AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Oké, szerintem ez egyáltalán nem bűnös, hanem teljesen érthető élvezet. Már persze annak, akit megérint ez a zenei világ. Mindenki más szimplán csak unni fogja. Azt is értem, miért megy olyan elképesztő nagyot Sufjan Stevens pár albuma az RYM-en, ez a Magányos Énekes Érzékeny Előadása feelingű indie folk mindig is népszerű volt bizonyos körökben, főleg az Illinois (4,13!), aminél most már emlékszem, hogy a legnagyobb bajom a hossza volt. De beszívecskéztem, megint nekilátok majd, mert amikor azt a lemezt és egyáltalán Sufjan Stevenst megismertem, épp akkor lettem átmenetileg indie-s, és teljesen megszokott napirend volt, hogy egy délután-este öt-hat új lemezt letöltöttem és végig is toltam, szóval az az időszak nem kedvezett az elmélyült zenehallgatásnak.
Nagyon kellemes, introvertált zene egy 60-as, 70-es években ragadó énekestől, szerencsére nem egy szál gitárral, amúgy hippi üzemmódban, hanem színesebb hangszereléssel, finom, álomszerű hangképekkel. Paci, remélem, oda-vissza fújod Nick Drake három sorlemezét, mert ugyanaz a világ. A múltkor általam ajánlott Mikko Joensuu is nagyon hasonló hajóban evez (csak ő nem a recskázásról dalolgat), és nálam eddig övé az év lemeze Beth Gibbonsé előtt, magyarán pont hangulatban vagyok ehhez az albumhoz. Épp ezért 10/8-at mondok merészen.
Na de érted, az új Judas Priestet sem tudod megfejteni a Rocka Rollából. És a Crimsonnál sokkal drasztikusabb volt a váltás. Emlékszem, amikor először hallottam a Discipline-t a Red után, az sokkolt. Legalább tíz évig nem tudtam kiheverni. Fiatal voltam, és rutintalan, de akkor is.
klogg-nak nem elég metál, latzi-nak túl népszerű, neked nem elég rockos, tibcsinek túl könnyen megfejthető. Esetleg az olyan széplelkek, mint thorcsi vagy a néha váratlant húzó varscsi.
A 90-es évek eleje óta van egy ilyen állandósult vonzalmam az akusztikus/nem torzított gitáros, tábortűz melletti elfilozofálgatós zenék iránt. Ez úgy alakult ki, hogy a kezem ügyébe keveredett a The Ghost of Cain kazi a New Model Army-tól. Én addig nem is tudtam, hogy egyáltalán léteznek ilyen zenék. Mellesleg valamelyik korai Kowalsky lemez is nagy felismerés volt számomra, mert addig meg azt nem tudtam, hogy nálunk is űzik ezt (vagy hasonló) a stílust. Nem mondanám, hogy falom az ilyen lemezeket, de a folkos/neofolk-os vonalon hullámzó jelleggel mai napig előfordul a lejátszómban a Death In June, Current 93 vagy akár az Ulver akusztikus lemeze. A Sufjan Stevens amolyan guilty pleasure ebből a szempontból, ez már tényleg inkább hipszter-bölcsész vonal, főleg ha megnézel a csávóról egy képet, vagy beleolvasol a dalszövegekbe, ahol olyan túlzottan is őszinte vallomásokat találsz, hogy szerzőnk hogyan recskázott éjszaka kamaszkorában a nagynéni házában, stb. Sokszor van egy olyan törés vagy történés, ami az addig lenézettnek/gyűlöltnek gondolt bármi egyszercsak elkezd bekúszni a bőröd alá, van ilyen nálam filmben/könyvben/zenében. Sufjan esetében minden vektor arra mutat, hogy sugárban hányjak az egésztől, de mit csináljak, ha egyszer az olyan dalok, mint a John Wayne Gacy Jr és a hasonló dalok meg levisznek a pokolba de úgy, hogy közben jólesik. Amúgy nem ez a kedvenc lemezem, hanem talán a Carrie & Lowell és az Illinois (ahol a Gacy is van), az előbbi borítójáért mondjuk örökös eltiltás járna egy szebb világban. Biztos nálatok is van hasonló bűnös élvezet, én legalább felvállaltam. 100/84.
Eléggé meglepő volt a korábbi King Crimson-ok fényében, hallgathatatlan katyvaszra számítottam, ehhez képest egész kellemes újhullámos dalok vannak a lemezen. Még az is lehet, hogy nekifutok mégegyszer.
Az nem kifejezés, hogy mennyi újdonságot hordoz. Gyakorlatilag csak azt hordoz. Pacinak szól, hogy ez nem az a King Crimson, amelyik az Epitaphot írta, ez egy teljesen másik zenekar King Crimson néven. Nem is érdemes összehasonlítani.
Hát torcsi, igazad lenne, hogy sokkal jobb egy 1971-es gitárt is tartalmazó lemezt hallgatni, mint Kerry King bármelyik munkáját? Remélem tévedsz, és remélem, kloggcsi és divcsi is ugyanezt mondja, és akkor a vacsi is jól esik majd. bocsi.
Azt hiszem, a divcsi által elkövetett eufemizmus új Guiness rekordot állított be ("nem annyira mainstream"). Tudom, én vagyok botfülű. Pedig amúgy már kezdtem szeretni néhány KC szerzeményt, pl az Epitaph elég kemény dallamtapadást okozott már párszor. Tehát tudnak ők dalokat írni, de akkor miért nem azt teszik? Továbbra is az a Spongyabob rész jut eszembe az ilyen lemezekről, amikor elmennek Tunyacsáppal jazz koncertre, javaslom mindenkinek. 100/nem tudom értékelni.
Igazából az első percben teljesen nyilvánvaló volt, hogy kár volt időt pazarolnom egy ilyen távolbanéző, sejtelmesen titokzatos és titokzatosan sejtelmes bölcsészmetálra, de ha már beraktam a lejátszóba, letoltam. Semmi jót nem tudok mondani, igaz, rosszat sem. A borító mondjuk a totális ötlettelenségről árulkodik, így illik a zenéhez.
Az ilyen AOTD-ktől mentsen meg minket az ég! 100/51.
Ja, a kortárs jazz érkezését adom, lehet pont ezért idegenkednek itt tőle néhányan, de amúgy Fripp képére, ízlésére, bolondozásaira van itt minden felfűzve.
Ez a lemez a progresszív rock, az újhullám, Robert Fripp hangképes világának és a kortárs zenének tökéletes szintézise olykor dzsesszes hangszerelésekkel. A nyolcvanas években indult új korszakuk nyitánya is ez a lemez.
Van az a Zu Asche... című dal, amire a Babylon Berlinben táncolnak nagyot egy impozáns jelenetben a mulatozó vendégek, köztük a két főszereplő, engem a Reaching out a ragtime-os vagy milyen rész miatt mindig arra emlékeztet. A Whispering Love-ban pedig a ritmikus "csikorgásról" a Volt egyszer egy vadnyugat kezdete ugrik be, szóval ilyen asszociációkkal nyert ügye van a lemeznek :) De amúgy is tényleg nagyon jó.
Egyszer, ha jobb passzban vagy, hallgasd meg a Blueprintet, az még egy kicsit más jellegű zene. Ha az sem tetszik, akkor Enchant-ügyben is menthetetlen vagy, Morgó Mackó!
Őket én is listáztam, a Break lemezzel, de magamat sem igazán értem, így hirtelen semmit nem tudok abból a lemezből felidézni. Itt már rögtön az első szám végénél kezdtek elveszteni, amikor Pull Me Under módjára befejezetlenül megszakad a dal (miközben már a Pull is nyúlta az ötletet a Beatles I Want You (She’s So Heavy) -jéről, és ezt nem én találtam ki, Portnoy mondta). Legalább ne az első szám lett volna… Hiába “progresszív” rock, illetve ráadásul ez még a gitárdúsabb, kevésbé billentyűorientált verzió, valahogy nem tudok az ilyenekért maradéktalanul odalenni. Pedig a zeneiséget tökéletesen kiszolgálja, szép dalok szoktak születni ebben a műfajban, nekem mégis hiányzik innen is valami. Talán túl “jólfésültek”? Túl szépek az énekdallamok, túl kerek, túl simulékony az egész? Nem tudom meghatározni, de ez is úgy haladt el mellettem, hogy istenigazából nem akartam nagyon belekapaszkodni. Nem tudom, mi bajom van vele, nekem tényleg semmi nem jó. :((( 6/10
Épp a minap az A Blueprint Of The Worldöt hallgattam, és azon morfondíroztam, nem lehetséges-e, hogy ez a legjobb Enchant-lemez, majd megnéztem, mit gondol erről a RateYM közössége, és némiképp meglepve láttam, hogy elég egyértelműen ugyanezt gondolja. Pedig én korábban inkább a Break, Juggling duó környékén keresgéltem volna, azokkal ismertem meg az Enchantet, azokkal kedveltem meg a zenekart, később lapoztam vissza a kezdetekhez.
A Break és a Juggling után a Blink nem okozott ugyanakkora élvezetet, egy megállapodott Enchantről árulkodott, amelyik már megírta a tőle telhető legérdekesebb, legjobb lemezeket, de itt is magabiztosan hozta a megszokott színvonalat. Egyszerű lenne elintézni őket azzal, hogy Rush, és tulajdonképpen még csak nem is nagy tévedés, mégis van nekik egy jól hallható enchantségük, igazságtalan lenne totál kópiabandaként jellemezni. Kulturált, intelligens rockzene, szándékosan nem írom, hogy progresszív rock, mert bár formailag talán az, véletlenül sem vonultat fel új zenei elképzeléseket, gondolatokat. Még dalt sem nagyon tudok kiemelni, se le, se fel (azért a Seeds of Hate, Follow the Sun, Ultimate Gift nagyon jólesett a mostani hallgatásnál), egységesen kellemes az egész album. Nehéz is a pontozás, némi elfogultsággal 10/8 is simán lehetne, de alapból a 10/7-et érzem reálisnak. Ha Enchant, nálam továbbra is Blueprint, Juggling, Break.
