Keresés

Részletes keresés

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44477

Maróti Dezső

 

 

ÉBRED A RÉT

 

Nádpihe lebben a szélben,

Új csodákra ébred a rét.

Tündéri lepkék szárnyán,

Oly lágyan játszik a fény.

 

A tó vize újra népes,

Vadruca múltról regél.

Az égen vadludak húznak,

Hangjukat hozza a szél.

 

Selyemrét népéhez,

Pacsirta himnusza szól,

Bíbic búvik a fűben,

Puha kis felhő fölé hajol.

 

Oh, tarka virágok, színek,

Melytől úgy izzik a rét,

Istenem, de szépek,

Ettől boldog a lét.

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44476

Markovics Anita

 

 

FOGÓDZKODÓ

 

nem kellene más

csak egy fogódzkodó a hegyen

egy kiszögellés, amin megvethetem lábamat

sóhajtana alattam az erdő

a széltől borzolt tájat kapnám nyakamba

a meredély túloldalán lennék szomjas

kulacsot nyújtanál

a nap hátam mögött lefelé menne, ahogyan iszom

sátrat húznánk

némán

mert ez a természet rendje

aztán egész éjszakán át csodálnám álmodat

 

reggel szétkenném a napfelkeltét bőrödön

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44475

Markovics Anita

 

 

NEHÉZ ÉJFÉL

 

A holnapba átcipelt másodpercek

sűrű csillanása hátadon...

Válasz nélkül hagyott kérdéseid

lógnak a függönyön.

A hangszóróból nehéz illatú blues

árad. Füst kanyarog kifelé az ablakon

és beleütközik a Holdba...

Egy gondolat fonja hátulról

karjait nyakadba: én vagyok...

Megtorpan a huzat is a küszöbön,

a csillagok állóképe sem hunyorog

egy percig... Valami ősi ritmusra

szökell szívünk loholása;

majd elalszol ölemben,

mint egy elfáradt kisgyerek.

Szeretlek – szavam néma suttogása

nehéz álomba bújtat;

rád gombolok egy szebb holnapot;

markodba rejtek egy hűs,

kriptonfényű csillagot...

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44474

Markó Béla

 

 

AZ ÓSZEREN

 

Az ószeren jószerével minden kapható,

régi ruha, vacak kacat, minden eladó.

Biciklik is, triciklik is, sok-sok kis mütyür,

kényes-fényes fütyülő, mely nem nagyon fütyül.

Apróságok, cseprőségek, lyukas kalapok,

görbe a szeg, és a csavar félrecsavarog.

Hajasbaba hajatlanul kínálja magát,

olyan vén a fésű, hogy már hullatja fogát.

Az órának nincs kakukkja, régen tovaszállt,

százéves a sétálója, réges-rég lejárt.

Mennyi-mennyi semmiség és mennyi csonkaság,

illeg-billeg itt egy egész elhasznált világ.

Jó lennék még valamire! Így kínálkozik.

Ugye szeretsz? Ugye kellek? Így rimánkodik.

Régi holmi, ócska holmi, mégis arra vár,

hátha ismét hasznát látják, s gazdára talál.

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44473

Markó Béla

 

 

ÁTTŰNÉS

 

A vízre apró pelyheket dobálnak,

és összerezzen az alvó folyó,

amikor itt-ott hozzáér a hó,

az angyalok kacagnak, kiabálnak,

 

nem hagyják abba, inkább egyre jobban

havaznak, s lassan fehér lesz a víz,

hűti a sűrű hó, de olvad is,

különbözünk, s most mégis beledobban

 

testem-lelkem, hogy egybekulcsolódik,

egymásba áttűnik kezem s kezed,

rándul, szikrázik, hőköl, sistereg,

 

aztán lehalkul, lassan összeforrik

a hó s a víz: két szerelmes rokon,

s fent angyal ül a felhő-romokon.

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44472

Markó Béla

 

 

AGGTELEKI PÉLDÁZAT A SZERELEMRŐL

 

Csak úgy, ahogy a cseppkő

lent a barna üregekben,

csak olyan lassan élni,

hogy már holtnak lássanak,

a lángokat eloltani,

a robbanásokat visszafojtani,

az izmok vibrálását

hideg tenyérrel elcsitítani,

a remegő idegeket leszorítani,

ahogy a lentről felfelé

és fentről lefelé

cseppenként növekvő alakzatok

reménykednek, hogy egyszer összeforrnak,

végtelen lassúsággal közeledni a célhoz,

ahogy egy-egy sötétvörös vércsepp

átúszik az ereken,

ahogy a fájdalom

nyugodtan, türelmesen vándorol bennünk,

ahogy nem romlik s nem javul

egyik napról a másikra semmi,

ahogy egy hatalmas barlangrendszer

időnként kikínlódik néhány áttetsző

vízmorzsát a kövek hegyén,

ilyen lassan kellene szeretnünk egymást,

talán millió esztendő is eltelik,

amíg szájunk egymáshoz ér,

így kellene vágyakoznunk,

mert minden mindennel találkozik,

ha majd a két test egymásra lel:

a sztalaktit

és a sztalagmit.

 

 

111 vers a szerelemről,

1992. augusztus 14.

[113.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44471

Markó Béla

 

 

LEVÉL KISLÁNYOMNAK, AKI NÉHA ROSSZAT ÁLMODIK

 

Tüntetnek értünk a hangyák, látod-e?

Mennek hosszú sorokban,

feketén, némán, elkeseredetten.

Értünk zümmögnek a méhek, hallod-e?

Odahagyják a mézet,

s lobognak, mint parányi zászlók

a kék levegőben.

Értünk nő a levél, értünk hull a lomb,

tudod-e?

Értünk raboskodik a vakond a mélyben,

hiszed-e?

Értünk esik az eső,

értünk süt a nap,

értünk, hogy éljünk!

Föl a fejjel hát, kicsi lányom,

mellettünk van mind, aki nőni akar,

hallgasd csak, hogy zúg az erdő,

hogy füttyöget a rigó,

hogy folyik a folyó,

hogy forog a föld

jóval, rosszal megrakottan,

s lehet, hogy nem gondolnak ránk az emberek,

mert éppen esznek, isznak, alusznak,

de vonulnak a hangyák,

de szállnak a méhek,

ne félj!

 

 

Szétszedett

világ, Buka-

rest, 1990.

november

19. [433-

444.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44470

Markó Béla

 

 

FOGYÓ IDŐ

 

A hullámzó mezőben egy bogár

evickél, csápol, fürdik boldogan,

s míg jólesőn nyújtózik, elrohan

fölötte már a nyár, csak a kopár

 

tengerfenék marad, mint amikor

a fürdőkádból leszalad a víz,

s egyből hideg lesz, dideregsz te is,

testedről minden szennyet elsodor

 

fogyó időd, nyakig, térdig, s alig

takar még életed, rossz tagjaid

sorra kibuknak most a semmibe,

 

roskad a hab, és leapad a fű,

megvillan már a tücsökhegedű,

lépj ki hát, s öltözz Isten képibe!

 

 

A megmérő idő, (1988-1989) [327.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44469

Markó Béla

 

 

BETELJESÜLSZ TE IS

 

Belülről nyílik minden, csillagok,

virágok, méhek, ajtók, ablakok,

belülről jön a hívás, hogy jöhetsz,

belülről jön a tiltás: elmehetsz,

 

szerelmed kulcsot ad ki ablakán,

szerelmed egyedül él csillagán,

s te vendég vagy, mint füvekben a fény,

amely kialszik, ha leszáll az éj,

 

szükséges jó, szükséges rossz, de csak

egy benti kérdés felelete vagy,

s ha nem kérdeznek, te sem válaszolsz,

 

magadból már csak egyre kifelé

haladsz, csíraként új fények felé,

míg életedből végre kihajolsz.

 

 

Mindenki autóbusza, (1987-1988) [76.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44468

Markó Béla

 

 

A REMÉNY SZONETTJE

 

Mert mindig volt és mindig lesz egy napszak,

hol korán érkezők s későn jövők

akarva-akaratlan összefutnak,

s egybefogják a széteső időt,

 

talán esténként, talán reggelente,

autóbuszban vagy kint, fák alatt,

most ébredtek vagy nem feküdtek még le,

hazulról jönnek, haza tartanak,

 

találkozik, mi volt s mi lenni készül,

az ok és a cél majd egymásra lel,

nem látható, hogy ki jön, ki megy el,

 

tudás az álmodással kiegészül,

s egy pillanatra két test összeér:

ki emlékszik s ki emléket remél.

 

 

Kannibál idő, (1987-1988) [137-138.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44467

Markó Béla

 

 

AZ OTTHON MEGHATÁROZÁSA

 

Valahol ott van az otthon ahol

hóemberek őrzik a házat éjjelente

valahol ott van az otthon ahol

virágzó bokrok őrzik a házat éjjelente

húsból és vérből való az otthon

húsból és vérből és elharapott szavakból

elharapott mondatokból kékre festett

égből és kékre festett házfalakból

kékre festett madarakból való az otthon

meg-megújuló alkonyatból fűből és csontból

gyermekkorból és kamaszkorból való az otthon

napokból hónapokból s évekből

való az otthon és levelekből

tintától feketéllő papirosokból

madárlátta kérdésekből és feleletekből

való az otthon s a mozdulatból

ahogyan hajunkat igazítjuk s a forrásból

amelyet kézről kézre adnak

hogy szomjukat csillapítsák az arramenők

húsból és vérből való az otthon

és gyöngyvirágból rózsából tulipánból

sírásból kacagásból tizenkét hónapos

nyárból háromszázhatvanöt napos

havazásból de leginkább üzenetekből

való az otthon a hely ahonnan

kéthetente levelet csomagot kapunk

igen így hívjuk így nevezzük: a hely

ahonnan levelet csomagot kapunk a hely

ahonnan néha látogatók is jönnek a hely

ahova nem mindig térnek vissza a költők

csak néha verset írnak róla.

 

 

Szétszedett világ, (1974-1976) [104-105.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44466

Markó Béla

 

 

IDÉZŐ

 

A nap huszonötödik órájában

szerelmed csillagképébe értem.

Az éjszakák és nappalok közötti

távolság

már nem távolság nekem.

Ha néha nagy sárga virágot

sodor szemem fölé a szél,

eljátszadozom a fényességgel.

A huszonötödik óra vándora

vagyok,

indulok toronyiránt

világló tested látására.

 

Világló testeden

országló tekintetem,

ím, le-lenyugszik.

 

De minden huszonötödik óra

reggelén

szerelmed csillagképében ébredek.

Előttem van észak,

hátam mögött dél.

Jobbra tested nyugszik,

balra tested kél.

 

Mint vándor,

ki délkörein néha megpihen,

tűnődve nézlek,

míg tekintetem ösvényén tovalépdelsz,

s utánad fordulnak a napraforgók.

 

 

Szétszedett világ, (1974-1976) [75.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44465

Markó Béla

 

 

A HÓ ÉRKEZÉSE

 

Sűrű tétova hullással

földet érnek

az égből kitaszított hóemberek

s lyukas fazekat sárgarépát

törött seprűt szereznek

hogy elfödjék tisztaságukat

 

hűvös szívükből mosolyt varázsolnak

bohócmódra bohóckodnak

zizeg a seprű fújja a szél

s a lyukas fazék oldalán

darabka málló földdarab

sározza fehér arcukat

 

sűrű tétova hullással

mint kitaszított angyalok

földet érnek a hóemberek

lyukas fazekat sárgarépát

törött seprűt szereznek

s elvegyülnek a gyermekek között.

 

 

Szétszedett világ, (1974-1976) [64-65.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44464

Markó Béla

 

 

AZ ESŐ ÉRKEZÉSE

 

A vizek fölé hajol az eső

valahol hanyatt fekszik

a tenger

s elgondolkozva nézi

visszahulló arcát

 

a háztetőn lépked a víz

s odabent

jobb kezükkel a bal kezüket

szorongatják az öregasszonyok

hogy ne érezzék magukat egyedül

 

mi azt hisszük

hogy a miatyánkot mondják ilyenkor

s nem halljuk

ahogy a kinti nyugalomban

a kiszáradt kutakat

mint a csecsemőket

megszoptatja az eső.

 

 

Szétszedett világ,

(1974-1976) [64.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44463

Markó Béla

 

 

SZÜLETÉS

 

Az anyák méhe óriás

és tiszta mint az égbolt

csillagok apró nyilallások

bolyongnak benne olthatatlan

s mint málnabokron a málnaszem

zúzott arcon a kékség

fel-feldereng a véges

szemekben valami végtelenség

 

felhők mögött a tiszta nap

foltos arcon a nyugalmasság

az anyák méhe óriás

akár az őszi égbolt

s mint málnabokron a málnaszem

zúzott arcon a kékség

keringek én is a májfoltos ég

hűvös magzatvizében

dideregnek a születendők

 

az anyák méhe óriás

akár az őszi égbolt

– amikor ezt a verset írtam

tél volt.

 

 

A megmé-

rő idő, (1968-

1973) [71.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44462

Markó Béla

 

 

TAVASZI ESTE

 

Meg-megomlik a fények piramisa.

Mazsola-arcú öregasszonyok

kenderfonál-énekére halkan

rácsukódnak a zsoltároskönyvek.

Mint hímzett asztalterítőt,

reszkető kézzel

megigazítják a csendet,

tiszta, suhogó lepedőt

húznak az ágyra,

s lefekvés után

sokáig mocorognak

jószagú kalács-éjszakában

mazsola-arcú öregasszonyok.

 

 

A szavak városában, (1968-1973) [50.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44461

Markó Béla

 

 

ZENE

 

A télben mint óriás partitúrában

ideges ujjal lapoz a szél

egy-egy apró gally

hangjegyek letört szára

sodródik szavaink közé

távoli nagydob a nap

a szívverések közti szünetekben

tompán hallszik a fény

hegedűk szétszakadt húrjaként

rángatóznak a fák

üveghangú fuvoláival

körülvesz a fagy

el-elcsuklik a szerelem

a jégvirágok feltörő énekét csitítom

meleg számmal az ablakon

s hallszik a fény míg alkonyatkor

utolsót dobban a távoli nagydob

a nap.

 

 

A szavak

városá-

ban, (1968-

1973) [45.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44460

Markó Béla

 

 

ÉBREDÉS

 

Lepattogott a zöld festék

a fákról

madaraimat délre küldtem

frissen vasalt ég várja

ünnepeimet

arcom fölött

óraketyegés villog

rekedten ugat a hold

a tegnap esti cigarettafüstben

kivörösödve köhögnek a rózsák

az asztalon egy szemüveg

szememre gondol

mocorog

hajnalodik

a hó emlékezetében

nagy pelyhekben hullnak

a csillagok

s csendünk hatalmas egére

felkúszik

az ébresztőóra csörgése.

 

 

A szavak városában,

(1968-1973) [41.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44459

Markó Béla

 

 

KÉSZÜLŐDÉS

 

A fák óriás sarokvasán

csikorogva fordul el az ősz.

Lepereg a rozsda.

(Hullnak a fáradt levelek,

mint szó a papirosra.)

 

Pohárnyi meleg, tejízű világ.

Opálos fényben úszik az arc.

Boruljon rám a mosolyod

– egyszer majd úgyis kitakarsz.

 

Fel-felsötétlik hallgatásunk.

Kitapogatjuk egymás szavait.

Idegeinken zúzmara a fény

– egy új évszakba beleszabadít.

 

Szúrós bogáncsok dideregnek:

szelek gyolcsába göngyölt ereklyék.

A fák óriás sarokvasán

csikorogva fordul el az ősz,

s a rozsda is pereg még.

 

 

A szavak városában,

(1968-1973) [35.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44458

Markó Béla

 

 

KÖRFORGÁS

 

I

 

Mint tejescsészébe szuszogva a gyermek,

úgy hajlik a reggelbe a táj.

Asztalhoz ültet, terít nékünk asztalt

a fény, felszáll a köd,

s korán kelő öregasszonyok

aprócska testén úgy libben a szoknya,

mint hamar jött fényesség a

töpörödött fákon, míg elcsitul

a didergés,

párálló, megszegetlen kenyér még

a nappal, asztalhoz ültet,

terít nékünk asztalt a fény,

felszáll a köd,

s indulnak már az apró bogarak

fűszálon fel az égbe.

 

II

 

A gyöngyöző verejték hűvösen elpörög,

elfogyott kenyerünk,

nyugalmunk tiszta lepedő,

maradék tekintetünkbe óvatosan

becsomagoljuk a későn fekvő

öregasszonyokat,

s elalvás előtt még halljuk

a suhogást:

jönnek az apró bogarak

fűszálon le az égből.

 

 

A szavak városában,

(1968-1973) [27-28.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44457

Markó Béla

 

 

ÉNEK

 

Az eső lassan ránk csorog,

megyünk, és nem gondolunk másra.

Forog bennünk a szerelem

az értelemig vásva.

 

A kövek szélén nő a fű.

Az éjszaka megállít.

Szavaink között eltalál

a gondolat hazáig.

 

Forog bennünk a szerelem,

gyönyörű rétek áznak.

Feldobnám magam, mint a hal,

virágnak, világnak.

 

Cérnaszálon egy csillagot

a szél az ablak előtt lenget.

Pendül, szakad a cérnaszál:

csillag csapódik a csendnek.

 

 

Kannibál idő, (1968-1973) [10.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44456

Markó Béla

 

 

ESŐHOZÓ

 

Világgá indultak a fák,

valaki ellopta a holdat.

Sötétben félnek a kaktuszok,

az ablakon mégis kihajoltak.

 

Tegnap még nőttek a gyökerek,

füvemen harmat látszott,

nem jöttél, s látod, elfeledtem

– esőhozó, esőhozó –

hangtalan hajnali táncod.

 

Tenyeremre a hallgatás

ringó vizeket álmodott,

szikkadt utakat keresnek bennem

meg nem született záporok.

 

 

A szavak városában, (1968-1973) [10.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44455

Markó Béla

 

 

INDULÁS

 

Rohanunk ringó füveken

bámulni égszínkék csodákat,

s már készül bennünk szép gyanútlanul

a feltétlen csodálat.

 

Kövek, bogáncsok, csillagok

arcunkat érdesebbre marják,

s már nem krajcáros tisztaságot

jelent nekünk a fiatalság.

 

Játékainkból lóg a kóc,

s a dolgok titkosabbik arcát

suhogó szelek, vadvizek

forgatják, féltik, kitakarják.

 

 

A megmérő idő, (1968-1973) [177.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44454

Márki Zoltán

 

 

A KERTBEN SZERDA VAN

 

Ómama kapál a kertben,

villognak a diófák, harmatosak,

megkezdték a sorakozót

(éjszaka is talpon álltak)

a barackfák, cseresznyefák, a szilvafák,

két körtefa

első világháború előtt szerzett rangjával

vezeti őket

a hamvazó sziromhullásban,

oldalt a ribizkék a kerítésbe kapaszkodnak,

a birsek, a naspolya, a málnás

nem jutott ki még

az újdonatúj kedvű tavaszba,

mely fehéren, halványpirosan lebegve

érkezett ide.

 

Ómama kapál a kertben,

földszagú, nyirkos illatokban,

egyik ágyástól a másikig

fekete ruháján meg nem pihen a nap

a paprika, az uborka, a sóska, a paradicsom

kifényesedő rendje fölötti hajladozásban,

a hagymát palántázza, a répát a kijelölt

sorba csak, az engedelmes petrezselymet vigyázva,

a krumplit elosztja kupacba,

a példának szánt – lássuk, milyen lesz –

sértődékeny sütőtökmagot sem mellőzi,

mindennek helyet szorít,

igazságérzete megingathatatlan,

csoportosan terelgeti

szófogadásra szoktatott, könnyen megbántódó növényeit

a hajnali csorbáját kifenő ég alatt,

tudja a dolgát,

hetvenöt éve végzi.

 

Ómama kapál a kertben,

mi éppen csak segítünk neki öcsémmel,

esténként vizet húzunk a nyelves kútból,

a kandlik szárnyra kelnek ezüstösen

az istálló (egy ló), a kotárka (pár cső kukorica)

mellett kitaposott, mezítlábos ösvényről,

kilottyantják titkukat (nem a levegőbe)

a földre, az iszákos rögöknek,

a csíranövesztő, erőtgyűjtő, megmaradt bizonyosságnak,

a levegőben minden meghatározhatatlan,

a röpülők tán megjelennek,

hajtások, indák, kacsok, fázékony levelecskék

ijedten kapnak Ómama beporzott szoknyájához,

és ő beszél nekik,

kézmeleggel csitítja őket,

közös tennivalójuk

az élet.

 

Ómama kapál a kertben,

a gyom gyarlón már hazudik,

de nem járhat túl az ő irtózatos eszén,

nem kerülheti el

a betolakodókat sújtó ősi bosszút,

a szomszédból átjön a fakopács,

átjön a fekete bársonyú rigófütty is,

a bogarak búnának a megtorlás elől,

a drótsövény hatszögletű kockáin keresztül

kíváncsiságból benéznek az árnyékok,

illemtudón visszahúzódnak aztán,

szitakötők cikáznak le-föl, szürcsölni sugarat,

a káposztalepkék forgalma sűrül áttekinthetetlenül,

méhek dongják körül a délelőtt határát,

Ómama kapál, virágot ültet, gyümölcsöt olt

mindennap,

a kertben szerda van

örökké.

 

 

A kertben

szerda van,

1981 [74-76.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44453

Márki Zoltán

 

 

A VERS EGY SZÓ VOLT

 

Mindent

a bőrömön próbáltam ki, főként

a hajnal szabadalmát,

a hűvös fényt.

 

Egybehordtam

a szénák, árnyak illatát a völgyben,

hogy meztelen

fürödjem.

 

Naphosszat

úsztam a sikamlós folyóban

a víz alatti sugarakkal

jóban.

 

Tegeződtem

a fölkapott szelekkel s a halakkal

és mindenféle

alakkal.

 

Vérereimben

a szokásos sejtek csak énekeltek,

nem is sejtve, hogy

lelkek.

 

Ajánlottam

magam csodáknak és hiteknek,

a vers egy szó volt:

szeretlek.

 

Esténként

vártalak a nyári konyhán csókkal

s halaszthatatlan

lecsókkal.

 

Az élet

értett hozzánk és magához –

honnan tudhattam, játék

és halálos?

 

 

A kertben szerda

van, 1981 [59-60.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44452

Márki Zoltán

 

 

AMIKOR AZ ANDALÚZ HOMOK…

 

                          „Szellemében több a latin,

                          ritmusaiban az arab.”

                                                  Apollinaire

 

Amikor

az andalúz homok,

a csodálatos, bársonyos tapintatú,

alkonytájt egy pillanat alatt

lilásra szikkadó, érintetlen

andalúz homok,

a mindig visszaálmodott

ezüst-szűz leánytest

fogadta el simogatását,

élni kezdett

a horpaszokba húzott angyalszárny,

lebegés, napforduló,

és egy nyolcéves fiúcska

magához kérte a világot,

amikor

egybeírt egek alatt

kérdőre vonta Barcelonában, Párizsban, Cannes-ban

az elmozdult pillanatot, a léptékre

fogalmazott boldogságot, az elmerült

harangszót,

a tények meg a dolgok riadalmát,

és most beszélj! – mondta,

a vonalak nyelvtanát tanítva

emberségre,

a labda előkerült a gömbölyű semmiből,

a lélek kiült a szemek ablakába,

a csók tűzbe borította a délutánt,

amikor

a mosolya kettévált

és egy galamb rebbent ki belőle,

az erdők birtokba vették a túlbuzgó

áprilist,

először vette igénybe az egek díjszabását,

szobahőmérsékleten tartott reményeitől

szabadulva

kalapjába tűzte a nap bokrétáját,

amikor

a tenger gyökérzetére, a menetkész felhőkre,

a hegyek kezdetére, az idők keresztfájára

szögezte

szívét,

a női színek

mind elérzékenyültek,

bevallották, hogy Murillo és Goya után Picasso,

emlékeztek: Van Gogh és Gauguin után Picasso,

fölsikoltottak: Mondrian, Kandinszkij után Picasso,

magukba szálltak: Picasso, Hartung és Picasso,

és féltek,

hogy ez a szerelem is véget ér.

 

Az andalúz partokon a hullámok hajba kapnak,

ki őrzi a gyermekkorból fennmaradt

csodálkozást,

ki méri érintésed súlyát

az érzékeny szelekben,

ó, Picasso, merre vagy,

hová került a fények évada

és hol van már a tavalyi homok?

 

 

A kertben szerda van, 1981 [41-42.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44451

Márki Zoltán

 

 

HULL, HULL A HÓ

 

Hull, hull a hó hajadra,

szállongva, szabadon,

hull a hó a szavakra,

elolvad ajkadon.

 

Hull a hó homlokodra,

suttogva, hallhatón,

hull, hull a hó arcodra,

sóhaj a sóhajon.

 

Hull, hull a hó válladra,

mindent betakarón

hull a hó alakodra,

illatosan, nagyon.

 

Hull a hó, rád szakadva

csillog föl, csillogóm,

hull, hull a hó, csókolva

csókol, ezüstbe von.

 

 

A kertben szerda

van, 1981 [28.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44450

Márki Zoltán

 

 

A LEVEGŐ MEGMŰVELÉSE

 

Verset szoktam írni,

ha tétován-kecsesen megindul

a hószállingózás,

kezdetét veszi

a bokrok fehér növekedése,

lábnyomok utazása,

kül- és belterjesen a levegő

megművelése

a délutánban,

s mintha a föld világítana

holdnak, csillagnak, égnek,

három műszakban építkezik

a fény,

a tárgyak közélete megélénkül,

jártunkban-keltünkben illatokba

ütközünk,

reggel van

bennünk mindig,

mert semmi sem tud úgy kibontakozni

önmagából,

mint a hó.

 

 

A kertben szerda

van, 1981 [27.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44449

Márki Zoltán

 

 

A FÉNY EGY KÖNNYET EJT

 

Délelőtt történik minden,

az ég, a föld, a fák,

előkerül az ősz,

szétosztja magát.

 

Délelőtt történik minden,

a hang, a lent, a fönt,

a szélnek eszébe jutok,

elhullámlik a csönd.

 

A füvek megkeresnek,

kristályosul a víz,

a lankadt eső elakad,

megérkezel te is.

 

A fény egy könnyet ejt

szemedre, gyönyörűm,

s megkezdődik és nincs tovább

az idő gyönyörűn.

 

 

A kertben szerda

van, 1981 [25.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44448

Márki Zoltán

 

 

SOROK AZ ŐSZRŐL

 

Milyen szép ez a reggel

bennem,

benned,

napvilágra kerül

a harmat,

fél-lila, fél-kék, fél-rőt,

fél-árnyék, fél-fény,

hamvas horpadás,

suttogás a fákon,

s az ég

fél a végtelentől,

riad végzetére a levél,

roskad önmagába a fű.

Ó, könnyed visszatarthatatlanság,

térdre kényszerített szél,

vezeklő illatok,

süppeteg ösvény,

mely emberére akad,

midőn

elfordulnak a síkok hirtelen,

s magával ránt a rozsdás csönd.

Mégis:

mily szép ez a reggel,

mindent tudunk róla s magunkról,

itt születik előttünk,

elhal pillánkon,

hunyd le a szemed,

örökké

megmarad.

 

 

A kertben szerda

van, 1981 [24.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!