Portugál, andalúz, katalán, baszk, kasztíliai, extremadurai, genovai, velencei, francia, angol és hollandus férfiak (és nők?) akik a tetteikkel megváltoztatták a világtörténelem menetét és naggyá tették Európát.
Nem értem, hogy mi a kérdés? Ráadásul milyen nyelvű a könyv? (Mert ezekben az elbaxott, angol helyesírással leírt nevekből kettőt tudtam beazonosítani.) Ha magyar, jó lenne a nevek magyar étirata. Ha pedig nincs ilyen, akkor az erdeti Filatov jegyzetnek/cikknek/könyvnek a címét, kiadóját és kiadási évét kérném (ott már könnyebben eligazodom).:(((
Amit tudtam azonosítani: Elbrusz Belaja Uruszten Sisa Bezimjanka
Brazil tudósok kiderítették, hogy az Amazonas forrása nem ott van, ahol eddig gondolták. Az új felfedezés következményeként már nem a Nílus a világ leghosszabb folyója.
A tudósok szerint az Amazonas eredője a hófödte Mismi hegy csúcsánál van, nem messze Peru déli határától. A kutatók eddig úgy vélték, hogy a folyó forrása az ország északi részén van, olvasható az inforadio weboldalán.
A felfedezésnek köszönhetően az Amazonasról bebizonyosodott, hogy 284 kilométerrel hosszabb, mint ahogy azt eddig gondolták. És így, mivel a folyó már 6800 kilométer hosszú, összesen 105 kilométerrel hosszabb, mint a Nílus.
A Brazil Geográfiai és Statisztikai Intézet munkatársai szerint kijelenthető, hogy a világ leghosszabb folyója az Amazonas. Egyiptom és Brazília között már régóta folyik a vita arról, hogy melyik országban van a világon a legnagyobb folyó. Eddig mindenki úgy vélte, hogy bár a vízhozama az Amazonasnak a legnagyobb, a Nílus a világon a leghosszabb folyó.
Samuel Baker 1871-ben nem mindennapi vállalkozásba kezdett: az Ottomán Birodalom angol vezérőrnagyaként – feleségével az oldalán – az egyiptomi alkirály megbízásából egy hatalmas afrikai tartomány elfoglalására készült, arab pénzen, Anglia számára. Kétezer fős legénység kísérte, felszerelve a legmodernebb fegyverekkel.
Az első akadály maga a Nílus volt. A száraz évszakban kevés volt a víz, s amikor a kor legmodernebb gőzhajóival megkísérelték az áthatolást, komoly károkat szenvedtek. Eltörtek a hajócsavarok, s leszakadtak a lapátkerekek… Egyetlen megoldás volt, megvárni, amíg beköszönt az esős időszak, amely annyi vizet zúdít a mederbe, hogy az ár segít a természet alkotta gátak elmosásában. Az esőre várva azonban vérhas és malária ütötte fel a fejét, élelmezési gondjaik is voltak, és jelentős számú katonát veszítettek. Egyre növekvő veszélyt jelentettek a területen élő bennszülöttek is. Útjukat június 14-én folytatták, melyről Flóra a következőképpen ír: „Lehetetlen leírni e menetelés borzalmait, a láthatatlan ellenség okozta félelmet. Talán az egész ország ott lapult a fűtengerben. Mi nem láttunk közülük senkit, csak lándzsáikat, melyek előttünk csapódtak a földbe, és gyakran az eleven testekbe.”
A vállalkozás végül sikerült, s 1882-ben Nagy-Britannia legyőzte az egyiptomi hadsereget. Miután bevonult Kairóba a hadsereg, a rendőrség, az állami hivatalok élére britek kerültek, és maradtak egészen 1936-ig, míg Egyiptom újra elnyerte függetlenségét.
A Baker házaspár utolsó éveit a szelíd szépségű dél-angliai Devonshire-ben töltötte. Otthonuk, Sandford Orleigh ma is áll Newton Abbot közelében, és a viktoriánus kor romantikus lakóház-építészetének remek példánya. Több ízben jártak külföldön, Japánban, Indiában, de Afrikába nem tértek többé vissza. Sir Samuel Baker 1893. december 30-án halt meg, szeretett felesége 1916. márciusában követte őt.
Lady Baker a magyar és az egyetemes földrajzkutatás egyik legmisztikusabb alakja, kinek szépségéről és jóságáról történetek keringtek úgy Afrikában, mint az európaiak körében. Levelezései és naplói reális képet közvetítenek a Föld legnagyobb folyamának meghódításáról, de a kor társadalmáról is. Ha valaki többet szeretne megtudni, elolvashatja az angol irónő, Anne Baker 1972-ben megjelentetett könyvét, hol a férje dédanyjának, Sass Flóra levelezését és naplóját dolgozta fel, megörökítve ezzel a második Nílus-expedíció eseményeit. A regény címe „Morning Star”, vagyis Hajnalcsillag.
1864 egyik ködös novemberi délutánján az előkelő londoni társaság élénk érdeklődéssel gyülekezett a Királyi Földrajzi Társaság székházának nagytermében. Samuel Baker előadására vártak, hogy meghallgassák útjuknak történetét arról a vidékről, hol még európai ember azelőtt sosem járt. A Baker házaspárt a tudósok oly nagy tisztelettel fogadták, amely csak azokat illetheti meg, akik koruk legnagyobb tudományos problémáját oldották meg. Viktória királynő lovaggá ütötte a felfedezőt, de hitvese nem jelenhetett meg előtte. Talán mert rabszolgalány volt, vagy mert olyan helyen találkoztak férjével és fogadtak egymásnak egész életre szóló hűséget, ahol még pap sem volt! Viktória szigorúan ítélt, de az angol előkelőség izgatottan és szeretettel várta Flórát is. Mikor férje bemutatta a jelen lévő társaságnak, meghatódva kijelentve, hogy sikereit elsősorban feleségének köszönheti, ki megmentette életét, és sivatagon, őserdőben, mocsarakon, szavannákon át tartotta a karavánban a lelket, hatalmas tapsvihar tört ki.
Viktória királynő ugyan elutasította, de legnagyobb fia, a walesi herceg továbbra is kereste Bakerék társaságát. Pártfogásába vette őket, s levélben próbálta meg meggyőzni édesanyját fenntartásainak alaptalanságáról. „Kedves Mama! … Sir W. Knollys tájékoztatott arról, hogy értesültél Sir Samuel és Lady Baker ittartózkodásáról, s hogy ezzel kapcsolatban azt kívántad, tudassák velünk, miszerint Lady Baker még házasságkötésük előtt bizalmas kapcsolatba került férjével … Lady Baker kiegyensúlyozott, tökéletes úri személy, hűséges, és csak férjének él. Úgy vélem, nagy igazságtalanság mindkettőjükkel szemben, hogy vannak, akik e történetnek hitelt adnak...”Viktória királynő engedett a trónörökös fiú kérésének. Nem ítélkezett tovább Flóra felett, s abba is beleegyezett, hogy a Szuezi-csatorna megnyitására utazó angol küldöttséget Baker kísérje el. Az ünnepélyes megnyitót követően az egyiptomi alkirály, Iszmail álarcosbálat szervezett, mely jó alkalom volt arra, hogy a herceg félrehívja Sir Samuel Bakert, s tájékoztassa tervéről. Arra kérte őt, segítsen brit fennhatóság alá vonni a Nílus teljes területét. A fedő cél megszüntetni a rabszolgatartást és rabszolga-kereskedelmet a Nílus alsó vidékén. Ez persze egyet jelentett a terület gyarmatosításával is. Baker így is azon sikeres férfiaknak csoportjába tartozott, kik egyszerre gyarapították a földrajztudományt és – ez esetben egyiptomi közreműködéssel – Anglia világhatalmát is. Gyarmatosító lett ugyan, de emberbarát.
Talán a sors játéka, hogy e két sebzett lelkű, ám mégis erős fiatal egymásra talált. Samuel Baker újra szerelmes lett, életkedve visszatért, s feléledt benne a dédelgetett Nílus-expedíció sikerességébe vetett hite is. Nem tétovázott tovább, feleségével eldöntötték, hogy állami támogatás nélkül is útnak indulnak Afrika felé. E kontinens térképe ekkor még ismeretlen belső területeket rejtett, s a vezető európai államok célként tűzték ki a Nílus forrásvidékének feltárását. Ezzel együtt persze rejtett szándékuk volt elfoglalni a területet. Egy ősi hiedelem szerint ugyanis csak az lehet ura a fáraók országának, aki ura a Nílusnak. Egyiptom élete a folyó áradásától függött, azonban a XIX. század európai kutatói nem tudták, hogy az éltető iszapot nem a Fehér-, hanem az Etióp-magasföldön lévő Tana-tóból kiömlő Kék-Nílus teríti az egyiptomi pusztaságra. Baker folyamatosan figyelemmel kísérte az afrikai feltárásokat, s tudomást szerzett arról, hogy két honfitársát, John Hanning Speke és James Augustus Grant kapitányokat eltűntnek nyilvánították. Valahol az Afrika szívében lévő ismeretlenben veszett nyomuk. Baker hitt abban, hogy még életben vannak, s elhatározta, megkeresi őket. Feleségével leutaztak a Kék- és Fehér-Nílus forrásvidékéig, s mielőtt nekivágtak volna az ismeretlennek, hosszabb ideig időztek Kartúmban és környékén. Baker arabul tanult, közben kutatta a Nílus több mellékágát, s bebizonyította, hogy a folyó éltető iszapja a Kék-Nílus hordaléka. Flóra mindenben segítette férjét egészen a kezdetektől fogva. Nem a kalandvágy és valószínűleg nem is a tudásszomj vezette e bátor asszonyt Kelet-Afrikába, hanem a férje iránti mélységes szeretet, tisztelet, de talán a féltés is.
A házaspár igyekezett alaposan felkészülni a hosszú útra, s az előre nem látható veszélyekre. 1861. április 15-én indultak el Kairóból a Níluson felfelé azon a semmibe vezető ösvényen, melyen ezer év óta sok-sok bátor férfi és kalandor pusztult el. Baker számításai azonban beváltak. Valóban találkoztak a Viktória-tótól visszatérő Speke-kel és Granttel. Tőlük tudták meg, hogy a bennszülöttek valószínűleg ismernek egy másik tavat is, mely a folyók által kapcsolatban áll az előzővel. Útjuk során sok megpróbáltatás érte őket. Sokszor kellett megküzdeniük lázadó embereikkel vagy a benszülöttekkel, de Flóra lélekjelenlétével és határozott fellépésével több esetben megoldotta a helyzetet. Kitartó erejével kivívta mind férje, mind kísérőik elismerését. Az út utolsó – 1863 februárjától 1864 márciusáig tartó – szakaszát betegen, vánszorogva tették meg. Egyre gyakrabban gondoltak arra, hogy feladják, de visszafordulni már nem lehetett. Menekülniük kellett előre, s lám, a viszontagságok ellenére is, kimerülten, 1864. március 14-én a Baker házaspár rátalált az őslakosok által emlegetett állóvízre, melyben a kutató a Nílus második forrását feltételezte. Magasztos érzéssel szívükben hitték, hogy a Nílus-rejtély megoldódott. Baker ekként örökítette meg győzelmüket naplójában: „A pillanat nagyszerűségét lehetetlen leírnom. 500 méter magasan álltam a tó tükre fölött, és a meredek gránitszirtről boldogan tekintettem le a vágyva vágyott tüneményre – arra az óriási tartályra, amelynek vize Egyiptomot öntözi, népét táplálja, arra a nagy forrásra, amely annyi ideig elrejtőzött milliók szeme elől. Elhatároztam, hogy nagy névvel tisztelem meg: legkegyelmesebb királynőnk elhunyt férjére emlékezve a tavat Albert Nyanzának neveztem el... A nagyszerű látvány magával ragadott. Feleségem, aki olyan nagy odaadással kísért, az oldalamon állt, halványan, kimerülten, összetörten. Első európai utazókként álltunk itt. Birtokába jutottunk a nagy titoknak, amelynek felderítésére Julius Caesar is hiába vágyakozott. Megtaláltuk a Nílus nagy víztartó medencéjét.” Ily módon fejezve ki Angliához való hűségüket, abban reménykedtek, hogy hazatérve Viktória királynő érdemeiket fogja figyelembe venni, nem pedig azt, hogy nincs házasságlevelük, és hogy a férj megkerülte a törvényt. Flóra olyan jelenség volt, akit mindenki szeretett. Főleg az Afrika belsejében élő bennszülöttek számára volt szokatlan látvány a fehér nő. Csodálták őt szépségéért, hosszú mézszínű hajáért, s a Myadue, azaz Hajnalcsillag nevet adták neki. Negyed századdal később is emlékeztek rá.
Egy magyar rabszolgalányból lett Afrika-kutató lady
1. rész
Az 1848-as év a forradalmak ideje volt Európában. Párizs, Bécs, után Pestet és a történelmi Magyarország területét sem kimélték a harcok. A borzalmak közepette egy hétéves erdélyi kislány sorsa végleg megváltozott.
Csak állt értetlenül a forradalom őrült hevében, s arra vágyott, bárcsak egy rossz álom lenne mindaz, ami történik körülötte. Szüleit és fiútestvérét szeme láttára ölték meg a lázongó román felkelők, s neki sem kegyelmeztek volna, ha a család hű román ajkú szolgálólánya határozott fellépéssel nem vallja őt saját gyermekének. E léányka nem más, mint Sass Flóra, akit az afrikai útleirások Lady Baker Sass Florence-ként emlegetnek.
Gyermekkoráról nem sokat tudunk, csak annyit, hogy pártfogójával egy örmény családhoz szegődött, akik nagyon megkedvelték a kis szőke teremtést. Ennek köszönhetően az irodalom néhol a Finnián nevet jelöli meg Flóra vezetékneveként. A családfő maga is a forradalom harcosa volt, őrnagyként teljesített szolgálatot Bem József seregében. Bem sikeresen kiűzte ugyan az osztrák csapatokat Erdélyből 1849 tavaszán, de néhány hónappal később Görgei Világosnál mégis letenni kényszerült a fegyvert. A forradalom megbukott, s kegyetlen megtorlások következtek. A Finnián család ez év szeptemberében a Török Birodalom egyik Duna-menti erősségébe, Vidin városába (ma Bulgária) menekült, melyet elözönlöttek a magyar emigránsok. A forgatagban a még csak nyolceves Flóra elveszett, s nem tudni róla semmit hosszú éveken át.
1859 decemberében különös látogatók érkeztek a városba: egy angol úr, Sir Samuel White Baker és indiai barátja, Duleep Singh herceg. Ők bárkát béreltek Pesten azzal a céllal, hogy felkeressék a híres al-dunai vadászhelyeket. Vidinnél azonban összeroppantotta hajójukat a jég, s menedéket kerestek a városban. Míg vesztegeltek, bejárták a települést és környékét. Kitévedve az illegális rabszolgapiacra Baker megpillantott egy hosszú szőke hajú, kedves, lágy arcvonású nőt, akinek az ára mindegyik rabszolga értékénél magasabb volt. A nő nem volt más, mint az eltűnt Sass Flóra, akinek szépsége és bája annyira megérintette a férfit, hogy nem tudott neki ellenállni. Megvette, azzal a szándékkal, hogy felszabadítja. Annak ellenére, hogy tettét nemes szándék vezérelte, Baker így szembeszállt hazájának, Angliának a törvényeivel, de vállalta a kockázatot. Négy évvel ezelőtt vesztette ugyanis el feleségét, s azóta nem találta helyét a világban. Nem tudott többé a ceyloni birtokán maradni, ahol első feleségével és négy gyermekével élt, nem érdekelte tovább hatalmas teaültetvénye sem, s ráadásul Anglia sem bizonyult jó megoldásnak, miután a Királyi Földrajzi Társaság elutasította a támogatást, melyet Baker a régóta tervezett Nílus-expedíciójához kért. Csalódottan hát s elkeseredve szegődött el mérnöknek a Dobrudzsa–Fekete-tenger vasútvonalat építő társasághoz.
A nagy földrajzi felfedezéseket azonosítani a geopolitikai szempontból sorsdöntő XV-XVI. századi földrajzi felfedezésekkel, körülbelül annyi, mint a feudalizmusnak és a középkornak egymás szinonimáiként való kezelése...
A "bölcs", az csak az én irónikus megjegyzésem. A gyarmatbirodalom születése tényleg az ő idejére tehető, viszont ekkor kellett volna kihasználni a helyzeti, technológiai és ismeret előnyt, azt a hatalmas fölényt, amit a portugál flotta élvezett és a gazdagságot, amit a felfedezések hoztak magukkal. Pl. az Indiai-óceán gyakorlatilag portugál beltenger volt Albuquerque és Almeida jóvoltából.
A számos hiba eredménye, hogy a spanyolok elhúztak mellettük. A sok aranyat befektetés helyett felkenték a templomaikra. Mindennek 1580-ra lett meg a következménye.
Az is igaz, hogy a felfedezők, konkvisztádorok iránti háládatlanság, a mórok és zsidók kiűzése-kiírtása, a gazdagság eltékozlása nem kizárólag portugál jelenség. A spanyolok is a portugálok sorsára jutottak később.
Bocsi, hogy pontosítalak, de én úgy tudom, hogy I. Manuel királynak Szerencsés és nem Bölcs volt az állandó jelzője a portugál történetírásban.
Manuel o Venturoso - Manuel a Szerencsés.
1495 és 1521 között uralkodott és ez idő alatt érték el a legnagyobb sikereket a felfedezésekben és a gyarmatosításban a portugálok. Gondolj csak a kelet-indiai gyarmatbirodalom kiépítésére (Goa, Diu, Damao, Ceylon, a Malakka-szoros, a Fűszer-szigetek stb.)
Zweig szerint is erről van szó. Kicsit még lehet árnyalni azzal, hogy "bölcs" Manuel király elutasította Magellánt, amikor ő a járadékának felemelését, vagy legalább valami katonai feladatot kért tőle. Arról nincs adat, hogy a nagy tervét előadta volna a portugál udvarban, de valószínűleg meg sem próbálta; Manuel király valamiért személyes ellenszenvvel viszonyult az irányában. Harminchat évesen megjárta Indiát és Malakkát, Marokkóban egész életére lesántult egy sebesüléstől - rengeteg érdem és tapasztalat, a jutalom meg valami éhbér volt, amit nyugdíjként adtak ki neki, ráadásul meg is vádolták holmi sikkasztással. Ez alól ugyan tisztázta magát, de érthető okból elege lett. Az meg a dolgok másik része, hogy egy földrajztudós barátjával úgy számolták ki - tévesen - hogy a Molukkák, a Fűszer-szigetek már nem portugál területre esnek, márpedig ez igen kapóra jött volna a spanyoloknak, főleg egy nyugati útvonallal. (Az tényleg nem volt mindegy, hogy portugál területeken kell áthajózni. Del Cano úgy hozta vissza azt az egyetlen hajót, hogy a maláj vizek után gyakorlatilag nem tudott sehol kikötni - csak pár ember volt, aki nem halt éhen Sevilláig.) Ami meg az égesz helyzetet egyértelművé tette: Magellánnak volt egy kapcsolata Spanyolországban, aki elérte, hogy meghallgassák az India-házban. Szerencsére Károly aztán vevő volt az ötletére, mint annyi más tervre is.
Egyértelmű, hogy a XVI. század eleji Portugáliában nagyon sokmindent rontottak el teljesen helyrehozhatatlanul - nemsokára meg is lett a következménye.
Érdekes egyébként az a kérdés is, hogy Magellán portugál létére miért állt a kasztíliai korona szolgálatába.
Általában az a válasz erre, hogy tervét (Föld körülhajózása) csak spanyol szolgálatban tudta végrehajtani, mivel a Csendes-óceán nagy részét a tordesillas-i szerződés spanyol érdekszférává minősítette.
Szerintem ez az érvelés azért sántít, mert ugyanakkor az atlanti vizek jó része portugál érdekszféra volt, ergo Magellán a spanyol hajókkal ugyanúgy nem mehetett volna abba az irányba, de szerintem ez marhaság, mert a spanyoloknak mindenképpen keresztül kellett vitorlázniuk a portugál felségterületű vizeken, ha az Indiákra (értsd: az Amerikákra) akartak menni.
Sokkal inkább arról lehet szó, hogy Magellán a portugál udvartól nem kapott hajókat és támogatást terve megvalósításához, mivel ekkoriban a portugálok fő törekvése már az volt, hogy a már felfedezett és gyarmatosított afrikai és indiai területeiket biztosítsák.
A spanyol kincstárban inkább volt annyi tartalék, hogy öt hajót felszereljenek egy bizonytalan kimenetelű expedícióra.
Ha már könyveknél tartunk, szorosabban a topik tárgyánál maradva, az alábbi könyvet ismeritek?
András László
Alapos gyanú – A Kolumbusz-rejtély
Magvető, Bp., 1977 (Gyorsuló idő sorozat)
Már nem emlékszem pontosan a tartalmára, mert régen olvastam, de a Colombo személynév gyakoriságát is érvként hozza fel a fejtegetéseinél (ez ugye 'galamb'-ot jelent). Nagyjából áttekinti a könyvtárnyi irodalmat, aztán valami olyasmit ír, hogy az a Kolumbusz, aki hajótöröttként (kalóztámadás áldozataként) partra vetődött Portugáliában, nem feltétlenül azonos a genovai takács fiával... most nem fogom újraolvasni, javítson ki, aki jobban emlékszik rá. Bár a Valóságban korábban megjelent a tanulmány, és ez szkennelve valahol meg is lenne nekem...
86 éves korában elhunyt Jacques Piccard svájci tudós, aki saját építésű merülőhajóján elsőként érte el a tenger fenekét annak legmélyebb részén, a Mariana-árokban.
"A XX. század egyik nagy felfedezője, a legnagyobb mélység embere, egy igazi Nemo kapitány hunyt el november elsején a Genfi-tó partján" – közölték Genfben. Jacques Piccard a Trieste nevű búvárhajóban 1960. január 23-án, az amerikai Don Walsh társaságában 11 034 méteres mélységbe merült le. Ez azóta is merülési rekord. A technika szerelmeseként több búvárhajót is épített közepes mélységekre, s 82 éves koráig maga is használta őket. Egyik nagy tengerkutató teljesítménye az volt, hogy 1969-ben sodródó merüléssel egy hónapon át követte a Golf-áramlatot, háromezer kilométeren keresztül. A legnagyobb érdemének azt tartotta, hogy életre bukkant a Mariana-árok fenekén, s ez ahhoz vezetett, hogy megtiltották atomhulladék eltemetését a tengeri árkokban.
(Nekem már csak a kislányom visszatérő kérdése fog mindig eszembe jutni róla, ti. hogy "a Mariana-árok milyen mély?" No és: "mennyivel lepné el a Himaláját a víz, ha ebbe az árokba belehelyeznénk?" Isten nyugosztalja Piccard kapitányt!)
4 hajó volt. A Santa María azonos a La capitana- val (a "la capitana" kifejezés zászlóshajó jelentéssel bír). A "Santiago de Palos" neha "Bermuda néven is említtetik. A Vizca'na Vizcaina akar lenni.
Most olvastam két oldalon Kolumbusz hajóinak a nevét a 4. utazásáról:
Santa María, La Gallega, Santiago de Palos az egyik verzió, a Capitana, Gallega, Vizca'na és a Santiago de Palos a másik. Melyik a valódi, vagy van egy harmadik változat
A vállalkozás végül sikerült, s 1882-ben Nagy-Britannia legyőzte az egyiptomi hadsereget. Miután bevonult Kairóba a hadsereg, a rendőrség, az állami hivatalok élére britek kerültek, és maradtak egészen 1936-ig, míg Egyiptom újra elnyerte függetlenségét.
A házaspár igyekezett alaposan felkészülni a hosszú útra, s az előre nem látható veszélyekre. 1861. április 15-én indultak el Kairóból a Níluson felfelé azon a semmibe vezető ösvényen, melyen ezer év óta sok-sok bátor férfi és kalandor pusztult el. Baker számításai azonban beváltak. Valóban találkoztak a Viktória-tótól visszatérő Speke-kel és Granttel. Tőlük tudták meg, hogy a bennszülöttek valószínűleg ismernek egy másik tavat is, mely a folyók által kapcsolatban áll az előzővel. Útjuk során sok megpróbáltatás érte őket. Sokszor kellett megküzdeniük lázadó embereikkel vagy a benszülöttekkel, de Flóra lélekjelenlétével és határozott fellépésével több esetben megoldotta a helyzetet. Kitartó erejével kivívta mind férje, mind kísérőik elismerését. Az út utolsó – 1863 februárjától 1864 márciusáig tartó – szakaszát betegen, vánszorogva tették meg. Egyre gyakrabban gondoltak arra, hogy feladják, de visszafordulni már nem lehetett. Menekülniük kellett előre, s lám, a viszontagságok ellenére is, kimerülten, 1864. március 14-én a Baker házaspár rátalált az őslakosok által emlegetett állóvízre, melyben a kutató a Nílus második forrását feltételezte. Magasztos érzéssel szívükben hitték, hogy a Nílus-rejtély megoldódott. Baker ekként örökítette meg győzelmüket naplójában: „A pillanat nagyszerűségét lehetetlen leírnom. 500 méter magasan álltam a tó tükre fölött, és a meredek gránitszirtről boldogan tekintettem le a vágyva vágyott tüneményre – arra az óriási tartályra, amelynek vize Egyiptomot öntözi, népét táplálja, arra a nagy forrásra, amely annyi ideig elrejtőzött milliók szeme elől. Elhatároztam, hogy nagy névvel tisztelem meg: legkegyelmesebb királynőnk elhunyt férjére emlékezve a tavat Albert Nyanzának neveztem el... A nagyszerű látvány magával ragadott. Feleségem, aki olyan nagy odaadással kísért, az oldalamon állt, halványan, kimerülten, összetörten. Első európai utazókként álltunk itt. Birtokába jutottunk a nagy titoknak, amelynek felderítésére Julius Caesar is hiába vágyakozott. Megtaláltuk a Nílus nagy víztartó medencéjét.” Ily módon fejezve ki Angliához való hűségüket, abban reménykedtek, hogy hazatérve Viktória királynő érdemeiket fogja figyelembe venni, nem pedig azt, hogy nincs házasságlevelük, és hogy a férj megkerülte a törvényt. Flóra olyan jelenség volt, akit mindenki szeretett. Főleg az Afrika belsejében élő bennszülöttek számára volt szokatlan látvány a fehér nő. Csodálták őt szépségéért, hosszú mézszínű hajáért, s a Myadue, azaz Hajnalcsillag nevet adták neki. Negyed századdal később is emlékeztek rá.
Sir Samuel White Baker
Muzslai Izabella
András László
Az édesapja, Auguste Piccard írta:
Jacques Piccard
Meghalt a Mariana-árok felfedezője