Valójában minden érdekelne, ami a varjú indiánokkal kapcsolatos. P.C. mellett érdekelne még Medicine Crow, Pretty Eagle, Does Everything, Feketeláb ,,munkássága" is, valamint hogy ki melyik csoportba tartozott(ugyebár a varjaknak két fő csoportja volt: hegyi és folyami), melyikük volt a legfőbb főnök (ha volt ilyen), milyen volt köztük a viszony, stb. Valamint hogy 1876 után milyen volt a törzs viszonya a fehérekkel, nem volt - e valami nézeteltérés, próbálták - e az ő rezervátumukat is csökkenteni, stb.
Egyszóval minden érdekelne.
A Joseph főnököt meg jól elcsesztem, mert nem is hasonlít rá. A haj meg a nyakláncok megtévesztettek, és gyorsan rávágtam.
Egyébként én is a magyar megnevezések híve vagyok, de a Plenty Coupst többször hallottam, a Sok Merész Tett - verzióval pedig csak Tibb honlapján találkoztam. A többi fent említett úr nevét még nem hallottam magyar fordításban, és fogalmam sincs, hogy pl Medicine Crow nevét hogyan kell fordítani. Does Everything neve viszont igen érdekes, én úgy fordítanám: Mindent Megtett. Persze, nem biztos, hogy ez így pontos.
Egyébként én speciel azért nem fordítom le az angol indián neveket, mert gyakran ahány fordító, annyiféle variáció van. Jó, mondjuk Ülő Bika és Vörös Felhő esetében nincs vita, de Crazy Horse-ra elég sok változatot olvastam.
Mondjuk, gyakran már az angolok is félrefordították a neveket. Pl. állítólag Man-Afraid-of-his-Horse sem egészen azt jelenti, amit az eredeti és aztán még erre az angol változatra is születtek magyar ötletek.
Persze, maradhatna az eredeti lakota is, de azt meg nem tudom megjegyezni (és annak is több angolosan leírt változata létezik).
Ha ez a P. C. Plenty Coups-ot jelent és nem Personal Computert, akkor helyes:-)))
Én egyébként jobban szeretem lefordítani magyarra a lefordítható indián neveket.
Ezért szoktam inkább Ülő Bikát írni Sitting Bull, Őrült vagy Szilaj Lovat Crazy Horse és Sok Merész Tettet Plenty Coups helyett...
Szerintem ezeknek a síksági indián neveknek akkor van igazán varázsuk, ha lefordítod magyarra őket.
Azt pl. tudtátok, hogya nez-perce Chief Joseph főnök eredeti neve Heinmoot-Tooyalakekt volt?
Ezt persze a rövid nevekhez szocializálódott angolszászok képtelenek voltak még megjegyezni is, nemhogy kiejteni, ezért az irodalomban szinte mindenütt csak Chief Joseph-ként szerepel.
Pedig a Heinmoot-Tooyalakekt valami olyasmit jelent, hogy 'hegyorom fölött gomolygó hóvihar'...
Azért lehet, hogy van aki arra gondol, hogy ilyen társaságok ellenében egy kicsit meg kell erősítenem a dolgot :)
Ez egy 86-os sorozat, szerintem jól látható, hogy "Taza" is ennek a része. Szóval vagy nem halt meg 76-ban, vagy nem ő van a képen, hanem tényleg No-Tschi. Gondolom, hogy az Arizonai Történeti Társaság ezt már kicsivel hamarabb tudta, mint én, csak annyira nem fontos nekik ezt az információt menedzselni :)
No-talq - a kedvenc hippi csirikavám
Hogy a kérdésre is feleljek: nem láttam még Tazáról más képet. Valószínűnek tartom, hogy tényleg nincs.
Ez szép nyomozómunka volt! Ezek szerint elképzelhető, hogy Tazáról, akárcsak az apjáról, nem is készült fénykép? A Sweeney féle Cochise könyvben ugyanez a kép látható a főnök idősebbik fiáról (az Arizonai Történeti Társaság szíves hozzájárulásával), de ő ezek szerint nem is Taza, hanem No-Tshi. Hol van hát Taza?
Emlékszel a képünkre? Azt hiszem, tudom, ki van rajta. De nem várom el, hogy elhidd elsőre :) George Noche, (néha Naiche), Crook scout-ja, majd hadifogoly,aki később az apacs reformátusok közt is prominens volt. Ez eddig nem lenne hihetetlen, de találtam róla több képet a SIRIS anyagban:
1886-ban készült ez a kép, jól látszik rajta a NO-TSHI felirat. (Valami köze lehetett Winnetou húgához :)
De nem csak ezt találtam róla, hanem egy sokkal megdöbbentőbbet is :
George NO-TSHI (Noche) 1886. A név hasonlósága azt is megmagyarázza, hogyan keverhették össze Naichéval. De hogy Taza hogy lett belőle, az egyelőre rejtély.
Emlékműve is van :)
Úgyhogy igazad volt, hogy a fenti kép nem lehet Taza. :)
Ami engem illet, a "Red Cloud War"-t én nem is 1866-tól, hanem 1 évvel korábbról eredeztetem, amikor a Sand Creek-i mészárlást követően, 1865 elején elkezdődött a lakota-cheyenne bosszúhadjárat (Julesburg, Platte Bridge stb.) Hiszen ugyanazok voltak a résztvevők (oglalák, minneconjouk, cheyennek, arapahók) és a vezetők (Red Clod, Crazy Horse, Dull Knife, Little Wolf) is.
1865 nyarán a törzsek északra vonultak és ott már akkor megindultak a harcok a földjükre behatoló Connor tábornok ill. Cole és Walker ezredesek csapatai ellen. Az, hogy erődöket csak 1866-ban kezdtek építeni, részletkérdés.
Az 1865-ös hadjárat az USA kudarcával végződött. 1 évvel később Carrington felépíttette ugyan az erődöket, de a kezdeményezés kicsúszott a kezéből, amikor 1866 decemberében Fetterman kapitány és közel 100 embere elesett a tisztről elnevezett csatában. (A katonai helyőrségek - így a Phil Kearney erőd állománya is - általában 3 részből állt: 1/3 pihent, 1/3 szolgálatban volt, 1/3 gyakorlatozott, dolgozott /pl. fát vágott, erődöt épített/, járőrözött, akciókat hajtott végre. Ez az utóbbi 1/3 /vagy legalábbi nagy része/ veszett oda, tehát támadó hadműveleteket abból az erődből már nem lehetett kezdeményezni.)
1866-67 telére éppen csak annyi katona maradt a 3 erődben (Reno-, Smith-, Kearney-), hogy a blokád ideje alatt elláthassák az őrszolgálatot (ezt a kemény tél még jobban megnehezítette, mint az indián támadások), de arra semmi reményük nem volt, hogy bármiféle akciót kezdeményezzenek. Tavasszal érkezett meg a váltás és az utánpótlás (benne az új sorozatlövő fegyverek) és 1867 nyarán volt a Szekérvár- ill. a Kaszáló-csata, amikor a lakoták és a cheyenne-k már annyira felbátorodtak, hogy az erődöket akarták felszámolni. Ez ugyan nem sikerült, de ettől még a US Army semmivel nem került előnyösebb helyzetbe, mint korábban. Patthelyzet alakult ki: a hadsereg nem mert támadó hadműveletekbe kezdeni a korábbi 2 év kudarcai után, de az indiánok sem tudták lerombolni az erődöket. Végül az döntött, hogy a harcosok dél felé indultak és a katonák helyett a vasutat kezdték támadni. Ezért döntött úgy Sherman, hogy a béke a Union Pacific vonalán többet ér, mint 3 erőd a Bozeman Road mentén. Különösen, hogy ha nagyon kellett, akkor Montanába eljuthattak a Missourin hajózva is. Így is több, mint 1 évig tartott, amíg elhatározták magukat és feladták az erődöket.
Ez volt az egyetlen háború, amit az Egyesült Államok elveszített az őslakosok ellen. Az 1868-as Fort Laramie-egyezményben kötöttek békét, ez - pontosabban az abban kijelölt lakota-cheyenne rezervátum és vadászterület - képezi egyébként a jogi alapját a decemberben benyújtott területi követeléseknek.
Mind a Szekérbarikádharc, mind a Szénakaszálóharc köré az amerikai elbeszélők valóságos "hőskölteményeket" költöttek, ezáltal ez a két ütközet valósággal alapja lett annak a filmekből, könyvekből is jól ismert amerikai klisének, hogy " egy maroknyi hős amerikai szétver egy nagy banda ellenséges indiánt".
A valóságban, bár a támadó őslakókat valóban mindkét ütközetben visszaverték, de az ellenállásukat nem tudták megtörni.
Sőt a lakoták és északi csejenn szövetségeseik egészen a következő év őszéig gyakorlatilag blokád alatt tartották a Bozeman Trailt, amely Fort Laramieből vezetett a montanai aranymezőkre.
A Bozemanen az indián támadás veszélye miatt gyakorlatilag csak erős katonai kísérettel lehetett közlekedni.
Az érintett három katonai erőd személyzete is sokat szenvedett a hiányos utánpótlás miatt, a rossz élelmezés miatt sok katona meghalt skorbutban.
A két ütközet tehát lényegében - katonai szaknyelven fogalmazva - amerikai taktikai győzelmet hozott ugyan, de ebből az US Army nem tudott stratégiai előnyt kovácsolni...
Korábban megígértem, hogy "pár szót" még írok Naiche festményeinek jelentőségéről, és nem is ússzátok meg :)
Számunkra egyszerű dolognak tűnhet az a gyerekrajz-szerű ábrázolási mód, ami a korabeli indián rajzolók keze alól kikerült, és általában mosolyogni szokás rajtuk. De hogy mennyire nincs igazunk ebben, azt Jung tapasztalatával szeretném érzékeltetni: "Bennszülött vadászoknak - akiknek olyan éles volt a szemük, mint a karvalyé - kezébe adtam egy olyan képesújságot, amelyben nálunk minden gyermek azonnal felismerte volna az emberi alakokat. Az én vadászaim viszont egyre csak forgatták a képeket, míg végre az egyikük a kontúrokat ujjaival követve egyszerre csak felkiáltott: "Ezek fehér emberek" - és ezt a teljesítményt a többiek nagy felfedezésként ünnepelték." Olyasmi ez is, amit tanulni kell.
Az apacsok által használt hagyományos ábrázolásmód koncentrikusan elhelyezkedő szimbólumokat jelentett, ahogy ez az itt látható ábrán megfigyelhető. Naiche korai képei is így helyezkedtek el, ezáltal a szereplők egy része fejjel lefelé került. (Ez az ábra is Griffin-Pierce könyvéből való, de nem Naiche képéről készült.) Az évek során egyre fejlesztette a technikát, fényképek és fehér festők munkáinak megfigyelésével.
Megtanulta a nyugati ábrázolásmód sok jellemzőjét, a hármas perspektíva használatát, a tér mélységének érzékeltetését és a fedésben lévő testek ábrázolását. A legfontosabb ebben talán az, hogy miért csinálta mindezt... Trudy Griffin-Pierce egy egész könyvet bírt írni róla, és csak pár métert szeretnék.:)
Közismert dolog, hogy mennyire megviselte a harcosokat a rabság, hogy nem tudták eltartani magukat és családjukat, és nyilván az akcióéhség szerepét sem hanyagolhatjuk el. Egy visszaemlékezés szerint már Floridában is látták őt rajzolni,
míg a többiek körülállták és nézték. Azt nem tudni, hogy mit rajzolt, de nyilvánvaló volt, hogy önmaga és társai szórakoztatása, lekötése volt a célja az elkeserítő körülmények között. Ez a tevékenység a későbbiekben is sok örömöt adott neki, egyrészt rendszeresen kimenekülhetett a kétségbeejtő jelenből a múlt legszebb emlékei közé, másrészt pedig kirajzolhatta magából az indulatait. Tehetetlenségének érzését csökkentette, hogy mégiscsak tesz valamit, pusztuló népét, elveszett életüket őrzi "festett imádságaival". Az, hogy le tudott mondani az erőszakról, nagyrészt annak tudható be, hogy sikerült más tevékenységekben feloldódnia. Sokan a szerencsejátékban találták meg ezt az egérutat, ami azért egy más minőség. Csíkszentmihályi autotelikus személyiségnek nevezi azokat, akik egy maguk által választott önjutalmazó tevékenység folyamatos fejlesztésével az unalom és a szorongás közti sávban tudják tartani az élményt, ebből merítve erőt a nehézségek elviseléséhez. Ilyen összefüggések alapján gondolom azt én is, amit kortársai közül is sokan, hogy Naiche lelke mélyén egy kreatív művész volt.
Megpróbáltam elképzelni, hogy mekkora belső feszültséget okozhatott számára öröklött társadalmi és nyakába szakadt "történelmi" szerepe. Geronimo árnyékában töltött éveit figyelembe véve nem lett volna meglepő, ha a hedonizmusra is erősen hajló ifjú a bajban végleg vereséget szenvedett volna az alkohol, a szerencsejáték és hasonló szabadidős tevékenységek mellékhatásai következtében. De éppen ellenkezőleg, egy felfelé tartó útra lépett.
Több gyenge minőségű utánzatot nem akarok feltenni a festményeiről, mert biztos vagyok benne, hogy az eredeti munkák igényesebbek. Szeretném helyette megmutatni azt, hogy hogyan változott az aláírása. Ez egy 86-ban készült fénykép, NATCHEZ néven volt ismert akkoriban.
1906-1909 közötti ez a könyv, amit aztán Geronimo, Asa Daklugie és Christian Naiche is szignált. Asa (Whoa fia) már az új, írástudó nemzedék képviselője volt, de Naiche nem. Sok gyakorlásba kerülhetett, míg ezt így megtanulta. Fontos lehetett számára, hogy ne tartsák vadembernek, aki még a nevét se tudja leírni. De ezzel együtt is nagyon jól jellemzi őt, azt a céltudatos kitartását, amivel a számára idegen kultúrában meg akarta értetni magát, népét és őseinek emberségét, megtanulva a fehérek szokásait, képi nyelvét és gondolkodásmódját.
Ez egy csejenn család képe. Más képeken látszik, hogy több asszony és még több gyerek tartozott ehhez a családhoz. Remélem, látszik, hogy a "kasban" is vannak néhányan. Ez a kép nem kapcsolódik szorosan a történethez, csak azért tettem fel, mert talán segít más megvilágításba helyezni a dolgokat.
Leszögezem, hogy én is borzalmasnak találom, és nyilván senkire nem vet jó fényt egy ilyen történet, vagyis nem akarok ellentmondani annak, amit írtál. Mondjuk inkább, hogy ki akarom terjeszteni.
Szeretnék ebből a képből kiindulni. Ha egy ilyen családot bárki bármikor megtámadott - fehérek vagy indiánok - nagy eséllyel egy vagy több állapotos vagy szoptató asszony is áldozatul esett. Másrészt a nők "legszebb" éveik jelentős részében a két állapot valamelyikében voltak. Ha asszonyok bármilyen típusú bántalmazásáról olvasunk bárki részéről, ezt mindenképp bele kell érteni. Szerintem ne fogjuk ezt fel varjú specialitásként...
(Ha idős asszonyok vagy gyereklányok lemészárlásáról lenne szó, az sem lenne sokkal vigasztalóbb.)
Ajánlom figyelmetekbe az alábbi könyvet, mely varjú szemszögből mutatja be a két nép viszonyát. Csinos Pajzs :"Most már nem gyűlölök senkit. Még a lakotákat sem." Csinos Pajzs férje egyébként ott volt Custer oldalán a Little Bighorn-nál, erről is van néhány érdekes, bár kétes hitelességű visszaemlékezés a könyvben. (A varjú felderítő szerint Custer nem fenn a dombon, hanem odalent a folyónál halt meg.)
Ez is az amerikai legendárium része, mint a vesztes csaták: Alamo, Pearl Harbor vagy Little Big Horn. "Vereséget szenvedtünk, de mi vagyunk az erkölcsi győztesek, ezerszámra pusztult az ellen..." :-)
A Wagonbox-fightról nekem valami olyamsi rémlik, hogy azt olvastam, hogy 15-20 sziú halottat találtak utána a csatatéren, persze, akit tudtak, azt nyilván hazavitték a társak. Mindenesetre még az sem kizárt, hogy a 60 is magasabb szám, mint a valóság. A prériindiánok nem nagyon szokták erőltetni a harcot, ha túl nagyok a veszteségeik.
De a Beecher-sziget és a Hayfield-fight esetében is eltúlozták az indiánok veszteségeit.
Felteszem, ez nem csak azért volt, mert így jobban hangzott, hanem azért is, mert egyrészt, egy lovasrohamban az is lehullott a lováról, aki alól a lovat lőtték ki, de ő még attól életben maradhatott, másrészt a "halálos sebesültek" egy része azért felépült. Kizártnak tartom, hogy a harc hevében, miközben száll a por, füst, dolgozik az adrenalin és a rémület, van, aki viszonylag pontosan meg tudja becsülni egy gyorsan mozgó ellenfél veszteségeit.
Őszintén szólva nekem az 1863-64-es Sibley és Sully tábornok vezette hadjáratok indián áldozatai is túlzásnak tűnnek, de az lehetett annak is a következménye, hogy akkor még újdonságszámba ment a fehérek harcmodorameg persze a tűzerő is meglepő lehetett.
A Dee Brown-könyvben is meg vagyon említve a Szekérbarikád-harc (Waggonbox Fight) leírásánál, hogy egy szemtanú 1.137 elesett sziú harcosra emlékezett vissza!
Hogy ez a szám hogy jött ki neki, talán megszámolta????
Mellesleg a valóságban a támadó oglala harcosok összesen nem voltak ezren (úgy 800-900 körül lehettek), a valóban súlyos veszteségeik pedig mintegy hatvan halottra és sok sebesültre rúgtak.
Ez a csata volt a Fetterman-mészárlás (Fetterman Massacre) mögött Vörös Felhő háborújának (Red Cloud's War) második legvéresebb csatája.
Köszönöm. 
Hogy a kérdésre is feleljek: nem láttam még Tazáról más képet. Valószínűnek tartom, hogy tényleg nincs. 
és Chatto
Szia Tibb!
1886-ban készült ez a kép, jól látszik rajta a NO-TSHI felirat. (Valami köze lehetett Winnetou húgához :) 
George NO-TSHI (Noche) 1886. A név hasonlósága azt is megmagyarázza, hogyan keverhették össze Naichéval. De hogy Taza hogy lett belőle, az egyelőre rejtély. 
Emlékműve is van :)
Úgyhogy igazad volt, hogy a fenti kép nem lehet Taza. :)
Megtanulta a nyugati ábrázolásmód sok jellemzőjét, a hármas perspektíva használatát, a tér mélységének érzékeltetését és a fedésben lévő testek ábrázolását. A legfontosabb ebben talán az, hogy miért csinálta mindezt... Trudy Griffin-Pierce egy egész könyvet bírt írni róla, és csak pár métert szeretnék.:) 
míg a többiek körülállták és nézték. Azt nem tudni, hogy mit rajzolt, de nyilvánvaló volt, hogy önmaga és társai szórakoztatása, lekötése volt a célja az elkeserítő körülmények között. Ez a tevékenység a későbbiekben is sok örömöt adott neki, egyrészt rendszeresen kimenekülhetett a kétségbeejtő jelenből a múlt legszebb emlékei közé, másrészt pedig kirajzolhatta magából az indulatait. Tehetetlenségének érzését csökkentette, hogy mégiscsak tesz valamit, pusztuló népét, elveszett életüket őrzi "festett imádságaival". Az, hogy le tudott mondani az erőszakról, nagyrészt annak tudható be, hogy sikerült más tevékenységekben feloldódnia. Sokan a szerencsejátékban találták meg ezt az egérutat, ami azért egy más minőség. Csíkszentmihályi autotelikus személyiségnek nevezi azokat, akik egy maguk által választott önjutalmazó tevékenység folyamatos fejlesztésével az unalom és a szorongás közti sávban tudják tartani az élményt, ebből merítve erőt a nehézségek elviseléséhez. Ilyen összefüggések alapján gondolom azt én is, amit kortársai közül is sokan, hogy Naiche lelke mélyén egy kreatív művész volt.
Több gyenge minőségű utánzatot nem akarok feltenni a festményeiről, mert biztos vagyok benne, hogy az eredeti munkák igényesebbek. Szeretném helyette megmutatni azt, hogy hogyan változott az aláírása. Ez egy 86-ban készült fénykép, NATCHEZ néven volt ismert akkoriban. 
1906-1909 közötti ez a könyv, amit aztán Geronimo, Asa Daklugie és Christian Naiche is szignált. Asa (Whoa fia) már az új, írástudó nemzedék képviselője volt, de Naiche nem. Sok gyakorlásba kerülhetett, míg ezt így megtanulta. Fontos lehetett számára, hogy ne tartsák vadembernek, aki még a nevét se tudja leírni. De ezzel együtt is nagyon jól jellemzi őt, azt a céltudatos kitartását, amivel a számára idegen kultúrában meg akarta értetni magát, népét és őseinek emberségét, megtanulva a fehérek szokásait, képi nyelvét és gondolkodásmódját. 
Ez egy csejenn család képe. Más képeken látszik, hogy több asszony és még több gyerek tartozott ehhez a családhoz. Remélem, látszik, hogy a "kasban" is vannak néhányan. Ez a kép nem kapcsolódik szorosan a történethez, csak azért tettem fel, mert talán segít más megvilágításba helyezni a dolgokat. 