A zene mélyén ott rejlik a nevelés (Platon*: Az állam, III. könyv 10. és 12., IV. könyv 3. fej.)** Kr. e. 350 körül
(*Platon, a nagy görög bölcselő (Kr. e. 427-347). Dialógusai a bölcseleti irodalom első remekművei, az antik gondolkodás első rendszerbefoglalói. Tanítása az eszmék, az ideák elvén épül; szerinte földi életünk csak annyiban teljes, amennyiben az örök ideák harmóniája hatja át. Élete második felében, mindinkább eltávolodva a napi élet kérdéseitől, rendszert dolgozott ki az eszményi társadalomról, mely szigorú bölcseleti elvek szerint él és működik (Állam). **Régi muzsika kertje. Kétezer év irodalmából összeválogatta Szabolcsi Bence. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest 1957.)
Most már hát csak az énekek és dallamok különböző fajtái lennének hátra. Ugyan milyeneknek kell lenniök? A dal háromféle elemből áll: szövegből, dallamból és ritmusból. Bármennyi benne a szöveg, nem különbözik az éneknélküli szövegtől; ugyanúgy is adjuk elő. Dallam és ritmus pedig a szöveghez alkalmazkodik. Már most: gyászdalokra, siratókra, mint mondottuk, semmi szükségünk; de melyek hát a velük kapcsolatos dallamfajták?... A mixolyd, a syntonolyd s a hozzájuk hasonlók. Ezeket tehát mellőznünk kell; hiszen még asszonyok számára is használhatatlanok, nem szólva a férfiakról. Tudjuk: az iszákosság, elpuhultság és lomhaság semmiképp sem illik az őrtállókhoz. S hát melyek a puha és iváshoz való dallamfajták? Az ión meg a lyd, ezeket hívják puháknak. Fogod-e hát őket alkalmazni harcos férfiak számára? Nem, – de hátra van még a dór és a fríg dallamfaj. Mindenesetre hagyjuk meg azt a dallamfajtát, mely a hadban és kényszer alatt is helytálló, derék férfi hanghordozását adja vissza, – a férfiét, aki kudarc, sebesülés, halálveszély vagy más szerencsétlenség esetén is állhatatosan küzd végzete ellen; a másikat pedig a békés és önként vállalt mű munkálója számára, aki Istenhez könyörög vagy embertársát inti, esetleg egy embertársa unszolására figyel s aszerint cselekszik, amellett nem nagyravágyó, hanem bölcsen mértéktartó és megnyugszik az eredményben. Igen, hagyd csak meg ezt a két dallamfajtát, a kényszernek ellenszegülő s az önkéntesen vállaló, a szerencsétlen és a szerencsés, az önmegtartóztató és a vitéz férfi beszédmódját tükrözőket; ezek pedig épp azok, amelyeket említettem, a dór és a fríg hangfaj. De sokhúrú és sokhangzatú hangszerekre sem lesz szükségünk az énekekhez és dalokhoz. Nem táplálunk olyan mesterembereket, akik trigont, pektist s más effajta sokhúrú, sokhangzatú hangszereket gyártanak. Hát aulos-készítőket és auolos-fúvókat befogad-e az állam? Nem: hiszen épp az aulos hangsora a leggazdagabb, a többi valósággal azt utánozza. A lyra és kithara viszont megmarad és hasznos is az állam számára; a legeltető pásztorok számára meg a pánsíp, a syrinx is megteszi. Nem cselekszünk semmi újat, ha Apollont és az ő hangszereit fölébe helyezzük Marsyasnak és az ő hangszereinek... Így azután teljesen megtisztítottuk volna az államot, mely az imént oly elpuhultnak látszott. ... Nem a zenében rejlik-e a leghatásosabb nevelés? hiszen semmi sem hatol be oly mélyen a lélekbe, mint a ritmus és a dallam; megragadja, felékesíti és megnemesíti a lelket, ha az ember helyesen nevelkedett, – ha pedig nem, épp ellenkezőleg hat rá... Valóban: a zene mélyén ott rejlik a nevelés. ... Óvakodnunk kell attól, hogy a régi zenefajt megváltoztassuk, mert ez az egészet veszélyezteti; a zene formái seholsem változhatnak meg anélkül, hogy az állam legfontosabb törvényei is meg ne változnának.
"Kithara-"iskola". A múzsai képzésen belül a költészet oktatása mellett fontos szerepet játszott a zenetanítás is. Ez a kithara tanítójának, a kitharisztésznek a házában történt. (A kithara leginkább a mai hárfához hasonlatos húros hangszer.) A kitarajáték tanítása kezdetben minden elméleti oktatás nélkül pusztán bemutatással és utánzással történt. Később e hangszer kísérete mellett énekelték a lírikusok műveit. Tánctanítás (orkesztiké) is folyt a kitharisztész házában: a kardalokat énekelve és táncolva adták elő."
"A kitharisztésznél tanultakat nem valamiféle szakképzettség megszerzése céljából kellett elsajátítani, hanem az általános műveltség miatt, amint az önálló és szabad férfiúhoz illik - figyelmezteti Szókratész Hippokratészt a Prótagorasz című platóni dialógusban. A mű egy későbbi helyén pedig immár maga Prótagorasz mondja: Azután a szülők elküldik az iskolába a gyereket, és sokkal inkább azt kötik a tanítók lelkére, hogy a gyerekek jó magatartására viseljenek gondot, mint azt, hogy a betűvetésre meg a kithara-játékra... Mikor a gyermekek a betűket megtanulták, elébük teszik a padokra a legkitűnőbb költők alkotásait, hogy azokat olvassák és könyv nélkül megtanulják... Amikor megtanulnak kitharázni, más kitűnő költők műveit, a lírikusokéit tanítják a kithara-játékba foglalva.6"
6 Platón, Prótagorasz 312a, 325c-326a, Ritoók Zsigmond fordítása. Lásd még: Platón, Kritón 50d, Psz.-Platón, Kleitophón 407bc.
"Kithara a régi görögök legelőkelőbb hangszere, az Antik líra-fajták nemesebbik típusa, melynek részben mint lírikus dalok kísérőjének, részben mint szólóhangszernek nevezetes szerep jutott a görögök zenei gyakorlatában. Lapos, szélesnyakú hangszekrényén eredetileg 7 bél-vagy ínhúr futott végig; később a húrok számát fokozatosan 11-re emelték. Eredetét vsz. a keleti (egyiptomi, szír) líra-típusok között kell keresnünk; az európai görögökhöz hihetőleg Kis-Ázsiából került. Az énekét kitharával kísérő görög dalnok neve kitharodos, a szóló kithara-játékos neve kitharista volt. Kitharodia és kitharisztika párhuzamosan fejlődtek; a kitharódia megalapozójának Terpandert tekintik (Kr. e. 675 k.), ki valószínűleg az első, hosszú időn át zsinórmértékül szolgáló K.-kompozíciók (K.-nomosok) szerzője volt. Parosi Archilochos óta, általában a 7. század közepétől kezdve kialakul a szabadabb kíséret heterofón irányában fejlődő játékmódja; a virtuóz, plektrum-nélküli szóló-kitharajáték a 6. században jelentkezik először. A görögök két jellegzetes húros hangszere közül a lyra általában a szórakozás, házi muzsikálás és zenetanulás instrumentuma, a K. a reprezentáló, nagy művészeté; külsejében díszesebb az előbbinél, játékmódja is komplikáltabb. A fennmaradt kevésszámú ógörög zenei dokumentum között K.-darab is akad (C. Sachs és Westphal-publikálta hypolyd hangszeres dallamot tekinti annak [Die Musik des Altertums 1924])."
Pythian Odes Pythian 1 IERÔNI AITNAIÔi ARMATI chrusea phorminx*, Apollônos kai ioplokamôn*+ sundikon Moisan kteanon*: tas akouei men basis*, aglaïas archa, peithontai d' aoidoi samasin, hagêsichorôn hopotan prooimiôn* ambolas teuchêis* elelizomena*. 5 kai ton aichmatan* keraunon sbennueis
Pythian 1 For Hieron of Aetna Chariot Race 470 B. C.
[1] Golden lyre, rightful joint possession of Apollo and the violet-haired Muses, to which the dance-step listens, the beginning of splendid festivity; and singers obey your notes, whenever, with your quivering strings, you prepare to strike up chorus-leading preludes. [5] You quench even the warlike thunderbolt of everlasting fire. And the eagle sleeps on the scepter of Zeus, relaxing his swift wings on either side, [7] the king of birds; and you pour down a dark mist over his curved head, a sweet seal on his eyelids.
"A fiziológiai megokolást a legkimerít bben a Musurgia universalis VII. könyve tárgyalja, amelyet Athanasius Kircher tett közzé Rómában 1650-ben (azaz egy évvel Descartes Traité des passions de l âme cím m vének megjelenése után). Kircher 1601-ben született Thüringiában, Paderbornban folytatta tanulmányait, ahol 1618-ban belépett a jezsuita rendbe, majd Kölnben, Koblenzban és Mainzban tanult logikát, fizikát, matematikát, teológiát és filozófiát. 1628-ban pappá szentelték, 1929-t l a würzburgi egyetem professzora volt, 1631-ben a svédek el l menekülnie kellett, majd 1633-tól Rómában élt, ahol el ször az ottani jezsuita kollégium tanára volt, kés bb pedig elismert univerzális tudósként szabad kutatásokkal és írással foglalkozott. M ve, a Musurgia universalis nagyszabású kísérlet arra, hogy korának teljes zenei tudását szisztematikusan összegy jtve bemutassa. Athanasius Kircher számára a zene matematikai tudomány, és alapvet en a numeri harmonici , a zenei számok és arányok felel sek az affektusok létrehozásáért, miközben zenei mozgásokként (motus harmonici) áttev dnek az életszellemekre (spiritus animales) és ezáltal bizonyos, a numeri harmonicinek megfelel lélekmozgásokat (motus animales) okoznak. Ennek hátterében az ógörög püthagoreus-platonikus eszme húzódik meg, amely szerint a hangzó zene (musica instrumentalis) számszer ségének köszönhet en tud befolyást gyakorolni az emberi lélekre, mivel a lelket mint harmonikus mikrokozmoszt (musica humanát) ugyanúgy egymással összhangban lev számok alkotják. Kircher azonban a lélek zenei befolyásolásának mikéntjét nagyív fiziológiai elmélettel is igyekszik megvilágítani, amelyen belül a szintén ógörög korból áthagyományozott orvostudomány, természetfilozófia és mágia keveréke játszik fontos szerepet. Szerepelnek itt humores (nedvek), vapores (párák), a cs höz hasonló idegek, az aer intrinseca (a bels leveg ), a spiritus animales (életszellemek) és a vis phantastica (képzel er ), az agy és a lélek (amelynek székhelye a tobozmirigy)."
"A hangnemek szerepét a barokkban szorosan össze kívánták kapcsolni a különböző affektusokkal. Ennek egyrészről az antikvitáshoz fűződő eszmetörténeti szerepe jelentős, amelynek során a Platónnál és Arisztotelésznél olvasható karakterizáló jelleget akarták a megfelelő modern keretekben érvényesíteni. A 17. század folyamán kikristályosodó dúr-moll tonalitás a hangnemek szerepét legalábbis annyiban körvonalazta, hogy a dúr a vidámsághoz, a moll a szomorúsághoz, illetve az ezekhez közel álló affektusokhoz, vagy affektusárnyalatokhoz kapcsolták. A racionalizmus számára elengedhetetlen volt az affektusok ilyen természetének értelmi felfejtése és definiálása. Az azonban, hogy a gyakorlatban ez mennyire volt érvényesíthető, már egyik másik problémát jelent. A hangnemkarakterisztikában lényeges elem az, hogy a hangnemek bizonnyal nem egyszerűen a dúr és a moll tonalitás puszta transzpozíciói, hiszen akkor valójában csupán két hangnem létezne. Hogy a kompozíció milyen hangnemben szól, radikálisan veti fel a kérdést, hogy a hangnemválasztások milyen meggondolásokon alapulnak.
A 18. században a legkorábbi és legnagyobb léptékű szisztematikus elmélet a hangnemek karakteréről Johann Matthesonnál jelenik meg, első értekezésében, az 1713-as Das neu-eröffnete Orchestre címűben. Mattheson kiindulási pontjában is természetes az antikvitás karakterelve, de számára a legfőbb kérdés az lesz, hogy a modern hangnemeket hogyan lehet megfeleltetni a régi modusokkal. Ebben a vonatkozásban nyilvánvaló, hogy Mattheson forrása Athanasius Kircher volt, amint erre Rita Steblin könyvében rámutat. (Steblin 1983, 44) Mattheson a modern gyakorlat hangnemeit megfelelteti a modusoknak."
"De itt van még a másik Kircher, a jezsuita filozófus, akit magával ragad minden aktuális probléma, aki a természettudomány hagyományait tanulmányozza. S olyan ütemben publikálja tanulmányait, megállás nélkül, mint valami író automata: írt könyveket a magnetizmusról, a vulkáni tevékenységekrõl, a fényelméletrõl, értekezést a bubópestisrõl, és egyet mindenféle zenegéprõl. Természetesen vallási kérdésekrõl is. Azonban ezek speciális módon íródott, nagyon különös könyvek voltak. Egyik értekezése például Bábel Tornyának építésével kapcsolatos problémákról szólt, másik pedig Noé bárkájának pontosan kiszámított népességérõl..."
"India kapcsolatai a külvilággal a történelemelőtti időkig nyúlnak vissza – amint azt a mezopotámiai ásatásoknál előkerült, a harmadik évezredből származó indiai pecsétek bizonyítják. Az összehasonlító nyelvtudománynak is értékes adatokat köszönhet a zenetörténet: a dél-indiai tambattam nevű dobot Babilonban timbutu-nak hívták; a hindu kinnari citera hasonlít Dávid király nevezetes pengetős hangszeréhez, a kinnor-hoz; mind Egyiptomban, mind Indiában vína volt a hárfa neve az ókorban."
KinuraV, Cyprus királya, Paphus alapítója, hol Aphrodite első papja és a Cinyradák papi családjának őse. Gazdagsága ép oly közmondásos volt mint később Croesusé. Agamemnonnak egy pánczélt ajándékozott. Hom. Il. 11, 20. Apollo nagyon kedvelte, zenei és költői ihlettel áldotta meg, s C.-t tartották a paphusi Aphrodite tiszteletére énekelt hymnusok szerzőjének. Pind. Pyth. 2, 15. Ő tehát a legrégibb zenészek és költők egyike, neve megfelel a phoeniciai kinnor (= lant) szónak. A mythus szerint leánya Myrrha vagy Smyrna nem akart Aphrodite tisztelője lenni; ezért az istennő azzal büntette, hogy őrült szerelemre gyullasztja atyja iránt. Éjjel atyjához osont, kitől teherbe esvén, atyja haragja elől Arabiába menekült, itt myrrha-fává változott s úgy szülte meg Adonist. Ovid. met. 10, 297 sk. G. J.
"A kinnor nevű kis háromszögű hárfa (vsz. 10 húrral) főként ének kíséretéül szolgált s az ünnepi örömnek egyik legfőbb szimbóluma volt; szír domborműveken is szerepel, valószínűleg azonos azzal a -nal, melyet a föníciaiak Ciprus szigetéről átvittek Görögországba s úgy látszik, ősi közkincse az elő-ázsiai népeknek (kithara-típus)."
A legrégebbi ábrázolás a zsidóság hangszereiről a Bar Kochba háború (a zsidók második lázadása Róma ellen Kr. u. 132-135) idején veretett ezüstdénárokon látható:
A bibliai zsidóság líraféléi "A Biblia Károli Gáspár-féle fordításából két idézet:
Mózes 1. könyve (a teremtésről) 4.21 Az ő atyjafiának pedig Jubál vala neve: ez volt atyja minden lantosnak és síposnak.
Sámuel 1. könyve 16.23 És lőn, hogy a mikor Istennek lelke Saulon vala, vette Dávid a hárfát és kezével pengeté; Saul pedig megkönnyebbüle és jobban lőn, és a gonosz lélek eltávozék tőle.
Fenti idézetek héber nyelvű szövegében a lant illetve a hárfa helyén a "kinnor" szó szerepel. Sajnos eredeti hangszerleletek nem maradtak fenn, és hitelesnek tekinthető ábrázolások sem, annyi azonban a szöveges utalásokból valószínűsíthető, hogy a kinnor egy tízhúrú pengetőhangszer volt."
Karneios , ho, ( [karnos] ) title of Apollo in Peloponnesus, Pi.P.5.80, Call.Ap.71, etc.:--hence Karneia , ta, (Karnea metri gr., Theoc.5.83)
A. festival held in his honour by Dorians, esp. by the Spartans, Hdt. [p. 879] 7.206, Th.5.75, SIG735.25 (Argos, i B.C.), etc.; ta K. nikan Ath.14.635e ; panêgurizein Plu.2.873e :--Karneios or Karnêïos , ho (sc. mên), name of month in which the festival was held, E.Alc.449 (lyr.), Th. 5.54, cf. IG4.1485 (Epid.), GDI5009 (Crete), etc.; Karneiai thusiai at Argos, IG4.620.
Karneia Un article de Wikipédia, l'encyclopédie libre. Aller à : navigation, Rechercher
Les Karneia (en grec ancien τὰ Καρνεῖα) sont des festivités religieuses célébrées à Sparte en l'honneur d'Apollon Karneios, « protecteur du bétail ».
Elles sont célébrées lors de la pleine lune du mois de karneion, soit généralement au mois d'août, et durent dix jours. Ce sont les plus importantes fêtes spartiates. Elles interrompent toutes les autres activités ; ainsi, ce sont les Karneia qui retardent l'arrivée des Spartiates à Marathon, ainsi que celle des renforts aux Thermopyles.
C'est une fête de nature militaire, un peu comme les Bœdromia de Thèbes. Neuf tentes sont dressées sont dressées dans la cité. Dans chacune des tentes, neuf personnes, appartenant à trois phratries, mangent et dorment sous le commandement d'un héraut. Un radeau portant la statue d'Apollon Karnien et orné de guirlandes est porté dans toute la cité, en souvenir du bateau sur lequel les Héraclides sont passés de Naupacte au Péloponnèse, par le golfe de Corinthe.
Il y a aussi un aspect agraire, qui se traduit dans le rituel de la course-poursuite où un porteur de bandelettes doit être rattrapé par cinq Karnéates (Καρνεᾶται), porteurs de grappes de raisin. Ces Karnéates sont également chargés d'assister le prêtre conduisant les sacrifices pendant les Karneia, appelé Ἀγητής / Agêtês, d'où le nom parfois utilisé d'« Agétories » pour désigner les festivités. Les Karnéates sont tirés au sort parmi les célibataires de moins de 30 ans, et pendant cette période, ils ne sont pas autorisés à se marier.
Enfin, les Karneia sont le théâtre de danses de jeunes gens, et de concours musicaux. Selon la tradition, c'est Terpandre qui gagne le premier concours de musique, et ses élèves par la suite s'y distinguent particulièrement.
Les sources que nous avons sur les Karneia sont principalement les grammairiens Hésychios d'Alexandrie et Athénée. [modifier]
Voir aussi [modifier]
Articles connexes
* Gymnopédies * Hyacinthies
[modifier]
Bibliographie
* Edmond Lévy, Sparte : histoire politique et sociale jusqu’à la conquête romaine, Seuil, coll. « Points Histoire », Paris, 2003 (ISBN 2-02-032453-9) ; * (en) Michael Pettersson, Cults of Apollo at Sparta: The Hyakinthia, the Gymnopaidiai, and the Karneia, Paul Astroms Forlag, Stockholm, 1992 (ISBN 91-7916-027-1) ; * (en) William Wayte et G.E. Marindin, A Dictionary of Greek and Roman Antiquities, éditions William Smith, 1890.
a peloponnesusi dórok nemezti ünnepe Apollo Carneus («nyájvédő») tiszteletére, mely ünnepet a dórok a bennlakóktól átvettek (Paus. 3, 13, 3), de jellemükhöz híven teljesen harczias jellegűvé alakították át azon Apollo tiszteletére, ki őket diadalmasan vezette a Peloponnesusba. Az ünnep Spartában 9 napig tartott, Carneus (carneioV) havának (= az atheanei Metagitnion, aug.–sept.) 9–15. napján, s föltétlen kényszerüség nélkül nem szerették elmulasztani. Hdt. 6, 106. 7, 206. A nép kivonult a mezőre, hol 9 helyen lombsátort (ociadeV) ütött föl, s mindegyikben 3–3 phratria képviselői (összesen kilenczen) közösen étkeztek. Minden dolgot egy vezér parancsára végezek, melyek a kikiáltó adott tudtul. Az ünnep egy része az isten régi mezei jellegére emlékeztetett: a futóvesenyben egy ifjú, a bő termés képviselője, szaladás közben imát mondott a városért. A többiek, az ú. n. szüreti futók (stajulodromoi) üldözték, s ha megfoghatták, jó omennek tartották. Kr. e. 676-tól kezdve zenei versenyeket is tartottak, s az első művész, a ki itt versenyzett és győzött, Terpander volt. Spartán kívűl Cyrene, Sicyon, Messene, Thera és más városok is tartottak ilyen ünnepet. G. J.
"Kanonikos a görög zeneelméletben annak a tudósnak megjelölése, aki a kanon (azaz a monochord, az egy szál húr) hosszúsági mértékaránya alapján értekezik a hangokról. Ez a pythagoreusok iskolájának elve s ezzel erős ellenzéken állottak Aristoxenos harmonikus módszerével. Ide tartoztak Eratosthenes és Didymos. A K.-ok matematikai, modern szempontból is egyedül helyes vizsgálati módszere egzakt eredményekhez jutott el s bebizonyította, hogy Aristoxenos tetrachord-számítása, melyben mindig két egyelő érték (1/4, 1/3, 1/2, 3/8) szerepel, durva általánosítás, mert az első rész levonása után a maradék nem osztható két egyenlő részre (a quint kis és nagy terc összetétele)." Czebe.
"De mi avathatja csodává a zenében autoritásként funkcionáló számot? Kayser elemzéséből világos, hogy amikor a szám segítségével felosztjuk a monochord húrját és előhívjuk belőle a tisztán csengő hangot, a szám valóban csodát közvetít.[7] A monochord a húros hangszerek ideáltípusa."
