Sher írása juttatta eszembe Kutasi Kovács Lajos elbeszélését, amit szeretnék veletek megosztani. Csak véletlenül "apacs". Amikor íródott a történet, a sírkövek alatt nyugvók közül még többen éltek, ma már a mescalero rezervátum temetőjében pihennek. Ami közös bennük a történet hősével, az a kövekbe van vésve.
A barátság tánca
Az Indiánnal nem a Mohawk-ösvényen vagy a Fehér Hegyekben találkoztam; nem Cape Codon a maspí-indiánok földjén és nem a Narragansett-öbölben; nem a Purgatory szakadékánál, kükládikus sziklák között, a nipmak indiánok egykori kultikus táborhelyén.
Az Indiánnal Bostonban találkoztam az Auditorium földalatti villamosállomáson.
Nincs sok várakozó. Este kevesen utaznak villamossal.
Amint leérünk a lépcsőn, tüstént felfigyelek egy fiatalemberre. Nem azért, mert sallangos bőrkabátot hord, sima fekete haját középen elválasztva, kétoldalt varkocsba fonva viseli. Ilyesféle öltözék és hajviselet nem ritkaság a Harvard Square környékén.
Ennek a fiatalembernek az arca tűnik fel. Ifjúságom indiánregényeiből néz vissza rám. A régi, agyonolvasott Cooper- és May Károly-könyvekből.
Klasszikus indián arc. Alacsony, keskeny, kissé hátrahajló homlok, szögletes, erősen kiugró pofacsont, erőteljesen hajlott sasorr, eléggé széles, nagy száj. Magányosan ül, mondhatnám, gunnyaszt a peron legtávolabbi padján, szembetűnően elhúzódva a többi várakozótól. Lehet, hogy nem is várakozó.
Leplezetlen kíváncsisággal és rokonszenvvel veszem szemügyre.
- Nézd, egy indián - hívom fel Rózsa figyelmét rá. Gyere, menjünk oda hozzá, úgysem jön még a villamos. Elindulunk a magányos indián felé. Odalépek hozzá, nem kérdezek tőle semmit, csak köszönök és egyszerűen kijelentem:
- You are an Indian! Te egy indián vagy!
Az Indián felveti fejét, rám néz fürkészve, élesen. Az indiánok Brazíliában is gyakran tapasztalt ösztönével nyomban megérezheti, hogy ebben az idegen és idegenszerűségében ellenséges világban rokonszenvezek vele. Az indiánok kifinomult ösztönükkel sok mindent megéreznek. Néhány pillanatig néz, kemény arca megenyhül. Idegenszerű angolsággal, melyen érzik, hogy nem az anyanyelve, mély hangon megszólal:
- Yes, I'm Indian!
Csak ennyit mond: "Igen, indián vagyok!"
Számomra ilyenféleképp hangzik: "Én vagyok az Indián! Az Indián, akit nem találtál meg a brazil őserdőben, akit hiába kerestél a Mohawk-ösvényen, a tengerparti öblökben, csendes tavak mentén, erdők mélyén. Az Indián, akivel mindig találkozni akartál!"
Rámosolygok.
- I'm a Brazilian writer, brazil író vagyok! - mondom. Nyilván, ha azt mondanám, Hungarian, magyar vagyok, semmit sem jelentene neki. Lehetséges, hogy az indián azt sem tudja, hol van Brazília, de azt tüstént megérti, hogy nem vagyok "angol" - az indiánok így nevezik az amerikaiakat.
- I like your people, szeretem a népedet! - mondom, és örülök, hogy találkozom veled. Brazíliában sok indiánt ismertem, de itt, az Egyesült Államokban te vagy az első indián, akivel találkozom.
Az Indián arcán halvány mosoly fut át.
- Milyen törzshöz tartozol?
- Apacs vagyok.
Ahogy kimondja, felvillan bennem Geronimo, a hős apacs, aki a múlt század végén csaknem egyszemélyes háborút viselt a kékzubbonyosok, az egész amerikai hadsereg ellen. És persze a legendás, soha nem volt apacs főnök, a May Károly-regények révén mégis halhatatlanná lett Winnetou.
- Rezervátumban élsz?
- Nem. Rezervátumban éltem, de eljöttem. Énekes voltam a törzsben, de már nem megyek vissza a rezervátumba. Te mit írsz?
- Könyveket írok rólatok, indiánokról.
- Könyveket - bólint az Indián, és kezével jelzi az írást, majd rám mutat.
- Igen - erősítem meg. - Barátja vagyok az indiánoknak. Mi barátok vagyunk! - Fellelkesülök saját szavaimtól, majd hirtelen ötlettel, hisz az apacsok Új-Mexikóban élnek, átváltok portugálra, gondolván, az Indián megérti azt is. - Somos amigos!
Az Indián néhány pillanatig mintha tűnődne szavaimon, elkomolyodik, majd határozottan csattan fel a hangja:
- No! Nem, nem vagyunk barátok!
Meghökkent. Nem értem. Nem tudok válaszolni semmit, torkomon akad a szó, pedig érvelni kellene valamivel.
Az Indián feláll. Fejjel magasabb nálam.
Lassú, ünnepélyes mozdulattal leveti a kabátját és a padra dobja. Gyengéd, de határozott mozdulattal leemeli széles karimájú kalapomat.
(Magyar gyártmány, László Gyula professzor ajándéka. Nyilvánaz első magyar kalap, amely indián fejére kerül.) Gondosan kiegyenesíti a karimáját, forgatja, és máris olyanféle lesz, mint az indián kalap. Fejére helyezi. Nem teszi, hanem helyezi. Mintha nem közönséges fekete kalap lenne, hanem sastollakból készült főnöki fejdísz.
Hosszúnak tűnő pillanatokig mozdulatlanul áll előttem, majd halkan dünnyögni kezd, testét alig észrevehetően ringatja.
- Heya...heya...heya...
Tudom már, életem egyik ritka szép ajándékát kapom a sorstól. Az Indián széttárja karját, akárcsak a bronzindián a Mohawk Parkban, és táncolni kezd.
Sajátos ritmusban, lábujjlépésekkel topog előttem, egy helyben, majd csoszogó léptekkel körbe. Fejét leszegi, majd büszkén felveti.
A Föld Anyának és az Ég Atyának szólhat ez a mozdulat.
- Heya...heya...heya...
Az Indián lassan, méltóságteljesen táncol.
Arca komoly, ünnepélyes. Szűkre húzott, ferde metszésű szeme bizonyára nem az ósdi, megkopott, szutykos földalatti vasútállomást látja, nem a tőlünk tisztes távolban bámuló amerikaiakat, akik nyilván nem értik az Indián táncát és az én viselkedésemet. Az Indián talán a balzsamos erdőket látja most, a surranó, tiszta vizű patakokat; talán a végtelen síkságot, ahol valaha a bölénycsordák legelésztek; talán a délnyugati szakadékokat, ahol ősi totemoszlopokra emlékeztető sziklatorzókat faragott ki a természet, az idő.
Az Indián táncol.
- Heya... heya ... heya...
Körültáncol a bostoni Auditorium állomáson.
Mintha hallanám a dobok tompa dübörgését és a mágikus csörgő sustorgó hangját. Nem mutatvány ez, nem játék, hanem szertartás. Nem a világnak szól, hanem egyedül nekem és Rózsának.
Meddig tart? Nem tudom.
Bent állok a körben, a "szent kör" közepén. A kör az indiánok jelrendszerében az egységet, az örökkévalóságot, az Univerzumot szimbolizálja. A legősibb idők óta a természetfeletti erő és a hatalom jelképe.
Az idő értelmét veszti, számolhatatlan. Végtelenné tágul a perc és pillanattá zsugorodik minden, ami valaha megtörtént és történik ezután.
A jelenbe belefér a múlt és a jövő. Határtalan.
Aztán egyszerre elhallgat a dünnyögő hang, véget ér a tánc. Az Indián még néhány pillanatig széttárt karral áll előttem. Leveszi a kalapot, és ugyanolyan ünnepélyesen, szertartásosan, mint a tánc előtt, most az én fejemre helyezi. Kezét nyújtja, majd gyengéden megölel.
- Barátok vagyunk - mondja.
- Köszönöm, barátom - válaszolom, noha valami szorítja a torkom, alig jön ki hang a számon.
Az Indián kezet fog Rózsával, megöleli úgy, mint engem. Felveszi sallangos bőrkabátját és visszaül a padra. Melléje ülünk. Nem kell sokat kérdeznem az életéről, beszél magáról szívesen.
- Behívtak katonának, elvittek Vietnamba. Ott harcoltam a dzsungelben. Megsebesültem - felhúzza egyik nadrágszárát: a lábszárán csupa sebforradás.
- Ta-ta-ta-ta - utánozza a géppisztoly kelepelését, és mutatja is, mintha a peronon várakozó amerikaiakra lőne a láthatatlan fegyverrel. - Itt is megsebesültem! - mutatja a derekát, arasznyi hosszan.
- És most hova mész?
- Kanadába.
Nem kérdezem meg, mért megy Kanadába, mit keres ott. Néhány mondatában úgyis ott van élete regénye. Nem mondja, de bizonyára kitüntették, s aztán a kitüntetését a földhöz vágta, mint a többi vietnami veterán a Fehér Ház előtt. Eszembe jut Ira Hayes, a második világháború egyik legismertebb indián katonája. Azon a híres fényképen, amely Iwo Jima szigetén készült, amikor az amerikai katonák véres harcok árán visszafoglalták a japánoktól és kitűzték az amerikai zászlót, a zászlót állítók egyike Ira Hayes.
Kitüntették, ünnepelték, körülhurcolták Amerikán, felköszöntötték és vele ittak. Az ünneplés után megfeledkeztek róla, a kutya se törődött vele. Visszatért népéhez az arizonai Pima rezervátumba. Nem találta meg többé önmagát. Tovább ivott. Az elfelejtett hősből alkoholista lett. A "whiskyivó Ira Hayes" - csak így emlegették Iwo Jima hősét, akit néhány év múlva fiatalon sírba vitt az alkohol.
Az efféle tragédia lehetősége ott lappang minden indián veterán mögött. És a kultúrák keresztútjára került indián előtt.
sok mindent szeretnék még kérdezni, ám az alagútból megveszekedett őslényként csörömpöl elő a szerelvény. Nincs már idő semmire.
Rövid a búcsú. Barátok búcsúznak így, akik a sors groteszk szeszélyéből
rövid percekre találkoztak csupán, és többé nyilván az életben nem látják egymást. Akik alig ismerték egymást, és mégis barátok.
Még egy kemény kézszorítás, gyengéd ölelés.
- Bye-bye, barátom!
- How!
Indul a szerelvény.
Az Indián, akinek a nevét sem tudom, s mégis a barátom, ott ül a padon, néz a villamos után. Arca kemény, mozdulatlan. Mintha kőből vésték volna ki. Körülveszi az idegen világ dermesztő közönye.
- Az Indián - szólal meg mellettem halkan Rózsa, s egy árnyalattal halkabb a hangja - mégis eljárta neked a táncot. A barátság táncát.
...a bal oldalon ha lejjebb görgettek találtok egy olyat, hogy American Indians: Index, ezen belül a Gallery B-t ajánlanám a sok száz gyönyörű indián fotóval. (Néhány már a falamon lóg :) Ha valaki még nem ismerné... Remélem olyan örömet okoz mint nekem, emlékszem éjszakákon keresztül nézegettem.
Több mint 20 évvel a halála, és 50 évvel a hadi szolgálata után - Bush elnök ma délután a Fehér Házban adja át a Medal Of Honor kitűntetést a
Sisseton-Wahpeton Sioux törzsbeli Woodrow Wilson Keeble - leszármazottainak.
Keeble II.Világháborús veterán ,és a Koreai Háború veteránja volt, több mint 30 kitűntetéssel, köztük volt a / 4/ Purple Hearts és a hadsereg 2.legnagyobb kitűntetése, a Distinguished Service Cross.
Többen és többször szerették volna előterjeszteni, de ez egészen napjainkig nem sikerült.
Ez az első, amikor a Sioux törzsek tagjai közül valaki ilyen elismerést kap.
Keeble rendkívüli hőstetteit a II.VH-ban és Koreában végül illendően el fogják ismerni a nemzet legmagasabb kitűntetésével-mondta Észak-Dakota Kormányzója. Az átadáson Észak és Dél-Dakota szenátorai is jelen lesznek.
II.VH alatt Guadalcanal - megszerezte első Bronze Star és Purple Heart kitűntetését
1951 október Kumsong River közelében - North Korea
-A kínai erők kemény ágyúzással / gunfire/ leszegezték Keeblet és három szakaszt . Majd Keeble vezetett géppuska tüzet 3 bunker ellen a meredek,sziklás magaslaton.
Miután a három szakasz rohama elbukott, Keeble eldöntötte hogy egyedül mászik fel támadni hogy megszerezze a 3 bunkert. 50 yard/ 0,914méter mértékegység/ -ot kúszott a gerincvonalon, megszerzett egy sáncot kézigránáttal és karabélytűzzel. Ugyanezen a módon megszerzett egy másik sáncot is, és elfoglalta a jobb oldali bunkert. Ezután feldobott egy gárnátot a középső bunker hátsó bejáratán és kiegészítve mindezt karabélytűzzel sikerült felszámolnia ezt is. - mondta Sgt.Kosumo "Joe" Sagami, szemtanú.
Kebble 34 éves korára megsebesült legalább öt különböző alkalommal, és 83 gránát szilánkot távolítottak el testéből.
A háború után Keeble visszatért Észak-Dakotába, Wahpeton városába.1982-ben halt meg.
Egy szemtanú így emlékett róla és indián bajtársairól a Rapid City Yournal cikke alatt :
" As a survivor and a Korean war veteran in the Korean war we owe a dept of gratitude for our Native American warriors. I have seen these guys perform above the call of duty carrying ammunition into battle. I was amazed at their extra ordinary strength they had to carry heavy ammunition loads which most of us could not cary. I know that our Early American Soldiers saved many of our lives including mine. We must never forget our Native American warriors and their families. They have contributed so much. Some with their lives protecting their fellow fighting men and women.
" A Keeble család , a Sisseton-Wahpeton Oyate, és az összes embernek a Dakota államokban ma oka van rá hogy ünnepelje és emlékezzen az ő szolgálatára és hősiességére."
Forrás : A Hero Remembered -http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/article/2008/03/02/AR2008030202224.html
-Medal of Honor to be awarded to first Sioux soldier- Rapid City Yournal
-http://conrad.senate.gov/pressroom/record.cfm?id=293443&, Senator Kent Konrad
Üdv. , Sher
Man-Afraid-Of-His Horse, A lovát félik főnök nevét egy csata után kapta,amikor az ellenség megfutamodott tőle,ezért a sámánok ezt a nevet adták neki jutalomból.Erőtől duzzadó név. Azt jelenti, olyan bátor és úgy félnek tőle az ellenségei, hogy már akkor elfutnak, mikor csak a lovát meglátják, még ha nem is ül rajta a harcos. (Táhcsá Húsdé-Sánta Őz, oglala-sziú sámán szerint)
Hát ki vagyok én, hogy vitatkozhassak a férfiak egymás iránti ízlésével? :)
De azért ahogy visszaemlékszem, eléggé diktatórikus szabadság volt ez, ha valaki "kispolgári" merészelt lenni, azzal szemben nem volt irgalom.
Nem tettem ki OFF jelet, mert ezzel kapcsolatban a topik témájába vágó olvasmányom van éppen. Szerintem érdekelne téged is az a tanulmány, amit Victor W. Turner követett el, és a Bohannan-Glazer kultúrantropológiában a következő címen található meg: Átmenetek, határok és szegénység: a communitas vallási szimbólumai. Annyiban kapcsolódik ide, hogy a törzsi kultúrák rítusaiban, a rock-kultúrában és egyes vallási irányzatokban vizsgálja - és hasonlítja össze - a liminalitás (az átmeneti rítusok középső szakaszát jellemző állapot), a kívülállóság és a strukturális alacsonyabbrendűség jelenségét. Azt vizsgálja, hogyan áll szemben a "struktúra" és a "communitas", és oda lyukad ki, hogy a művészet, vallás, filozófia, irodalom nem feltétlenül vezethető le a társadalmi vagy politikai struktúrából, hanem sokszor éppen az ellenkultúrát tükrözik vissza, és hozzájárulnak annak kialakulásához. Annyira szerteágazó a szöveg, hogy nem tudom összefoglalni, de néhány érdekes gondolatot szeretnék idézni belőle.
" a nyugati urbanizált hippik és sok történeti rajongó szekta közös vonása az a vágy, hogy liminális és kívülálló állapotukat általánossá tegyék és véglegesítsék. Szeretnék néhány passzust idézni egy Oracle című folyóiratból, ami "körülbelül kéthavonta" került publikálásra San Franciscóban, ahol mint a hippik házi folyóiratát tartották számon. Meglepő élességgel jelenik meg ebben az irodalomban az átmeneti rítusok liminális szakaszainak és a vallási mozgalmak korai fázisainak tulajdonított jellemzők nagy része. A korábbiakban láthattuk, hogy a liminalitásban a társadalmi struktúra eltűnik vagy leegyszerűsödik és általánossá válik, ugyanakkor a kulturális eszközkészlet gyakran strukturálisan bonyolulttá lesz. ... A rock nyilvánvalóan annak a fajta communitasnak a kulturális kifejezési formája és eszköze, ami a XX.század közepének Amerikájában kialakult, a "begyepesedett szervezetember" jellemezte bürokratikus társadalmi struktúra antitéziseként jött létre.
- A rock törzsi (sic!) jelenség, ami ellenáll minden mindenféle meghatározásnak és egyéb tipográfiai műveleteknek, és a Huszadik Század csodáját képezi - figyeljük meg: a "típusfejek" - szemben a jó fejekkel - "meghatároznak" és "sztereotipizálnak". Természetesen az igazi "törzsi" jelenségek valójában erősen klasszifikálnak.
- a rock alapvető szerepet játszik az abszolút és önkényes különbségek megszüntetésében" -figyeljük meg annak a gondolatnak a kifejtését, miszerint a communitas hatalma képes arra, hogy feloldja a strukturális megosztottságot."
"Egyes mozgalmak megpróbálják azzal helyettesíteni a házasságot, amit Lewis Morgan "csoportos promiszkuitásnak" nevez. Néha ezt úgy értelmezik, mint a szerelem diadalát a féltékenység fölött. Más mozgalmakban ellenkezőleg, a cölibátus válik normává, és a nemek közti kapcsolat a testvéri kapcsolat széleskörű kiterjesztésével azonos. ... Mindkét hozzáállás célja az, hogy a csoportot egységesítse azáltal, hogy a strukturális tagolódást feloldja. Számos néprajzi példa bizonyítja, hogy a törzsi társadalmak főbb átmeneti rítusainak liminális szakaszában tiltják a nemi kapcsolatot. Ezekben a szertartásokban az önmegtartóztatás időszakát néha a szexuális szabadosság epizódjai váltják fel, vagyis a házasság elpusztítását jelképező mindkét ellentétes módszert felhasználják."
"Amerikában manapság megtalálhatók az "ellenkultúra" képviselői, akik a Kelet szent embereihez hasonlóan hosszú hajat és szakállat viselnek, és ruházatuk skálája a városi szegénység viseletétől a kisemmizett falusi és etnikai csoportok, mint például az amerikai indiánok vagy a mexikóiak ruházatáig terjed. Nem is olyan régen egyes hippi fiatalemberek olyannyira ellenezték annak a struktúrának alapelveit, amelyből ki kívántk válni, hogy ruházatukkal is megtagadták a férfiasságnak és a sikeres agresszivitásnak az amerikai versengő üzleti világban oly jellemző hangsúlyozását, ezek helyett gyöngyöket, karpereceket, fülbevalót hordtak, és a hatvanas évek végén a "virágok hatalmát" állították a katonai hatalommal és az üzleti agresszivitással ellentétbe. Ennyiben közös talajon álltak a középkori dél-indiai virasaiva szentekkel."
" A liminális szegénységet nem szabad összekeverni a valóságos szegénységgel. A liminális szegénység egyszerre kifejeződése és eszköze a communitasnak. Az önkéntes szegénységen keresztül az emberek igazából a communitast keresik."
"Sokan úgy vélik, hogy az osztálytársadalmakban a legalacsonyabb kasztok és osztályok tagjai tanúsítják a legspontánabb és legkevésbé akaratlagos viselkedést. Ez vagy igaz empirikusan, vagy sem, mindenesetre makacs hiedelem, ami talán legerősebben a társadalmi struktúra középső fokain lévők között él. ... A gyengeség és szegénység szimbolizmusának ilyenfajta hangsúlyozása nem korlátozódik az ellenkultúrára. Természetesen nem a strukturálisan alacsonyabb rendű kasztokba, osztályokba vagy rangokba tartozó emberek valóságos viselkedésére gondolok itt. Az ilyen viselkedés legalább annyira vagy legalább olyan kevéssé függhet társadalmi-strukturális meggondolásoktól, mint a magasabb státusbeli embereké. "
"De meglep, amit írsz, úgy emlékszem, hogy a fiúknak tetszettek :)"
Hát, de nem hinném, hogy azért, mert olyan kis helyesek voltak, mint pl. Paul McCartney.
De azért lehet benne valami, mert a kedvenc filmedben, amikor a virággyerekeket letartóztatták és a szőke, hosszú hajú sráctól megkérdezték, hogy homoszexuális-e, azt mondta, hogy "nem, de azért Mick Jaggert nem rúgnám ki az ágyamból". :-)
Nekem elsősorban a zenéjük tetszett, másodsorban éppen az, hogy nem voltak olyan jófésültek és konszolidáltak.
Bevallom, hogy én skidi-pauni néven hallottam róluk. Még régebben elmentettem egy csillag-térképet, és elhatároztam, hogy utánanézek pontosabban a vallásuknak (különös tekintettel arra, hogy az emberáldozat miatt olyan hírhedtté váltak, mintha egyedül lettek volna vele a világtörténelemben... . De még nem jutottam hozzá.
Skidi Pawnee star chart (The Field Museum CSA 1623/c)
OFF"Hát, pedig annyira szépek sohasem voltak, hogy érdemes legyen csak nézegetni őket! :-)"
Nem is nézegettem, rajongásom kimerült abban, hogy nem őrültem meg tőlük... De meglep, amit írsz, úgy emlékszem, hogy a fiúknak tetszettek :) ON
A filmet, amit kérdeztél, nem vettük fel, de talán vigasztalhat egy kicsit ez a kép, amit ritkának gondolok. (bár tévedhetek is.) Igaz, hogy őt se a szépségéért nézegetem. Akkor már inkább az unokaöccsét:)
Hali! Tudnátok segíteni?Kersek egy filmet,aminek talán az a címe,h Álomvadászok.Ez egy észak-amerikai-indiános film,amiben egy öreg indián bácsi az unokájával megy egy indián találkozóra,és közben mesél neki a régi indián legendáikból (több sztori mejelenítve),majd az öreg meghal,és srác végül eljut a találkozóra.Vkinek rémlik?és estleg tudja a pontos címét (angol,magyar mind2 jó).!!! előre is köszi :)
Én is Stones-os voltam inkább, csak hallgatni nem szerettem.:) Mondjuk kénytelen voltam, mert a legjobb barátunk csak azt hallgatta, persze legtöbbször nálunk... Hogy milyen toleráns az ember, míg fiatal :)
Hát én se voltam mindig ilyen szentfazék, ez volt a kedvencem:
"Az egyik téma volt, hogy milyen hatással van egy ilyen játék azokra, akik játszanak vele. Neked adott igazat, hogy nem oszt, nem szoroz a mostani helyzetben, a gyerekek jó esetben kivetítik rá az érzelmeiket, aztán elhagyják.
Hát, én ezt ilyen szép szabatosan biztosan nem tudtam volna megfogalmazni. Igazából én csak magamból indultam ki, hogy nekem annak idején inkább imponáltak ezek a zabolátlan, vad harcosok a festett arcukkal, hosszú hajukkal (mondjuk, a taréj speciel nem tetszett, de ez ízlés dolga), tollaikkal, rojtos bőrruhájukkal, mintsem, hogy elrettentettek volna. De hát én fiú vagyok, ráadásul később ugye meg is lett az eredménye, hiszen "edzett rocker" lett belőlem. :-)
(Lehet, hogy nem véletlen, hogy a Beatles vagy Rolling Stones "vitában" is az utóbbi mellé tettem le a voksomat és persze még ők is a szolídabbak közé tartoztak mondjuk a Metallicához képest. . :-) Viszont a "barbár" indiánok iránti vonzalom és a "szélsőséges" zenei ízlés ellenére valójában nagyon is békés, konszolidált kölyök voltam. És antiszociális felnőtt sem lett belőlem.)
Mondjuk, az már más kérdés lett volna, ha pl. egy olyan ábrázolásról lett volna szó, hogy mondjuk éppen skalpolja meg az ellenfelét és dől a vér, vagy ilyesmi. Az, hogy ki van festve az arca, az csak egy dolog.
"(Stefi baba férjhez mehet :)"
Izé, most lehet, hogy én vesztettem el a fonalat, de milyen Stefi baba és miért menne férjhez?
"Szintén neked adott igazat abban, hogy Magyarországon és a világ azon tájain, ahol a pawnee népcsoport nem fordul elő, nincs különösebb jelentősége annak, ha így ábrázolják őket."
Igen, ezt sejtettem, a relevancia fontos lehet.
"Más kérdés viszont az a környezet, ahol pawnee indiánok élnek, ott szerinte is eléggé problémás ez a tendencia. Az egyéni érzékenység mindkét oldalon erősen befolyásolhatja a hatást, de akkor is."
Nyilván, de ez a sztereotíp hozzáállás már 150-200 éve működik, hol a pawnee-k javára, hol a kárára.
Volt egy riportfilm, egy nálunk dolgozó nigériai orvostól is többen megkérdezték, hogy igaz-e, hogy ők otthon Afrikában még mindig esznek embert. Mire ő elmondta, hogy az ő törzsük soha nem is evett. Na most, ha ilyen értelmes és tájékozott az amerikai befogadó közeg is - és elég sok jel mutat arra, hogy lehet, hogy még ezt a nem túl magas szintet sem éri el! -, akkor nincs az a politikailag korrekt baba, ami ezen változtatna. Mert olvasnak hülye könyveket, néznek idióta filmeket a "vademberekről" és ha az érdekesebb, akkor azt fogják megjegyezni. Márpedig, az extrém dolog mindig érdekesebb, mint a szokványos.
Ami a pawnee-kat illeti, azt sem tartom kizártnak, hogy ők még büszkék is erre az ábrázolásra. Végül is elég komolyan respektálták őket a szomszéd törzsek, amit ennek a harcias attitűdnek is köszönhettek. Mondhatjuk, hogy ez egy dicsőséges korszaka volt a történelmüknek, tartottak tőlük, nem biztos, hogy ez nekik olyan nagy identitásválságot okozna.
Ha pl. most Európában hirtelen elterjednének a vad külsejű ősmagyar babák (pl. nyereg alatt puhított hússal! :-)), akkor nem hinném, hogy ez olyan sok magyar embernek traumát okozna. (Bár, ez sem olyan biztos, a csikós-gulyás-fokos sztereotípiák azért sokakat fel szoktak zaklatni.) És ha fel is zaklat, ettől mi sem vagyunk mentesek: meg kell nézni a Honfoglalás c. film "kegyetlen" besenyőit, akik folyton szado-mazo bőrszerkóban vágtattak ide-oda és közben gyilkolták a frissen mosott, szép fehér vászonruhába öltözött magyar állattenyésztőket. :-)
Hát ami azt illeti, Geronimoból eléggé bespájzoltam :) De a kevésbé ismertek általában gyengébb minőségben vannak meg. Ebből a Fort Bowie-sorozatból az első ismert, a többi kevésbé.
Ez különösen kedves nekem, mert alátámasztja azt, amit szinte mindenki megemlít, hogy Naiche mennyire kerülte a reflektorfényt. Tudod, úgy vagyok, hogy hiszem, ha látom. :) Hát elég meggyőzően lapít az oszlop mögött.
De nem kerülhette el a sorsát. Geronimo is feszélyezettnek látszik egy kicsit. Olybá tűnik, mintha menten lelőnék azt, aki elengedi a combját :)
A sziú dialektusokban nem vagyok járatos, Galgadio majd talán tud valamit mondani hozzá.
Nyugodtan bejelölhetted volna, egy virtuális második díjat ért volna. Íme:
Első is van, csak előbb meg kell bizonyosodnom róla, hogy Galgadio még szóba áll velem, addig nem merem :)
Jó hírem van pawnee-baba ügyben. Tegnap beszéltem az ismerős pszichológusnővel, elég hosszúra sikerült, a lényeget megpróbálom leírni.
Az egyik téma volt, hogy milyen hatással van egy ilyen játék azokra, akik játszanak vele. Neked adott igazat, hogy nem oszt, nem szoroz a mostani helyzetben, a gyerekek jó esetben kivetítik rá az érzelmeiket, aztán elhagyják. (Stefi baba férjhez mehet :)
Szintén neked adott igazat abban, hogy Magyarországon és a világ azon tájain, ahol a pawnee népcsoport nem fordul elő, nincs különösebb jelentősége annak, ha így ábrázolják őket.
Más kérdés viszont az a környezet, ahol pawnee indiánok élnek, ott szerinte is eléggé problémás ez a tendencia. Az egyéni érzékenység mindkét oldalon erősen befolyásolhatja a hatást, de akkor is.
Szóval ezt mondta nagyjából.
A tutit majd harminc év múlva elolvassuk pawnee származású gyakorló pszichológusok visszaemlékezéseiben ...
Azt szeretném kérdezni, hogy nem vette-e fel valaki a Viasat History-n futó Törzsfőnökök ("Chiefs") sorozat első 2 darabját. Sajnos, későn vettem észre és így csak a 3. résztől van meg (és az sem túl jó minőségben).
Persze, amilyen szerencsétlen vagyok éppen az 1.-2. részben volt Sitting Bull... :-(((
Hát, én ebből csak a wigwamban voltam biztos és gyanítottam, hogy a 4. a dél-amerikai. De megjelölni nem mertem volna, csak játékon kívül, ha levesszük a zenét... :-)
Galgadió viszont a lakhelyekben profi, várható volt, hogy ha valaki megfejti, akkor az ő lesz.
(Mondjuk, még ha bölcsők lettek volna, az más, abban egy kicsit kiművelődtem az utóbbi időben! :-))
"Napa County: Napa is named for the extinct Napá Native American tribe. All members of the tribe were killed by a smallpox epidemic in 1838. The word napa has been variously translated as grizzly bear, house, motherland or fish. Of the many explanations of the name's origin, the most plausible seems to be that it is derived from the Patwin word napo, meaning house."
Valóban kedves vagy, és köszönöm, hogy összehoztad ezt a linket így ahogy van, nekem shogy sem sikerült. A meghalás=azza, hogy nem voltam itt már rég ;) de látom nem tétlenkedtetek. (Nagyon tetszett a Geronimo-s kép, még sosem láttam.)
"napa" vagy "kapa" jelentése fej, tehát Bölényfej (mint a Hosszú Lándzsában), ha jól tudom ezek sziú nyelven vannak, és gondolom valami másfajta dialektusban, mint a köszönöm szó: Bilámájé! vagy Pillá Miá! (utóbbit Black Elk-nél olvastam)
Szerintem az 1. és a 3. síksági tipi, a 2. pedig Ojibway vagy valamely más algankin néphez tartozó wigwam, az 5. pedig egy keleti sosóni (egész pontosan Sheepeater) wickiup.A 4.-et érzem kakukktojásnak, szerintem ez dél-amerikai, talán patagóniai tehuelche vagy araukán.
Kedves Galgadio!
Őszintén le a kalappal, az általam beleszőtt huncutságtól eltekintve hibátlanul azonosítottad be a képeket, én a sosónit (5.) biztos, hogy nem tudtam volna. A tehuelche (4.) is telitalálat. A 3. jicarilla apacs tipi, talált. A 2. winnebago, az ebből a szempontból majdnem ojibway, úgyhogy talált süllyedt.
A kakukktojás az 1.
A tehuelche is off, az igaz, úgyhogy elnézést, hogy nem fogalmaztam pontosan, de az első az annyira OFF, hogy a Néprajzi Múzeum anyagából való, és Satrál Andor készítette 1905-ben Keszthelyen. A Nemzeti Galériában láttam először ezt a fotót néhány héttel ezelőtt, roma festőművészek kiállításán, és hát az volt az üzenete számomra, hogy azzal is szabad törődnöm, ami közel van, nem csak azzal, ami messze.
Ezt a játékot nem teljesen öncélúan találtam ki. Kaptam egy DVD-t, amin ez a kép is rajta van. A roma kultúra virtuális háza a címe, és a készítők felhatalmaztak, hogy bárkinek másolhatok belőle. Gyönyörű anyag, fotók, festmények, irodalom, zene, előadások, riportok, minden. Profin megcsinálva. Bárkinek szívesen küldök belőle, ha valaki kér, publikussá teszem a mélem. Remélem, megbocsátod nekem, ha most néhány kép és vers erejéig megpróbálok kedvet csinálni hozzá. Úgy válogattam, hogy az indiánok is rábólinthassanak. Bár az utolsón sokan csak a sasra, tudom, tudom ... :)
Sher írása juttatta eszembe Kutasi Kovács Lajos elbeszélését, amit szeretnék veletek megosztani. Csak véletlenül "apacs". Amikor íródott a történet, a sírkövek alatt nyugvók közül még többen éltek, ma már a mescalero rezervátum temetőjében pihennek. Ami közös bennük a történet hősével, az a kövekbe van vésve. 
Nincs sok várakozó. Este kevesen utaznak villamossal. 
Leplezetlen kíváncsisággal és rokonszenvvel veszem szemügyre. 
Csak ennyit mond: "Igen, indián vagyok!"
Az Indián arcán halvány mosoly fut át. 
- Igen - erősítem meg. - Barátja vagyok az indiánoknak. Mi barátok vagyunk! - Fellelkesülök saját szavaimtól, majd hirtelen ötlettel, hisz az apacsok Új-Mexikóban élnek, átváltok portugálra, gondolván, az Indián megérti azt is. - Somos amigos!
(Magyar gyártmány, László Gyula professzor ajándéka. Nyilvánaz első magyar kalap, amely indián fejére kerül.) Gondosan kiegyenesíti a karimáját, forgatja, és máris olyanféle lesz, mint az indián kalap. Fejére helyezi. Nem teszi, hanem helyezi. Mintha nem közönséges fekete kalap lenne, hanem sastollakból készült főnöki fejdísz. 
A Föld Anyának és az Ég Atyának szólhat ez a mozdulat. 
Körültáncol a bostoni Auditorium állomáson. 
Aztán egyszerre elhallgat a dünnyögő hang, véget ér a tánc. Az Indián még néhány pillanatig széttárt karral áll előttem. Leveszi a kalapot, és ugyanolyan ünnepélyesen, szertartásosan, mint a tánc előtt, most az én fejemre helyezi. Kezét nyújtja, majd gyengéden megölel. 
- Ta-ta-ta-ta - utánozza a géppisztoly kelepelését, és mutatja is, mintha a peronon várakozó amerikaiakra lőne a láthatatlan fegyverrel. - Itt is megsebesültem! - mutatja a derekát, arasznyi hosszan. 
Kitüntették, ünnepelték, körülhurcolták Amerikán, felköszöntötték és vele ittak. Az ünneplés után megfeledkeztek róla, a kutya se törődött vele. Visszatért népéhez az arizonai Pima rezervátumba. Nem találta meg többé önmagát. Tovább ivott. Az elfelejtett hősből alkoholista lett. A "whiskyivó Ira Hayes" - csak így emlegették Iwo Jima hősét, akit néhány év múlva fiatalon sírba vitt az alkohol. 
rövid percekre találkoztak csupán, és többé nyilván az életben nem látják egymást. Akik alig ismerték egymást, és mégis barátok. 
Jaj, az első díjadról majdnem elfeledkeztem. Előléptetés a kiváló nyomozásért :)
Skidi Pawnee star chart (The Field Museum CSA 1623/c)
A filmet, amit kérdeztél, nem vettük fel, de talán vigasztalhat egy kicsit ez a kép, amit ritkának gondolok. (bár tévedhetek is.) Igaz, hogy őt se a szépségéért nézegetem. Akkor már inkább az unokaöccsét:)
One Bull 1882
Erre gondolsz? (Én nem láttam még.) 
Hát ami azt illeti, Geronimoból eléggé bespájzoltam :) De a kevésbé ismertek általában gyengébb minőségben vannak meg. Ebből a Fort Bowie-sorozatból az első ismert, a többi kevésbé. 
Ez különösen kedves nekem, mert alátámasztja azt, amit szinte mindenki megemlít, hogy Naiche mennyire kerülte a reflektorfényt. Tudod, úgy vagyok, hogy hiszem, ha látom. :) Hát elég meggyőzően lapít az oszlop mögött.
De nem kerülhette el a sorsát. Geronimo is feszélyezettnek látszik egy kicsit. Olybá tűnik, mintha menten lelőnék azt, aki elengedi a combját :)
Balázs János: Hát végzem
de érzek látok és szenvedek
Tudod, hogy nekem is fáj,
