Keresés

Gát István

MARADJ VELEM

Maradj velem, ha utcák vadonában,

nyüzsgő tömegben társtalan bolyongok

és összefog mindenki ellenem,

bűn buktatóin ne botoljék lábam,

védőn, mint vándort ráborúló lombok,

takarj be s fordítsd befelé szemem.

Maradj velem s kísértetes magányom

rémségeit rámzúdúlni ne engedd,

nincs hajladozóbb nádszál kívülem

s ha lelkem tépelődve sok talányon

testem törékeny cserepében szenved:

szép szavaidra nyisd meg a fülem.

Maradj velem, ha uttalan utakra

terel a képzelet vad vágtatása,

ha nyugtalan szív tétován vezet

s kalandok fényei után kutatva

nyugalma sirját esztelenűl ássa:

tedd homlokomra hűsítő kezed.

Maradj velem, ha elragadna lázam,

fékezz, ha vérem és vágyam csihol még,

sötétre szürkit már az alkonyat,

mind mélyebbre kell magamat alázzam

s ha rossz ritmusra hamisan dalolnék:

te szólj helyettem s vedd el hangomat.

Maradj velem, ha éj sötétűl kinn-benn

és benne elmerűl és semmivé lesz

dal, ifjúság, barátság, szerelem,

ha mindent elhagyok és elhagy minden:

örök szépségre s ifjúságra élessz

s maradj örökre Te, csak Te velem.

Innen és túl [747-748.]

Gáspár Kornél

HAZAI VIRÁGOK

Kis kertben kedvesen bólint felém

A mályva, viola, bazsalikom

És én nagy, rejtelmes, mese-virágról,

Túlfinomult kelyhekről álmodom.

Szólít a rozmaring, a szarkaláb,

A rezeda, százszorszép s kankalin,

De telhetetlen vágyam messze jár,

Csodás szirmok színes virágain.

Marasztalón küldi meghitt szagát

A fodormenta üde levele

S szomjas szivem távol délnek, keletnek

Sejtett illat-csodáival tele.

Megvert egyszer finom igézetével

Valami sejtelmes mese-virág...

Gyógyítsatok meg kis testvéreim

Mályvák, rezedák, violák!

Nyugat, 1910. 17. szám

Gáspár Jenő

A FEKETE MÁRIA ELŐTT

Én láttalak már kisdiákként,

Barátok fehér templomában,

Csíksomlyói búcsúk seregében

Kálváriádat járta lábam.

Délben, ha kondult nagyharangod,

Diáki szájon ima voltál.

És emlékszem, hogy fa volt szobrod,

Székely fenyőből volt az oltár.

Én láttalak kék, olasz égnél,

Lorettóban litániázva,

Harangzúgásban, gyertyafényben,

Angyal-szállított ősi házba!

Népek dicsértek, dús ruhád volt,

De az imám mégis csak ott járt,

Hol az Olt kígyóz s égerfából

Vágja zarándok görcsös botját.

Én láttalak nagy teraszokkal,

Bazilikákkal lourdes-i tájon,

Hol csodák nyílnak barlang mélyén,

S csodák futnak a fürge Gave-on.

Este, ha népek énekeltek,

S egeket vert a hitnek árja,

Az én dalom azt könyörögte:

Otthon tégy csodát, Lourdes-i Mária!

S most itt vagyok, te csodatevő

Fekete Mária, templomodban,

Hol gyertyák fénye gyémántokra,

Arany-ezüstre, gyöngyre lobban.

Most is csak ez van a szívemben,

Hogy mindenkinél jobban, értünk,

A Csíksomlyói Máriával

Tégy csodát, csodát, csodát értünk!

101 vers és ének Csíksomlyóról [45-46.]

Gáspár Jenő

PIANO

Sohsem égtem máglyatüzekkel

Pirosan, rőten, mint a vész,

Apró pásztortűz álmok ormán,

Szívem a vágyaktól nehéz.

Aranytrombita sohsem kellett

Harsogni azt el, hogy mi fáj,

De álmodó ablakok alján,

Voltam szerelmes lágy gitár…

Nem kellett sohsem harsogó szín,

Bíbor és bársonytakaró,

Elég egy emlék puha selyme,

Ha jön a fagy, ha jön a hó…

Ököllel nem vívtam csatákat,

Könyököm munkában töröm,

Nálam a szivem tépésében

Kopik el mindenik köröm…

S virággá válik minden vércsepp,

Ahogy az úton ballagok,

Addig míg halkan, észrevétlen

A végső cseppel meghalok…

Az élet ritmusa [26.]

Garzó Mária

ÉBREDŐ VARÁZS

Május az ébredő varázs,

egyszerre álom és valóság,

csendes nyugalom, feszült

várakozás.

Az utcán színes, tarka kavalkád,

vidám, boldogan sodró sokaság,

részegen mámor szertelen vidámság.

Május az ébredő varázs,

nyílnak az orgonák, illatuk bódító,

mint a sejtelmes vágyakozás.

Az aranyeső sárgán tündökölve

a meleg napfényt köszönti,

kedvesen ringva vékony ágain

a pajkos szellőt pihenteti.

Május az ébredő varázs,

egyszerre álom és valóság.

Kiáltás [27.]

Garzó Mária

TAVASZI ÉBREDÉS

Reggel van, csodálatos reggel,

sárgán tündöklő napkeltével

a tavasz ébredt fel.

Minden olyan tisztán üde,

a levegő bódító virágillattal

van tele.

Harmatos, friss fű szaga

leng a szélben, madarak éneke

visszhangzik a közeli erdőben.

A fekete föld nagyokat lélegezve,

meleg öléből parányi magvakat

kelt életre.

A verebek a porhanyós földben

mámorosan fürdenek, kicsiny

szárnyaikkal köralakú, pihenő

vájatot készítenek.

A fák ünneplő ruhát öltenek,

ágaikra fehérből rózsaszínbe

hajló, lehelletkönnyű

csipkeruhát terítenek.

Reggel van, csodálatos reggel,

sárgán tündöklő napkeltével

a tavasz ébredt fel.

Kiáltás [26.]

Garzó Mária

HALDOKLIK A NAP

Égi trónusáról fáradtan hanyatlik le

      csendesen haldoklik

                  a Nap

Helyét győztesként foglalja el

                  a sötétedő

                  alkonyat

Fekete leplét leporolja majd magára

                  rántja

                  az éj

Az alkonyat előle tisztelettudóan

                  kitér

Készülődnek fényesítik magukat

                  az apró

                  csillagok

hogy a Holdnak szolgálatába ragyogva

                  álljanak

Fáradtan bukik le csendesen haldoklik

                  a Nap

Az alkonyatot éj követi majd derengő

                  pirkadat

Aztán felkel és új erőre kap megint

                  égi trónusán

                  a Nap

Engedelmes sugarai fényt és meleget

                  adnak

a szivárvány színeiben pompáznak

                  lágyan simogatnak

a tegnapinál szebb és jobb napot

                  kívánnak

Kiáltás [24.]

Garzó Mária

EGÉSZ NAP ESETT

Ma még egész nap esett.

A város felett szürke

ködfátyol lebegett.

Az utcán fázósan

esőcseppekbe burkolóztak

az emberek.

Időnként előbújt a nap,

de fénysugarai szomorúan

fáradtak és erőtlenek

voltak, meleget nem adtak.

Ma még egész nap esett.

Egymást kergették

a fekete fellegek.

Haragját dörgésbe

fojtotta az ég,

hangosan süvített a szél,

az ágakhoz simult a falevél.

A villám cikk-cakkosan cikázva

világított be a szobába.

Ma még egész nap esett.

A város felett szürke

ködfátyol lebegett.

Kiáltás [23.]

Garzó Mária

BÚCSÚZIK A NYÁR

Dolgát elvégezte, búcsúzik a nyár.

A nap még melegen szórja sugarát,

de fénye már bágyadtan halvány.

A holdnak még a tücsök muzsikál, de

hegedűjének hangja fáradtan rekedt már.

A levegőben lágyan lengve násztáncot jár,

majd észrevétlen tovalebben az ökörnyál.

Készülődik az ősz, ott áll és türelmetlenül

kopogtat a nyár tűnő, sápadt ablakán.

Zsírosra érett a határ, kövérre duzzadt

a sovány góré és a magtár.

Csövétől megfosztva, bánatosan árván vár

behordásra a kévékbe kötött kukoricaszár.

Begyűjtötték már a szalmát, a pajtában

fodrosan szétterülve, lustán alussza álmát.

Az új kenyér illata, kicsipkézett durcája

huncutul kacsintva hívogat a konyhába.

Fehér puha béle, ropogós piros-barna héja

verejték-kovásszal van összegyúrva.

Dolgát elvégezte, búcsúzik a nyár.

A nap még melegen szórja sugarát,

de fénye már bágyadtan halvány.

Kiáltás [21.]

Garzó Mária

SZOMORÚRA FORDULT A NYÁR…

Szomorúra fordult

nyár.

Boldog napjaira

csak emlékezik már.

Szárnyához simulva

a magasban messze száll,

hosszú útra indul

a fecskepár.

Alattuk

lustán integetve nyújtózkodik

a kopasz határ.

Valahol

a falu szélén

árván áll egy kis ház.

Szebb időket felidézve,

reménytelenül reménykedve

új gazdára vár.

Elköszön

a száraz ágtól

a gyűrött, sárga falevél.

A zörgő haraszttal

nyomban egybekél.

Erőtlenül suttogva

a tavaszról mesél.

Szomorúra fordult

a nyár.

Rövidülő,

estébe hajló napjait

siratja már.

Kiáltás [20.]

Gárdonyi Géza

ÍRÁS A BIBLIÁBA

– Az Újszövetség Könyve elé –

Ez a könyv a könyvek könyve,

Szegény ember drágagyöngye.

Égi harmat lankadtaknak,

Világosság földi vaknak.

Bölcsességnek arany útja:

Boldog, aki rátalál!

Szomjas lelkek forrás-kútja,

Hol pohárral Krisztus áll.

Ez a könyv az örök törvény,

Királyon lánc, rabon napfény,

Tévelygőnek hívó harang,

Roskadónak testvéri hang.

Elhagyottnak galambbúgás,

Viharvertnek ereszet,

Haldoklónak angyalsúgás:

„Ne félj: fogd a kezemet”.

Gyermeknek is: „Mily szép rege”,

Bölcsnek: „Rejtelmek tengere!”

Fal, – s túl rajta élő hangok,

Köd, s benn zengő hárfák, lantok.

Templomok közt legszebb templom:

Csak megnyitom s benn vagyok.

Ablakán a Paradicsom

Rózsáira láthatok.

Minden fakul, minden romlik,

Márványvár is összeomlik.

Bíborleplek ronggyá málnak,

Dicsőségek füstbe szállnak.

Csak ez a könyv nem tér porba,

Mintha volna élő lelke!…

Ez a könyv a Mózes bokra:

Isten szíve dobog benne.

Templomablak [41.]

Gárdonyi Géza

A BALATON

Csakhogy újra látlak, égnek ezüst-tükre,

égnek ezüst tükre, szép csöndes Balaton!

Arcát a hold benned elmélázva nézi,

s csillagos fátyolát átvonja Tihanyon.

Leülök egy kőre s elmerengve hosszan

az éjjeli csendben az alvó fa alatt.

Nem is vagyok tán itt, csupán csak álmodom:

Balatont álmodom s melléje magamat.

„Boglár partjain.“ [96.]

Gárdonyi Géza

[DOBÓ ISTVÁN IMÁJA]

Istenem!

Te látod a mi kis romladozó várunkat

s benne ezt a maroknyi, elszánt népet…

A Te nagy mindenségedben

kicsi semmiség ez a földi világ.

Ó, de minekünk ez a mindenségünk!

Ha kell a mi életünk,

vedd el Uram, tőlünk!

Hulljunk el, mint a fűszál

a kaszás vágása alatt!

Csak ez az ország maradjon meg…

ez a kis Magyarország…

Mária, Jézus anyja,

Magyarország védő asszonya!

A Te képedet hordozzuk a zászlóinkon.

A Te nevedet milliók ajka énekli magyarul!

Könyörögj érettünk!

Szent István király! Nézz alá az égből!

Nézd pusztuló országodat,

szenvedő nemzetedet.

Nézd Egert, ahol még állnak

a Te templomod falai,

és ahol még a Te nyelveden,

a Te vallásodon dicséri

a nép a Mindenhatót.

Mozdulj meg mennyei sátorodban,

Szent István király; ó, borulj az Isten lába elé!

Isten, Isten! Legyen a szíved a miénk!

Egri csillagok [375.], ,,Tiszták, hősök, szentek.” [52-53.]

Gárdonyi Géza

A FALU ESTE

Isten szép napja már nyugvóra száll.

A falu végén kolompol a nyáj.

Ballagva jön meg a szelid tehén;

hatéves gyermek nyit neki kaput: –

s amíg az állat vigyázva bemén,

a lába között a koca befut.

– Apám is jön! – kiáltja a gyerek,

s a kapu másik szárnyát is kitárja.

Az árkon vígan szökken át az eb,

s felugrál a kis-gazdája nyakába.

Fáradtan vonja be a ló az ekét,

lógatván vénségtől elaszott fejét.

A gazda is fáradt, de ahogy beállnak,

első gondja: vizet adni a lovának.

Tűz ég a konyhában: rotyog a bableves.

A gazdát ilyenkor meleg étel várja.

A kutya a konyha előtt ül, és beles,

s komor pillantást vet közben a macskára.

Megszólal a harang: Üdvözlégy Mária!...

Tavaszi csillagos éj száll a falura.

A veréb is elült, csűrbe és faágra,

eldugván a fejét puha kis szárnyába.

Jancsi is elejti madzagostorkáját.

,,Csináld meg anyjukom, csináld meg az ágyát.”

S a suba bekerül búbos szögletébe,

Jancsi meg a suba puha belsejébe.

,,Atyának, Fiunak, Szentlélek-istennek”

mondja anyja után, ásítva, a gyermek.

De mikorra anyja az áment diktálja,

hallgatással felel rá a kuckó tája.

Künn az utcán már csak egy ablak világos,

Barcza Esvány van ott, no meg a kocsmáros.

De aztán a kocsma-ajtó is nyikordul…

Danol Esvány, míg csak árokba nem fordul.

Aztán elcsöndesül a falusi világ.

…Itt-ott a kert alján megroppan a garád, –

itt-ott a kert alján, ahol leány lakik…

s csöndes susogás és halk cuppanás hallik.

…Éjfélkor a bakter végigmegy az utcán.

Verset kiált. Szűrét leteríti aztán;

leteríti szűrét templom ajtajába.

S rábízza a falut az Egek Urára.

Magyar költők 19. század. 2. [637-638.]

Gárdonyi Géza

A FALU REGGEL

Kukorít a kakas. Szürkül az ég alja.

Hajnalra gingallóz a falu harangja.

Fölébred a madár a harmatos lombon.

Iszik a virágból, s a magasba röppen.

Riog a kanász a tülökkel a dombon.

A koca az ólban felfülel és röffen.

Az eb is elhagyja a boglyának alját;

ásít, nyujtózkodik, lerázza a szalmát,

s megnézi a kútnál: van-e a csurgásban?

Kapuk, ajtók nyílnak az útca sorában:

a felső szoknyát a fejére takarva

kergeti a kocát itt Örzse, ott Panna.

Indul a tehén is. A kapufélfába

megdörzsöli kissé borzas homlokát.

A kisborju bőgve iramlik utána.

Visszanéz a tehén, s rányal a fiára.

A nap felvillantja első sugarát.

A leány a kútnál mosdódzik szaporán:

rózsa piroslik fel arcának bársonyán,

s mosolyogva pillant egyet az utcára…

Megismerte: kinek ostorpattogása

kíséri a kocsit mezei munkára.

Móric is kitárja a fűszeres boltot,

amelynél vegyesebb nincs Európában!

árulván ő szappant, szöget, pityke-gombot,

heringet és selymet, naptárt és dorombot,

tajtékpipát, ánizst és borjúkötelet,

téntát, ókulárét s ibolya-gyökeret.

Csendül a boltajtó, megkezdik Vargáék:

– Aggyék öt tojásért egy porció kávét.

(Kávéra kapott már az asszonynép régen.

A betegek kezdték, csak orvosságképpen, –

noha ezt a kávét sose látta Kuba!

Dehát jó ez így is. Mit nekik Hekuba!)

A gazda is kihajt a lóval szántani:

Kukorica alá kell földet bontani.

A kutya is kimegy, mintha nála nélkül

nem eshetnék szántás: kíséri a lovat.

A ló feszült innal megyen egyik végtül

a másik földvégig. És a munka halad.

Végre is a kutya únja meg a szántást:

leheveredik a szántóföld végére.

S álmos szemmel kaffant egyet olykor-olykor

az orra környékén döngicsélő légyre.

Ezalatt a falu élete megárad:

a ludak gágogva a rétre kiszállnak;

szurok-illat terjeng kovács műhelyéből;

a cigány kilép a község tömlöcéből;

réce megy a vízre; gyermek iskolába;

öreg édesanyó az istenházába.

Magyar költők 19. század. 2. [635-637.]

Gárdonyi Géza

A BOGÁR

(Chrysomela fastuosa)

Az ablakomnak külső párkányára

leszállt egy fényes kék aranybogárka.

Messziről jött, és itt most megpihen.

Szárnyát bevonja, s rám néz szelíden.

Rám néz s bámul.

Mit gondol magában

a kisbogár az ember ablakában?

Tán ezt gondolja: íme itten áll

egy óriásnagy fekete bogár;

egy nagy bogár, ki kőben éldegél,

s nincs szárnya se, csak mászik, mendegél.

S én gondolom: Mily boldog e kis élet:

csak véletlen, hogy a városba tévedt;

az erdőség az ő igaz hazája,

a lomb, a fű, a virág a tanyája;

bú nélkül él, békén, függetlenül;

minden övé, ahova települ;

pénz néki nem kell, se más földi kincs;

barátja sok van, ellensége nincs;

ház se kell néki: ha eljő az éj,

a sátra lomb, az ágya falevél;

reggel, ha ébred, inni, fürdeni

egy tiszta harmatcsepp elég neki;

ebédje nyitó virág mézpora,

divánja annak selyme, bársonya;

ott szundikálja délutáni álmát,

s hallgatja kedvel a madár-dalárdát.

Vajon mi hozta ezt a kisbogárt,

mi gondolat, hogy éppen ideszállt?

Tán benne is van vágy és akarat:

próbálni, látni új világokat?

Vigyázz kis boldog: messze el ne szállj!

Az ember is, ez óriás-bogár

a zöldben élt valaha réges-régen,

függetlenül, csendben és békességben;

de vágya támadt látni új világot,

s ment-ment, elhagyva fát, füvet,

míg végre kövek közé rekedett,

s küzdelmes élet örök rabja lett.

                         *

És üldögélünk csendes, szótlanul.

A nap kisüt a fellegek alul.

Megmozdul, fölnéz az aranybogár:

szárnyát kibontja, s dongva tovaszáll.

Útrakészülés [86-87.]

Gárdonyi Géza

ESTI HARANGSZÓ

Szép májusvégi estén egyedül

ülök a kertben. S nézem, mint merül

az égi nap a földi kék homályba,

a hegyek ibolyaszín fátyolába.

A völgyben lenn, már feketül az árnyék.

Elcsöndesül az emberlakta tájék.

Csillag ragyog a Mátra tetején,

A távolból harangszó száll felém:

            Üdvözlégy Mária!

Ha elgondolom, hogy e Föld szinén

valóban élt e tiszta, égi lény!

Járt-kelt, mint mink: a lábának nyomát

a porban hátrahagyta merre ment;

hajába tűzött fehér violát, –

tán épp ilyet, mint kertemben terem…

S ő maga volt a legszebb viola:

Isten közöttünk járó angyala!

            Üdvözlégy Mária!

Tán ilyen est volt, ilyen csillagos,

az ég ily kék, a föld ily harmatos,

s a kerti fák így álltak a homályban,

amikor ő szobája magányában

ott térdelt a kis gyékény-szőnyegen,

s imádkozott mélázón, csöndesen,

imádkozott magasba néző szemmel…

S a szoba megtelt égi fényözönnel:

            Üdvözlégy Mária!

A Göncölszekér épp így állhata,

midőn az országút két vándora

a betlehemi völgyben haladott.

A férfi öszvér előtt ballagott.

A nő fenn ült halványan, szenvedőn.

Pásztorok ültek tűznél a mezőn,

és így szólt egy: – „A város telve néppel.”

A másik szólt: – „Itt hálhattok az éjjel.”

            Üdvözlégy Mária!

Tán épp ily fű-illatos este volt,

tán épp így fénylett fenn az égi hold,

midőn egyszer a búzaföldön át

a gyalogúton haza lépkedett,

fehér-szeliden, mint a holdvilág, –

karján tartva az alvó kisdedet,

ki vállra hajló fejjel aludott.

Kalász kalászra bókolt, susogott:

            Üdvözlégy Mária!

Óh gyöngyvirágok, rózsák, liljomok!

Leheljetek az égbe illatot!

Ő bizonyára ismert titeket,

mikor e Földön járt közöttetek,

s hozzátok hajolt és szólt édesen:

„Kedves virágom, rózsám! szegfüvem!”

Ma is szerető szemmel néz le rátok,

Virágajakkal ti is susogjátok:

            Üdvözlégy Mária!

Fűzfalevél nyárfalevél… [118-120.]

Gárdonyi Géza

ÉJJEL A MEZŐN

Augusztusi csöndes éjen

a boglári mezőségen

ballagok.

Lágy homály űl a határon.

Csöndes árnyék, csöndes álom.

Odafenn meg ragyognak a csillagok.

Éj van, éj van, szelid, enyhe.

Minden alszik elpihenve.

Alszik a bogár a fűben;

a madár az akácfákon;

alszik a nyúl a bokorban,

pillangó a bogáncs-ágon;

alszik a por; alszik a kő;

alszik ember, alszik állat.

Csak a békák ümmögetnek

félig alva, félig ébren,

valahol a messzeségben,

álmosító bús danákat.

S mintha megszünt volna minden

emberélet e világon,

s csak magam maradtam volna

egyedül,

egyedül az éji tájon;

s mintha mindig éj volna,

s mintha mindig éj maradna:

sötét föld és fekete fák,

sötét ég és csillag rajta,

fénylő csillag-ezerek, –

s nékem semmi egyéb gondom,

semmi célom, semmi dolgom,

csak bámulni önfeledten,

egy megálló tekintetben

a ragyogó szép eget!

Milyen szép az ég! Milyen szép

végtelen nagy kék mező!

Valamikor a nagy Isten

járt-e rajt’, mint magvető,

s teleszórta gyémántmaggal:

apró, fehér csillagokkal?

Vagy talán e sok szép csillag

angyal-szem mind, ránk-leső,

embersorson olykor-olykor,

néma szívvel könnyező?

Hát a hulló-csillagok?

Lejebb szálló angyalok?

Nem tudom. Csak nézem-nézem

odafenn a magas égen

azt a sok szép, lehunyorgó

sziporkázó csillagot,

s lelkem mély, szent békességben

földi árnyban, égi fényben

elmerülve andalog.

Mozdulatlan hallgatással,

mozdulatlan álmodással

állnak a fák, állok én is;

az alvó rét lélekzetét,

kakukfűves lehelletét

szívják a fák, szívom én is.

Halk sóhaj száll most a réten,

aztán újra csend van, csend…

Finom, lenge, fehér felhők

szállnak lassan odafent.

Úgy nézem, a györki erdő

sötétjéből szállanak,

és mögöttük halaványan

fény dereng az éjszakában:

érkező holdsugarak.

Látom most a györki tornyot

fák közül mint hegyes ormot,

amint magas őrszellemként

felsötétlik, s néz merőn,

míg a Hold, leplét levetve,

ott áll bájosan remegve

fenn a távol hegytetőn.

Leheverek a szénára

egy száraz kis fűboglyára

s holdimádó lelkem mélyén

mint a kútnak sötét mélyén

a Hold képe fölragyog, –

s mindig föllebb-föllebb szállva

csillagos szép országába

a Holdvilág mosolyog.

Csend van. Reám ereszkedett

valami szent kábulat.

Szemem hunyva, mégis látom

fenn az égi magasságon

a Holdat, s a Had-utat.

Hadak-útján Holdkirálylány

sétál méltóságosan;

fátyolát magával vonva,

mosolyogva bájosan.

Itt is, ott is meg-megáll és

megszóllít egy csillagot:

– Kaszás-csillag, jó munkásom

van-e máma sok dolog?

Sánta-Katát látom amott

hozza már az ebédet,

Bojtár csillag, Három-király

lesz reá a vendéged.

Mit beszélnek még odafenn?

azt én nem is sejthetem.

A királylány ime most a

Göncöl-szekérhez megyen.

Fátyolába burkolózva

szemérmesen beleül.

Beleül.

És a felhők havas útján

lassan lengve elrepül.

Fűzfalevél nyárfa-

levél… [43-47.]

Gárdonyi Géza

ÁPRILIS VÉGÉN

A nap letette arany-koronáját,

   s tüzet rakott a Mátra tetején.

Ott piheni ki égi fáradalmát

   az erdős Mátra kéklő közepén.

A lomb nem mozdul. A fűszál is áll.

Kertemben ér az estéli homály.

Alant a völgyben csöndbe halt a lárma.

Érzem az álmot, mint száll fűre, fára.

S tengerként árad, nő a lágy homály.

Fölötte csak az Esti-csillag áll.

Az tartja az ég barna fátyolát,

   a földnek éji árnyéksátorát.

Álmodom-e, hogy itt van a tavasz?

A kályha mellett róla álmodunk,

pedig a tél künn csendesen havaz,

   s pelyhes a hótól minden ablakunk.

De nem, én mostan mégsem álmodom:

ibolya van a kerti asztalon;

enyhe az est; illatos a virág;

virágzó fák közt kél a holdvilág.

A földön az éj sötét fátyola,

s a fák az éjben mind fehérlenek:

ruhájuk talpig csipke-pongyola,

   s a csipkék közt ezer gyémánt remeg.

Fehér erdőn fehérlő holdvilág,

fehéren égő örök csillagok,

mi szép vagy te fehér álomvilág!

Öledben én is csak árnyék vagyok.

Április, 1898 [135-136.]

Gárdonyi Géza

VASÁRNAP A ROHICSI ERDŐBEN

Nem is erdő ez tán, hanem egy nagy templom.

Mintha gyertya égne itt-ott a falombon.

Ünnepies mély csend; tán sanctusra várnak…

Tömjén gyanánt szétleng illata a hársnak.

Az odvas fa mintha gyóntatószék volna,

csipkés galagonya ottan remeg gyónva.

Lányarcú virágok az égbe merengnek.

A vén kucsmás gombák könnyezve térdelnek.

Egy fekete csiga, mint valami barát,

tán páter nostert mond, meg-meghajtva magát.

A levegő áll itt. Falevél se lebben.

Mély tompa áhítat van a siket csendben.

Nagykomoly darazsak jobbra-balra szállnak

és religioso buzgón orgonálnak…

Április [93-94.]

Gárdonyi Géza

ÉNEK A HOLDHOZ

– Kingyesi emlék –

Köszöntelek, halvány szép fehér királynő,

Köszöntelek, szelid nyájas holdvilágom!

Tiéd a föld, a rét, a tó, az erdő,

Tiéd az árny, a csöndesség, az álom.

Mikor az égnek kéklő magasságán

Leomlik finom, ezüst fátyolod,

Tündöklő kedves isten-arcod látván,

A mindenségnek szíve földobog.

Új fényre lángol a csillag az égen.

A fák egymásnak súgják a neved.

S a vadgalamb az erdő kebelében

Hozzád a ringó lombról fölnevet.

A mezők, erdők milliárd virága

Feléd fordítja illatos fejét;

A gyönyörben, hogy lát, reszket a nyárfa,

S a nádak ezre meghajlong feléd.

A tó tenéked tükröt tart remegve,

S te leemelve aranykoronád,

Kibontod. – reá jósággal nevetve, –

Sugárzó hajad lengő sátorát.

A fűz a parton rádmélázva áll.

A sás térdelve hajlik le eléd.

A fülemüle a hársfa-lombra száll,

S elkezdi hozzád édes énekét.

Mi szép is vagy te! Mindenki szeret,

Mindenki csupán mosolyogni lát.

Békeangyalként jársz a föld felett,

Fehér királynő, kedves holdvilág!

Én is szeretlek! Mért? Nem tudom én!

Boldog félálom mámorával nézlek,

Az én szivem is tükröd Égi Fény!

Te kedves jóság! te tiszta igézet!

…Mikor belépsz a felhő-palotádba,

Az éj beborul: minden bús, setét.

A mezők, erdők millió virága

A fűbe hajtja harmatos fejét.

December [7-8.]

Garay Zsuzsanna

SZERELEM

Melegre vágyom,

izzani hevülésig,

fénnyé válni,

a Napba repülni,

s napsugárként

szemedben megpihenni.

Érték és mérték [255.]

Garay János

EGY ISMERETLEN SZÉPHEZ

Sugár, de teljes

A termeted,

Kis pille hordja

Lépésedet.

Hajad selyemből

Sötét bogár,

Elbontakozva

Egy tengerár.

Cseresznye-szácskád

Legszebb bibor,

Kedves magadka

Élet-vidor.

S mégis szemedben

Ábránd is ég,

Nem nap, nem is hold, –

Egész egy ég.

Mindenben az vagy,

Ó bájalak,

Kit álmaimban

Óhajtalak.

S ó, hogyha ajkad

Ezüst szaván

A szép magyar szót

Még hallanám,

Ha tűz-szemedben

Lelked ragyog:

Ó hölgy, örökre

Rabod vagyok.

Versek a 19. szá-

zadból [79-80.]

Garay János

ISTVÁN FŐHERCEG EGERBEN

(Részlet az István főherceg körútja

című elbeszélő költeményből)

Eger szent a magyarnak dicső emlékivel,

Eger nevére hőbben dobog fel a kebel;

Ott honja büszkesége, mint gránit sziklaszál

A kőfalról leszálló Dobónak híre áll.

Egerre átkot mondott a visszavert török,

Nálunk az „egri” név is dicső lett és örök;

S midőn a lágy utókor hősnéket emleget,

„Az egri asszonyokról” mond harci tetteket.

Hol vannak ők? Faláról a hős leszálla már,

Mint egy kiégett vulkán, némán borong a vár;

Körötte dicssugárúl a régi hős nevek,

S amely Egert dicsőjti, a hősdal lengenek.

Ki fogja elfogadni Istvánt a szent helyen,

Hol minden nyomnyi földön egy hős előd pihen?

Melyet megszentelének: vérrel hős bajnoka,

Lantjának énekével a nemzet dalnoka.

A nép a régi vérből, melynek e bajnokok

Voltak dicső elődi s „az egri asszonyok”;

Őszinte, nyers, de hű nép; csak látni kell szivét,

Mily lángolásra tör ki, meglátván hercegét!

Közöttük az ősz érsek áll költő-látnokúl,

Megáldja őt s Simonnal ily szó kel ajkirúl:

„Most már, uram, békében hozzád költözhetem,

Mert szemeimmel látám, kiben hisz nemzetem!”

Végeknek tüköri, 1847 [147-148.]

Garay János

HIT, REMÉNY ÉS SZERETET

Téged hiszünk, nagy Isten,

Mindenható király!

Ki földön és az égen

Örökké vagy s valál,

Ki térben és időben

Megfoghatatlanúl,

Mult és jelen s jövendőn

Áldásként átvonúl.

Benned remélünk, Isten!

Mert nyilatkoztatád,

Hogy úgy imádhatunk mint

Kegyes szelid atyát,

Ki szent gondviseléssel

Fejünk felett virraszt,

Ki tévedőknek is nyújt

Szelid, kegyes vigaszt.

Téged merünk szeretni

Fiadnak általa,

Ki szent, dicső tanával,

Mely szeretet vala,

Az Isten és ember közt

Szent híd gyanánt felállt,

S ki által így az ég s föld

Egy szép egésszé vált!

Téged hiszünk, nagy Isten,

Ég, föld dicső ura,

Benned remélünk, Isten!

Szelid kegyes atya.

Téged merünk szeretni

Fiadnak általa;

Mert te vagy a szeretet

Legtisztább hajnala!

Új aranyhárfa [368-369.]

Garay János

A PUSZTA

Messze terűl a sík; a vándor kelepelőnek

        Egy-két pajta alig ád pihenésre helyet.

Szendén hajlik az est a csendes földre, s pirúló

        Arcain édesen elcsattan az alkonyi csók.

Lenge szelek kelnek, suhogó szárnyakkal enyelgők,

        Hűteni keble tüzét, ringani álma fölött,

S ím a nyugonni-menőnek visszfényébe merülten

        Rét, avar és kóró rózsaözönben uszik. –

Tűnj el, fantom! Ez édeni táj nem tája honomnak!

        Kamcsatkának ölén vírul-e rózsa, tavasz?

Óh, igen: e kunyhó, e szalmatetővel, ez ágas,

        S e zsíros kalap itt, szittyai puszta – tiéd!

A magyar valóság versei, 1475-1945. 2. köt., 1832 [25.]

Garay János

MONDA ISTEN: NAP LEGYEN…

Monda isten: nap legyen s szemed lett,

A szerelmi lánggal csillogó szem;

Monda isten: rózsadomb virúljon,

S rózsadomb lett két virágzó arczod;

Monda isten: lágy selyem teremjen,

S terme fürtöd drága szálu selyme;

Monda isten: lenne szűz eperke,

Édes, ízes, teljes és pirosló,

S lőn parányi szácskád az eperke;

Monda végre: tündér kert teremjen,

És te termél csuda báju lányka,

És e kertben fülmilét teremte,

S én levék e kertnek fülmiléje,

Reggel este fönnen énekelvén:

Vajha engem s mindörökre engem

Boldogítna már e nap sugára,

Vajha nékem s mindörökre nékem

Nyilnék üdvösség e rózsadombon,

Enmagamnak kötnék enkaromra

Rabbilincset a selyemhajakból,

S híven, híven őrzeném e kertet,

Semmi más jutalmat nem kivánó:

Csak, hogy benne – én szedhessek epret.

Szép szerelmes szavak [53-54.]

Garay János

SZÁMADÁS

Vágyjátok őt ismérni,

Az én szerelmemet,

Ki keblem országában

Szivem királya lett?

Ki rózsa-lánczra fűzte

Az énekek fiát,

Királyi asztalának,

Vidám troubadorát?

Egy barna kis leány az,

Oly barna mint csinos,

Kis ajka félcseresznye,

Kerekded és piros.

Éjfél adott hajának

Holló csillámu szint,

Sugár növése karcsu

A szirti nyárfakint.

Igaz-gyöngyöt teremtett

A lények istene,

S e drága, ritka gyöngyből

Lett csillogó szeme.

Teremte csattogánydalt;

S e dalból lett szava,

Kezén a Mátrabércznek

Legcsillogóbb hava.

És mind ezekbe lelket

Oly bájolót adott,

Oly május-ég-derültet,

Oly kellem-gazdagot,

Oly fürge és regényest,

És mégis érezőt,

Hogy legmerészb dalommal

Sem érhetem fel őt.

S most kérdjétek tovább is,

Ti hitlenek tülem,

E barna kis leánykát

Mikép szerethetem?

Szép szerelmes szavak [52-53.]

Garai Katalin

SZERETET CSOKOR

Csokorba kötöttem az ég csodálatos képét, a nap melengető fényét,

kicsiny gyermek nevetését, piciny madár víg énekét,

a nyugalom csendjét, megértést, szeretetet, békét,

ez legyen az életedben a valódi érték,

segítséget nyújtó két kezet, könnyként hulló igaz gyöngyöket,

egy más napot, mely új reménnyel éltet,

hűs folyóknak csobogását, a tenger halk morajlását.

Messziről konduló harangot, vidám hegedűszót,

kacagva futó csermelyt, kis patakot,

örök hómezőt, egy mesevilágot,

szívedben nyíló szerelem virágot,

mosolygós arcokat, szívből jövő barátságot,

víg kedvükből nyíló színes virágot,

hogy elfelejtsétek a gonosz világot,

illatozó virágfelhőt, ringatózó búzamezőt,

kacéran bóklászó friss tavaszi szellőt,

őzet, pacsirtát, zölden susogó erdőt,

kékre festett eget, rongyos bárányfelhőt,

tiszta szép jövőt, igazzá váló álmokat,

és örökké tartó őszinte barátságokat...

Garai Katalin

SZERETET

Ma is úgy ébredtem, mint minden áldott reggel,

szívem, lelkem telve szeretettel,

a sötétkék égbolt színarannyá változik,

ahogy az aranykorong a mélységből felkúszik,

amint ablakomon beragyog a felkelő nap fénye,

úgy árad szét szívemben egy újabb nap reménye.

Oly jó érezni a Nap simogató két kezét,

a sok borús nap után érezni melegét,

felkelve azt látni, boldogan néz le ránk,

nevetve osztogatja jótékony sugarát,

hiszem, ha süt a nap általa szebb lesz a világ,

mindenkinek egyformán nyílik a virág,

nem számít, honnan jöttél, s ki vagy,

mert a nap mindenkinek egyformán osztogat.

Senki szívében ne legyen többé félelem,

szemekbe ne csillogjon egyetlen könny sem,

napi tüske, tűszúrásra arc ne rezzenjen,

ne legyen többé félre értett szó, mozdulat,

mely dönt romba barátságokat, emel falakat,

nincs akit soha meg nem bántottak,

okkal oktalan fájdalmat okoztak,

ne engedd, hogy haragot, megvetést ültessen szívedbe,

mintha mindenki az ellenséged lenne.

Engedd, hogy a megértő szeretet diadalt arasson, s győzelmet,

mert megbocsátani őszintén csak szívből lehet,

hisz a legszebb dolog a világon a barátság és a szeretet!