"nosztalgiával kezdik emlegetni a brezsnyevi, sztálini évek elnyomó, de egyfajta egzisztenciális biztonságot nyújtó korszakát!!! "
"Ugyanígy keresztre feszítették vele együtt a gonosztevőket is, az egyiket jobbról, a másikat balról. Jézus akkor fölkiáltott: "Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek."
Lk 23; 33-34.)
"Addig a rendszer igencsak alternativa volt. Mivel szemben? USA-val szemben"
Tegyük fel, hogy így van. De akkor elviekben hova kellene helyeznünk a kiürített, világhíres autópályákat meg a működésképtelen amerikai kocsikat? Nem ástam bele magam alaposan Kuba Batista uralma alatti gazdasági helyzetébe, de erős a gyanúm, hogy az Usa jobb finanszírozó volt, mint a KGST. Arról már nem is szólva, hogy Batista rendszere szürke teadélután volt Castroéhoz képest.
De ki tudja meddig. Venezulát már megpróbálták ingyenolaj-termelővé tenni, erre felbukkant ez a síkhülye, demagóg f.sz Chavez. Nincs pontos képem az amerikaiak gazdasági jelenlétéről, de az biztos, ha a kapcsolatokból nem kétoldalúan származik a jövőben a profit, nem Castro és Chavez voltak az utolsó nagy játékosok. Mondhatná erre bárki, hogy szűk ötven éve jóformán alig mozdult meg valami. Szerintem meg (főleg a több tízezer évig szunyáló régi indián kultúrákat észben tartva) ekkora idő arrafelé semmiség. A gyújtózsinór megvan, csak lassan ég el.
A fejlődés relatív volt, annak motorja pedig az európai és szovjet kommunizmus. ennek támogatása nélkül Castro rendszere 1965-re nagy valószínűséggel megbukott volna.
Latin-Amerika szegénysége több mint nagy számok törvénye... Nem véletlen, hogy harmadik világhoz sorolták, sorolják ma is. Latin-Amerika szegénysége évszázadok óta sokkoló. Érdemes lenne százalékoknak utánanézni, de elképesztő arányú. Az átlag kubai 1959-1990 között egzisztenciálisabban jobb helyzetben volt, mint a kontinens többi átlaglakosa. Nézd meg, hogy mi zajlik Kolumbiában immár évtizedek óta! Az ország polgárháborúban él a kokain kartellek miatt! Ki táplálja ezt a helyzetet? Az amerikai maffia. Azért annál már egy zuhanó kubai kommunista diktatúra is jobb. Beszéltem pár kolumbiaival. Nem tudod elképzelni mi megy ott.
Nem véletlenül mondtam Maxvallnak, hogy olvasson Juan Rulfot, vagy Vargas Llosát. Tudniillik az indiánok és a kreolok közötti társadalmi szakadék is sokkoló élményeket okozhat. Az indiánok alkotják sok országban a lakosság 70-80%-t, vagy még többet. Többségük nyomorszint alatt él. A 17-19 milliós lakosú Mexikóvárosban sok-sok millióra tehető a bádogvárosokban élők száma. végtelenségig lehetne sorolni a többi országot is.
És lássuk be a nyomor okozója leginkább az USA XX. századi gazdaságpolitikája. Az USA viszonya a latin-amerikai országokkal 1990 után kezdett változni, amikor a bipoláris világ megszűnését követően rájöttek ők is arra, hogy a furkósbot politika visszaüt. Pl. a kolumbiai heroinkartellek ellen érdekes módon csak az 1990-es évektől kezdtek érdemben fellépni. Valahogy előtte az nem volt kiemelt kormányzati feladata az USA-ban...
sokkal komplexebb az egész Che Guevarra, Castro, Kuba kérdés, minthogy ilyen kategorikusan meg- és elítélhetjük, mintahogy ezt itt sokan teszitek.
Egyébként az se egyértelmű, hogy Castro után valóban jobb lesz-e Kubának. Egyrészt a Miamiban élő 1-2 milliós kubai emigráció igencsak militáns és az ő erőszakosságuk és bosszúvágyuk akár destabilizálhat, vagy polgárháborút okozhat Kubában. De az is sok mindent eldőnthet, hogy USA mit művel? Próbál valóban demokráciát kalapálni a szigetből, vagy esetleg Monroe óta dédelgetett vágyuknak engedelmeskedve kiméletlenül bedarálják az USA gazdasági és politikai érdekszférájába, ahogy tették ezt pl. Puerto Ricóval. Pl. a puertó ricói sors elkerülésére is jó alternativa volt Castro 1990-ig!
Valóban a Sendero luminoso igencsak drasztikusan esett szét Guzmán után. Érdekes lehet az is, hogy a mitoszteremtésben mekkora szerepe volt az 1968-as francia diáklázadásnak?
Na, játszom tovább az ördög ügyvédje szerepemet. :o)
Vagy én nem fogalmazok pontosan, vagy a közép-európai mentalitás számára nehezen fogadható el, hogy Kuba latin-amerikai nimbusza leginkább abból áll, hogy amíg a KGST működött addig a rendszer által biztosított életszínvonal élhetőbb volt, mint amit a latin-amerikai országok lakosságának többsége számára biztosított a saját hazája. Nyomor és nyomor között is hatalmas különbség van.
By the way nem biztos, hogy jó a Sztálin hasonlatod, hiszen pont azt lehet látni a legszegényebb volt szovjet tagállamok lakosai között, hogy nosztalgiával kezdik emlegetni a brezsnyevi, sztálini évek elnyomó, de egyfajta egzisztenciális biztonságot nyújtó korszakát!!!
Már nem egyszer mondtam neked, hogy Castro rendszere 1990-ig működött szovjet és KGST támogatással. Addig a rendszer igencsak alternativa volt. Mivel szemben? USA-val szemben, Vagy akár egy Somoza, Pinochet, Perón rendszerrel szemben is. 1990 után nincs létjogosultsága. A csőd ma már napról napra nagyobb. De ez 1990-től igaz csak, azelőtt nem.
Nem szimpatizálok a Castro rendszerrel, de megérteni vélem történelmi szükségszerűségét.
Azt se felejtsd el, hogy Castro 1959 előtt nem rendelkezett tiszta képpel arról, hogy milyen rendszert akar felépíteni! Ő egyet tudott: Battista rendszeren és az USA nyomasztó és korrupt gyámságán változtatni. A történelmi kényszerpálya vitte el őt - nem kellett ehhez sok ösztönzés számára - a szovjet és kommunista irányba!
Maxvall, mivel te éltél ott, szerintem pont neked kellene leginkább értened, hogy mennyiben más a latin-amerikai valóság a közép-európainál. Ezzel szemben - bárcsak tévednék - úgy érzem, hogy te tipikusan a közép-európai szemlélettel közelíted meg Castro rendszerét. Jártál esetleg Kubán kívül más latin-amerikai országban? Számomra meghatározó élmény volt látni, hogy Mexikó város körül sok kilométer hosszan húzódik a többmillió lakosú bádogváros nyomornegyed. Vagy akár a perui, kolumbiai szegénység látványa.
"az USA politikai és gazdasági tőkéje a zsírleszívás gyógymódját alkalmazta és alkalmazza ma is a térség gazdasági problémáinak megoldására."
Ez így értelmetlenség. Mert közel másfél évszázada köztudott, hogy az USA nem gyógymódot alkalmaz a térség gazdasági problémáinak megoldására, hanem erőfölényét kihasználva éppenséggel előidézte és előidézi a térség gazdasági problémáit. Más se hiányozna az Egyesült Államoknak, mint egy gazdaságilag erős latin-amerikai térség. Ezért szívja le valóban a zsírt, de egyáltalán nem gyógyászati céllal, hanem a tőkés rendszer jellegéből következően.
Először is melyik rendszer életképes "önmagában"? Másodszor pedig lehet, hogy kellő amerikai rásegítéssel életképtelennek fog bizonyulni a kubai rendszer, de ahhoz képest - KGST megszűnés ide vagy oda - még él. Ráadásul éppen egy-két itteni hozzászólás szerint nem roszabbul, mint néhány olyan környező latin-amerikai ország, ahol már két évszázada elhozta az embereknek a szabadságot a "szabad" kapitalizmus. Mely szabadság birtokában egyébként két évszázad óta bármikor, így napjainkban is joguk van éhenhalni. Az is igaz, hogy az éhenhalás jogát a diktatórikus Kuba nem ismeri el.
"Az ok roppant egyszerű: ő nem szabad ember. Ez mindennek az alfája és az omegája."
Tehát egyáltalán nem baj, hirdeti az igét peteyt, ha tömegek halnak éhen manapság is Latin-Amerikában: a lényeg az, hogy haláluk előtt egy perccel is tisztában lehetnek azzal, hogy ők szabad emberek. Ellentétben a szörnyű elnyomás alatt sínylődő kubaiakkal, ahol az embertelen kommunista rendszer nem engedélyezi az éhenhalást.
"Kimondtad a varázzszót: éppen a KGST volt az, ... szegénység a nagy számok törvénye meg a ruszki pénz hiánya miatt jóval inkább jellemző volt."
Ez így igaz. Azzal a kiegészítéssel persze, hogy az USA politikai és gazdasági tőkéje a zsírleszívás gyógymódját alkalmazta és alkalmazza ma is a térség gazdasági problémáinak megoldására. A kúra sikeres, a páciens még él (úgy, ahogy).
"a KGST összeomlásáig a Castro rendszer által biztosított átlag életszínvonal magasabb volt mint a latin-amerikai államok társadalmi többségének."
Kimondtad a varázzszót: éppen a KGST volt az, ami ezt a relatív fejlődést elősegítette. Önmagában a kubai rendszer életképtelen, összehasonlítani pedig eleve nem lehet az egész kontinenssel, ahol az (az infrastruktúrában lemérhető) szegénység a nagy számok törvénye meg a ruszki pénz hiánya miatt jóval inkább jellemző volt.
"Kérdez meg egy brazil, mexikói, perui csórót, hogy mit gondol a szabadságjogok és a kubai rendszerről"
Nekik még elvben van lehetőségük a felemelkedésre. Egy átlag kubainak még elvben sem. Az ok roppant egyszerű: ő nem szabad ember. Ez mindennek az alfája és az omegája.
"Egy dolog hiányzik belőle: ez egy nagyon szép film."
Nem írtam le, de talán kikövetkeztethető, hogy én is így gondolom. Szvsz a kulcsjelenet az, amikor a fehér öltönyös prof megkérdezi a főszereplők véleményét a saját könyvéről. Miután megkapta a nem várt negatív véleményt, az első döbbenetből felocsúdva valszeg' fogta magát, átírta a könyvét, majd sokkal jobb formában kiadta.
Ennyit (is) érhet a tekintély elvetése és az ellenvélemények kimondása. Gyanítom, valami hasonló oknál fogva lehet olyan népszerű még ma is C. G. a fiatalok körében. Az viszont szvsz egyáltalán nem mellékes kérdés, hogy Castro haverjával együtt éppen egy olyan rendszert hoztak létre, ami kvázi egy az egyben ezeknek az elveknek a tagadására épül.
"Nem a legendát építi, éppen elvonatkoztat attól"
Én ezt némileg másképp látom. A legendát építi, de új formában. A Moncada-laktanyából harcolni (nem mellesleg pedig embertömegeket lemészárolni) induló Che és társai talán már nem elég vonzóak a ma ifjúsága számára. Tovább kellett tehát gondolni a mítoszt, erre a célra pedig kiválóan megfelelt az ifjúkori napló feldolgozása.
"Miért nem Albert Schweitzer képével rohangálnak a fiatalok a pólójukon - ő az igazi hős és a példakép - nekem biztosan!!!)"
Mélyen együttérzek veled...) Neki azonban nem volt katonasipkája meg géppisztolya - itt pedig talán már meg is találtuk a magyarázatot.
Ha a bolíviaiak nem olyan balekok, hogy mártírt csinálnak Che-ből, akkor most nem nagyon lenne ez a topic, hiszen nevét is csak néhány öreg balos, meg a történészek ismernék. Na persze, az átlag ma se tudja ki is volt valójában, még azok jó része se, aki felveszi a Che képes pólót, kitűzőt - mert divat.
Egyébként a peruiak tanultak belőle. A sokkal veszélyesebb maoista Guzmánt élve fogták el, szépen lesittelték és szét is esett a rettegett Fényes ösvény. A világ mit tud Guzmánról? Semmit. Azt se, hogy létezett...
Én éles határvonalat húzok az 1959-1990 és az 1990-2005 közötti Kuba között. 1990 után Castro rendszerének már nincs "történelmi" létjogosultága szvsz. 1990 után valóban hatalmas a kár, amit okoz Castro görcsös ragaszkodása a hatalomhoz és a rendszerhez.
2. Az, hogy Kubában éltél hat évet az nem érv, mégha kiemeled és aláhúzod. Speciel én is hat évet éltem Havannában és nagyon sok dologban radikálisnak, egyoldalúnak tartom véleményed, és gyökeresen nem értek egyet veled.
1. Nem igaz, hogy Castro előtt Kuba a kontinens második leggazdagabb állama volt. Már mondtam neked, a KGST összeomlásáig a Castro rendszer által biztosított átlag életszínvonal magasabb volt mint a latin-amerikai államok társadalmi többségének. Konkrétan nézd meg a kontinensen az átlag indián életszinvonalát (los andinos, los de Chiapa) és utána dumálj. Olvass egy kis dél-amerikai irodalmat (Juan Rulfo, García Márquez, Cortázar, stb.), igencsak meg lehet érteni a dél-amerikai nyomor mibenlétét...
Ráadásul a Batista rendszer szervilitása, korrupciója hosszútávon legalább annyira káros, mint a jelenlegi Castro rendszer. Mondtam már neked, nézd meg a Keresztapa c. film második részét. Ott választ kapsz arra a kérdésre is, hogy ki volt a Batista rendszer legnagyobb haszonélvezője: A maffia, Al Capone és társai.
Álságos nagyon, hogy szabadságjogokkal érvelsz. Nem kétséges, hogy Castro rendszere lábbal tiporja az európai értelemben vett szabadságjogokat. De igencsak álszent dolog szabadságjogok mibenléte miatt meg és elítélned államokat. A mérlegre illene ráhelyezned a korrupció, a társadalmi javak megoszlása, a szegénység-gazdagság fogalmait is. Üres gyomorral pofázhat az ember, de éhen hal... Kérdez meg egy brazil, mexikói, perui csórót, hogy mit gondol a szabadságjogok és a kubai rendszerről.
Ez a kritika nagyjából rendben van. Egy dolog hiányzik belőle: ez egy nagyon szép film. Zseniális operatőri, rendezői és színészi munka áll mögötte. A főszereplő srác szerintem latin-amerika 1. számú színésze jelenleg, az mtv is vetítette filmjeit (pl.: Korcs szerelmek stb).
Nem a legendát építi, éppen elvonatkoztat attól, egy romantikus utazást mutat be két orvosjelöltről, akik képesek egy leprakorházba utazni és bejárni latin-amerikát.
Szóval nem a jó kis magánpraxisukat tervezgetik, hanem tenni akarnak valami jót és emelett kalandos utazást is tesznek. Ez szép és inkább ez, mint a misztikus bozótharcos mítosz. Ez a Guevara szerethető ember. A későbbi már kevésbé, bár aki forradalmárt választ példaképéül, az tudja, hogy gyilkosokat szeret.
(Miért nem Albert Schweitzer képével rohangálnak a fiatalok a pólójukon - ő az igazi hős és a példakép - nekem biztosan!!!)
Itt egy zsenge filmkritika (egyébként az egri főiskolai újságból)...
Lázadás a filmvásznon: A motoros naplója
Mára legfeljebb csak a megfakult újságpapírok vagy a sokadik Illés-búcsúkoncert emlékezteti a fiatalságot arra, milyen is volt a hatvanas évek végének világa. Kéretik nem röhögni azon, hogy akkoriban még Mao Ce-tung vagy egy borostás katonaember nevére csápolt a tőlünk nyugatabbra elterülő világrész ifjúsága. Azokból az időkből, amikor példának okáért a párizsi egyetemen már nem tanultak, hanem közös összefogás eredményeként pajzánkodtak egymással, nagyjából már csak az említett szakállas úr (akarom mondani: elvtárs) portréja maradt ránk. Pólókon, kitűzőkön, bögréken még ma is ott virít Ernesto ’Che’ Guevara portréja, akit harmincvalahány éve az egyetemes lázadás ikonjának kiáltottak ki. Ebbéli népszerűsége továbbra is töretlen, olyannyira, hogy még a filmvásznon is újra-újra megjelenik, legutóbb épp Walter Salles filmjében, melynek DVD-változata nemrégiben jelent meg a boltokban.
A címéből, ha erős hibaszázalékkal is, de következtetni lehet a cselekményre: Ernesto Guevara és barátja, Alberto Granado fiatalkori utazásának állít emléket, amint épp egy Norton 500-as nyergében szelik át Dél-Amerika földjét. Azt, aki esetleg csak keveset hallott volna erről a szerencsétlen sorssal megáldott földrészről, a film pár képkocka erejéig mindenképpen kárpótolja. A pampákon legelésző bivalycsorda, az inkák elhagyott városai vagy az Andok hófödte csúcsai legalábbis kellemes hangulatot kölcsönöznek a filmnek, akárcsak a vadító külsejű chilei lányok domborulatai. (Megjegyzem, azért az élet mégsem lehet olyan rossz egy olyan kontinensen, ahol a nyelvi nehézségek híján minden gond nélkül lehet külföldiekkel is csajozni.) Mindezek ellenére odalenn nem éppen gondtalan az emberek élete: földjeikről elűzött parasztok és írástudatlan indiánok népesítik be a kontinens országait, ez az állapot pedig lényegében ötven év óta továbbra is változatlan. Itt akár le is fékezhetünk egy röpke pillanatra: a lehetne e máshogy klasszikus kérdésére a film mintha nem igyekezne kimerítő válaszokat adni, annak ellenére, hogy a szegény sorsú emberek karaktereitől hemzseg szinte az egész alkotás. Nem mintha kételkednénk abban, hogy egy szimpla földosztás vagy az Egyesült Latin-Amerika rögvest elhozná a mennyországot, de a forradalmi (ál)romantika úgy nagyjából a film közepén mintha már kezdene gyanússá válni.
De talán elkalandoztunk egy kicsit. A motoros naplója valójában egy igaz barátság története, ami a film rendezőjének keze nyomán valóban hiteles emléket kap. Az úton kószáló tehenek között szlalomozó két motoros, a barátnője tangabugyijának megvételére tizenöt dollárt összekuporgató Guevara alakja, megannyi jóízű poénnal kiegészítve kellemes emléket hagy az egyszeri nézőben. Arról, hogy a szabadság és a lázadás jelképes alakja hogyan fér össze azzal a Che Guevarával, aki pár évvel később tevékeny szerepet vállalt Fidel Castro kubai diktatúrájának létrehozásában, a mi történetünkben már nem esik szó. A fiatalkori napló megfilmesítése így legfeljebb csak egy újabb fejezete lehet a legenda ápolásának. Annak viszont tökéletes.
(Tóth Péter)
Csak belpol. nem csípi, külpol már igen, emlékezz csak a Grúziában történtekre. Mint bebizonyosodott Soros pénzelte amit az USA kormányának kínos lett volna... ezt hívják feladatmegosztásnak. Egyébként tökéletesen egy a külpolitikai célja Sorosnak és Bushnak: behatolás az egykori szovjet érdekszférába.
Mondjuk érdekes lenne a sok Floridában élő kubai mit szólna ahhoz, ha Gyuri lovag elkezdené pénzelni a kubai belső ellenzéket? ( a pénz sosem jár egyedül, érdeket is képvisel, érvényesít)
Az azerik 90 százaléka el se tudta olvasni, mivel nem ismeri a latin betűket, angolul meg meg a 99 százalékuk nem ért. Bakuban (azeriül Baki) még egy datolyás forradalmat se tudott összehozni a dollárjaival, nem, hogy datolyásat :)
Egyébként amit nem ismerünk sokszor idealizáljuk, szebbnek hisszük, mint amilyen. A Castro-rendszer bukása után, amikor elmúltak a mézes hetek a kubaiaknak se fog már annyira tetszeni az USA. Joe bácsi nem fogja dollártízmilliárdokból modernizálni a lenullázott országukat. Majd jön a szabadkereskedelem, meg a turisták. Mint Castro előtt...
Az utolsó rendszerváltás előtt mi is USA pártiak voltunk. Pedig csak elenyésző hányadunk muzulmán.
Most már nem vagyun annyira USA pártiak. Azt nem mondom, hogy US ellenesek volnánk, csak nem vagyunk annyira US pártiak.
Vagyis: a szomszéd nője mindig zöldebb. Az alapkérdésre a válasz: ha Batista rendszere matadt volna, akkor nagy valószinűséggek Kuba nem lenne ennyire US párti.
"Azért mert nem szeretik az oroszokat még nem Uncle Joe Bush."
Off
Lehet, hogy van benne valami, én csak általánosítottam. Tegnap néztem a Panorámában egy azeri kormányellenes tüntetést, ahol az egyik transzparensen Bush képe alá a következő mondatot írták : 'We want freedom!'
Messziről köpök GWB Irak-politikájára. Mégis, mielőtt májusban elment Moszkvába a 'Győzelem-napi'-ünnepségekre, kijelentette, hogy körutazáson fog részt venni a balti államokban. Ott aztán el is mondta, hogy országa felelősséget érez a Baltikum II. vh. utáni sorsáért.
Na hja', mi kimaradtunk. Utólag meg nagyon megértő az ürge, miközben háromnevű elődje ott pacsizott Jaltában "Joe bácsival". Mégis, érdemes a gesztusra koncentrálni. Biztos, hogy Irak más tészta, mint Kelet-Európa, (nem is kellett atomháborút vívni a felszabadulásunkért), de a szabadság jó esetben nem lehet relatív. Ha W. úgy dönt, hogy idejön jövőre az ötvenéves évfordulóra, ám tegye. Ha másként nem, legalább úgy, mint a győzedelmes reagani politika folytatója.
Erre ne vegyél mérget. Azért mert nem szeretik az oroszokat még nem Uncle Joe Bush. Törökország annál inkább, amely próbálja a pántürk eszmét feléleszteni a volt Szovjet Középázsiában.
