Utánanéztem, ő Skidi, apacs kisfőnök volt, ez a kép 1901-ben készült. Gater pedig más források szerint Mr. Gates, de többet nem tudok. Szerettem volna rehabilitálni, ha már itt mulattam a kárára. Hát nem tudom, mennyire sikerült ...
Ez egy játék lenne, ha volnának bátor olvtársak :) Nem műveltségi vetélkedő, mert nehezen kivehető képeket válogattam össze, amikből kevés konkrétum szűrhető le, én sem tudnám a választ, úgyhogy kockázat nélkül tippelhet bárki bármire.
Az öt kép közül három észak-amerikai, egy dél-amerikai, és a kakukktojás valami egészen más. A kérdés az, hogy melyik kép off itt, és hová helyezhető.
Én sem tudom, hogy kik, de még a nevük is képregénybe való. Nekem mondjuk Hosszú Davy és a barátja jutott eszembe, de más megközelítésben a te hasonlatod pontosabb :)
Elnézést a hosszú ó-s Korea miatt, Twiss ártatlan benne :) Valamiért úgy gondoltam, hogy úgy a jó, nincs mentségem. Ha már szóba kerül, a többi ékezet, vessző, egybekülön stb. hibák miatt szintén, a jövőre nézve is. Kicsit beszélni magyar :(
1994-ben, egy nemzetközi imaközösségben Szöulban, Dél-Kóreában szemtanúja voltam a különböző nemzetiségű csoportok közti megbékélés félelmetes erejének. Egy amerikai anglo testvér, Tom White állt mellém egy több, mint háromszáz keresztény vezetőből álló közönség előtt, akik a világ 43 országából érkeztek. Kérte, hogy bocsássak meg neki az igazságtalanságokért, amit a fehér emberek törvényesítettek Amerika őslakosai ellen. Megbocsátottam neki, én pedig bocsánatát kértem a keserűség, harag és gyűlölet miatt, amit a népünkből sokan éreztek a fehér emberekkel szemben. Ez az eset a megbékélés lavináját indította el a következő napokban, és örökre megváltoztatta az életemet.
A következő reggelen egy japán testvér kérte a filippínó, kóreai, kínai, maláj, tajvani és indonéz résztvevőket, bocsássák meg Japán bűneit, a kegyetlenséget és a rombolást, amit a második világháborúban követett el velük szemben. Egy hatodik generációs dél-afrikai asszony kérte fekete testvéreit, bocsássanak meg Dél-Afrikának az apartheid bűneiért. És akkor elkezdte megmosni az egyik férfi lábát.
Egy afrikai fekete testvér megkérte amerikai fekete testvéreit, jöjjenek fel a színpadra. Bocsánatukat kérte a sok afrikai törzsi vezető - saját nagyszüleik és őseik - számára, akik eladták törzsük tagjait és gyermekeiket rabszolgának.
Ahogy átéltem a megbékélés jeleneteit, Isten jelenlétének érzése borított el, és szégyen és gátlások nélkül zokogni kezdtem az Úr előtt, a szívem hasadt meg a bűnbánat súlyától és az örömtől. Mindannyian sírtunk és boldogok voltunk, hogy részesei lettünk a Lélek hihetetlen működésének, ami bűnbánatot és megbékélést hoz. Jézus nem azt mondta, hogy mielőtt gyakorolni kezdünk egy igazságot, előbb intellektuálisan meg kell értenünk. Ő azt mondta: Tegyéket meg az én beszédemet. (János 14,23.) Úgy tapasztaltam, hogy a megértést a cselekvés hozza el, és nem fordítva.
A legnagyobb kihívás
Ahogy járom az országot, nagyon sokszor megkérdezik tőlem, mit gondolok a legnagyobb problémának a népem között. Az alkoholizmust? A fiatalok öngyilkosságát? A munkanélküliséget? A szerencsejátékot?
Hiszem, hogy a legnagyobb akadály, amivel az őslakosoknak szembe kell nézni, az a feloldatlan harag, gyanakvás, gyűlölet és keserűség a szívünkben az euro-amerikaiak iránt, ami az évszázados jogfosztottság és elnyomás következménye. Nem csak arra a típusú elnyomásra gondolok, amit a "bűnös hitetlenek" követtek el, hanem különösképpen arra az igazságtalanságra és elutasításra, ami Isten családján, Jézus Krisztus közösségén belül történt az angló és őslakos testvérek között. Isten Igéje és a Szent Lélek arra hív minket, hogy bánjuk meg és rendezzük ezt a dolgot. Ez teljes bűnbánatot és helyreállítást jelent.
Remélem, hogy ez a hívás meghallgatásra talál a mi generációnkban, egy közös kiáltásban Atyánk felé, beismerve és megvallva bűneinket, keresve a megbocsátást és a megbékélést. Nekünk, őslakos népeknek engednünk kell, hogy a Szent Lélek segítsen eloszlatni engesztelhetetlenségünket, bizalmatlanságunkat és gyanakvásunkat fehér testvéreink iránt. De angló testvéreink bűnbánata és bocsánatkérése nélkül ez az én népem számára nehéz dolog.
Máté 5,23-24.: "Ha tehát áldozati ajándékodat az oltárhoz viszed, és ott eszedbe jut, hogy atyádfiának valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, menj el, békülj ki előbb atyádfiával, és csak azután térj vissza, s vidd fel ajándékodat."
Az idézet a One Church Many Tribes c. könyv 67. és 166. oldaláról való, a képek pedig a Wiconi nevű keresztény szervezet honlapjáról. A sárga ruhás táncos Richard, a negyedik képen pedig fia, Daniel látható. A képek a korábbi évek összejövetelein készültek.
Quanah Parker rég nem volt már, közben találtam kevésbé közismert képeket róla is. Erről nem tudom, hogy mennyire van retusálva, de nagyon szépek rajta Tonarcyval. De talán nem is a vonásaik, hanem az a köztük lévő viszony, ami számomra kiábrázolódik ezen a képen. Korábban már írtam róla, hogy legalább hét felesége volt QP-nak, és Tonarcy volt az utolsó. Nem született gyermeke, úgyhogy "főállásban" lehetett feleség, és nagyon sok képen látható, hogy az is volt, vagy még több is, valódi társ.
1894-es kép, komancs és kajova vezetők feleségeikkel. Valódi "nagyasszony" szerepben uralja ezt a képet :) Nem olvastam még részletesebb írást az ő szerepéről, de az összhatás alapján feltételezem, hogy a férje megosztotta vele a problémáit is, nem csak a háztartás irányítása volt a dolga, hanem olyan bizalmas személy lehetett, akinek véleménye volt. Azt nem tudom, hogy jól főzött-e, mindenesetre úgy tűnik, hogy gondoskodott az ura megfelelő étkezéséről :)
A "leggazdagabb indián" háza 1894-ben. Mintha hiányoznának róla a csillagok... 20-22 szoba volt benne, de olvastam már olyat, hogy egy tipiben aludt a ház mögött. Fogalmam sincs, hogy igaz-e, legenda is lehet. Valószínűbb az a verzió, hogy nagyon keveset tartózkodott otthon, a "birodalom" és a vagyon a hatalom működtetésének a bázisa volt. A hagyományos komancs hatalmi struktúrában a vezetők folyamatos ajándékozással biztosították a hierarchiát, ami őt is kötelezte. Mivel erős ellenzéke volt, ez nagy terhet jelentett, még hitelt is vett fel, ha nem csal az emlékezetem. Úgyhogy azért relatív gazdagság volt ez is.
Fort Pickens. Balról jobbra: Geronimo, Naiche és Chihuahua. Egy olasz fiú tette fel a netre az előzőekben mutatott olasz nyelvű rajzzal együtt. Érdekessége, hogy ketten festett arccal pózolnak rajta, más ilyen képet nem ismerek. Ami nem látszik a képen, arról Naiche évekkel később beszélt: amikor megadta magát és Miles-szal kezet fogott, elhatározta, hogy megpróbál úgy élni, mint a fehérek, az ő lábukkal járni, az ő fejükkel gondolkodni, az ő ételüket enni. Tudta-e Miles, mit jelentett ez a kézfogás? Számára jelentett valamit? Nem gondolom, mert akkor talán mindent megtett volna, hogy teljesüljenek azok az ígéretek, amikre kezet adott. De abban a kézfogásban csak egy ember volt jelen.
Van egy "kapujáték" nevű közösségi játék, amikor a körben álló, egymás kezét fogó játékosok titokban megegyeznek, hogy hol van közöttük a "kapu", ahol a kör közepére állított foglyot ellenállás nélkül kiengedik. Ha máshol próbálkozik, visszatartják. A két "kapufa" játékos feladata, hogy nyílt tekintetével jelezze a kapu helyét, a fogolyé pedig az, hogy a lezárt és elutasító arcok közt felfedezze azt a kettőt. Tanulságos és érdekes játék, és erről a képről jutott eszembe. Nagyon kevés olyan kép készült róla, ahol nincs lezárva a tekintete, és ez talán a legérdekesebb mind közül. Életkora alapján 94-98 közt készülhetett ez a kép, az oklahomai évek elején, amik egy kicsit az alabamai pokolból való szabadulás optimizmusában teltek. A felcsillanó remény időszaka: talán mégis meg lehet még igazítani ezt a félresiklott történetet, talán mégis lehet még méltósággal és egyenlőként élni a fehérek világában... Nem lehetett.
Tudom, hogy sokan ma is csak annyit látnak, hogy Naiche egy piperkőc volt, aki szeretett öltözködni, szerette a szép ruhákat, az egyenruhát, az arany óraláncot, és szeretett kitűnni a rongyos apacsok közül. Talán nem is vetné senki a szemére, ha sastoll fejdísszel, gyöngyös lábszárvédővel és mokaszinnal próbálkozott volna. De ez az "elvtelenség", amivel "behódolt" a fehér kultúrának, a mai napig emészthetetlen. Szeretnék idézni egy jegyzőkönyvből, ami 1918 márciusában készült a White Tail Business Committee alakuló ülésén, és a legutolsó idézet tőle, amit eddig olvastam. Asa beszédéhez szólt hozzá: "Asa a népe szabadságáért fáradozott... Le akart számolni azzal a gondolattal, hogy az apacsok felelősek a fehér telepesek haláláért. Én tettem! " Öreg emberként, megbékélve a fehérekkel, az indiánokkal, önmagával és Istennel, ezt mondta. Hogy mit tett saját kezével, mit döntéseivel és mit gyengeségével - talán már nem is lehet tudni. De valószínű, hogy azokban az években kevesen találták őt nevetségesnek. Elgondolkodtam, hogy mit jelentene számunkra egy kép, amin a varjú ellenségek máját falatozó John - már a megbékélés után - varjú nyakláncban és frizurával, "varjú testvérei" öltözékében lenne látható. Talán nem arra gondolnánk, hogy micsoda egy paprikajancsi.
Elveimet újra feladva mégiscsak felteszek egy teljes festmény-másolatot, legalább annyira sárba tiporva a rajzoló jogait, ahogy ő átgyalogolt Naiche emlékén több helyen is a könyvében. Főleg azért teszem fel, mert ha már ennyit írok róla, talán másnak sem árt tudni, hogy miről is beszélek. Másrészt pedig azért, mert meg akarom mutatni, hogy nem "árulta el" saját kultúráját, sőt inkább meg akarta mutatni, meg akarta értetni, meg akarta védeni az elmúlástól. Valódi fogoly volt ő szabadulása után is, a rasszizmus foglya, aki csak néha-néha találkozott nyílt tekintetekkel, megnyíló "kapukkal".
Csíkszentmihályival kezdtem a gondolatsort, és vele is zárom. Véleménye szerint a boldog élet titka, hogy egész életünket "áramlás-élménnyé" változtassuk, egy emelkedő pályán, melyet így ír le: "Először a pszichikai energia az organizmus szükségleteinek fedezésére szolgál, a pszichikai rend pedig egyenértékű az élvezettel. Ha valaki elérte ezt a szintet, akkor a közösség céljai felé fordulhat, és a csoport értékei lesznek számára jelentőséggel bíró dolgok - hazaszeretet, vallásosság, más emberek elfogadása és tisztelete alkotják ennek a belső rendnek a pilléreit. A dialektikus fejlődés következő lépése megint visszatéríti a figyelmet az egyénre: miután elsajátította azt az érzést, hogy egy nagyobb emberi rendszerhez tartozik, most újra érzi annak sürgetését, hogy megkeresse saját személyes lehetőségének határait. Ez már az önmegvalósítási kísérletekhez vezet, a különböző képességekkel, gondolatokkal és tanokkal való kísérletezéshez. Ebben a fázisban inkább az öröm, s nem a gyönyör a jutalom fő forrása. Mivel azonban ennek az állapotnak a velejárója a folytonos keresés, gyakran jár együtt életútválsággal, és egyre növekvő elkeseredett küzdelemmel az egyéni képességek behatároltsága ellen. Ettől a ponttól fogva az egyén készen áll az energia átcsoportosításának utolsó fázisára: miután tisztába jött azzal, hogy mi mindenre képes egyedül, és még inkább azzal, hogy mi mindenre nem, a végső cél beleolvad egy olyan rendszerbe, amely nagyobb, mint az adott személy: egy gondolatba, egy eszmébe, egy transzcendentális entitásba."
Naiche végigjárta a maga útját, ami sokkal több volt, mint egy kényszerű kulturális váltás. Az ő kereszténysége nem a második, hanem a negyedik szinten teljesedett ki. Amikor azt mondta: "az életem nem az enyém, az én életem Jézusé", nem az történt, amit sokan hinni szeretnének, hogy egy fogoly megtört fogvatartói nyomása alatt, hanem bekövetkezett az, amit a 21. század amerikai sztárpszichológusa az élet értelmének tart: "az Éntől való végső elfordulás, amely visszavisz a többi ember közé való beilleszkedés és az univerzális értékek elfogadása felé. Ebben a végső stádiumban a szélsőségesen individualizált személy készségesen hagyja, hogy érdekei beleolvadjanak egy nagyobb egészbe."
Naiche régen halott már, és az ő életének az üzenete már nem saját magáért szól, hanem azokért a foglyainkért, akiket mi nem engedünk ki megvetésünk börtönéből az emberi méltóság fényére, mert nem látjuk őket eléggé bölcsnek, jónak, erősnek, becsületesnek. Sőt még az is előfordulhat, hogy egyszerűen csak nem látjuk őket eléggé indiánnak.
Plenty Coups három híres mondását a történészek feljegyezték az utókor számára:
1) "Education is your most powerful weapon. With education, you are the white man's equal; without education, you are his victim, and so shall remain all your lives."
2)"The ground on which we stand is sacred ground. It is the blood of our ancestors."
3)"I hear the white men say there will be no more war. But this cannot be true. There will be other wars. Men have not changed, and whenever they quarrel they will fight, as they have always done."
Sok Merész Tett 1848-ban született a hegyi varjak egyik táborában a mai Montana állam középső részén.
Erre az időre a "hegyi emberek" klasszikus korszaka már véget ért, viszont a fehérek által behurcolt járványok kb. 2-2,5 ezer főre csökkentették a varjú törzs népességét.
Ezáltal a varjak relatív hátrányba kerültek fő ellenségeikkel, a lakota, csejenn és feketeláb törzsekkel szemben, akiket kevésbé sújtottak ezek a járványok.
Sok Merész Tett fiatal korában bátor harcosként tűnt ki, kedvenc fogása állítólag az volt, hogy farkasprémbe bújva beosont az ellenséges lakota, csejenn és feketeláb indiánok táborába.
Azt is feljegyezték róla, hogy jobban szerette a "bátrak botjával" (coup stick) megérinteni az ellenfeleit, mint megölni őket, mivel ez a varjak - és általában az északi és középső síksági népek - körében sokkal nagyobb dicsőségnek számított, mint az ellenfél életének kioltása.
1876-ban, 28 évesen került a hegyi varjak (Mountain Crow) élére.
Ez egy meglehetősen válságos időszak volt, hiszen az északi prériken tombolt a Nagy Sziú Háború (1876-1877), ezen felül megkezdődött a marhatenyésztők, aranyásók és más fehér telepesek Montanába való özönlése, majd 1880-ban megkezdődött a Northern Pacific Railroad vasút építése is.
Közben a hadsereg által is támogatott hivatásos bölényvadászok 1885-re lényegében kiirtották a bölényeket, a síkságok népeit pedig rezervátumokba kényszerítették.
Tehát minden afelé tendált, hogy a varjaknak gyökeresen életformát kellett váltaniuk, ha nem akartak kipusztulni.
Sok Merész Tett érdeme az volt, hogy - felismerve a kényszerítő körülményeket - népét is az életformaváltásra ösztönözte, ugyanakkor segítette a törzsi identitás megőrzését is.
A reménytelen háborúskodás helyett az amerikai kormánnyal és hadsereggel való együttműködés mellett döntött.
Népe szószólójaként több alkalommal is Washingtonba utazott, ahol ügyes diplomataként tűnt ki a kormány politikusaival való tárgyalásokon.
Bár Montanában voltak olyan politikai erők, amely a varjak áttelepítése mellett érveltek, Sok Merész Tettnek végül sikerült elérnie, hogy népe megtarthatta a Bighorn River mentén kijelölt rezervátuma nagy részét, miközben más törzseket teljesen áttelepítettek vagy földönfutóvá tettek.
1882. után a varjú rezervátum (Crow Indian Reservation) területéhez a kormányhivatalnokok lényegében nem nyúltak, így a varjak a létszámukhoz képest viszonlyag nagy kiterjedésű rezervátumot mondhatnak a magukénak mind a mai napig.
Az őslakosok képviseletében Sok Merész Tett vett részt Washingtonban az ismeretlen katona emlékművének felavatásán, ahol egy rövid varjú nyelvű beszédet mondott, majd az emlékműre helyezte sastollas fejdíszét és a "bátrak botját" (coup stick)
Sok Merész Tett 1932-ben, 84 éves korában hunyt el, máig a hegyi varjú nemzet legnagyobb vezetőjeként tartják számon.
nem igazán tudom az indián törzseket jókra és rosszakra felosztani, és megérteni se tudom, ha valaki - aki jártas a témában - mégis ezt teszi.
Így utólag ez talán kicsit erős volt, de nem volt bennem sértő szándék, és a megjegyzés nem is irányult konkrét személy ellen. Remélem, nem is vette magára senki. Igazából onnan indult ki az egész, hogy találkoztam az áruló - szóval a varjakkal és a paunikkal összefüggésben, és kicsit furcsának találtam. Nem tudom elítélni ezeket a törzseket a döntésükért, bár tény, hogy maguk alatt vágták a fát.
Tudom, ez a téma már lement, de gondoltam tisztázom.
Persze a legrosszabb az, amikor valaki jártasság nélkül minősít. Például egyszer egy barátommal beszélgettünk, és valahogy szóba kerültek az irokézek, mire ő rávágta, hogy ,,Azok voltak talán az összes közül a legveszettebbek!"
Valójában minden érdekelne, ami a varjú indiánokkal kapcsolatos. P.C. mellett érdekelne még Medicine Crow, Pretty Eagle, Does Everything, Feketeláb ,,munkássága" is, valamint hogy ki melyik csoportba tartozott(ugyebár a varjaknak két fő csoportja volt: hegyi és folyami), melyikük volt a legfőbb főnök (ha volt ilyen), milyen volt köztük a viszony, stb. Valamint hogy 1876 után milyen volt a törzs viszonya a fehérekkel, nem volt - e valami nézeteltérés, próbálták - e az ő rezervátumukat is csökkenteni, stb.
Egyszóval minden érdekelne.
A Joseph főnököt meg jól elcsesztem, mert nem is hasonlít rá. A haj meg a nyakláncok megtévesztettek, és gyorsan rávágtam.
Egyébként én is a magyar megnevezések híve vagyok, de a Plenty Coupst többször hallottam, a Sok Merész Tett - verzióval pedig csak Tibb honlapján találkoztam. A többi fent említett úr nevét még nem hallottam magyar fordításban, és fogalmam sincs, hogy pl Medicine Crow nevét hogyan kell fordítani. Does Everything neve viszont igen érdekes, én úgy fordítanám: Mindent Megtett. Persze, nem biztos, hogy ez így pontos.
Egyébként én speciel azért nem fordítom le az angol indián neveket, mert gyakran ahány fordító, annyiféle variáció van. Jó, mondjuk Ülő Bika és Vörös Felhő esetében nincs vita, de Crazy Horse-ra elég sok változatot olvastam.
Mondjuk, gyakran már az angolok is félrefordították a neveket. Pl. állítólag Man-Afraid-of-his-Horse sem egészen azt jelenti, amit az eredeti és aztán még erre az angol változatra is születtek magyar ötletek.
Persze, maradhatna az eredeti lakota is, de azt meg nem tudom megjegyezni (és annak is több angolosan leírt változata létezik).
Ha ez a P. C. Plenty Coups-ot jelent és nem Personal Computert, akkor helyes:-)))
Én egyébként jobban szeretem lefordítani magyarra a lefordítható indián neveket.
Ezért szoktam inkább Ülő Bikát írni Sitting Bull, Őrült vagy Szilaj Lovat Crazy Horse és Sok Merész Tettet Plenty Coups helyett...
Szerintem ezeknek a síksági indián neveknek akkor van igazán varázsuk, ha lefordítod magyarra őket.
Azt pl. tudtátok, hogya nez-perce Chief Joseph főnök eredeti neve Heinmoot-Tooyalakekt volt?
Ezt persze a rövid nevekhez szocializálódott angolszászok képtelenek voltak még megjegyezni is, nemhogy kiejteni, ezért az irodalomban szinte mindenütt csak Chief Joseph-ként szerepel.
Pedig a Heinmoot-Tooyalakekt valami olyasmit jelent, hogy 'hegyorom fölött gomolygó hóvihar'...
Utánanéztem, ő Skidi, apacs kisfőnök volt, ez a kép 1901-ben készült. Gater pedig más források szerint Mr. Gates, de többet nem tudok. Szerettem volna rehabilitálni, ha már itt mulattam a kárára. Hát nem tudom, mennyire sikerült ... 
Sziasztok!
Az öt kép közül három észak-amerikai, egy dél-amerikai, és a kakukktojás valami egészen más. A kérdés az, hogy melyik kép off itt, és hová helyezhető. 
Richard Twiss: Gyógyulás a népek számára
A következő reggelen egy japán testvér kérte a filippínó, kóreai, kínai, maláj, tajvani és indonéz résztvevőket, bocsássák meg Japán bűneit, a kegyetlenséget és a rombolást, amit a második világháborúban követett el velük szemben. Egy hatodik generációs dél-afrikai asszony kérte fekete testvéreit, bocsássanak meg Dél-Afrikának az apartheid bűneiért. És akkor elkezdte megmosni az egyik férfi lábát. 
Ahogy átéltem a megbékélés jeleneteit, Isten jelenlétének érzése borított el, és szégyen és gátlások nélkül zokogni kezdtem az Úr előtt, a szívem hasadt meg a bűnbánat súlyától és az örömtől. Mindannyian sírtunk és boldogok voltunk, hogy részesei lettünk a Lélek hihetetlen működésének, ami bűnbánatot és megbékélést hoz. Jézus nem azt mondta, hogy mielőtt gyakorolni kezdünk egy igazságot, előbb intellektuálisan meg kell értenünk. Ő azt mondta: Tegyéket meg az én beszédemet. (János 14,23.) Úgy tapasztaltam, hogy a megértést a cselekvés hozza el, és nem fordítva. 
Remélem, hogy ez a hívás meghallgatásra talál a mi generációnkban, egy közös kiáltásban Atyánk felé, beismerve és megvallva bűneinket, keresve a megbocsátást és a megbékélést. Nekünk, őslakos népeknek engednünk kell, hogy a Szent Lélek segítsen eloszlatni engesztelhetetlenségünket, bizalmatlanságunkat és gyanakvásunkat fehér testvéreink iránt. De angló testvéreink bűnbánata és bocsánatkérése nélkül ez az én népem számára nehéz dolog. 
Gater és Skidi
Azt hiszem, a csillag-ügy magyarázatra szorul. Ma így néz ki a ház, a csillagok még QP életében kerültek rá.
Quanah Parker rég nem volt már, közben találtam kevésbé közismert képeket róla is. Erről nem tudom, hogy mennyire van retusálva, de nagyon szépek rajta Tonarcyval. De talán nem is a vonásaik, hanem az a köztük lévő viszony, ami számomra kiábrázolódik ezen a képen. Korábban már írtam róla, hogy legalább hét felesége volt QP-nak, és Tonarcy volt az utolsó. Nem született gyermeke, úgyhogy "főállásban" lehetett feleség, és nagyon sok képen látható, hogy az is volt, vagy még több is, valódi társ. 
1894-es kép, komancs és kajova vezetők feleségeikkel. Valódi "nagyasszony" szerepben uralja ezt a képet :) Nem olvastam még részletesebb írást az ő szerepéről, de az összhatás alapján feltételezem, hogy a férje megosztotta vele a problémáit is, nem csak a háztartás irányítása volt a dolga, hanem olyan bizalmas személy lehetett, akinek véleménye volt. Azt nem tudom, hogy jól főzött-e, mindenesetre úgy tűnik, hogy gondoskodott az ura megfelelő étkezéséről :)
A "leggazdagabb indián" háza 1894-ben. Mintha hiányoznának róla a csillagok... 20-22 szoba volt benne, de olvastam már olyat, hogy egy tipiben aludt a ház mögött. Fogalmam sincs, hogy igaz-e, legenda is lehet. Valószínűbb az a verzió, hogy nagyon keveset tartózkodott otthon, a "birodalom" és a vagyon a hatalom működtetésének a bázisa volt. A hagyományos komancs hatalmi struktúrában a vezetők folyamatos ajándékozással biztosították a hierarchiát, ami őt is kötelezte. Mivel erős ellenzéke volt, ez nagy terhet jelentett, még hitelt is vett fel, ha nem csal az emlékezetem. Úgyhogy azért relatív gazdagság volt ez is.
Fort Pickens. Balról jobbra: Geronimo, Naiche és Chihuahua. Egy olasz fiú tette fel a netre az előzőekben mutatott olasz nyelvű rajzzal együtt. Érdekessége, hogy ketten festett arccal pózolnak rajta, más ilyen képet nem ismerek. Ami nem látszik a képen, arról Naiche évekkel később beszélt: amikor megadta magát és Miles-szal kezet fogott, elhatározta, hogy megpróbál úgy élni, mint a fehérek, az ő lábukkal járni, az ő fejükkel gondolkodni, az ő ételüket enni. Tudta-e Miles, mit jelentett ez a kézfogás? Számára jelentett valamit? Nem gondolom, mert akkor talán mindent megtett volna, hogy teljesüljenek azok az ígéretek, amikre kezet adott. De abban a kézfogásban csak egy ember volt jelen. 
Van egy "kapujáték" nevű közösségi játék, amikor a körben álló, egymás kezét fogó játékosok titokban megegyeznek, hogy hol van közöttük a "kapu", ahol a kör közepére állított foglyot ellenállás nélkül kiengedik. Ha máshol próbálkozik, visszatartják. A két "kapufa" játékos feladata, hogy nyílt tekintetével jelezze a kapu helyét, a fogolyé pedig az, hogy a lezárt és elutasító arcok közt felfedezze azt a kettőt. Tanulságos és érdekes játék, és erről a képről jutott eszembe. Nagyon kevés olyan kép készült róla, ahol nincs lezárva a tekintete, és ez talán a legérdekesebb mind közül. Életkora alapján 94-98 közt készülhetett ez a kép, az oklahomai évek elején, amik egy kicsit az alabamai pokolból való szabadulás optimizmusában teltek. A felcsillanó remény időszaka: talán mégis meg lehet még igazítani ezt a félresiklott történetet, talán mégis lehet még méltósággal és egyenlőként élni a fehérek világában... Nem lehetett.
Elveimet újra feladva mégiscsak felteszek egy teljes festmény-másolatot, legalább annyira sárba tiporva a rajzoló jogait, ahogy ő átgyalogolt Naiche emlékén több helyen is a könyvében. Főleg azért teszem fel, mert ha már ennyit írok róla, talán másnak sem árt tudni, hogy miről is beszélek. Másrészt pedig azért, mert meg akarom mutatni, hogy nem "árulta el" saját kultúráját, sőt inkább meg akarta mutatni, meg akarta értetni, meg akarta védeni az elmúlástól. Valódi fogoly volt ő szabadulása után is, a rasszizmus foglya, aki csak néha-néha találkozott nyílt tekintetekkel, megnyíló "kapukkal".
Chatto 1903-ban. 
Általában igaz, de van, akinek az angol neve is varázslatos. Ő Aha-Ta-Isy, vagyis Hot Coffee 1894-ből :)
