|
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44477
|
Maróti Dezső
ÉBRED A RÉT
Nádpihe lebben a szélben,
Új csodákra ébred a rét.
Tündéri lepkék szárnyán,
Oly lágyan játszik a fény.
A tó vize újra népes,
Vadruca múltról regél.
Az égen vadludak húznak,
Hangjukat hozza a szél.
Selyemrét népéhez,
Pacsirta himnusza szól,
Bíbic búvik a fűben,
Puha kis felhő fölé hajol.
Oh, tarka virágok, színek,
Melytől úgy izzik a rét,
Istenem, de szépek,
Ettől boldog a lét. |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44476
|
Markovics Anita
FOGÓDZKODÓ
nem kellene más
csak egy fogódzkodó a hegyen
egy kiszögellés, amin megvethetem lábamat
sóhajtana alattam az erdő
a széltől borzolt tájat kapnám nyakamba
a meredély túloldalán lennék szomjas
kulacsot nyújtanál
a nap hátam mögött lefelé menne, ahogyan iszom
sátrat húznánk
némán
mert ez a természet rendje
aztán egész éjszakán át csodálnám álmodat
reggel szétkenném a napfelkeltét bőrödön |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44475
|
Markovics Anita
NEHÉZ ÉJFÉL
A holnapba átcipelt másodpercek
sűrű csillanása hátadon...
Válasz nélkül hagyott kérdéseid
lógnak a függönyön.
A hangszóróból nehéz illatú blues
árad. Füst kanyarog kifelé az ablakon
és beleütközik a Holdba...
Egy gondolat fonja hátulról
karjait nyakadba: én vagyok...
Megtorpan a huzat is a küszöbön,
a csillagok állóképe sem hunyorog
egy percig... Valami ősi ritmusra
szökell szívünk loholása;
majd elalszol ölemben,
mint egy elfáradt kisgyerek.
– Szeretlek – szavam néma suttogása
nehéz álomba bújtat;
rád gombolok egy szebb holnapot;
markodba rejtek egy hűs,
kriptonfényű csillagot... |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44474
|
Markó Béla
AZ ÓSZEREN
Az ószeren jószerével minden kapható,
régi ruha, vacak kacat, minden eladó.
Biciklik is, triciklik is, sok-sok kis mütyür,
kényes-fényes fütyülő, mely nem nagyon fütyül.
Apróságok, cseprőségek, lyukas kalapok,
görbe a szeg, és a csavar félrecsavarog.
Hajasbaba hajatlanul kínálja magát,
olyan vén a fésű, hogy már hullatja fogát.
Az órának nincs kakukkja, régen tovaszállt,
százéves a sétálója, réges-rég lejárt.
Mennyi-mennyi semmiség és mennyi csonkaság,
illeg-billeg itt egy egész elhasznált világ.
Jó lennék még valamire! Így kínálkozik.
Ugye szeretsz? Ugye kellek? Így rimánkodik.
Régi holmi, ócska holmi, mégis arra vár,
hátha ismét hasznát látják, s gazdára talál. |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44473
|
Markó Béla
ÁTTŰNÉS
A vízre apró pelyheket dobálnak,
és összerezzen az alvó folyó,
amikor itt-ott hozzáér a hó,
az angyalok kacagnak, kiabálnak,
nem hagyják abba, inkább egyre jobban
havaznak, s lassan fehér lesz a víz,
hűti a sűrű hó, de olvad is,
különbözünk, s most mégis beledobban
testem-lelkem, hogy egybekulcsolódik,
egymásba áttűnik kezem s kezed,
rándul, szikrázik, hőköl, sistereg,
aztán lehalkul, lassan összeforrik
a hó s a víz: két szerelmes rokon,
s fent angyal ül a felhő-romokon. |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44472
|
Markó Béla
AGGTELEKI PÉLDÁZAT A SZERELEMRŐL
Csak úgy, ahogy a cseppkő
lent a barna üregekben,
csak olyan lassan élni,
hogy már holtnak lássanak,
a lángokat eloltani,
a robbanásokat visszafojtani,
az izmok vibrálását
hideg tenyérrel elcsitítani,
a remegő idegeket leszorítani,
ahogy a lentről felfelé
és fentről lefelé
cseppenként növekvő alakzatok
reménykednek, hogy egyszer összeforrnak,
végtelen lassúsággal közeledni a célhoz,
ahogy egy-egy sötétvörös vércsepp
átúszik az ereken,
ahogy a fájdalom
nyugodtan, türelmesen vándorol bennünk,
ahogy nem romlik s nem javul
egyik napról a másikra semmi,
ahogy egy hatalmas barlangrendszer
időnként kikínlódik néhány áttetsző
vízmorzsát a kövek hegyén,
ilyen lassan kellene szeretnünk egymást,
talán millió esztendő is eltelik,
amíg szájunk egymáshoz ér,
így kellene vágyakoznunk,
mert minden mindennel találkozik,
ha majd a két test egymásra lel:
a sztalaktit
és a sztalagmit.
111 vers a szerelemről,
1992. augusztus 14.
[113.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44471
|
Markó Béla
LEVÉL KISLÁNYOMNAK, AKI NÉHA ROSSZAT ÁLMODIK
Tüntetnek értünk a hangyák, látod-e?
Mennek hosszú sorokban,
feketén, némán, elkeseredetten.
Értünk zümmögnek a méhek, hallod-e?
Odahagyják a mézet,
s lobognak, mint parányi zászlók
a kék levegőben.
Értünk nő a levél, értünk hull a lomb,
tudod-e?
Értünk raboskodik a vakond a mélyben,
hiszed-e?
Értünk esik az eső,
értünk süt a nap,
értünk, hogy éljünk!
Föl a fejjel hát, kicsi lányom,
mellettünk van mind, aki nőni akar,
hallgasd csak, hogy zúg az erdő,
hogy füttyöget a rigó,
hogy folyik a folyó,
hogy forog a föld
jóval, rosszal megrakottan,
s lehet, hogy nem gondolnak ránk az emberek,
mert éppen esznek, isznak, alusznak,
de vonulnak a hangyák,
de szállnak a méhek,
ne félj!
Szétszedett
világ, Buka-
rest, 1990.
november
19. [433-
444.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44470
|
Markó Béla
FOGYÓ IDŐ
A hullámzó mezőben egy bogár
evickél, csápol, fürdik boldogan,
s míg jólesőn nyújtózik, elrohan
fölötte már a nyár, csak a kopár
tengerfenék marad, mint amikor
a fürdőkádból leszalad a víz,
s egyből hideg lesz, dideregsz te is,
testedről minden szennyet elsodor
fogyó időd, nyakig, térdig, s alig
takar még életed, rossz tagjaid
sorra kibuknak most a semmibe,
roskad a hab, és leapad a fű,
megvillan már a tücsökhegedű,
lépj ki hát, s öltözz Isten képibe!
A megmérő idő, (1988-1989) [327.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44469
|
Markó Béla
BETELJESÜLSZ TE IS
Belülről nyílik minden, csillagok,
virágok, méhek, ajtók, ablakok,
belülről jön a hívás, hogy jöhetsz,
belülről jön a tiltás: elmehetsz,
szerelmed kulcsot ad ki ablakán,
szerelmed egyedül él csillagán,
s te vendég vagy, mint füvekben a fény,
amely kialszik, ha leszáll az éj,
szükséges jó, szükséges rossz, de csak
egy benti kérdés felelete vagy,
s ha nem kérdeznek, te sem válaszolsz,
magadból már csak egyre kifelé
haladsz, csíraként új fények felé,
míg életedből végre kihajolsz.
Mindenki autóbusza, (1987-1988) [76.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44468
|
Markó Béla
A REMÉNY SZONETTJE
Mert mindig volt és mindig lesz egy napszak,
hol korán érkezők s későn jövők
akarva-akaratlan összefutnak,
s egybefogják a széteső időt,
talán esténként, talán reggelente,
autóbuszban vagy kint, fák alatt,
most ébredtek vagy nem feküdtek még le,
hazulról jönnek, haza tartanak,
találkozik, mi volt s mi lenni készül,
az ok és a cél majd egymásra lel,
nem látható, hogy ki jön, ki megy el,
tudás az álmodással kiegészül,
s egy pillanatra két test összeér:
ki emlékszik s ki emléket remél.
Kannibál idő, (1987-1988) [137-138.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44467
|
Markó Béla
AZ OTTHON MEGHATÁROZÁSA
Valahol ott van az otthon ahol
hóemberek őrzik a házat éjjelente
valahol ott van az otthon ahol
virágzó bokrok őrzik a házat éjjelente
húsból és vérből való az otthon
húsból és vérből és elharapott szavakból
elharapott mondatokból kékre festett
égből és kékre festett házfalakból
kékre festett madarakból való az otthon
meg-megújuló alkonyatból fűből és csontból
gyermekkorból és kamaszkorból való az otthon
napokból hónapokból s évekből
való az otthon és levelekből
tintától feketéllő papirosokból
madárlátta kérdésekből és feleletekből
való az otthon s a mozdulatból
ahogyan hajunkat igazítjuk s a forrásból
amelyet kézről kézre adnak
hogy szomjukat csillapítsák az arramenők
húsból és vérből való az otthon
és gyöngyvirágból rózsából tulipánból
sírásból kacagásból tizenkét hónapos
nyárból háromszázhatvanöt napos
havazásból de leginkább üzenetekből
való az otthon a hely ahonnan
kéthetente levelet csomagot kapunk
igen így hívjuk így nevezzük: a hely
ahonnan levelet csomagot kapunk a hely
ahonnan néha látogatók is jönnek a hely
ahova nem mindig térnek vissza a költők
csak néha verset írnak róla.
Szétszedett világ, (1974-1976) [104-105.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44466
|
Markó Béla
IDÉZŐ
A nap huszonötödik órájában
szerelmed csillagképébe értem.
Az éjszakák és nappalok közötti
távolság
már nem távolság nekem.
Ha néha nagy sárga virágot
sodor szemem fölé a szél,
eljátszadozom a fényességgel.
A huszonötödik óra vándora
vagyok,
indulok toronyiránt
világló tested látására.
Világló testeden
országló tekintetem,
ím, le-lenyugszik.
De minden huszonötödik óra
reggelén
szerelmed csillagképében ébredek.
Előttem van észak,
hátam mögött dél.
Jobbra tested nyugszik,
balra tested kél.
Mint vándor,
ki délkörein néha megpihen,
tűnődve nézlek,
míg tekintetem ösvényén tovalépdelsz,
s utánad fordulnak a napraforgók.
Szétszedett világ, (1974-1976) [75.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44465
|
Markó Béla
A HÓ ÉRKEZÉSE
Sűrű tétova hullással
földet érnek
az égből kitaszított hóemberek
s lyukas fazekat sárgarépát
törött seprűt szereznek
hogy elfödjék tisztaságukat
hűvös szívükből mosolyt varázsolnak
bohócmódra bohóckodnak
zizeg a seprű fújja a szél
s a lyukas fazék oldalán
darabka málló földdarab
sározza fehér arcukat
sűrű tétova hullással
mint kitaszított angyalok
földet érnek a hóemberek
lyukas fazekat sárgarépát
törött seprűt szereznek
s elvegyülnek a gyermekek között.
Szétszedett világ, (1974-1976) [64-65.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44464
|
Markó Béla
AZ ESŐ ÉRKEZÉSE
A vizek fölé hajol az eső
valahol hanyatt fekszik
a tenger
s elgondolkozva nézi
visszahulló arcát
a háztetőn lépked a víz
s odabent
jobb kezükkel a bal kezüket
szorongatják az öregasszonyok
hogy ne érezzék magukat egyedül
mi azt hisszük
hogy a miatyánkot mondják ilyenkor
s nem halljuk
ahogy a kinti nyugalomban
a kiszáradt kutakat
mint a csecsemőket
megszoptatja az eső.
Szétszedett világ,
(1974-1976) [64.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44463
|
Markó Béla
SZÜLETÉS
Az anyák méhe óriás
és tiszta mint az égbolt
csillagok apró nyilallások
bolyongnak benne olthatatlan
s mint málnabokron a málnaszem
zúzott arcon a kékség
fel-feldereng a véges
szemekben valami végtelenség
felhők mögött a tiszta nap
foltos arcon a nyugalmasság
az anyák méhe óriás
akár az őszi égbolt
s mint málnabokron a málnaszem
zúzott arcon a kékség
keringek én is a májfoltos ég
hűvös magzatvizében
dideregnek a születendők
az anyák méhe óriás
akár az őszi égbolt
– amikor ezt a verset írtam
tél volt.
A megmé-
rő idő, (1968-
1973) [71.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44462
|
Markó Béla
TAVASZI ESTE
Meg-megomlik a fények piramisa.
Mazsola-arcú öregasszonyok
kenderfonál-énekére halkan
rácsukódnak a zsoltároskönyvek.
Mint hímzett asztalterítőt,
reszkető kézzel
megigazítják a csendet,
tiszta, suhogó lepedőt
húznak az ágyra,
s lefekvés után
sokáig mocorognak
jószagú kalács-éjszakában
mazsola-arcú öregasszonyok.
A szavak városában, (1968-1973) [50.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44461
|
Markó Béla
ZENE
A télben mint óriás partitúrában
ideges ujjal lapoz a szél
egy-egy apró gally
hangjegyek letört szára
sodródik szavaink közé
távoli nagydob a nap
a szívverések közti szünetekben
tompán hallszik a fény
hegedűk szétszakadt húrjaként
rángatóznak a fák
üveghangú fuvoláival
körülvesz a fagy
el-elcsuklik a szerelem
a jégvirágok feltörő énekét csitítom
meleg számmal az ablakon
s hallszik a fény míg alkonyatkor
utolsót dobban a távoli nagydob
a nap.
A szavak
városá-
ban, (1968-
1973) [45.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44460
|
Markó Béla
ÉBREDÉS
Lepattogott a zöld festék
a fákról
madaraimat délre küldtem
frissen vasalt ég várja
ünnepeimet
arcom fölött
óraketyegés villog
rekedten ugat a hold
a tegnap esti cigarettafüstben
kivörösödve köhögnek a rózsák
az asztalon egy szemüveg
szememre gondol
mocorog
hajnalodik
a hó emlékezetében
nagy pelyhekben hullnak
a csillagok
s csendünk hatalmas egére
felkúszik
az ébresztőóra csörgése.
A szavak városában,
(1968-1973) [41.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44459
|
Markó Béla
KÉSZÜLŐDÉS
A fák óriás sarokvasán
csikorogva fordul el az ősz.
Lepereg a rozsda.
(Hullnak a fáradt levelek,
mint szó a papirosra.)
Pohárnyi meleg, tejízű világ.
Opálos fényben úszik az arc.
Boruljon rám a mosolyod
– egyszer majd úgyis kitakarsz.
Fel-felsötétlik hallgatásunk.
Kitapogatjuk egymás szavait.
Idegeinken zúzmara a fény
– egy új évszakba beleszabadít.
Szúrós bogáncsok dideregnek:
szelek gyolcsába göngyölt ereklyék.
A fák óriás sarokvasán
csikorogva fordul el az ősz,
s a rozsda is pereg még.
A szavak városában,
(1968-1973) [35.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44458
|
Markó Béla
KÖRFORGÁS
I
Mint tejescsészébe szuszogva a gyermek,
úgy hajlik a reggelbe a táj.
Asztalhoz ültet, terít nékünk asztalt
a fény, felszáll a köd,
s korán kelő öregasszonyok
aprócska testén úgy libben a szoknya,
mint hamar jött fényesség a
töpörödött fákon, míg elcsitul
a didergés,
párálló, megszegetlen kenyér még
a nappal, asztalhoz ültet,
terít nékünk asztalt a fény,
felszáll a köd,
s indulnak már az apró bogarak
fűszálon fel az égbe.
II
A gyöngyöző verejték hűvösen elpörög,
elfogyott kenyerünk,
nyugalmunk tiszta lepedő,
maradék tekintetünkbe óvatosan
becsomagoljuk a későn fekvő
öregasszonyokat,
s elalvás előtt még halljuk
a suhogást:
jönnek az apró bogarak
fűszálon le az égből.
A szavak városában,
(1968-1973) [27-28.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44457
|
Markó Béla
ÉNEK
Az eső lassan ránk csorog,
megyünk, és nem gondolunk másra.
Forog bennünk a szerelem
az értelemig vásva.
A kövek szélén nő a fű.
Az éjszaka megállít.
Szavaink között eltalál
a gondolat hazáig.
Forog bennünk a szerelem,
gyönyörű rétek áznak.
Feldobnám magam, mint a hal,
virágnak, világnak.
Cérnaszálon egy csillagot
a szél az ablak előtt lenget.
Pendül, szakad a cérnaszál:
csillag csapódik a csendnek.
Kannibál idő, (1968-1973) [10.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44456
|
Markó Béla
ESŐHOZÓ
Világgá indultak a fák,
valaki ellopta a holdat.
Sötétben félnek a kaktuszok,
az ablakon mégis kihajoltak.
Tegnap még nőttek a gyökerek,
füvemen harmat látszott,
nem jöttél, s látod, elfeledtem
– esőhozó, esőhozó –
hangtalan hajnali táncod.
Tenyeremre a hallgatás
ringó vizeket álmodott,
szikkadt utakat keresnek bennem
meg nem született záporok.
A szavak városában, (1968-1973) [10.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44455
|
Markó Béla
INDULÁS
Rohanunk ringó füveken
bámulni égszínkék csodákat,
s már készül bennünk szép gyanútlanul
a feltétlen csodálat.
Kövek, bogáncsok, csillagok
arcunkat érdesebbre marják,
s már nem krajcáros tisztaságot
jelent nekünk a fiatalság.
Játékainkból lóg a kóc,
s a dolgok titkosabbik arcát
suhogó szelek, vadvizek
forgatják, féltik, kitakarják.
A megmérő idő, (1968-1973) [177.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44454
|
Márki Zoltán
A KERTBEN SZERDA VAN
Ómama kapál a kertben,
villognak a diófák, harmatosak,
megkezdték a sorakozót
(éjszaka is talpon álltak)
a barackfák, cseresznyefák, a szilvafák,
két körtefa
első világháború előtt szerzett rangjával
vezeti őket
a hamvazó sziromhullásban,
oldalt a ribizkék a kerítésbe kapaszkodnak,
a birsek, a naspolya, a málnás
nem jutott ki még
az újdonatúj kedvű tavaszba,
mely fehéren, halványpirosan lebegve
érkezett ide.
Ómama kapál a kertben,
földszagú, nyirkos illatokban,
egyik ágyástól a másikig
fekete ruháján meg nem pihen a nap
a paprika, az uborka, a sóska, a paradicsom
kifényesedő rendje fölötti hajladozásban,
a hagymát palántázza, a répát a kijelölt
sorba csak, az engedelmes petrezselymet vigyázva,
a krumplit elosztja kupacba,
a példának szánt – lássuk, milyen lesz –
sértődékeny sütőtökmagot sem mellőzi,
mindennek helyet szorít,
igazságérzete megingathatatlan,
csoportosan terelgeti
szófogadásra szoktatott, könnyen megbántódó növényeit
a hajnali csorbáját kifenő ég alatt,
tudja a dolgát,
hetvenöt éve végzi.
Ómama kapál a kertben,
mi éppen csak segítünk neki öcsémmel,
esténként vizet húzunk a nyelves kútból,
a kandlik szárnyra kelnek ezüstösen
az istálló (egy ló), a kotárka (pár cső kukorica)
mellett kitaposott, mezítlábos ösvényről,
kilottyantják titkukat (nem a levegőbe)
a földre, az iszákos rögöknek,
a csíranövesztő, erőtgyűjtő, megmaradt bizonyosságnak,
a levegőben minden meghatározhatatlan,
a röpülők tán megjelennek,
hajtások, indák, kacsok, fázékony levelecskék
ijedten kapnak Ómama beporzott szoknyájához,
és ő beszél nekik,
kézmeleggel csitítja őket,
közös tennivalójuk
az élet.
Ómama kapál a kertben,
a gyom gyarlón már hazudik,
de nem járhat túl az ő irtózatos eszén,
nem kerülheti el
a betolakodókat sújtó ősi bosszút,
a szomszédból átjön a fakopács,
átjön a fekete bársonyú rigófütty is,
a bogarak búnának a megtorlás elől,
a drótsövény hatszögletű kockáin keresztül
kíváncsiságból benéznek az árnyékok,
illemtudón visszahúzódnak aztán,
szitakötők cikáznak le-föl, szürcsölni sugarat,
a káposztalepkék forgalma sűrül áttekinthetetlenül,
méhek dongják körül a délelőtt határát,
Ómama kapál, virágot ültet, gyümölcsöt olt
mindennap,
a kertben szerda van
örökké.
A kertben
szerda van,
1981 [74-76.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44453
|
Márki Zoltán
A VERS EGY SZÓ VOLT
Mindent
a bőrömön próbáltam ki, főként
a hajnal szabadalmát,
a hűvös fényt.
Egybehordtam
a szénák, árnyak illatát a völgyben,
hogy meztelen
fürödjem.
Naphosszat
úsztam a sikamlós folyóban
a víz alatti sugarakkal
jóban.
Tegeződtem
a fölkapott szelekkel s a halakkal
és mindenféle
alakkal.
Vérereimben
a szokásos sejtek csak énekeltek,
nem is sejtve, hogy
lelkek.
Ajánlottam
magam csodáknak és hiteknek,
a vers egy szó volt:
szeretlek.
Esténként
vártalak a nyári konyhán csókkal
s halaszthatatlan
lecsókkal.
Az élet
értett hozzánk és magához –
honnan tudhattam, játék
és halálos?
A kertben szerda
van, 1981 [59-60.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44452
|
Márki Zoltán
AMIKOR AZ ANDALÚZ HOMOK…
„Szellemében több a latin,
ritmusaiban az arab.”
Apollinaire
Amikor
az andalúz homok,
a csodálatos, bársonyos tapintatú,
alkonytájt egy pillanat alatt
lilásra szikkadó, érintetlen
andalúz homok,
a mindig visszaálmodott
ezüst-szűz leánytest
fogadta el simogatását,
élni kezdett
a horpaszokba húzott angyalszárny,
lebegés, napforduló,
és egy nyolcéves fiúcska
magához kérte a világot,
amikor
egybeírt egek alatt
kérdőre vonta Barcelonában, Párizsban, Cannes-ban
az elmozdult pillanatot, a léptékre
fogalmazott boldogságot, az elmerült
harangszót,
a tények meg a dolgok riadalmát,
és most beszélj! – mondta,
a vonalak nyelvtanát tanítva
emberségre,
a labda előkerült a gömbölyű semmiből,
a lélek kiült a szemek ablakába,
a csók tűzbe borította a délutánt,
amikor
a mosolya kettévált
és egy galamb rebbent ki belőle,
az erdők birtokba vették a túlbuzgó
áprilist,
először vette igénybe az egek díjszabását,
szobahőmérsékleten tartott reményeitől
szabadulva
kalapjába tűzte a nap bokrétáját,
amikor
a tenger gyökérzetére, a menetkész felhőkre,
a hegyek kezdetére, az idők keresztfájára
szögezte
szívét,
a női színek
mind elérzékenyültek,
bevallották, hogy Murillo és Goya után Picasso,
emlékeztek: Van Gogh és Gauguin után Picasso,
fölsikoltottak: Mondrian, Kandinszkij után Picasso,
magukba szálltak: Picasso, Hartung és Picasso,
és féltek,
hogy ez a szerelem is véget ér.
Az andalúz partokon a hullámok hajba kapnak,
ki őrzi a gyermekkorból fennmaradt
csodálkozást,
ki méri érintésed súlyát
az érzékeny szelekben,
ó, Picasso, merre vagy,
hová került a fények évada
és hol van már a tavalyi homok?
A kertben szerda van, 1981 [41-42.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44451
|
Márki Zoltán
HULL, HULL A HÓ
Hull, hull a hó hajadra,
szállongva, szabadon,
hull a hó a szavakra,
elolvad ajkadon.
Hull a hó homlokodra,
suttogva, hallhatón,
hull, hull a hó arcodra,
sóhaj a sóhajon.
Hull, hull a hó válladra,
mindent betakarón
hull a hó alakodra,
illatosan, nagyon.
Hull a hó, rád szakadva
csillog föl, csillogóm,
hull, hull a hó, csókolva
csókol, ezüstbe von.
A kertben szerda
van, 1981 [28.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44450
|
Márki Zoltán
A LEVEGŐ MEGMŰVELÉSE
Verset szoktam írni,
ha tétován-kecsesen megindul
a hószállingózás,
kezdetét veszi
a bokrok fehér növekedése,
lábnyomok utazása,
kül- és belterjesen a levegő
megművelése
a délutánban,
s mintha a föld világítana
holdnak, csillagnak, égnek,
három műszakban építkezik
a fény,
a tárgyak közélete megélénkül,
jártunkban-keltünkben illatokba
ütközünk,
reggel van
bennünk mindig,
mert semmi sem tud úgy kibontakozni
önmagából,
mint a hó.
A kertben szerda
van, 1981 [27.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44449
|
Márki Zoltán
A FÉNY EGY KÖNNYET EJT
Délelőtt történik minden,
az ég, a föld, a fák,
előkerül az ősz,
szétosztja magát.
Délelőtt történik minden,
a hang, a lent, a fönt,
a szélnek eszébe jutok,
elhullámlik a csönd.
A füvek megkeresnek,
kristályosul a víz,
a lankadt eső elakad,
megérkezel te is.
A fény egy könnyet ejt
szemedre, gyönyörűm,
s megkezdődik és nincs tovább
az idő gyönyörűn.
A kertben szerda
van, 1981 [25.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44448
|
Márki Zoltán
SOROK AZ ŐSZRŐL
Milyen szép ez a reggel
bennem,
benned,
napvilágra kerül
a harmat,
fél-lila, fél-kék, fél-rőt,
fél-árnyék, fél-fény,
hamvas horpadás,
suttogás a fákon,
s az ég
fél a végtelentől,
riad végzetére a levél,
roskad önmagába a fű.
Ó, könnyed visszatarthatatlanság,
térdre kényszerített szél,
vezeklő illatok,
süppeteg ösvény,
mely emberére akad,
midőn
elfordulnak a síkok hirtelen,
s magával ránt a rozsdás csönd.
Mégis:
mily szép ez a reggel,
mindent tudunk róla s magunkról,
itt születik előttünk,
elhal pillánkon,
hunyd le a szemed,
örökké
megmarad.
A kertben szerda
van, 1981 [24.] |
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|