Keresés

Garai István

VADLUDAK ÉKE

Őszi este

hűvös csendje

elítéltek    szívsikolya

menekültek    bús sóhaja

útrakelők        merész terve

szárnycsapása   szép fegyelme

nyújtott nyakkal   húznak délnek

ó fájdalmas                     sereglések

véletek ha                       én is mennék

valakinek                              tán üzennék

szólna dalom                            üveghangon

a tó felett                                         a tóparton

égi vizen                                         sötét hattyúk

északabbra                                              a Fiastyúk

balatoni                                                  füzek mellett

csak ámulok                                       mint egy gyermek

illetődve                                                        nem is áll más

egy elhaló                                                                 lúdkiáltás

majd később a                                                             köd vattája

hull a dunán-                                                                        túli tájra

Pannónia ékkövénél [93.]

Garai István

SZEPTEMBER

I.

A kék már olajzöldbe vált át

   a tó ezüstös fodrain.

   Haragvóbb egyre ez a szín,

s csöppekben szórja szét opálját.

A füzek haja szélbe lebben,

   hét nyárfa-néne zsörtöl itt.

Vén csősz: az ősz már őrködik

a parton mindig éberebben.

Csak két vitorlás fehér foltját

   figyelheted – fordított ék megdűlve;

mintha jelezné: mennyi szép bolondság

   viháncolt s mégis mintha menekülne

a tulsóparti hegyek szélkimélte

anyaöl békés, jó menedékébe –

II.

Halványlilára rózsaszínt tett

az alkony – ez a kontár festő.

Alatta sötét erdők lánca,

benne száz kis fény – felbizsergő.

A Hold aszkéta arca ott fenn.

Végzi tisztét búsan – az árva.

Versenyre kél véle a parton

mennyi-mennyi higanygőzlámpa!

Matrózlegény már csaposlányt vár.

Nem népes a kikötő-párkány,

büfék redőnyét húzzák sorra.

Ősz ez, szeptember – hiteles, nézd!

Mit látsz még? A nyár kihült testét,

amint a táj ravatalozza.

Pannónia ékkövénél [68.]

Garai István

BÍBOR BROKÁTBAN

Bíbor brokátban jelenésre

bigáján indul már a Nap.

Vetélytársak nélküli győző,

nem únod egyedül magad? –

Kékjét az ég is fel-feloldja,

nincs ábra felhőszínpadán.

Tisztára mosdott a természet

e szép vasárnap hajnalán.

Szellő játszi fodrokat kerget

a csöndben pihenő tavon.

Harmatcsepp szundít remegőn a

letaposott fűszálakon.

Gerincesen helyükön állnak

a délcegtestű jegenyék.

Rigólegény rikkantja vígan

elért szerelmi sikerét.

Vadgalamb búg, harangszó hallik,

majd motorkerékpár zaja.

S változik, ím, szemem előtt a

testek halmazállapota.

A rózsa ajkát csücsöríti,

a margaréta jót mulat.

És bennem is tart még soká e

korareggeli bódulat.

Harmónia, jó frisseség, csend

s vasárnap reggel – ó be szép!

Ringass el, ringass egy kevéskét

teraszon kedves hintaszék!

Fösvény voltál eleddig élet,

bőség-tarisznyád old ki hát –

és ne kívánd, hogy ily idillt is

kizsaroljak tőled, világ – –

Pannónia ékkövénél [63.]

Garai István

ÁPRILIS

Vörösen izzó napernyőjét

egy dombra helyezi a reggel.

Felhők üllőjén sisteregni

kezd az egész táj rémülettel.

Cserepes háztetőn galambok

tanakodnak: repülni? – Meddig?

Ködön és mozdonyfüstön át is

a mezők bujasága sejlik.

Gea rendezi szoknyaráncát,

kacéran pillogat felém is.

(Kis ügynökei reménykednek:

feketerigó, gólya, gébics.)

Csókos hevülő éjszakákon

a termő vágy majd buzdul nászra,

s az éhkopp, szűkös hónapoknak

lesz majd bőséges kárpótlása.

Kamasz kedély villódzik szerte,

ez a vén parti fűz se álmos.

A képzelet is árkon innen

feszül a játszi bakugráshoz.

Mint őzsuta, táguló orral

szimatolsz illatos füvecskét –,

s megsímogatod gondolatban

rügyek és bimbók dundi testét.

Ó április, faunok sípja

és traktor brummogása hallik.

A lét gyürkőzik itt vajúdva

ama végső, győzelmi harcig.

A szolgálati lökhajtásos

(Napunk) a hegyek felől int át,

s előteremti kémiája

az ibolyák lila-kék szirmát.

Pannónia ékkövénél [20-21.]

Garai István

FELHŐCSKE A BALATONON

Szürkésfehér

kis pillangó vagyok

önfeledten csak játszom szárnyalok

Csillagok kis huga égi virágok illata bódít

Kötőféküknél fogva vezetem a

Tejút kiscsikóit

Áttetsző kék tüll ruhában szorong mint

         első báljára készülő leány

Játékos-könnyen mosolyog remeg még

         könnyű táncra is perdülne talán

Halványodik lankadt-lilába vált át

         majd a roppant azúrban tetszeleg

Örül hogy távol tudhatja magától

         a rakoncátlan kamasz vad szelet

Boldog hattyú úszik a messzi habján

         tollain visszaverődik a fény

Vízcseppgyöngyöket látok felvillanni

         kecses nyakának álmatag ívén

Mozdulatlanság. Megállt az idő tán?

         Csak néhány sirály ezüstje lebeg

Fejük nyújtják kíváncsian feléje

         a zöld lepelben térdelő hegyek

Felhőcske csupa csipke égi permet

         barackvirágok pompája ruhád

Rejtelmesen mosolyogsz ámde estig

         szerelemmel ki vet szemet reád?

Jön egy felhőlegényke ifjú bátor

         szorító karja mellére ölel

Termékenyülsz friss eső-gyermeket szülsz

         majd lágy anyamosollyal megdicsőülsz

a győzelmes Nap fényküllőiben

Pannónia ékkövénél, 1969. május 21. [56-57.]

Garai Gábor

KŐVIRÁG

Mért növesztettél kővirágot

a szívedben szomorúságot,

mikor az idei tavasz

már gyönyörünktől sugaras!?

Mikor már virradat előtt

magasztalják a fölkelőt

– hisz érzik, közeleg a Nap –

csörgő, csevegő madarak,

és dalosak is, eldalolva

minden víg éneküket sorra,

nekünk is azt, hogy van remény,

hogy többé nem hagylak el én,

hogy hajnalunkra jön az alkony,

s átölellek, egyetlen asszony…

S úton-útfélen nárciszok,

kék jácintok is, bódítók

és cirmos-kelyhű tulipánok

dicsérik e szédült világot…

Ó, hát ne növessz kővirágot,

ne szívedben szomorúságot!

Garai Gábor

HAZÁM

Véremben öt vagy hat népfaj vegyült el.

De a vér nem beszél,

csak kicsordul, ha megvágom az ujjam,

különben hallgatag üzemanyag, –

szót fogad kormányosának, a szívnek,

amely anyanyelvemen diktálja, hogy:

magyar vagyok;

oly természetesen, ahogy

a Tisza menti baljós réteken

pálma nem, csak parázsló fű terem.

Gépen is szálltam már e föld felett,

rögeivel is már-már elvegyültem;

urak bűnét s szegények vágyait

hoztam őseim emlékezetéből:

jóvátenni-valóm van hát elég,

s van évezredes éhségem a jobbra.

Vezekeltem együtt a vétkesekkel,

fölnőttem együtt a föltámadókkal.

Világos szégyenét meg nem bocsájtom

s nem felejtem tizenkilenc kudarcát;

gyerekként néztem, tétlen és tudatlan,

hogy csalta a dúvad vérszagra népem

javát s szemetjét szinte észrevétlen...

Dadogva szólok, nem mint kenetes pap

vagy haragos próféta, úgy beszélek,

ahogy tudok, gyermeki kérkedéssel.

Vessen szemet más nagy hírre, haszonra,

terelje jószágát más zárt szigetre,

te a kerek föld s a testvér-szabadság

sokaságával jársz jegyben örökké!

Te már letörlesztetted vétkeid,

szájára versz benti barbáraidnak,

s tiszta homlokkal lépsz a kinti fénybe;

szíved kétélü cselt már nem melenget,

szád is megnyílhat hát bátor beszédre:

– Tiszteljetek,

Szelídebb végzetekre kiszemelt nemzetek;

hét bűnből, hét sírból kelt föl e nép,

legyőzte hétszer önön végzetét,

s azért lett csalhatatlanul szabad,

hogy egyesüljön megtartó hitekkel,

hogy együtt fájjon gyötrelmeitekkel,

hogy megtegye, mit még tehet az ember:

tartsa az ég ponyváját tárt kezekkel

Garai Gábor

A FŰ A FOLYÓ TE MEG ÉN

A fű, a folyó, te meg én,

szemed a reggel üvegén,

idén egy végső korty meleg,

egy törpe-kagyló-amulett,

és koraősz és nyárutó

siettető, karoltató,

és vér-pihék a nap előtt,

és fölcikázó evezők,

aztán az est, s hogy nincs tovább,

hogy vártalak négy nyáron át,

s hogy halhatatlan a remény,

s a fű, a folyó, te meg én.

Garai Gábor

GYÖNYÖRŰSÉGEM S GYÖTRELMEM, BUDAPEST

Kora-reggeli utcák friss zuzmarás varázsa,

asztmás öreg buszok nyers fék-csikordulása,

kibuggyant-pezsgő-színű fürdők nyári szeszélye,

fő-hivatali lépcsők végtelen meredélye;

bundákba varrt gyönyörű nők – kifosztott idegenség –,

füstbe és ködbe burkolt nagy téli naplementék,

pipacs-szirom szoknyákban kibomló könnyü lányok,

villany-sikátorok közt derengő látomások, –

    ez vagy te, s izzító vonásod el nem ereszt,

    gyönyörűségem s gyötrelmem, Budapest.

Szöknék tőled örökké, – csak innen, innen el!

S ha elhagylak – a mérged, a mézed máris visszaperel.

S mint csöndes szülőfalumba – mert az nekem nem adatott –,

sietek hozzád szorongva: mint változott arculatod?!

Akár egy kurta hét alatt is: nem lettél-e idegen?

Ó, vissza-érkezések,

                                 zokogó zötyögések

                                 kelenföldi sineken…

Ó, Naphegy, gyerekkori bozótok, andalgók a Tabánban.

Köruti beteg telefonfülkék a sietség őrült kábulatában –,

    ez vagy te, és vibráló vonzásod el nem ereszt,

    gyönyörűségem s gyötrelmem, Budapest.

Új utcák, gyöngy-fehér házak szelid sora;

esőben villamosra várók keserves ostroma;

éjjel-nappal ziháló, hüséges gyári gépek;

népek, kik hült szobákból zsúfolt járdákra lépnek…

Hidakkal megvasalt gyöngéd s gyilkos Duna…

Csavargók hajnala: – hova kallódsz, hova! –

Ó, film-sebes jövendő változó ékszere,

tékozló napjaim józanitó jege,

csüggeteg éjeim föl-szító tűz-virága,

te hoztál világra s te dajkálsz a halálba,

    te szülőm s gyilkosom, vonzásod el nem ereszt,

    gyönyörűségem s gyötrelmem, Budapest.

Verses Budapest [456-458.]

Garai Gábor

KILÉPNI ÖNMAGUNKBÓL

                     „Nincs alkú – én hadd legyek boldog!”

                                                                József Attila

1

Pláton receptje szerint:

előbb egy test szerelme, utóbb

minden testek szerelme következik;

aztán a szép testtől az ékes

jellemig ível az út,

s attól is feljebb tör, tovább, míg

eljut a bölcsességig, a szép tudományig,

majd végül a tündöklő tudást is túlhaladva

a magábanvaló szépséget megragadja.

        Hol volt, hol nem volt,

s ugyan mit ért az a bölcsesség, az a szépség?

Megóvhatott-e bár egy férget is a földön?

Leomlott-e szerelmétől a börtön?

S ha sem a szépség, sem a tiszta tudomány,

minket a puszta részvét megváltott-e talán?

Vagy a vak félelem, mely már csak lenni unszol,

segített-e kilépni önmagunkból,

míg magányunk prédája, a védtelen ösztön,

belénk fülledt, hogy a lélek reszkessen és üvöltsön?!

2

Más törvény kell! A görög bölcs hágcsója meredek,

magas és méltóságos nagy semmibe vezet,

mely mint fekete füst-gomoly lázálmainkban hömpölyög

az érthetetlen ég alatt, a védhetetlen föld fölött.

Kilépni önmagunkból, több lenni, mint egyetlen

gyertyaláng-lázadás a halál éje ellen;

kilépni önmagunkból, nem csak vígaszt keresve,

de egyensúlyt, amelyből fölnő a lét szerelme;

kilépni önmagunkból – ez a nagy vetkezés,

amit áhít a testünk, s amit óhajt az ész.

3

Boldog az, kit szerelme egy másik élettel oly forrón összezárt,

hogy bőrén érzi a párja gyönyörét, nyomorát;

boldogabb, kit a munka mindent feledtető

árama emel fel; néki fogad szót az idő.

De a legboldogabb az, ki megízlelte, mit ér

a léleknek, ha fölkél másokért, kik kenyér,

jog vagy jó értelem híján tengődnek itt,

s vérével elkeverve szívük reményeit,

és minden forradalmak közös honába lépve

mint áram a fémbe, hatol be minden földi népbe.

Kilépve önmagából ő a legboldogabb:

magányt többé nem ismer, félelme ellohad…

Magányt többé nem ismer?

               Szive félve sosem ver?

Szenvedélyben sem ég?

        Csak az kell, ki teljes ember!

Legboldogabbnak is, példának is csak az kell,

ki a csúcsokra kűzdve s tépelődőn halad fel!

Szerelem? Munka? Vagy: összefűző közösség?

Nincs alku!

                  Mind a három!

                                          Tágas földi öröklét

épül, s nem mint a Bábel tornya vagy Pláton elve,

nem lépcsőzetesen: a mindenség szerelme

tetőzi egy szintbe;

                              lakói, naponta rakjuk újból,

hármas oszlopsorokkal, kilépve önmagunkból,

egymásba olvadón és örök reményt ragyogva.

Segíts, irgalmas élet, hadd váltsuk már valóra.

Megtartó varázslat [382-384.]

Garai Gábor

MEGTARTÓ VARÁZSLAT

József Attilához

Nézem e vértelen tavaszt. Nyirkos fák nyöszörögnek.

Egy árva madárfütty! – Nem bűvöl az ágra zöldet.

       – Add, hogy életerőm kihántsa a rügyből

       (mint lomha ellentmondás lapul meg benne)

                                                                  – a lombot.

Nézem a néma köveket. Szememnek válaszolnak:

csorbult szögeikből testesedik meg a holnap.

       – Add, hogy puszta kezemmel kivájjam a kőből

       (mint elkárhozott lélek, rejtezik benne)

                                                                  – a szobrot.

Nézem a keskeny eget; felhők nap-vágta rése;

fények léha szökése, hullámok fénytörése.

       – Add, hogy képzeletem újra-teremtse a szépből

       (mint celában a szabadság, álmodik benne)

                                                                  – a szebbet.

Nézem a zagyva vizet, szédít a rengeteg-örvény:

törvénye – émelyedett sár, felszínén szétömölvén.

       – Add, hogy eszméletem kimentse a zűrzavarból

       (mint megtartó lehetőség, imbolyog benne)

                                                                  – a rendet.

Megtartó varázslat [164.]

Garai Gábor

TÉLI VIRRADAT

Hogy vöröslik a nap

    fehér ködök között!

A téli virradat

    tündérnek öltözött.

Hideg fátylain át

    parázsló test ragyog;

ó, eltűnt éj-világ,

    szétfoszlott csillagok!

Vörösből majd a nap

    délre aranyba gyúl…

Sugarak szállanak

    szélben, gazdátlanul.

Zápor és aszály, (1983-1987) [125.]

Garai Gábor

ÖRÖM

Mi élteti a fecskét fent az égben,

halat a vízben, és a pávaszem-

pillangót, ahogy nyitja-csukja szárnyát;

a gyereket, ha fut, s merő vidámság?

Mindent, mi mozog, mindent az öröm?

S mi nem mozog, az őrtálló fenyőfát,

a pengő füvet, barnálló borostyánt,

mert hát az is terjeng valamiképpen,

azt se élteti más, csak az öröm?

Nézek egy gerle-párt, sárga kavicsban

szemelgetik a semmi-örömöt,

s magukat holtnak tettető kicsiny, zöld

bogarakat a hullott lomb között.

Magam, csak én – föl nem adva a harcot –

élek örömtelen és küszködöm!?

Szó sincs rólam, nem vagyok fecske, hal – s hogy

tanú lehettem, azt is köszönöm.

Zápor és aszály, (1983-1987) [61.]

Garai Gábor

MÁJUSI ZÁPOR UTÁN

KÉT VÁLTOZAT EGY TÉMÁRA

1. OLDOTTAN

Májusi zápor után

hogy burjánzik a kert!

A pünkösdi rózsa szirma

könnyeket ejt még,

de a barackfa

megrázza magát,

s feléd pörgeti hamvas,

kicsiny zöld igéreteit.

Halvány hajtásokkal dicsekszik

az ezüstfenyő:

jócskán fejedre nőtt már.

Hálás a szőlő

– jól metszetted meg idén is –;

kunkorgó kacsokkal

kapaszkodik föl a drótra.

Nyers golyózáporban

pörögnek a meggyfák;

a dióbarkák nagy,

hímnemű hernyók:

eztán válik el majd,

mit nemzenek.

S ott áll a ház

a vén cseresznye tövében,

ott áll, habár nem lakható még.

Majd belakják fiad és unokáid.

Így van ez rendjén.

Búcsuzóul

rád ölti sárga lepedékes

lila nyelvét a nőszirom.

2. KÖTÖTTEN

Nézd, hogy tombol a kert

    májusi zápor után!

Pünkösd hírnöke, dús

    rózsád könnyeket ejt.

Ám a barackfa ledér

    táncra riszálja magát,

így pörgetve feléd

    hamvas igéreteit.

Friss hajtásaival

    kérkedik, ím a fenyő:

már a fejedre nőtt,

    árnyával betakar.

Jól metszetted idén,

    szőlőd futva vidul:

kunkorgó kacsait

    drótra akasztva siet.

Mint a golyózápor,

    harsog a fákon a meggy;

fönn a dióbarkák

    hernyók, hímnemüek:

hogy mit nemzenek, itt

    dől el – majd ezután.

És, igen, ott van a ház,

    vén fa, cseresznye, tövén

áll, no de lakni ma még

    nem lehet, ej, ne busulj,

majd a fiad s unokád

    lakja (ha itt ez a rend);

míg lassan kiosonsz,

    és sárgán belepett

kék-lila nyelvét rád

    ölti a nőszirom.

Zápor és aszály, (1983-

1987) [57-58.]

Garai Gábor

TAVASZ, TAVASZ

Ó, hajnali, alkonyi madarak,

Duna fölött, budai dombok alatt,

hogy jelzitek, megjött a szűz tavasz:

a kökény fehér szirmoktól havas;

már puha zöldtől parázslik a rét,

könny lepi be az ifjú fák rügyét,

s a babarózsa gyönge szirmain

gyöngy nyári szín leng, mint a mandarin.

Ifjú fenyőfák katedrálisában

föl-le futkos és didereg az áram,

tiszafa tövén áll a bogár-ünnep,

hangyák, nünükék egymásnak örülnek,

mint neked én, te könnytől harmatos,

isten adta lény, te varázslatos,

ki eltikkasztasz – majd’ belehalok,

s alig pirkad, máris föltámadok;

s bár itt se vagy, forró húsom körül

érezlek, testem testednek örül,

s lelkednek lelkem, kristálytiszta szépem –

véghetetlen szerelmünk özönében.

Zápor és aszály, (1983-1987) [54.]

Garai Gábor

RÉGIMÓDI DAL

Van-e szebb, mint tavasszal

együtt kelni a nappal?

Mikor a gerjedő fény

felé fordul a vőfély,

a lomb-ernyők rigója,

és egyre azt dúdolja,

nem is dúdolja, zengi:

kár lenne messze menni,

mikor itt álmodozva

nyújt tenyeret a bodza,

fehér tenyerét nyújtja

hirtelen kivirulva;

s párom ha énekelget,

pintyek, csízek felelnek

hajnalt hívó dalára:

rigó, nem maradsz árva.

S te sem maradsz az, ember,

napod ködben is felkel,

sugarától hasítva

reped az ég kárpitja,

s kivirít a verőfény,

felhők fakó redőnyén

a sugár átszivárog;

most öltöznek a lányok

halványkékbe, fehérbe,

fehérneműk ködébe,

min épp csak átvilágít

a hűs fény, de homálylik

a test még, mit a hajnal

együtt serkent a nappal.

Zápor és aszály, (1983-1987) [51.]

Garai Gábor

ŐSI BESZÉD

Friss szelek fújják fentről a tavaszt,

pendelye dagad, még hószaga van,

cinke-nesz hívja a víg szemű pimaszt,

ki nagy csontú fák közt suhogva rohan.

Ujjára várnak telt szívü rügyek,

gyűrődve bennük már tombol a zöld,

s áttetsző lesz, mint a templomüveg,

majd ha burkából a fényre kitört.

Vesd le te is únt arcod, a fakót,

égi ködökből kiolvad a nap.

Éjjel szíved még hámozta a hold,

de ébresztőid arany sugarak.

Szól a rigó: sose fogy ki az élet

fáin a jó meg az új meg a szép.

Benned se rettenjen meg a lélek,

hátha beválik az ősi beszéd.

Zápor és aszály, (1983-1987) [50.]

Garai Gábor

CSAVAROGNI

Csavarogni megint a tavaszban,

tömény, bölcs gyönyörüség;

elfolytak a jegek alattam,

pihe-szárnyat bont fönt az ég.

Kivirultak a cseresznyefák is

a mandula, barack után.

Valami nagy tisztaság visz

fölfelé: elidőzni csupán,

nézni barkákat a diófán,

s tünődni, hogy újra egy év…

A tavalyit vissza se hoznám,

ennek itt lehet esélye még,

esélye teremtő nyárra,

hol felkéklenek a vizek,

esélye a döntő csatára:

majd az érő idő nyeri meg.

Legszűkebb hazám, 1982 [14.]

Garai Gábor

TÉLELŐN

Vöröslik már a vadszőlőlevél

   az öreg ház falán;

közel a tél, ez a dúló, bakszagu tél –

   még túlélem talán.

Túléli biztosan – bárha belerecseg

   friss beton-szerkezete –,

túléli az ország, téphetik nyers szelek,

   nem dől meg épülete,

nem az a bensőnkben, lelkünkben emelt

   valószinűtlen erősség,

mely századokon át mindig életre kelt,

   sose hitte el, hogy legyőzték;

ha mongol nyíl vagy török kopja verte

   által a testeket,

vagy lánctalpak dörögtek utcaszerte,

   s megperzselt ló-tetemek

adattak étkül;

                        már épült az ország

   új váza, az államiság

cölöpjei vagy traverzei rótták

   a földbe a hieroglifát,

mit megfejteni nem mi magunk fogunk csak,

   de lényege mégse talány:

amőbaként is, ha szétdarabolnak,

   élünk, új nép e hazán.

Keserü testvérharcok után is

   kiléptek a vakvezetők,

s majd látók mentek a léptük nyomán is,

   rendet alapozni merők.

Nem önmagunkért csak, és nem mások ellen,

   de míg ez a bolygó forog,

szélcsönd homályán és förgetegekben

   fennmaradunk, magyarok.

Rendületlenül, 1982 [846-847.]

Garai Gábor

MERT MEGMERÜLTÉL…

Mert megmerültél végre az időben,

visszafelé kezdett folyni a sodra,

sőt meg is állt és tóvá csillapult,

s egyszerre mindent újra észrevettél:

a dombok gömbölyded idomait,

az út mentén friss zöld sorfalát a fáknak,

s a közbül kivillanó háztetőket,

s hirtelen azt kivántad, ez az út

bárcsak ne érne véget még sokáig;

kezedben egy testvéri kéz, melenget

és marasztal, ajkad egy ritkán hallott

nevet ízlelget, s önfeledt nevetés

zizeg körülötted és arra únszol,

te is tarts vele, s szél-zilálta hajszálak

kazla mögül feléd villan egy metszett,

élesre metszett szempár, olyan gyöngéd

ragyogással, hogy érzed, ez a perc már

horgonyt vet s végleg megáll az időben…

Delfin és medúza, 1980 [39.]

Garai Gábor

KISZEMELVE

Mielőtt rámzuhan az alkony,

mielőtt meg kellene halnom,

       még egyszer hadd legyek

méltó leghívebb önmagamhoz;

erős, de se hűvös, se hangos,

       csupán fölvértezett

kis gondjaim önkénye ellen,

ne a habzó fölszínt figyeljem,

       a tömény lényeget;

a tétova esetlegesség

kifent körmei ki ne kezdjék

       fedetlen hitemet.

Mert kiszemelve más dologra,

nem önmagamba bonyolódva

       kell némán panganom,

de kiáltanom, cselekednem,

valakiért, valami ellen,

       kötnöm és oldanom,

hinnem a mégis-győzelemben,

       ha nincs más oltalom.

Indián nyár, 1979 [99.]

Garai Gábor

VADSZŐLŐ-LEVÉL

L. Attilának

Vöröslik már a vadszőlő-levél

       megtapadva a kórház téglafalán.

Hajnali nyers füveket diderget még csak a tél. –

       Most múlt el végleg a nyár.

Október kései, édes-arany ragyogása

       – az a tegnapi, tegnapelőtti –

őszi verőfénnyé csihadt le mára:

       maradék hevét szőlőskertekbe tölti.

Épp csak sárgállni kezd a jegenyenyárfa lombja.

       Most levesednek a pergamen-bőrű körték.

Rádnéz a Nap, kis felhők közt hunyorogva:

       bő szüretet ígér ez az ősz még.

Jégkorszak után, 1978 [54.]

Garai Gábor

PÉLDÁZAT A SZERETETRŐL

I. m. Bertolt Brecht

A szeretetet szét kell osztani

az emberek között – hogy el ne fogyjon.

Azért teszel félre egy maroknyi kovászt,

hogy kenyeret kelessz és süss belőle,

s azzal egész háznéped jóllakassad.

Ha nem őrzöl meg egy kevés kovászt

utoljára dagasztott kenyeredből,

tékozlásod bélyeget éget

homlokodra és sorra elhagynak híveid.

Utolsó falás kenyered akár

tűzbe is vetheted; ha a kovász

ég el, éhen vész házőrző kutyád is.

Ha nem adsz – vagy ha nem kérsz cserébe

kovászodért – kovászt, s a szomszédod is így tesz,

egész országok elnéptelenednek.

(Persze, a kovász se mindent keleszt meg,

ha sárba gyúrod, abból nem kenyér lesz:

nem osztja szét s nem őrzi meg magát.)

A szeretetet szét kell osztani,

mert természete szerint oszthatatlan:

mikor már másnak nem jut,

magadnak sem marad belőle.

Végtelen meg egy, 1978 [204-205.]

Garai Gábor

NÖVÉNYI ÉDEN

                          (Vészi Endrének)

Még a forzícia sárga füzére

alig hervad, még nem ejti puha

pilléit a földre a mandula

virága, de ásványi láztól égve

szegzi vörös bóbitáját az égre

már a tulipán, s föllebben – soha

íly lágyan – a nefelejcs mosolya,

és a cseresznyefa habzó fehérbe

feledkezik, s betetőzni a pompát

az alma-bimbó szétveti zöld burkát,

gyönyörtől duzzad, szinte bizsereg;

míg te bénultan nézed ezt az édent,

ezt az öntudatlan növényi létet,

amelyből eszméleted kivetett.

A kék sziget, 1978 [24.]

Garai Gábor

JÓKEDVET ADJ

Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!

A többivel megbirkózom magam.

Akkor a többi nem is érdekel,

szerencse, balsors, kudarc vagy siker.

Hadd mosolyogjak gondon és bajon,

nem kell más, csak ez az egy oltalom,

még magányom kiváltsága se kell,

sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,

ha jókedvemből, önként tehetem;

s fölszabadít újra a fegyelem,

ha értelmét tudom és vállalom,

s nem páncélzat, de szárny a vállamon.

S hogy a holnap se legyen csupa gond,

de kezdődő és folytatódó bolond

kaland, mi egyszer véget ér ugyan –

ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.

Végtelen meg egy, 1978 [201-202.]

Garai Gábor

KILÉPNI VÉGRE…

A lehető legegyszerűbben

csak azt kellene mondanom:

elpártolt tőlem a reménység,

és földhöz vert a fájdalom.

Aztán megkönnyebbülni, mintha

nem történt volna semmi sem,

és föllebbenni, mint a hinta,

forrni, mint tajték a vizen.

És nem törődni holnapommal,

élni – ameddig tart – a mát;

szembenézni a borzalommal,

ha végképp nem bírom tovább.

S kilépni végre önmagamból,

másokért élni, míg lehet;

míg önfeledtségem lerombol,

s újjáteremti lelkemet.

Indián nyár, 1978 [87.]

Garai Gábor

TÉLI KÉP A KERTRŐL

Sáros hófoltok mellett rozsdavert

rongyos fűcsomók, rücskös ágbogak.

Mohón, csontosan vár jobb napokat,

mint csókot rozzant szipirtyó, a kert.

A szőlőtőke hajlott, megdagadt

izülete némán, pőrén sajog.

Gerezdek keblecskéit sóhajok

nem emelik a holt avar alatt.

Pedig menyasszony-díszben szunnyad itt

az új tavasz, s letépve rongyait,

egy könnyű széltől gyönyörűn föleszmél:

termő rügyekkel hívja bő nyarát,

s aranyesőben áztatva magát

megifjul úgy, ahogy te is szeretnél.

Szélcsönd és újra szél, 1977 [28.]

Garai Gábor

LÁTHATÁR

Most állj meg itt, és nézd a láthatárt.

Remeg a föld, eltörpülnek a fák.

Felhők fölrázott vánkosán a nap

lomha vért csorgat már, nem aranyat.

Fejed fölött megfordul egy madár,

a láthatár felé suhanva száll.

Szétszórja a megnyúlt árnyékokat

az úton végig-söprő alkonyat.

Magad állsz a mai nap peremén,

nincs szivedben se bánat, se remény.

Nem is sejted, mit igér holnapod,

de elébe kell állnod, azt tudod.

És túl kell élned; amíg csak lehet,

ugyanazt kell itt újra-kezdened,

téglánkint rakva egyre a falat

a részvéttelen ég boltja alatt,

mintha létezne beteljesedés,

s nem rész lenne maga is, az egész,

mintha az időt hagynád örökül

(mi átfolyt rajtad, s nélküled röpül

tovább) az utódokra, mintha csak

az lenne lényeged, mi megmaradt

kezed nyomán, s mások javára vált…

Nos, állj meg itt, és nézd a láthatárt.

Végtelen meg egy, 1977 [73.]

Garai Gábor

ÁHITAT

Vezess az öröm forrásaihoz,

rózsát duzzasztó nyári áhitat.

Hol szüntelen szenvedély záporoz,

szépséged párás kehelyből itat.

Estére megnő fölöttem az ég,

s elszabadult illatok ringanak

a súlytalan magasság tintakék

és a diófa zöld sátra alatt.

Szerelem-hárfát penget a tücsök,

beleborzong a bimbós kardvirág;

egy görbe kóró, mint a szélütött,

hallgatja e zsúfolt harmóniát.

S mire a füvön álmos csillagok

visszfénye pattog, kitárja meleg,

nyirkos ölét a föld, és földobog

vad szíve csontos mellkasom felett.

Leigázó, asszonyi hatalom;

maga alá gyűr, és tőlem fogan

vágytól aléltan, gyönyörtől vakon,

egy villám-szőke hajnalt boldogan.

Szélcsönd és újra szél, 1977 [34.]

Garai Gábor

ZÖLD-ARANY

Levélzöld ragyogás

életkedv klorofilja

lüktető erezettel

derengő szerdareggel

Arany porzóival

nyílik egy égi szem

saját hevében olvadt

pillái rácsukódnak

Ez a telt zöld-arany

hullámzó forgatag –

szédítő révület

már-már önkívület

Örvénye ha leránt

mézétől fuldokolsz majd

és eszméleted tükrét

aranyrögök verik szét

Örvénye ha kivet

nem ismersz rá a földre

tócsák vérébe alvad

lekókadt béna zöldje.

Szélcsönd és újra szél, 1977 [30.]