és külön tárgyalásuk a kor sajátosságai folytán amúgy sem oldható meg: a középkorban a vár és annak birtoklása a mindennapi politika alapvető eleme volt, ekként vár-birtoklástörténet a politikatörténet művelése nélkül jószerével elképzelhetetlen.
A középkori Veszprém vármegyéből okleveles forrásainkból 14 várat ismerünk: Bátorkő, Csesznek, Devecser, Döbrente, Enying, Essegvár, Hölgykő, Öskü, Palota, Pápa, Somló, Ugod, Vázsony, Zádor. Történetük feltárásához birtokosaik számunkra szerencsés módon alakult csoportjai is segítségünkre voltak. A fentebb említett 14 váruradalomból nyolc (Bátorkő, Csesznek, Essegvár, Öskü, Palota, Pápa, Somló, Ugod) részben vagy egészben ugyanis két, az országos politikában meghatározó szerepet betöltő család kezén tűnik föl kútfőinkben, illetőleg szerveződik azonos sorsú birtoktömbbé. E két család: az Újlaki és a Garai, illetőleg később az őket a várak birtokában részben követő Szapolyai volt. A fennmaradó hat várból négy (Zádor, Enying, Hölgykő, Devecser) csekély szerepet játszott a megye és a fenti családok históriájában, míg a fennmaradó két erősség (Vázsony és Döbrente) voltaképpen korszakunk vége felé épült, s csak időlegesen jutott komolyabb szerephez. Mindezek fényében szinte kínálkozott a lehetőség, hogy e várak történetét alapvetően két birtoktömb köré (Újlaki és Garai-Szapolyai) csoportosítottan tárjuk föl és mutassuk be. Lényegében tehát az értekezés szerkezete az egykor volt birtokstruktúrához próbál igazodni, ami a várak történetében többször szerepet játszott események és személyek – az olvasást nehézkessé tévő – ismétlésétől is megkímélte a szerzőt s az olvasót egyaránt.
II.
Az értekezés első harmada az ún. Újlaki birtoktömb várait (Bátorkő-Öskü-Essegvár-Palota) tárgyalja. A rendelkezésre álló nyomtatott és kéziratos forrásanyagra támaszkodva – ahol az feltárható volt – külön-külön ismerteti az egyes erősségek építésének körülményeit és Árpád-kori birtoklásuk adatait. E szakasz kétségtelenül legfontosabb, s legtöbb újdonságot tartalmazó eleme Essegvár és az onnan nevezett család történetének bemutatása Újlaki Miklós essegvári birtokszerzésének első ismert időpontjáig (1462-ig). Az Essegváriak története azonban korántsem csak a vár szempontjából tarthat számot érdeklődésre. A XV. század elejétől ugyanis Zsigmond király rendelkezéséből fakadóan a Rozgonyiak is birtokosok lettek a várban, ennélfogva az Essegvári-Újlaki-Rozgonyi családok várbéli együttes jelenlétének, illetőleg az 1440-1458 közötti időszak zavaros politikai-hatalmi és birtokviszonyainak részleges rendezése e fejezetben kapott helyet. E kérdések vizsgálatakor azonban természetesen nem lehetett megmaradni a megyehatárok által kijelölt, e témakör tárgyalásához szükséges kereteken belül. Eszerint az 1444-1445 táján a Rozgonyiakkal házassági kapcsolatot kiépítő Újlaki Miklós rokoni kapcsolatait felhasználva több Rozgonyi-várban is föltűnik, s ekkor nyert birtokrészt Essegvárban is. Ezenfölül a helyzetet bonyolította a Rozgonyi család három ágának a jelek szerint eltérő politikai állásfoglalása az I. Ulászló király és Erzsébet királyné közötti polgárháborúban. E zűrzavaros helyzet részleges tisztázásához tehát elengedhetetlenül fontos volt az 1440-1458 közötti időszak legalább néhány fontosabb politikai eseményének érintőleges tárgyalása, amelyek jobb érthetőségét kronológiai, archontológiai és leszármazási táblák is segítik.
A dolgozat a továbbiakban részletesen bemutatja a Kont-Újlaki család birtokszerzéseit a fenti várakban, s azok sorsát Újlaki Miklós és fia, Lőrinc herceg kezén. Tisztázza a XV. század közepén Újlaki hatalmi támaszpontjának számító Palota építésének pontos idejét (az épület 1444-re készülhetett el), viszonylag pontos adatokkal szolgál a szakirodalomban eleddig alig ismert ösküi vadászkastéllyal és annak használatával összefüggésben. A későközépkorral foglalkozó politikatörténeti munkák szinte mindegyikéből hiányzó, jószerivel csupán Kubinyi András legfrisseb kortörténeti összefoglalójának kronológiai adattárában fellelhető, 1494-1495 fordulóján a király által Újlaki Lőrinc ellen vezetett hadjárat egynémely részletével, s annak a herceg Veszprém megyei birtokaira gyakorolt hatásával is megismerkedhet az olvasó. Hasonlóképpen érinti a dolgozat Miksa császár 1490-91. évi hadjáratát, s Palota e hadműveletek során betöltött, az oklevelek tükrében kirajzolódó "ideiglenes főhadiszállás" szerepét. A fejezetet Újlaki Lőrinc 1524-es halálát követően a Palotán berendezkedő Podmaniczkyak birtokba kerülésének bemutatása zárja. E szakasz azzal nem titkolt céllal készült, hogy némi módszertani érdekességként felhívja a figyelmet arra a fontos tényre, hogy Mohács utáni forrásokból nagy számú esetben módunkban áll következtetéseket levonni többek közt későközépkori birtokszerkezeti és politikai viszonyokra, mivel e források alkalmazása a későközépkor kutatásában mindezidáig – egy-egy elszigetelt esettől eltekintve – jószerével ismeretlen megoldás. Az 1526-os korszakhatáron való áthaladás hasonló metodikai és kutatási célzattal másutt is tetten érhető az értekezésben.
III.
A második nagy fejezet a Garai család Veszprém megyei birtoktömbjének kialakulását vette górcső alá. Az előző fejezethez hasonlóan ehelyütt is az Árpád- és kora Anjou-kori előzmények bemutatásával találkozhatunk. Ezután Garai I. és II. Miklós nádorok egymást követő megyebéli birtokszerzéseit tárgyalja időrendben. A Zsigmond-kor virágzását és viszonylagos nyugalmát e birtoktömb esetében is az 1440-től kezdődő polgárháború eseményei követik. Ekkor ismét a Rozgonyi család lesz az, amelyik ráteszi a kezét Garai itteni javainak egy részére (Somlót szállják meg 1442 táján), így e család további tevékenységének vizsgálatára kellett sort keríteni. Ennek eredményeképpen egyfelől képet alkothatunk Garai László hatalmának visszaszorulásáról, fogságáról az 1440-es években, másfelől pedig – ha nem is teljes egészében, de – részleteiben kirajzolódik előttünk a kor egyik legfontosabb politikai szereplőinek: a Rozgonyiaknak összetett politikai szerepvállalása. Világossá válik az egyes ágak hovatartozása: a János-fiak egyértelmű Habsburg szimpátiája, s családjuk másik ágának rovására folytatott küzdelmük azok birtokaiért.
Mátyás trónra kerültével új politikai helyzet alakult ki, amelynek egyes, a dolgozatban tárgyalt részei túlmutatnak Veszprém megye határain. Ekkoriban ugyanis a Garai családnak egészen új helyzethez kellett alkalmazkodnia. Igaz ez részben a családnak kijutott korábbi Habsburg-hű tevékenységéből fakadó – és az ekkor még élő László nádornak –látványos mellőzés tekintetében, de igaz a felemelkedő új elit rovásukra megnyilvánuló hatalmi törekvéseire is. László nádort hamar az új király ellen szövetkező Újlaki és Szilágy oldalán láthatjuk viszont, ami – köztudomásúan – teljes sikertelenséggel járt a Mátyás ellen szervezkedők szemszögéből, az eközben meghalt Garai nádor családjának pedig a majdnem teljes „politikai feledést” juttatta osztályrészül. Az új elit hatalmi törekvéseit pedig Veszprém megyében – de az ország politikai életében is– az 1460-as években feltűnő Szapolyai család képviselte. Ismert volt a korábbi kutatásokból – elsősorban Kubinyi Andráséból –, hogy a Szapolyaiak a megye, ezáltal a Dunántúl történetében az évtized végén tűntek föl, egykori Garai birtokokban. Ennek mindezidáig a Garai család 1481-es kihalása kiváló magyarázatul szolgált: a Szapolyaiak az arisztokrata család javainak egy részét vette át a király kedvezéséből. A jelen dolgozat azonban igyekszik bemutatni, hogy ezt mintegy nyolc-tíz évvel megelőzően már aktív kapcsolatban állott a két família. Az utolsó Garai, Jób feltehetően a frissiben felemelkedett, s a királlyal köztudomásúan remek kapcsolatban álló Szapolyai-testvéreken keresztül próbálkozott az udvari körökbe visszakerülni, s a jelek szerint ennek eléréséhez birtokainak – jelen tudomásunk szerint épp Veszprém megyei birtokainak – a Szapolyaiaknak való átadásától, elzálogosításától sem riadt vissza. E folyamat sajnos csak közvetett, ugyanakkor mindezidáig kevéssé föltárt elemeit az értekezés részletesen tárgyalja. Ekként az 1460-as évek második felére a Szapolyai család legalább két váruradalommal (Pápa és Ugod) rendelkezett a megyében, az ezzel együtt járó egyre terebélyesedő familiárisi hálózatról már nem is szólva. Kapcsolatuk erősségét tovább bizonyítandó előttünk áll a tény: Garai Jób halálát követően a összes egykor volt Veszprém megyei Garai-jószág a Szapolyaiak (előzményként 1472-1494 között Somló Kinizsi Pál kezében volt) kezébe kerül vagy közvetítésük által nyert új birtokost. A fejezetet a Szapolyai kézen lévő uradalmak későközépkori históriájának összefoglalása, s Pápa vár 1526 utáni izgalmas Thurzó-Enyingi Török birtokosváltásának bemutatása zárja le.
IV.
Az értekezés utolsó része az ún. „Egyéb birtokosok várai” címet viseli. E címválasztás egyrészt igyekszik kifejezésre juttatni az előző két tömbben tárgyalt várak és uraik megyebéli szerepének fontosságát, másfelől az itt bemutatott erősségekből lényegében kettő: Vázsony és Döbrönte játszott bárminemű történelmi, politikai szerepet a középkor századaiban. Devecser, Enying és Hölgykő esetében a várak rövid történetének ismert, s néhány eddig ismeretlen adatának foglalata olvasható. Döbrönte esetében némileg már más a helyzet. Itt a vár építtetőjétől: Himfi Benedektől Döbrentei Tamás püspök birtokperein át egészen az utolsó Döbenteiig: Imréig kísérhetjük nyomon a család és az erősség históriáját. Benedek bán várépítésétől követhetjük nyomon a családot, amíg végül az utolsó sarj, Imre Szapolyai István nádor famíliájában fejezi be karrierjét, s jószágait fiúsított leánya kezével a másik jelentős megyebéli Szapolyai familiáris: Essegvári Ferenc veszi át.
Vázsony történetének bemutatása sem mentes új elemektől. Fontos leszögeznünk: az egyik legismertebb magyarországi vár tudományos igénnyel megírt középkori története mindezidáig nem készült el. De nem csupán erről kell megemlékeznünk. A vonatkozó szakasz bevezető részében tisztázódik a szakirodalomban (Éri I., Zsiray L.) is félrevezetően tárgyalt Vezsenyi és Vázsonyi családok kapcsolata: az értekezésben szereplő adatok fényében bizonyíthatónak látszik, hogy e két család közt semmiféle rokoni-vérségi összefüggés nem mutatható ki. A továbbiak: Kinizsi, majd özvegye: Magyar Balázs leánya, Benigna további két férjének birtoklását már eddig is ismerte a kutatás, de sikerült fellelni az 1472-vel kihaltnak vélt Vezsenyi család egy – vélhetőleg leányági – túlélő ágát, akik az 1490-es évek közepén, Kinizsi halálát követően pert indítottak a vár visszaszerzése céljából, illetőleg egy alkalommal az esetleges új birtokosok körében találkozhatunk a megye szinte minden egyes váránál feltűnő Szapolyaiakkal is. Az értekezés Benignának és férjeinek a vár megtartása érdekében folytatott küzdelmeit is részletesen tárgyalja. Ennek eredménye a következőkben foglalható össze: Benignának sikerült – nem csekély mennyiségű másutt fekvő (egykori Tisza-menti Vezsenyi-tulajdon) birtokot feláldozva – megtartania Vázsonyt, azonban harmadik férje: Kereki Gergely 1520 körüli meggyilkolásával királyi ítéletből fakadóan Benigna elveszített a várat. E lehetőséget Benigna második férjének rokonai, a Kamicsáci család használta fel, hogy a várhoz fűződő jogigényüket érvényesítsék. Ezt végezetül Bodó Ferenc, Csoron András és Enyingi Török Bálint a várat is érintő harcait követően, s a Mohács után kialakuló polgárháború csitulását követően sikerült is elérniük.
V.
Az értekezést tartalmából és szerkezetéből fakadóan néhány függelék egészíti ki, s próbálja a további kutatások számára használhatóbbá tenni:
1. Mivel az egyes várak históriájának feltárása közben szükségszerűen számos alig vagy egyáltalán nem ismert politika- és társadalomtörténeti kérdést kellett érinteni, az ezek feltárása közben összegyűlt megfigyeléseket, kérdéseket az Utószó módszertani jellegű sorai tartalmazzák.
2. Az értekezés birtoktömbökre tagolt szerkezeténél fogva egy-egy vár története csak részletekben, korszakolva, sokszor egymástól több tucat oldal eltéréssel követhető nyomon. E nehézség kiküszöbölése céljából, s a dolgozatnak a várak történetét érintő új eredményeit összefoglalandó az értekezés végén betűrendbe szedve megtalálható mindegyik tárgyalt vár történetének erősen rövidített (néhány soros), jegyzetek nélküli, lexikon-szócikk formájú foglalata.
3. Minthogy a dolgozatban várakról és azok birtokosairól esett szó elengedhetetlen volt egy várnagyi-alvárnagyi-udvarbírói archontológiának az értekezéshez kapcsolása. Ezen archontológia Engel Pál már említett, 1996-ban megjelent, s az 1301-1458 közötti időszakot felölelő adattárát tekintette mintának. Évköre a kezdetektől 1539-ig terjed, tehát az Engel Pál által kiadott adatsorokat is tartalmazza, néhol kisebb kiegészítésekkel. A fenti archontológiához képest azonban újításnak számít, hogy minden várnál szerepel az abból a várból ismert összes keltezés adata is. Így egyfelől – ha több ehhez hasonló adattárral rendelkezünk majd –az egyazon birtokos kezében lévő várak közötti preferenciákat áll majd módunkban kimutatni. Másfelől pedig ezek az adatsorok arisztokratáink itineráriumának is törzsét képezik, s az itineráriumok a politikatörténeti kutatások egyik gerincét alkotják, reményeink szerint az értekezés ezen része a későközépkori magyar politikatörténet kutatásához is adalékokkal szolgálhat.
4. Az dolgozat zömében kéziratos levéltári forrásokon alapszik. E források teljes körű nyomtatott közzététele, bármily indokolt is lenne, jelen műben megoldhatatlan volt. Egynémelyik közülük azonban oly fontosságú vagy szokatlan információt hordoz, ami miatt a függelékben egy kisebb oklevélközlés kapott helyet. E forrásközlés érdekességét jelenti továbbá az a tény is, hogy benne Magyarországon a középkortörténeti kutatások alapját képező ún. DL-DF gyűjteményben el nem érhető, Bécsben őrzött ún. Erdődy-galgóci levéltár néhány oklevelének szövege is megtalálható.
5. A függelékek sorát II. Ulászló király itineráriumának eddig publikálatlan 1494 végi–1495 eleji részlete zárja. Közlésének célja az ekkor lezajlott Újlaki Lőrinc elleni hadjárat körülményeinek és az uralkodó abban játszott szerepének pontosabb megvilágítása volt.
Hogy a betyár perzsa eredetű szó, azt már Jerney réges-rég felvetette. Mi a magunk részéről egyszerűen csak rokonságról beszélnénk persze, amikor a betyárt 'a rossz forrása' jelentésű perzsa petiare szóval hasonlítjuk össze. Mindenesetre furcsa, hogy a finnugrista szakirodalom alapján nekünk ezt is a szlávoktól kellett volna kölcsönöznünk, egész pontosan az oszmán--délszláv bekjar, bikjar kifejezésből... Hiszen, mint látható, a nőtlen suhancot, fiatal, dolog nélküli embert jelentő délszláv szó (amellyel a törökök 'hitetlen, gonosztevő' értelemben a keresztényeket is nevezték) hangalakilag és részben jelentésében is távolabb esik a perzsa analógiától, mint a magyar betyár, ennek ellenére idehaza mégis ez a levezetés számít sztenderdnek.
Lampel Róbert (Wodianer F. és fiai) Rt., Bp., 1933
A lemuriai--atlantiszi vonal talán első képviselője, László Gyula is ilyen értelemben beszél róla Őstörténetünk c. könyvében (és Csicsáky előfutáraként)
Györffy György szerk.: Napkelet felfedezése -- Julianus, Plano Carpini és Rubruk útijelentései
Abu-Hámid, aki 1150--53 között élt Magyarországon, básgirdoknak nevezett minket
Vámbéry a magyar népnévről
Evlia Cselebi a magyarok és a németek természetéről
Lukácsi Attila
Hollné Gyürky Katalin
Katona Sándor
Egy kevéssé komoly "műremek":
Kádár István
