"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Különös álmom volt. Hatalmas nyárfák, dombos vidék. A dombvonulat alján fontos főút. Oda, rá keresztben, dombokon keresztül készülő, már dózerrel kitaposott, kétsávos keresztutak.
A nyárfás között valahol tanya vagy majorság, meg ócska, lepusztult műhelyek. Én valamiért ott vagyok, nézelődöm. Erős szél lehet a magasban, mert letörik az egyik nyárfa leveles ága és elrepül. Viszi a szél. Rajta mókus. A mókus mintha légi bemutatót tartana nekünk (már többen vagyunk és bámulunk fölfelé), akrobataként elugrik a repülő ágról, az ágra "visszarepül", farkával kormányozva magát a levegőben. Együtt repül a leveles nyárfaággal. Majd elvéti vagy megunja, és srégen zuhan vagy vitorlázik lefelé. Eltűnik a szemünk elől a gyepes földön. Az ág is el.
Megyek keresni a földön a mókust. Hepés és hupás földdarabon liba fúrja be a fejét egy gödör alján a puha agyagba. Valami vinnyogás a dombocska belsejéből. Tudom: ez a mókus.
El akarom hajtani a libát, de nem hátrál, tolatva kihúz egy darab mókusfarkot. Most már lábbal próbálom odébb tolni a libát. A liba ellenem fordul és sziszegve fenyeget. Jön a gazda, egy parasztember, elhessegeti a libát. A mókus kibújik a lyukból, alig van valami a lompos farkából. Kicsi és szánalmas a kis jószág, meg van szeppenve. A liba!
Két-hároméves koromban is ilyen rekkenő nyár volt Szegeden. Pendelyben egy nyomóskútból folyattam a vizet, ittam és élveztem a hűs italt. A Csongrádi sugárút még szegedvégi sarkán voltunk. Egy mellékutcából libák jöttek, én már a kút gombján ülve folyattam az ártézi vizet. Fröcsögött, patakként szertefolyt, beleivódva, elnyelődve a csontszáraz, repedezett földön terjedve. Olyan volt, ahogy később hasonlítottam valamihez, mint egy Rorschach-teszt.
Az elöl tipegő liba lenyomta kinyújtott nyakát és fenyegetően sziszegve megtámadott, az ülepembe csípve. Én leestem a kútról, bömbölve elszaladtam, nagyon fájt a csípés helye. A heg ma is megvan még. De ami érdekes, az ennek az álomnak a furcsasága és plasztikussága. A színek, a formák. A leveles nyárfaág levegőben rezgő, szélfútta, színéről és fonákjáról ezüstös és halványzöld, reszkető színei. Az egész táj színvilága, formája, különössége. Pszichológust kíván. Álomfejtőt. Csakhogy én nem hiszek a freudi álomfejtő jelképeknek, szimbólumoknak. Ha én mindent elmesélnék, amiket álmodom!...
Szép napot kívánok! Pannika, köszönjük szépen a jókívánságot.:)
* * *
Jószay Magdolna:
Mollynak
Szép vagy, Molly! Selymesen, ápoltan hullámzik a nyári verőfényben óarany, tejcsoki és barnásbordó színek keverékében tobzódó "öltözéked".
Szemet gyönyörködtetőn kecses, áramvonalas agártermeted körül e lágy bársonytakaró felhőkben lengve úszik utánad, ahogy boldogan a levegőt szeled.
Szép vagy, Molly! De igazából mégsem csupán a külső csín, pedigré, mi felemel téged... Inkább az a mindent betöltő, belőled sugárzó szeretetteljes hűség, szabadságmámor, életkedv, mely egy időre minden rosszat, gondot és emberi gonoszságot elfeledtethet.
Tegnap volt a 82. születésnapja édesanyámnak. Isten éltesse, boldog születésnapot!
* * *
Jószay Magdolna:
Gondolatok anyámhoz
Beszélgettünk akkor is, mint annyiszor, mint barátnők akár... Tizenötöt töltöttem én, s te búsan "öregezted" le magad, mert te már negyven voltál... Én tiltakoztam, de te oly mindentudón s bölcsen hallgattál, hogy szinte elhittem, egy negyvenéves gyakorlatilag majd' a sír szélén áll...
Már nemcsak te, de én is rég tudom, a negyvenévesség és az öregség csak a gyereknek egy és ugyanaz, több mint duplája alatt még mennyi de mennyi ér-patak-folyónyi, mosolyból és könnyből tengernyi történet lesz igaz.
Mesék és regények, remény, hit, szeretet, önfeláldozás és pótolhatatlanság, kényszerűség és bizonytalanság, sok-sok apró öröm és végül győzelem, életekért, könnyebbségért folyó küzdelem, bizonyítandók, célok, problémák és gondok, csapások, kudarcok, nem várt pofonok egyvelege vár még az emberre, hogy várhatná mindez, ha életútja felén már valóban vén lenne? Annyi mindennek részesei leszünk, talán már mindenre nem is emlékezünk...
A szépség lelkedből jött egész életedben, kérni sosem kértél, te adtál bárkinek, szinte kérés nélkül is. Aki ismerhetett, általad több, gazdagabb és jobb lett, lehettél akár negyven- vagy nyolcvan-, de szerintem akár ezeréves is. Hetente gyújtok egy-egy gyertyát, de nemcsak halottainkért, hanem szeretetből, érted, azért, hogy élsz, mert az embernek az anyja lehet csupán, ki feltétel nélkül fogadja el, és ősi erővel szereti, tisztán önmagáért.
Istenemre, tán még járna némi élet... Meddig vergődöm a szükség sarában? Megkötve szívem, lelkem, létem... Oly megbocsáthatatlant mit hibáztam?
Tudnék, tennék, van, hol győzni tudnék, kíméletlen e kiszolgáltatottság! Nincs szabad akarat, csak síró önérzet, már hírből sem ismerős az, hogy: biztonság.
Hogyan lehetne ez állapotnak vége? Mit, ugyan mit kéne még tenni? Vagy ha így döntött a Sors, meddig, meddig kell hitványnak magamat érezni?
Csapda ez javából. Gyilkos kelepce, nem léphetek ki, de hogy maradjak benne? Ha nem lennék, pár Jónak könnyebb lenne, de másoknak létem hiánya lenne keresztje.
fatörzseken hasadnak fel az évek s gyűrűket rajzol beléjük minden év bennem is évgyűrűk gyűlnek világos, sötét, világos... sötét...
falevelek hullanak lebegve mint szelet vesztett papírsárkány földre érnek és elenyésznek ilyen levél minden évem s kérem a szelet fújja még, fújja még tovább... tovább...
A férfi magas volt, az asszony hajlott, a fehér fürdőköpeny összetartott két egymás mellé szépült életet, voltak talán úgy nyolcvanévesek, az ember föl se nézve kézzel óvta, s a két szeretet ment összefogódzva, az asszony nem várta, hogy lépjen-e, úgy vitte-hordta társa hű keze, meglassúdtak, a férfi mozgást váltott, lepuhította a fehér kabátot, s míg lépést váltott, mintha vétene, hogy odébb zilált a lélegzete, majd kezük újra összekapcsolódott, meglépcsőzték a kapaszkodó sorsot, a víz egy kicsit nekik reszketett, és szépek voltak. Boldog öregek.
sarki lépcsőkön a hajnal meg-megáll elidőz kicsit, valami jelre vár kábult fejét lehajtja még de már hallja, ahogy hívja az ég
odébb gördül az összegyűrt papírlap nem látja senki rá tegnap mit írtak betűk és szavak, koszos üzenetek hírekbe csomagolt átkok és álnok köszönetek
néhány lépés a parton még tegnapról ott maradt a vizek felett lebeg pár elröppent gondolat néma-nyugalmú fák őrzik a ködöt hűvös hullámok ölelnek sodródó farönköt
koszos sarokba bújt el a reggeli szél reszketve didereg és magában beszél suttog az éjről szégyenlős titkokat senki más nem hallja mégis jól mulat
sarki lépcsőkön feltűnik az első ember álmok foszlanak le róla, kezdődik a reggel...
Szerénység, alázat: elkerültek az erények. Fejjel falnak nekirontottam, valahol mindig elrontottam, de a hibáim az enyémek.
Mindig kikerült az igenlés, a kitérés, a fejbólintás, ezért lettem ily idegen-más összeszokott nyulak közt ólban.
Nem fogott rajtam ostorsuhintás, ezért lobbanok még kihunyóban.
Nem méricskélve, de egészen, tele pohárral adtam énem, ha én is telt pohárral kaptam. Kinek-kinek magáét adtam. Telhetetlen és gőgös fajta, ki mindenért a mindent akarja.
Süvítnek napjaink, a forró sortüzek, – valamit mindennap elmulasztunk. Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn, – s valamit minden tettben elmulasztunk. Áldozódunk a szerelemben egy életen át, – s valamit minden csókban elmulasztunk.
Mert valami hiányzik minden ölelésből, – minden csókból hiányzik valami. Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta, – minden szerelemből hiányzik valami. Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is, – a boldogságból hiányzik valami.
Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel, – az életedből hiányzik valami. Hiába vágysz az emberi teljességre, – mert az emberből hiányzik valami. Hiába reménykedsz a megváltó Egészben, – mert az Egészből hiányzik valami.
A Mindenségből hiányzik egy csillag, – a Mindenségből hiányzik valami. A Világból hiányzik a mi világunk, – a Világból hiányzik valami.
Az égboltról hiányzik egy sugár, – felőlünk hiányzik valami. A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld, – talpunk alól hiányzik valami.
Pedig így szólt az ígéret a múltból: – „Valahol! Valamikor! Valami!” Hitették a bölcsek, hitték a hívők, – mióta élünk, e hitetést hallani. De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol! – s a mi dolgunk ezt bevallani, s keresni azt, amit már nem szabad senkinek elmulasztani.
Újra kell kezdeni mindent, – minden szót újra kimondani. Újra kezdeni minden ölelést, – minden szerelmet újra kibontani. Újra kezdeni minden művet és minden életet, – kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…
Elment régen. S én menni, menni hagytam. Elengedtem kezét Búsan és boldogan. Hadd járja életét Szolgáló, szerető, Elhívott asszonykép Más férfi oldalán. Nekem csak ragyogjon, Számomra maradjon Trónon királyleány. S apródja maradjak, Igrice maradjak Trónjának küszöbén - Költője, látója, Zengője, mondója Én.
Királylánynak akartam - Aki néha feláll, Lejön lassan a trónja lépcsején, Fejemre teszi nyugtató kezét: Szép volt, poétám, ma az esti ég, S szép a szívedből szakadt költemény. S míg mondja ezt, Szemében ritka könny és ritka fény. És könny és fény enyém. Enyém a visszhang ajándék-szava. Ennyit akartam én. Királylánynak akartam, Ki néha rámtekint S akinek én szolgálok Magam módja szerint.
Királylánynak akartam - - És sok-sok év után Tenger gondja közül Tenger gondom közé Egy hétre elszegődött Mint "szolgálóleány". Bánatom s betegségem Terhét vállára vette, Öreg szülémet szépen, Kézenfogva vezette. Meleg szívvel suhant Hideg szobákon át: Szította itt egy hétig A düledező tűzhely Haldokló parazsát. Feslett kabátomon Titkon öltögetett, Amit kerülni vágytam: A szürkeségben társam, Hamupipőkém lett. Sorsunk rémeivel Némán viaskodott, Erőn felül - Halkan beszélt, Mosolygott, mint az angyalok, - És szenvedett belül. A gondok tengerével Csak a türelme nőtt - - S én mégis csak kerestem, Nyugtalanul kerestem Magamat s Őt.
Aztán letelt a hét, Az együtt-szürke hét A szívünk Hamupipőke-hete. Kigördült árva udvarunkból, S kigördülőben már Csupa csillagot szórt a szekere. Aranypor kavargott nyomán. Elment megint. Most messze van. S megint királyleány.
A mozdulatlan hőség mindent felolvaszt. Apró tócsák párolognak a hajlatokból. Volt egyszer szebb a nyár – de hol van? Megrekedt a repedésekben valahol.
Vén nyomorékként hörög halált a hűtő. Verejtékén pihegnek a megakadt percek. Oly’ messzinek tűnik a műtő, s oly nehéznek azok az angyali terhek.
Percek, talán napok, ama pillanatok, ’melyben az ember akár végleg elmerül, törnek elő ős-indulatok, felforgatnak mindent ott mélyen, legbelül.
A sápadó falak csak olvadnak tovább. Az Isten – úgy látszik – megint nagy tüzet rak. Mi meg őrizzük kicsiny szobánk szép titkait. Tízperces fájásoké a nap.
Szeretek rejtőzködni. Eltűnni, mint aki nincs, figyelni, okulni, ismerni láthatatlanul. Rejtőzködés közben árnyék lesz minden, ahogy lélegzik a csend, az ember benne lapul. Nem kell társaság, nem hiányzik tanú, csak úgy megvagyok, némán, szótlanul. Néha úgy elfelejtek nem rejtőzködni, hogy rám kell valaki szóljon: hé, a függöny felment, életed látható valóság, a villany felgyúl, a lepel lehull, felvétel indul.
Munkánkat eredménye, életértéke felől tekintve még azt is jókedvvel, jó szívvel végezzük, amit nem szeretünk csinálni, ami mindenképpen unalmas és nehéz. Hiszen teljesíteni valamit, eredményt elérni valamiben, mindenkor örömet okoz.
Este, ha fáradtan elnyúlunk az ágyban, gondolatainkat ne a holnap teendőin hajszoljuk, hanem pihentessük meg azon, amit ma sikerült elvégeznünk. Minden kicsi tettet, minden kicsi munkát vegyünk számba! Mi mindent tettünk ma az életért, az emberért? Magunkért, szeretteinkért és ismeretlen társainkért?
Nagy különbség: a holnap gondjával vagy a ma megoldottak örömével merülni álomba! Ezt is megcsináltam. Azt is elintéztem. Elégedett vagyok. Kicsi, de hasznos része a világmindenségnek.
S akkor ki-ki elfészkelődik, hanyatt fekve vagy oldalára, hasára fordulva, elnyújtózva vagy összegömbölyödve, ahogyan megszokta, s nyugodt, mély álomba merül.