Az egymást követő sok rajtaütés miatt július végére az egész Bozeman-úton, más néven a Földrablók Útján leállt mind az áru-, mind az utasforgalom.
A nyár végére a Kis Katonafőnök mechanikus fűkaszáló gépét is sikerült megrongálnunk, pedig arra az ezredes nagyon büszke volt, a Mississippitől keletre eső földekről hozta magával.
Ez a Carrington inkább mérnökember, meg aféle feltaláló típus volt, mint igazi katonafőnök...:-)
Rá három napra, Forró Hold 20-án meg rajtaütöttünk egy lassan vánszorgó szekéroszlopon az Őrült Asszony Patak gázlójánál, nem messze onnan, ahol beleömlik a Por-folyóba.
Az megvan, amikor elhajtottuk a Kis Katonafőnök, azaz Henry B. Carrington ezredes hadtestének 175 lovát és öszvérét 1866. Forró Hold (július) 17-én a Reno-erőd közelében?
Vörös Felhő főnök ötszáz oglala harcosa.
Ezzel kirobbant Vörös Felhő Háborúja, amely több mint két éven át tartott.
Igaz, hogy a puskáink is csak elavult elöltöltős modellek voltak, de ez nem tántorított vissza minket. Volt hogy egyszerre 3 irányból támadtuk a foltos lovainkon Walker és Cole csapatait.
Ott voltak köztünk az oglalák, a hunkpapák, az északi sájenek, meg kisebb számban a mnígowozsúk és az északi arapáhók is.
Legendák keletkeztek ezekről a harcokról, lehet hogy röviden majd írok is róluk.
Köszönöm szépen az érdeklődésedet, sajnos elég gyatrán.
Kb. csak minden harmadik - negyedik harcosunknak volt puskája, a többiek íjjal-nyíllal, lándzsával és tomahawkkal voltak kénytelenek fölvenni a harcot az imperialisták kékkabátos hadosztályaival.
A kékkabátosoknál ekkor már megjelentek a tusatáras Spencer-karabélyok, sőt a következő években elkezdték kiosztani a nagy hatótávolságú csapóajtós Springfield-puskákat is. :-(
Gondolhatod, hogy nem mi voltunk a favoritok, hogy sportnyelven fogalmazzak.
Ennek ellenére visszafordulásra kényszerítettük a kékkabátos hadtesteket, pl. 1865. szeptemberében a Por-folyó környékén vívott ütközetekben.
Samuel Walker és Nelson D. Cole katonafőnökök harcokban megfáradt, éhező, utánpótlás-hiánytól és betegségektől is gyötört, részben "ötvözött jenkikből" álló csapattestein ütöttünk rajta, kemény leckét adva nekik a síksági indián hadviselésből.
15 napon át folytak a küzdelmek, kisebb kaliberű összecspások és rajtaütések sorozata volt mindez, nem pedig nagy nyílt mezei ütközeteké, de végül sikerült kivonulásra kényszeríteni a földrabló csapatokat, akik 16 halottat és számos sebesültet veszítettek, hárman közülük meg betegségben haltak meg.
Mondjuk, minek mentek oda, vagy ahogy Shunkmanitu Thanka fogalmazott a filmben, a Farkasokkal táncolóban: "Menjenek innen, maguknak semmi keresnivalójuk nincs itt."
Kezdetben mint harci főnök emelkedett ki a törzse sorából, részt vette az 1840-es, 1850-es évek, 1860-as évek törzsi villongásaiban, majd harci vezetőként a gyarmatosító kékkabátos hadsereg elleni 1865-ös és 1866-1868-as küzdelmekben.
1868. őszén aláírta a Laramie-erődben a békeszerződést és megígérte a jenkiknek, hogy többet nem harcol ellenük. Ezt az ígéretét élete végéig betartotta.
A békeszerződés után mint békefőnök emelkedett ki, lényegében ő volt az oglala lakoták legtekintélyesebb főnöke.
Megpróbálta a népét távol tartani a háborútól, ez nem sikerült 100 %-osan, gondoljunk csak pl. Tashunka Witko és más rezervátumon kívüli oglala főnökök csoportjaira.
A szabad bölényvadász életformából a letelepedett rezervátumi életformába való átmenet időszakának egyik legnagyobb hatású és legtekintélyesebb lakota főnöke volt.
Bocs, hogy csak most válaszolok, de az utóbbi napokban nem volt időm ide írogatni.
Modern értelemben vett csapattestek közötti kommunikációról nem beszélhetünk az őslakos harci csoportok esetében.
A főnökök időnként küldtek lovas hírvivőket egymáshoz, meg a harci főnökök néha összeültek, hogy megvitassák az elkövetkező időszak haditervét.
A nyelvhez meg annyit, hogy régebben olvastam egy cikket, hogy az 1860-as, 1870-es évekre az északi sájenek már annyira a lakoták hatása alá kerültek, pl. vegyes házasságok is voltak, hogy szinte majdnem minden északi sájen faluban volt egy vagy több ember, akik viszonylag jól beszéltek lakota nyelven.
Plusz még ott volt ugye a híres síksági indián jelnyelv, mint egy sajátos törzsközi kommunikációs eszköz, amely bizonyos esetekben szintén meglepően hatékony tudott lenni.
Ugyanebben az időben hunkpapa harci csoportok - Ülő Bivaly, Epe, Eső Az Arcon, Varjúfőnök meg a többiek - odafönt a Sárgakő-folyónál lekötötték és mozgásban zartották az ottani kékkabátos csapatokat.
Egyes hosszúkés katonafőnökök egyenesen összehangolt indián hadműveletről beszéltek, ami nyilván azért túlzás volt, bár kívülről valóban úgy tűnheterr.
Az Északi-Lapos-folyó hídjánál vívott csata, valamint az ugyanezen a napon a Vörös Hegykúp mellett vívott csata voltak már?
1865. forró hold (azaz július) 26-án, amikor alsó hangon is legalább ezer lakota és sájen harcos indult rohamra lóháton és gyalog a gyarmatosítók legfőbb hídfőállása ellen...
A mai Casper városa környékén volt, Wyomingban.
Casper városa az ifjú Caspar W. Collins hadnagyról kapta a nevét, aki az AEÁ gyarmatosító törekvéseiért áldozta fel bimbózó életét, állítólag alig volt 20 évnél idősebb.
A 11. Ohioi Önkéntes Lovasság tisztje volt.
A híd környékén vívott heves harcokban esett el több más kékkabátos katonával együtt.
Van egy hasonló videó (Nitunkashila) Mahpiya Luta főnökről is, akinek a harcosai 1866-1867-ben az őrületbe kergették a csillagos-sávos gyarmatosító hadsereg parancsnokait a Wyoming és Montana territóriumok határvidékén.
Egyes források mintegy háromezer lovas lakota, sájen és arapahó harcosról írnak, véleményem szerint a két-, max. a két és félezer közelebb áll a realitásokhoz és azok sem álltak teljesen egységes irányítás alatt, az egyes harci csoportok között csak laza együttműködés volt.
