A χ-nek (a magyar nyelvészetben így, pontosabban ennek ékezetes változatával szokták inkább jelölni ezt a hangot) van ugyan köze a tanít szóhoz, de ahhoz, hogy a t végű felszólító módja szibilánsokat (susogókat, sziszegőket) tartalmaz, nem. Szóval az -ít képző megy vissza az -oχt alakra, mint erről a szakít ~ szakajt kettős alakpár is tanúskodik.
Az, hogy a lát típusú igék felszólító módja lássa típusú, arra vezethető vissza, hogy a magyarban a /ty/ fonéma meglehetősen új fejlemény. Az a szabály azonban, hogy bizonyos felpattanó zárhangok /t/, /d/, /n/, /gy/, /ny/ és a /j/ fonéma találkozásakor teljes hasonulás, illetve összeolvadás lép fel, már akkor is megvolt. A /t/ és a /j/ azonban ekkor még értelemszerűen nem tudott /tty/-vé összeolvadni, tehát valami más megoldást kellett találnia a nyelvnek, ez a megoldás volt az, hogy: /t/ + /j/ = /ccs/ (esetleg /ss/). Ebből a hangkörnyezet további hatására alakult ki a /ss/, /ssz/ és /ccs/ csoport. Ezek pontos levezetése azonban, azt hiszem, e helyt túl hosszadalmas volna.
mint a magyar: a "tj" kapcsolat hosszú /tty/ hangon keresztül zárréshanggá hanggá fejlődött, vö. m. "tanít" + "-j" felszólító módjel > /taníccs/.
Én ezt máshogy hallottam: a felszólító módjel egy chj-hang volt, ami t után s-sé, különben j-vé fejlődött. Tehát a magyarban sem volt tj > ccs hangfejlődés.
(chj = palatális réshang, olyan, mint a német ich)
Nem vita, hanem érdeklődés:
milyen példa van arra, hogy a szláv lágy t' cs-vé vált?
Kis Ádám
(bár már nem aktuális, de bizonyos okból kicsit nem szeretem, ha két s-sel írják a nevem :)))
A szláv is úgy volt régebben mint a magyar: a "tj" kapcsolat hosszú /tty/ hangon keresztül zárréshanggá hanggá fejlődött, vö. m. "tanít" + "-j" felszólító módjel > /taníccs/. (A magyarhoz hasonlóan ez a folyamat már lezárult, vö. "tanít" + "-ja" tárgyas személyrag > /taníttya/)
A kérdéses korban azonban a szláv 5 szó végén a XII. sz-ig redukált magánhangzó (lágy jer) volt, így nem alakulhatott ki "tj" hangkapcsolat. A lágy jer lekopása után pedig a kérdéses hangtani folyamat már nem volt aktív.
Azonban más -- a köz számára talán akceptálhatóbb -- probléma is van: Pécs eredeti neve nem Quinque ecclesiae 'öt templom', hanem Quinque martyrum ecclesia 'az öt mártír temploma', vi. csak egy templomról van szó, a mai székesegyházról. A névadó öt személy pedig a pécsi egyház megalapítása körüli időben szenvedte el martíromságát, viszont ennél jóval korábbról adatolható a hely délszláv neve, melynek folytatója a mai Pécs.
A -ban/-ben vs. -on/-en/-ön szokásos dekoncentrációs elütéseim egyike, ez a hibatípus, sajnos, nagyon jellemző rám; bocs.
Pécsnek az ötös etimológiája nekem is nagyon tetszik, de éppen LvT volt az, aki – itt vagy másutt, nem tudom – határozotta kiállt amellett, hogy hangtörténeti képtelenség a levezetés (nagyjából a te érveléseddel egyezett az övé, ha jól emlékszem); a levezetés hibás voltát erősíti az is, hogy Kiss Lajos, aki egyébiránt szlavista, meg sem említi mint lehetőséget szótárában.
Adj Isten, Nyelvelők!
Ez a topic idetelepült, én örülök, remélem a régi lakók is.
Kedves horao opszomai!
Általában Kiss Lajos szótárát szoktuk forgatni a városnevekhez. Ő Pécs nevét egyenesen a 'kemence' jelentésből vezeti le. Feltételezhetjük, hogy ezen a tájon folyhatptt mészégetés, és ebből ered a hely neve.
Említi a középkori latin nevet is: Quinque ecclesiae vagy basilicae, amely öt templomra utal, és ehhez kapcsolódik a német Fünfkirchen is. Ez jelenthet öt templomot, de utalhat arra is, hogy öt vértanút temettek el ezen a helyen, és így lehet, hogy az eredeti név a Quinque martyrum ecclesiae, azaz az öt vértanú temploma lett volna.
A Pécs alak levezetése egy szláv 'öt' jelentésű alakból a számomra aggályos, ugyanis a hangváltozások miatt a forrás egy *pek alak lehetett, a ősszláv öt viszont *pent, és ebből nemigen keletkezhetet cs. Bár ezt LvT jobban ytudaj, ha megjön majd megkérdezzük tőle.
Én a Pécsre más etimológiát is hallottam: az ugyancsak szláv 'pet' (öt) tövet; és a név így jól illeszkedne pl. a város német 'Fünfkirchen' nevéhez, ami valaha volt öt templomára utalna, és úgy látszik, megihlette a különböző nyelvű névadókat.
>a történelmi Magyarország határain kívül mindig: -on/-en/-ön
Gondolom azt akartad mondani: a történelmi Magyarország határain kívül mindig: -ban/-ben
(Bécsben, Párizsban, Washingtonban, Honoluluban, Birobidzsanban... :) (a külföldi magyar kolóniás példád is csak így lehet kivétel)
A -t(t) archaikus toldalék érdekes kérdés. Nekem például természetes: Vácott, Pécsett, Kolozsvárt - de érzékelem, hogy egyre inkább kuriózum vagyok, ha így mondom.
Ráadásul nemcsak Pécsett, hanem – talán ma már elsősorban – Pécsen is.
Igazából nem létezik szabály: az anyanyelvű beszélők sem mindig értenek egyet a toldalékolásban. A köznyelv szerint Sátoraljaújhelyen, de a helybeliek szerint Úlhelben. Tendenciák azonban vannak: a történelmi Magyarország határain kívül mindig: -on/-en/-ön (kivételes lehet azonban a külföldi magyar kolóniák szóhasználata: Clevelandon, Haifán, Eilaton). A történelmi Magyarország határain belül a következő a helyzet: a -falu, -szombat utótagúak, illetve a j, m, n, ny és i végűek rendszerint a -ban/-ben, a -halom, -hegy, -hely, -patak, -sziget, -vár, -várad utótagúak, a magánhangzóra végződők (az i kivételével), illetve az egyszótagúak rendszerint -on/-en/-ön toldalékot kapnak; az r, l, ly végűek meglehetősen vegyes képet mutatnak. Ezek azonban csak tendenciák – számos kivétellel.
És azt tudtad, hogy Pécs és Pest ugyanabból a szláv tőből származik, és az - ugyancsak abból származó - "pék" szóval rokon? (A különbség asszem annyi, hogy a [kt] hangkapcsolat a délszláv nyelvekben [st]-vé, a keleti szlávban pedig [ts] - magyar helytelen, tradícionális helyesírás szerint "cs" - hanggá fejlődött.)
Van három helységnév a magyar nyelvben, melyek alig egy-egy hangban különböznek egymástól:
Écs
Pécs
Bécs
(Volna még Vécs meg hasonlók, de azok mind a fenti három által meghatározott valamelyik csoportba tartoznak.)
Namármost: tessék nekem megmondani, hogy hol vagyok, ha ezek valamelyikébe érkezem?
Écsen
Pécsett
Bécsben
...
Ezt foglald szabályba egy magyarul tanuló külföldinek!
(Jó, tudom: lehetséges, de mégis bonyodalmas... Nem annyira problémaként, inkább jellegzetességként vetettem föl.)
Hó, jó, ló, tó, stb., ezek - ha jól tudom - diftongusok voltak kb így: hau, lau, tau, jau. Így kaptak toldalékokat (lauat, hauat, tauak, jauak), végül valamilyen hangtörvény alapján a diftongusok monoftongizálódtak a szó végén. Gyakran viszont a toldalékolt alakok a toldalék elvonásával új értelmet kaptak, így feü>fő, de feüfeüetfejet, amiből a toldalék elvonása után "fej" lett, némileg más jelentéssel, mint az eredeti "fő". Kicsit hasonló a "jók" vs. "javak" közti jelentéskülönbség etimológiája. Ellenpélda: tő/tej, ezeknek semmi közük egymáshoz. :-)
Asszem a 'jó' ilyetén értelemben (javak, mint valszeg értékes birtokolt dolgok [bocs a pongyolaságért...]) nemigen használt, bár ez esetben a tárgyeset helyes. Jelzőként a 'jó' tárgyesete: jót. De nem vagyok profi, aki jobban tudja, javítson ki bátran.
