Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor - ezért őrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek.
Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan, mint aki gondol egyet a susogó lugasban, föláll és szertepillant és hirtelen megindul és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl ott lappang, elvezetni a távolokon által, két oldalán a búcsút integető fákkal.
Esti felhőkön fekete fű nő lassan fölszíjja a fényességet és gyémántlevegőt locsol izzadt arcainkra nyugodt lehelet a világ ellebeg a jéghegyek fölött ezek ilyenkor egész elolvadnak ha követ dobunk föl nem esik vissza hanem csókká válva nagy meleg szárnyakon röpül föl-föl egészen mihozzánk csontjainkban a velő foszforeszkál akár a sarkcsillag kettejük fényénél meglátjuk a vizet és kenyeret melyek elbujtak tenyereinkben mi az igazság kérdem a falaktól erre eltünnek és a csillagok alatt valamennyien itt ültök körülöttem a szemhéj selyemüvegből van simogat ha lecsukjuk de azért tovább látunk az áloé másodpercenként virágzik álmainkban ismeretlen kedvesünkkel hálunk ő az aki cirógatván figyelmeztet ha takarónk lassacskán lecsúszik.