Nem ertem miert gyotrodtok meg mindig azzal, hogy gombolyu-e a Fold. Regebben (924) ideztem Arisztoteleszt, a lenyeg itt van meg egyszer:
since it is the interposition of the earth that makes the eclipse, the form of this line will be caused by the form of the earth's surface, which is therefore spherical
Itt nincs se hullam, se semmi, teljesen egyertelmu a Fold alakja.
Mentsegemre legyen modva, hogy belekenyszeritettek.:) Amikor eltunt a hajo a lathataron, felmasztam a kozelben levo magas toronyba. Bizony igy sem lattam a hajot. Ellenben volt ott ket napszemuveges nagyon meggyozo nagyon izmos fiatalember, akik azt mondtak, hogy ott van az a hajo, nezzem csak meg jobban...:)
Ezen a linken van meg egy jo gondolat, ami azt mutatja, hogy meg csak tavcso sem kellett ahhoz, hogy az emberek tudjak, hogy a hajok eltunese nem a tavolsag miatt van:
If you stand on the seashore and watch a ship sailing away, it will gradually disappear from view. But the reason cannot be the distance: if a hill or tower are nearby, and you climb to the top after the ship has completely disappeared, it becomes visible again.
E rajzodból látható, hogy összekevered a tapintási és a látási érzékelést
Ja, es gondold el, hogy ilyen durva tudasbeli hianyossagokkal irtam ray tracert. Es akkor is mindig ilyen tapintasi erzekelos abrakat rajzolgattam kockaspapirra, meg torteket irogattam fel Maya-zas helyett. De most mar tudom, hogy hulyeseget csinaltam...
E rajzodból látható, hogy összekevered a tapintási és a látási érzékelést, és ezáltal a tapintási és látási méreteket!
Nem keverek en ossze semmit. En egy feladatot adtam, amire nem valaszoltal: nem oldottad meg a feladatot. Most akkor megoldom en a feladatot.
Hogy latvanyosabb legyen a dolog, tegyuk fel, hogy a hullam merete maximum otodresze a hajok meretenek.
* |
| |
| |
| |
|___|____|_________|____|
Bal oldalon a mefigyelo hajo lathato (5 meter magas), jobb oldalon a megfigyelt hajo (5 meter magas), kozepen szamos hullam (1 meter magasak).
*-al jeloltem a megfigyelot, aki 5 meter magassagban van.
Az abra valoban nem perspektivikus nezetbol latszik. Amikor perspektiviaval kapcsolatos szamitasokat vegzel, erdemes ha csak lehet nem perspektivikus abrakbol kiindulni, majd az egyes pontokat osszekotogetni a szem pontjaval: igy jol lehet szamitasokat vegezni, en igy szoktam.
Most alkalmazzuk a perspektivikus lekepezest, amit oly sokat emlegetsz.
Vegyunk egy tetszoleges hullamot, es nezzuk meg, hogy mennyit takar el a megfigyelt hajobol. Ha ugy tetszik a megfigyelt hajo pontjait felosztjuk 2 reszre: azokra a pontokra, amik a hullam takarasaban vannak, es azokra, amelyek nincsenek a hullam takarasaban.
Belathato, hogy a hullam maximum kevesebb mint 1 meternyi reszt takarhat el. (A szem pontjat kell oszekotni a hullam legfelso pontjaval, majd megnezni, hogy az igy kapott egyenes hol metszi a megfigyelt hajot. Legyszives rajzold le ezt magadnak.)
Pl. az abran baloldalt levo hullam semmit nem takar a megfigyelt hajobol.
Ahogyan a hullamot egyre kozelitjuk a megfigyelt hajohoz, egyre inkabb kozelit a takaras merteke az 1 meterhez, de azt nem haladhatja meg. Igy mar tenyleg nagyon egyszeru geometriai peldara visszavezettem neked a feladatot, de ha az allitasomat meg igy is indokolatlannak tartod, meg reszletesebben is magyarazhatok, bar remelem erre nem lesz szukseg, mert ahhoz mar elo kellene vennem egy rajzoloprogramot, amihez most nincs kedvem.
Tehat az 5 meteres hajobol maximum 1 meteres reszt takarhat el 1 meteres hullam. Ezt elismered?
A megfigyeles pedig a kovetkezo: jo eros tavcsovel nezzuk a megfigyelt hajot: eppen csak a hajo felso 1 metere latszik, es 4 meter van takarasban, mikozben nem a szem felbontashatarainal vagyunk, hanem ha eleg jo a tavcsovunk, meg esetleg azt is latjuk, hogy milyen mosolyog-e a matroz, aki felmaszott az arboc tetejere!
Ha mindenaron csak a Maya-nak hiszel, akkor legyszives prezentalj nekem egy olyan kepet, ahol epp csak az arboc teteje latszik a matroz fejevel, de latszik, hogy a matroz mosolyog!
nagyjából megértettem, hogy akár sík földön is nem látom a hajót, az árbócát meg igen, pusztán azért, mert messze igen kicsivé válik a perspektíva törvényei szerint, amit a szemem felbontóképessége nem érzékel.
De mondjuk egy távcsővel nézve már látnám a hajót, a sík földön. Ha mégse, akkor viszont a föld gömbölyű.
Félreértetted azt, amit írtam, még ha viccnek szántad, akkor is. Te is nézd meg alaposan azt a rajzot, amit Nowaynek rajzoltam. Ez tisztán matematikai kérdés: mindkét testet látom, a síkot fentről, és mindkét összefut egy pontban a horizonton: vagyis eltűnik! Félreértetted azt, amit írtam, még ha viccnek szántad, akkor is. Modern korunkban a távcsőgyártás már van annyira fejlett, hogy a két dolgot meg lehessen különböztetni... egy lapos Földön ha felmész egy hegytetőre, kizárólag a távcsőved nagyításától függ hogy milyen messze látsz el, a gömbölyű Földön viszont van egy magasságtól függő limit... inkább ezt kellene egyszerű számításokkal ellenőrizned...
Azt hiszem, egy kicsit elkanyarodsz a témától. Én pontosan azért mondtam az Északi Sakcsillagot, hogy ne kelljen az időmérés problémájával foglalkozni. Az ugyanis adott helyről nézve mindig ugyanott van.
Ugyancsak nincs köze az időméréshez a Gergő által belinkelt filmnek sem, amin a Déli Sarkról nézve végigkövethetjük a Nap útját a horizont felett körben. Nem tudom elképzelni, hogy lehet ezt laposföld-modellel leírni.
Köszönöm a köszönetedet, de nincs miért. Ugyanis se elismerésnek, se gonosz viccnek nem szántam az "impozáns munka" kifejezést. Pusztán azt a tényt rögzítettem vele, hogy hosszú és gazdagon illusztrált a hozzászólásod. Bár valóban némi csodálat is érződik a kifejezésből, az a beléfektetett szellemi munka mennyiségére, és nem minőségére vonatkozik. Ha ezt elismerésnek tekinted, akkor valóban elismerés volt. De ha nekem mondanának ilyet, én nem tekinteném annak.
Szerintem ne bíztasd Arnold barátunkat, mert még a végén bebízonyítja, hogy nincsnenek atomok se. Tudniillik, osszuk fel az adott tárgyat atomjaira. Mivel látom a tárgyat, ezért az atomjait is kell látnom. De mégsem látom. Tehát nincs is atom. Qu. e. d. :o)
Azért, hogy egy kicsit ontopik is legyek, azt hogy a Föld gömbölyű, én már láttam, pedig nem vagyok űrhajós. Óceán fölött, 12000 méter magasan, tiszta időben nagyon is jól lehet érzékelni, hogy a horizont 2-3 fokkal lejjebb van, mint a vízszintes. Ha meg neki nyomod az orrod az ablaknak, hogy lássál egy kicsit széltében is, akkor bizony szépen látszik, ahogy görbül a horizont.
Amit mondtam, az arra az esetre vonatkozott, ha függőlegesen nézünk le a síkra. Ha ferdén nézünk (pl. kilátótoronyból), akkor persze a sík látványának lesz egy határegyenese, amit horizontnak nevezünk. Projektív geometriában ez az egyenes a sík ideális pontjainak a képe a vetítés során. Egyre magasabbra emelkedve valóban minden pont látványa erre az egyenesre fog konvergálni, de attól még a sík látványa (vetített mása) soha nem válik azzá az egyenessé. Az ok ugyanaz: emelkedve egyre több és több pont kerül be a látótérbe, a frissen bekerült pontok azonban mindig ugyanolyan távol lesznek a horizonttól.
"Távolodjunk el még inkább, és most már az is láthatja, aki eddig nem értette ennek a modellnek a működését. A felfelé történő távolodással egy vonalba kezd sűrűsödni minden, ami a sík volt. És minden, ami egy síkon csak lehet, egyetlen vonallá kezd válni!"
Bocsáss meg, ez marhaság. Ha a síkot bevonalkázod, mint a jelzett ábrán, akkor távolodva (felfelé) a síktól a vonalak valóban egyre közelebbinek látszanak, de nem válnak egyetlen vonallá. A szoftvereddel csak véges sok vonalat kisérsz nyomon, amelyek felfelé távolodva valóban egyetlen vonallá válnak, de valójában végtelen sok párhuzamos egyenes van egyenlő távolságokra a síkon, amiktől távolodva egyre több kerül a látótérbe (egyre kisebb látszólagos távolsággal). A látványegyenesek egyre sűrűbben töltik ki a látóteret, de (és éppen mert kitöltik a látóteret) soha nem válnak egyetlen vonallá. Hasonlóan ha egy egyenletes beosztású végtelen mérőszalagot egyre távolabbról nézel, akkor a beosztások bármely véges csoportja a látvány-szalag középpontjába fog konvergálni, de attól még a mérőszalag látványa soha nem megy össze ponttá (hanem szép egyenes marad).
A távoli hajókat a régiek árbóckosárból szokták figyelni. Szélcsendes időben a hullámok legfeljebb tizedakkorák, mint a hajók vagy akár a hajótörzs magassága, ezért a perspektívákkal (sík Földet feltételezve) egyszerűen nem tudod megmagyarázni, hogy a távoli hajókból először miért az árbóckosár látszik. De azt sem tudod megmagyarázni szerintem, hogy hetek óta és még több hónapig miért nem fog felkelni a Nap a déli sarkon és miért nem fog lemenni az északi sarkon. Ha igen, kíváncsian várom a magyarázatodat.
Szerintem ne állj meg félúton! Ahelyett, hogy a tárgyadat egy nagy piros és egy kicsi kék részre osztanád, oszd inkább 100 egyforma nagyságú különböző színű részre. Ekkor minden egyes szín az "egységnél" kisebb lesz, tehát levezettük, hogy a tárgy akkor sem látható, ha éppen az orrunk előtt van. Szuper!
Jól látod Simply Red! Pontosan a saját tapasztalaton van a hangsúly. Te nagyon jól látod a lényeget. Én nem tagadom, hogy Gergo73 Amerikában van, és hogy oda el lehet jutni egy gömb modell alapján. És egy modell alapján vissza is juthat a kívánt ideáihoz. De itt másról van szó.
Ha figyelmes vagy, megdöbbentő dolgot fogsz tapasztalni!
Idemásolom a teljes szöveget ( de ne terelje el senki figyelmét, tisztázzuk le előbb a perspektívát és a tengert!):
Időszámítás
A világidő és közép szoláris idő
Ha az időszámítást a Nap mozgásához szeretnénk igazítani, ugyanakkor megköveteljük, hogy az idő csillagidőben is egyenletesen teljen, egy olyan képzeletbeli égitestet kell definiálnunk, melynek óraszöge csillagidőben egyenletesen változik. Ehhez definiáljuk először a Fiktív Ekliptikai Középnapot. A Fiktív Ekliptikai Középnap egy olyan képzeletbeli égitest, mely csillagidőben mérve egyenletesen halad az ekliptikán, az ekliptika befutásához ugyanannyi időre van szüksége, mint a valódi Napnak, és vele minden évben napközelben találkozik. A Fiktív Ekliptikai Középnap már egyenletesen halad az ekliptikán, de óraszöge (melyet az égi egyenlítőn mérünk) nem változik egyenletesen. Ahhoz, hogy ezt elérjük, egy újabb képzeletbeli égitestet, a Fiktív Egyenlítői Középnapot kell bevezetnünk. A Fiktív Egyenlítői Középnap egy olyan hipotetikus égitest, mely egyenletesen halad az égi egyenlítőn, azt ugyanannyi idő alatt futja be, mint a Fiktív Ekliptikai Középnap, és vele a tavaszpontban találkozik.
A Fiktív Egyenlítői Középnap segítségével definiálható a világidő és a közép szoláris idő.
A Fiktív Egyenlítői Középnap rektaszcenzióját (&alphau) közvetlenül nem lehet mérni, ezért kiszámítására a Newcomb-féle naptáblázatokat használják.
A világidő (UT) a Fiktív Egyenlítői Középnapnak a greenwichi meridiánon mért óraszöge + 12h, azaz
UT = tu + 12h. Mint minden égitestre, a Fiktív Egyenlítői Középnapra is igaz az alábbi összefüggés:
s = αu + tu, ezt beírva a világidő definíciójába kapjuk, hogy:
UT = s - αu + 12h. Mivel a Fiktív Egyenlítői Középnap rektaszcenziója (αu) csillagidőben (s) egyenletesen változik, a világidő is egyenletesen változik csillagidőben mérve. A világidő tehát olyan idő, mely a Föld Nap körüli keringésén, valamint a Föld tengelykörüli forgásán alapul. A világidő az inerciaidőhöz viszonyítva nem múlik egyenletesen, hiszen a csillagidőn keresztül tartalmazza a Föld tengelykörüli forgásában meglévő szabálytalan ingadozásokat.
A közép szoláris időt régebben a Fiktív Egyenlítői Középnapnak a megfigyelő meridiánjától mért tu óraszögével definiálták:
m = tu + 12h. Jelenleg a közép szoláris idő definíciója:
m = UT + l, ahol l a megfigyelő földrajzi hosszúsága, melyet órába kell átszámítanunk. Az l előjelét pozitívnak vesszük, ha Greenwich-től keletre, negatívnak vesszük, ha Greenwich-től nyugatra helyezkedik el a megfigyelő.
Itt nem részletezett okok miatt a közép szoláris idő két fent ismertetett definíciója eltérhet egymástól, de ha nem törekszünk nagyon pontos időmérésre, a két definíciót egyenértékűnek tekinthetjük.
A közép szoláris idő helyi idő, mert a különböző földrajzi hosszúságokon más és más. Egysége a középnap, mely UT világidőben 0h és 24h között eltelt időtartam. Ez az időtartam gyakorlatilag megegyezik a Fiktív Egyenlítői Középnap két egymást követő delelése között eltelt idővel.
Köszönöm az elismerő szavakat. Ha jól látom, te vagy az első, aki elismert a fórumon! (Hacsak ez nem valami gonosz viccelődés a részedről). A kérdésedre ki fogok részletesen térni a későbbiekben, mert én éppen azért jöttem erre a fórumra, mivel a bolygók mozgásai és a megfigyelési eljárások kapcsolatában felfedeztem pár feloldhatatlan ellentmondást! Csak előbb tisztázzuk le a látásban tapasztaltható dolgokat, mivel nem szeretnék a témák között ugrálni, és az egyik szorosan összefügg a másikkal. Szóval nagyon jó, hogy ezt felvetetted, mert a csillagok távolságának mérésében, a bolygómozgásokban, valamint az idő mérésében több nehézség is van.
"A hullamok pedig nem tudjak eltakarni ez egesz hajot mindaddig, amig joval magasabbrol nezed a masik hajot mint a legmagasabb hullam, es a masik hajo is joval magasabb mint a legmagasabb hullam."
A hullámok a tapintható valóságban nem takarják el, de a látható valóságban eltakarják! Pontosabban: 'eltűnik' a hajótest.
Mint ahogy azt oldalnézetből be is mutattam korrekt módon, hogy mekkorák a hullámok: egyáltalán nem nagyok. De mivel a távolodással az egész jelenet egyrészt egy vonallá kezd sűrűsödni, és az irányok is tartanak egy pont felé, a magasságok pedig csökkenek, és a látás korlátozott, ezért egy kisebb tárgy előbb el fog tűnni az ember szeme elől mint egy nagyobb. Mint ahogy azt egy hegyen található házak és fák kapcsán bárki megfigyelheti, vagy egy emberi arc és részei (szemek, száj, stb.) kapcsán a távolban! (Ahogy azt már korábban írtam itt valakinek.) A saját szemeteknek és a saját eszeteknek higgyetek!
Nem minden esetben tűnnek el ugyanakkora dolgok, mert ez a perspektívának az irányaitól is függ. De jelentős távolságnál és megfelelő irányokkal az általam bemutatott eset fordul elő, és ez gyakori.
Most ne figyeljen senki a hajóra, hanem csak a közelítéssel látható nagymértékkel összetartó perspektivikus irányokra!
Majd figyeljük meg hogy horizontálisan mi történik!
Úgy "besűrűsödnek" a vonalak, hogy tovább már nem is tudtam rajzolni! Képzelje el bárki, hogy ilyen összetartás mellett mondjuk mi látszódna egy kis tárgyból és mi egy hatalmas óriási dologból egyre távolodva!
"Vegy egy vizfelszin felett 2 meter magasan levo kamerat, es egy 2 meter magas hajot tetszoleges tavolban. A 2 kozott helyezzel el egy 1 meter magas hullamot tetszoleges helyen ugy, hogy a hullam eltakarja a hajot a kamera elol.
Sok szerencset!
En is rajzolok, ok?
*
| |
|______|_____|_______”
E rajzodból látható, hogy összekevered a tapintási és a látási érzékelést, és ezáltal a tapintási és látási méreteket! Ezt nem piszkálásnak szánom, hanem tényleg segíteni akarok, hogy megértsd a kettő közötti különbséget! Te a látásodban perspektivikusan látsz, és nem úgy, ahogy azt oldalról ide felrajzoltad! Ami nekem, mint látónak messze van, azt kicsinek látom a többi tárgyhoz képest. Vagyis oldalról ezt így rajzolhatnám fel, ha a látásomat akarnám megjeleníteni.
És a nagyobb tárgyat jobban fogom látni a távolban, mint a kisebbet. Sőt, a nagy tárgyhoz képest a kicsik eltűnnek teljesen. Erre számos példát írtam eddig: hegy és házak, arc és szemek+száj+orr, stb...
"Gratulalok, felfedezted, hogy a kepernyo felbontasatol fugg, hogy lapos-e a fold (mert egy joval nagyobb felbontasu monitoron ugyanezen kiserlet alapjan nem tunt volna el a hajo), illetve felfedezted, hogy a Maya antialiasing technikat alkalmaz. (A viz felso retegeben levo pixelek szine osszekeveredik a hajo eredeti szinevel: az antialiasing technika igy kepes toredekpixel mereteket hazudni a szemnek.)"
Kedves Nadamhu!
Először is nem a képernyő felbontása alapján mutattam ki, hogy a Föld lehet lapos, hanem alátámasztottam matematikailag is. Ha figyelmesen olvastál volna, akkor láthattad volna, amikor a perspektivikus optikai csalódást bemutattam: A hajó testének magassága legyen 2 egység, t=2 . A hajó árbocának magassága legyen 4 egység, á=4. Tehát a két test magassága, vagyis az egész hajó összesen 6 egység magas. A perspektíva mint rendezőelv sajátossága, hogy a vonalak és objektumok egy nullpontban futnak össze a távolban, és eme vonalak mentén elhelyezkedő objektumok és tárgyak e nullpont felé tartva (a szemlélőtől egyre távolabb) egyre kisebbeknek látszanak, majd végül 'eltűnnek' az adott pontban. Ha a nullpont felé (vagy a horizont felé) a testek nagysága mondjuk adott szakaszonként 1 db egységnyit csökken, akkor belátható, hogy lépésről-lépésre van olyan helyzete a vizsgált testeknek, ahol: t=2; á=4; t=1; á=3; t=0; á=2; Vagyis amikor egy adott pontban eltűnik maga a hajótest a perspektíva alapján (t=0), egyértelmű, hogy még bőven látszik a hajó árbocának magassága (á=2).
Ez nem pixelkérdés, hanem a perspektivikus modellből fakadó szükségszerű következtetés.
De ha alaposan megnézed azt az ábrát, amit az előbb Nowaynek küldtem, akkor láthatod, hogy miről van itt szó: nem kell közelíteni a pixelekre, ha ez ennyire zavar.
Másodsorban pedig a Maya nem keveri a színeket, ahogy írtad, hanem annyira 'eltávolodtam' a kamerával a hajótól, hogy a képernyőn minden testet egymáshoz arányosan egyre jobban kicsinyítenie kel, és ezért tűnik el a hajótest: mert egyre kisebb lesz a többi testtel együtt. De a többi test (pl. víz, árboc) nagyobb, ezért azok jobban látszanak. Ez logikailag is belátható az alapján az ábra alapján, amit a Nowayhez intézett hozzászólásomhoz csatoltam.
Hogy jobban megértsd a perspektivikus látásnak ezt a jellegzetességét, vegyünk Mayaban egy egyszerű síkot. Erre a síkra felülről tekintünk rá. Ismétlem: felülről!
Legyen ez a sík mélységében határos, hogy ezek a határok jól szemléltessék, hogy mi történik a szemlélőtől távol eső dolgok közötti aránnyal!
Kezdjünk el szépen lassan távolodni ettől a síktól, felfelé! Ismétlem, mert ez nagyon fontos: felfelé távolodunk a síkról!
Látható, hogy mivel mélységében határt szabtunk neki, ezért könnyedén bárki odaképzelheti a tárgyak viselkedését, vagyis azt, hogy a távol eső és a hozzánk közelebb eső dolgokkal mi történik.
Távolodjunk el még inkább, és most már az is láthatja, aki eddig nem értette ennek a modellnek a működését. A felfelé történő távolodással egy vonalba kezd sűrűsödni minden, ami a sík volt. És minden, ami egy síkon csak lehet, egyetlen vonallá kezd válni!
Tehát kérem szépen, ugyanígy viselkedik a perspektíva is, ami a tárgyakat a horizonton egyrészt vertikálisan és horizontálisan is egyetlen egyenessé ill. egy pontba "sűrűsíti", a kezdeti kiindulóponttól és a modell elrendezésétől függően.
Ebből még döbbenetes paradoxonok következnek, amiket nem tanítanak, és ezek olyanok, hogy csak néznétek, de mivel sajnos nem veszitek komolyan a témát, ezért hagyom.
"Egy régi vicc szerint a Hold közelebb van mint Kína, hiszen az előbbi látható, az utóbbi meg nem. Ezt most szerencsésen megcáfoltuk: ha elég magasak vagyunk, a lapos Földfelszínen nem csak Kínát pillanthatjuk meg, hanem Amerikát és Ausztráliát is..."
Félreértetted azt, amit írtam, még ha viccnek szántad, akkor is. Te is nézd meg alaposan azt a rajzot, amit Nowaynek rajzoltam. Ez tisztán matematikai kérdés: mindkét testet látom, a síkot fentről, és mindkét összefut egy pontban a horizonton: vagyis eltűnik! Ha a két test magassága között eltérés van, akkor az eltérés mértékétől függően, valamint a perspektivikus rendezőmodell alapján, illetve a látás korlátozottsága miatt a testek közül az egyik előbb tűnik el! És valóban megfigyelhető, hogy pl. egy emberi arc a messziségben azért felismerhetetlen, mert nem látszik (jól) az orra, a szeme, a szája, miközben még látjuk az embert és a mozgását. Ebből talán te arra következtetnél, hogy a szemei, az orra és a szája beesett az arcába? Ugye nem. Viszont vedd figyelembe, hogy ugyanez a látási paradoxon érvényesül nem csak a hajókkal kapcsolatban, de minden más tárgy kapcsán is!
Például van előttem egy nagy hegy a horizonton. Tele van állítólag házakkal. Mégsem látom innét sem a házakat, sem a hegyen levő fákat, mert annyira kicsikké váltak. És nem arra következtetek, hogy a hegy elnyelte volna őket, vagy hogy arra görbülne a tér. Ugyanez igaz nem csak a tengerre, de mindenre. És ezt jól ábrázolja a sima felrajzolt modell is, ahol csak egy síkot látunk, felülről: a dolgok eltűnnek, és nagyságuk mértékétől valamelyik előbb, valamelyik később.
"Hát akkor megvan a magyarázat: Mayát használtak az emberek az ókorban, azért hitték azt, hogy kerek a Föld"
Noway! Kérlek arra, hogy ne legyél ilyen rosszindulatú! A Maya egy professzionális modellező szoftver, ami jól visszaadja a perspektivikus látást, a rövidülésekkel és arányokkal együtt. Ez a legjobban kifejlesztett egzakt modellezés, ami hűen visszaadja a saját látásomat, akár lecsupaszítva is. Ezért használtam, és ahogy látom, még fogom is, mert nem értitek a probléma felvetését, összekeveritek a tapintható arányokat a látható arányokkal.
"A perspektíváról szóló eszmefuttatásod nagyon érdekes. Ha majd elvégezted az általános iskola hetedik osztályát (ott tanítják a hasonlóságot és a középpontos nagyítást), térjünk vissza rá."
Ismét rosszindulatú és előítéletes vagy. A kisujjamban van az egész perspektíva, és jól tudom, hogy miről beszélek. Emellett, valószínű, hogy idősebb vagyok nálad, ezért megkérlek, hogy add meg a tiszteletet, vagy inkább ne válaszolj. Én veled tisztelettudóan társalogtam.
A perspektívával kapcsolatban egy hivatalos tananyagban használt ábra mintája alapján készítettem egy saját rajzot. Bárki elkészítheti ezt otthon, és elgondolkozhat felette, érdemes és tanulságos, mert úgy látom, hogy közületek mindenki összekeveri a látható nagyságokat a tapintható nagyságokkal.
A lényeg a következő: megállapodhatunk abban, hogy perspektivikusan látok, és a látásom korlátos. Vagyis a tárgyakat a messziségben egyre kisebbeknek látom. Tegyünk egy négyzetrácsosan megrajzolt átlátszó üveget a szemem elé. Ezek az egységnyi négyzetek mutatják a jelenlegi rajzon a látható nagyságait a tárgyaknak, és hogy melyen mértékben mennek össze.
A képen látható kék magasság jelölje a hajó testét, ami induláskor legyen a jelenlegi ábrán látható 2,5 egység. Az árboc vagy vitorla magassága legyen 11, 5. Egyezünk meg abban, hogy 1 egység alatt már semmit sem látok, mert az már nagyon messze van. A táblázatból és az egységek csökkenéséből egyértelműen leolvasható, hogy lesz olyan helyzete a testeimnek, ahol az egyik magassága láthatatlan lesz, míg a másik látható, mivel a perspektíva sajátossága, hogy egyre távolodva egy vonalba és egy pontba sűrűsödik össze minden. Vegyük azt is észre, hogy elméletileg mindvégig rálátok mindkettőre! Mégis, a perspektívából adódóan hiába látok rá a sík (!) területen, lesz olyan helyzete a kettő tárgynak, ahol a kisebb magassággal rendelkezőt nem fogom látni míg a nagyot igen: és ez éppen a horizonthoz egyre közelebb érve (vagyis tőlem mint nézőtől egyre inkább távolodva!).
(Kérek mindenkit, hogy olvassa el a többi hozzászólást is, ami ezután következik, mert nem akarom ugyanazt többször megválaszolni!)
A barátom blogját már rég olvastam. De most újra belepillantva találtam benne sok érdekes/mulatságos dolgot, ami nagyon is idevág:
Let me be lazy here and simply reproduce a very descriptive email by Johan Booth (a scientist at Atmopspheric Reseach Observatoy) regarding sunset timing. Johan says:" Predicting the time of sunset at South Pole is essentially impossible, but there are a few parameters, and then past experience, that let one make at least an estimate of the last time we might see some direct sunlight. The start of any reckoning is the moment of the equinox, which is: 13:26 EST 20 March 2006, 18:26 UTC 20 March 2006, 07:26 NZDT (aka South Pole local time) 21 March 2006. This is the moment when, absent any atmospheric impact, and presuming a perfectly spherical earth, and presuming that you are looking from right at the surface of that perfect earth (ie you have no height or elevation), the sun would be exactly halfway below the horizon as viewed from either Pole. Of course, sunSET is when the last of the sun vanishes below the horizon, not when the sun is split by the horizon. The sun is a little over 30 arc-minutes (about half a degree) wide, and at the equinoxes it's moving north or south at a little less than one arc-minute per hour, so figure about 16 hours for it to go from split to gone. The atmosphere bends any light that passes through it, and the more atmosphere the light has to pass through, the more the light is bent. By the time an object *appears* to be on the horizon, it is in fact well below. The amount of this "lifting" that a well-mixed atmosphere does depends on the density of the air, which in turn can be expressed as a function of the temperature and pressure of the air. Curiously enough, in theory the coldness of the air at South Pole almost exactly cancels out the thinness due to the elevation, and the refractive impact is about the same as for a normal temperate sea-level site, which, for an object apparently on the horizon, is approximately 34 arc-minutes. Again, figuring that the sun is moving slightly under one arc-minute per hour, this refractive lifting might produce a delay of about 36 hours. The final semi-predictable factor in the disappearance of the sun is the height of the observer. A person viewing from six feet up commands a horizon that is about three miles distant; from 35 feet (say, standing in galley) you can see about seven miles. Each mile that you can push the apparent horizon to the north allows you to see objects in the sky that are just under an arc-minute further north, and again with the sun's speed, this means that each mile is worth about an hour's delay in losing the solar image. Unfortunately (for the purposes of this exercise), although at a glance it sure looks flat out there, it turns out that it's not: within a ten mile radius of station there are places that are as many as 30-50 feet higher or lower than station. Since it's impossible to predict accurately enough in which direction the sun will be when it vanishes, it's impossible to determine if this topographic variation will delay or accelerate the sunset. If the sun sets behind a low point, there might be another few hours of delay; if it goes down beyond a high point, then the delay gained by gaining elevation here will be pretty much cancelled. So this is a wild card, ranging from maybe 0 to 10 hours of extra delay. So that gives us a sum estimated total of 52-62 hours after the equinox for the solar disc to vanish.
Elég elszenvedni a jet lag nevű jelenséget (átállás más időzónára). De ma már néhány százezer forintból az is ellenőrizhető, hogy folyamatosan a Nap irányába (vagy folyamatosan azzal ellentétes irányba) repülve végül visszajuthatunk a kiindulási állomásra, mint ahogy az is, hogy az egyenlítőtől távolodva egyre laposabban süt a Nap (vagy akár fel sem kel, ez utóbbit egyébként az ókori görögök megsejtették és le is írták).
OFF: Képzeljétek, jelenleg az egyik barátom a déli sarkon tartózkodik, a kozmikus háttérsugárzást tanulmányozza, kaptam tőle igazi pecsétes képeslapot is! Itt a blogja.
