Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
…nem tudom milyen örökké szeretni. Milyen, ha lehozzák a csillagokat. Miként lehet valakivel megöregedni, s szép szavakban esküdni, a valójában bebizonyíthatatlant...
De azt tudom, milyen, utánad inni az üvegből, milyen előbb takarni be téged, mint magam, hogy reggel neked kedvedért kávét főzök, s ha elönt a félelem, első, hogy téged felhívjalak.
Hogy mosolygok, ha sokáig készülsz, és egyre jobban tetszik, mikor kócos vagy, amikor a hibáinkat megnevetjük, …amikor a biztonságot úgy hívod: „két karodban”. …nem tudom milyen örökké szeretni.
Milyen, ha lehozzák a csillagokat. Én azt tudom, hogy te vagy az a valami, ami miatt akarom, hogy a mát kövesse, mindig egy holnap.
csak az eső... csak az érintés... csak az álom... csak az ölelés... oldani el a régi béklyókat feledni el hogy mindig itt voltak emelni fel lehajtott fejünket nyitni fel lehunyt szemünket csak az egyetlent keresni csak az egésszel beérni csak az kell ami jár nekünk csak az kell akit szeretünk csavargó létezésbe vegyül a halál csak az veszíthet aki néha talál soha nem csalódik aki nem remél csak az nem halhat aki nem él csak az eső moshat tisztára csak az érintés adhat új hitet csak az álom vezet poklok-poklába csak az ölelés teremt új életet
Mintha napsütés lenne. Mintha vidám lennél. Bandukolsz, mintha nem látnának.
Mindenki mintha remekül érezné magát Mindenki mintha jól érezné magát. Mindenki mintha csodásan érezné magát.
És te is mintha boldog lennél.
Mintha nyugalomban élnénk. A madarak mintha szabadok lennének. Mintha a jövő ismert lenne.
Mintha tiszta lenne a lelkiismeret. És talán a napnak is minden érthető. Ó, szív, talán dalolhatsz.
Mintha mindenki mindenkiről gondoskodna. Mintha mindenki barát lenne. Mintha mindenki veled és a világgal törődne. És talán elmúlt a nap. És te talán mosolyogsz! És talán semmi se fáj.
Rainer, Mindenre amit akarok Csak igennel felelj Ebből semmi rossz nem származik.*
A nagy éhínség miatt A gazság már nem lázít Így az éj közepén Kenyér helyett német költészetet fogyasztok És remélem, remélem jelentkezel.
Elválaszt bennünket a Volga A vérrel és lőporral szennyezett Volga Határok és barikádok Minden nap ugyanazt a harcot hozza Ugyanazt a fásultságot Néha úgy érzem a szerelmet nem érdemlem Mintha csak gyászolni tudnék.
Tudom valahol majd találkozunk Talán nagy városnak kellene lenni? A kisvárosok néha átvernek A napok az utcák mélyén telnek Tekintetemmel oda húzódok Ahol faun szemezi az éji csonka fürtöket Nem, nem félek a haláltól A vérszomjas porkoláboktól sem félek Csak írj.
... Még érzem hajának illatát, csókjainak forróságát, bánatát, örök kegyelmét, ahogy a fák között lopództunk, és a csiklandós esti szél bennünket átjárt ... Ahogy szálltak vélünk a percek, s az évek csöndesen halni mentek. Emlékszem a rettegésre, a magányra, mi aztán úrrá lett rajtunk. Láttuk hogyan roskadnak földre a fák: vélük öregségünk, harcunk, emlékünk lázongva homokká vált.
Romlásnak indult hajdan erős magyar! Nem látod, Árpád vére miként fajul? Nem látod a bosszús egeknek Ostorait nyomorult hazádon? Nyolc századoknak vérzivatarja közt Rongált Budának tornyai állanak, Ámbár ezerszer vak tüzedben Véreidet, magadat tiportad. Elszórja, hidd el, mostani veszni tért Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok Dúlják fel e várt, mely sok ádáz Ostromokat mosolyogva nézett. Nem ronthatott el tégedet egykoron A vad tatár khán xerxesi tábora S világot ostromló töröknek Napkeletet leverő hatalma; Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő Századja s titkos gyilkosaid keze, A szent rokonvérbe feresztő Visszavonás tüze közt megálltál: Mert régi erkölcs s spártai férfikar Küzdött s vezérlett fergetegid között; Birkózva győztél, s Herculesként Ércbuzogány rezegett kezedben. Most lassu méreg, lassu halál emészt. Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki Szélvész le nem dönt, benne termő Férgek erős gyökerit megőrlik, S egy gyenge széltől földre teríttetik! Így minden ország támasza, talpköve A tiszta erkölcs, melly ha megvész: Róma ledűl, s rabigába görbed. Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz. Letépte fényes nemzeti bélyegét, S hazája feldúlt védfalából Rak palotát heverőhelyének; Eldődeinknek bajnoki köntösét S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt, A nemzet őrlelkét tapodja, Gyermeki báb puha szíve tárgya. - Oh! más magyar kar mennyköve villogott Atilla véres harcai közt, midőn A fél világgal szembeszállott Nemzeteket tapodó haragja. Más néppel ontott bajnoki vért hazánk Szerzője, Árpád a Duna partjain. Oh! más magyarral verte vissza Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát! De jaj! csak így jár minden az ég alatt! Forgó viszontság járma alatt nyögünk, Tündér szerencsénk kénye hány, vet, Játszva emel, s mosolyogva ver le. Felforgat a nagy századok érckeze Mindent: ledűlt már a nemes Ílion, A büszke Karthágó hatalma, Róma s erős Babylon leomlott.
Ez a ház nem eladó. Frissen festett. A hátsó szoba csendesnek tűnik, de idővel megismered a félremagyarázhatatlan neszeket. A férj olyan csak, mint egy szakkifejezés: idegen test az ágyban. Itt folyton este van.
Erre az ablaküvegre a tüdőmet rajzoltam veszekedés után.
A megromlott mondatokra friss levegő kell. Kikönyöklök. Nézném, hogy az ott a Tejút, valami ősi és tiszta dologra lenne szükség, de az olvadás mindent elront: kilyukad a táj, mint a túl sokat radírozott papír.
Aztán a megbocsájtás hosszú folyosója jön, jóval éjfél után. Szemben a konyha. Még mennyi évet kell lemosogatnom, ahhoz, hogy megértsd, mindig csak bérlő voltam.
Az ördög súgta nekem egy napon, vagy egy túlbuzgó angyal inkább, igen, egy olyan, aki folyton terveket sző az emberek javára állítólag, ne halogasd tovább, súgta az angyal, mire vársz? egyszer meg kell tenni úgyis, gyerünk, selejtezd ki a könyveid! És nekiveselkedtem mint Toldi Miklós annak a recsegő könyvespolcnak. Megpróbáltam kiselejtezni a könyveimet, muszáj, gondoltam, ha nehéz is, de mégis, a jövő érdekében, hogy legyen helye a jövőnek, hogy tudjam hova tenni, ha jön. De hiába erőlködtem, nem sikerült, nem tudtam kiselejtezni egy darabot se. Talán mind annyira tetszett, azért? Á, nem! De ahogy beleolvastam ebbe is, abba is, amabba is, elkábultam és megszédültem, rám tört a gyengeség, mellbe vágott, akár a tavaszi fáradtság, az a sok fohász, sok akarás nyomot hagyni, valami nyomot hagyni. De hát muszáj-e nekem választani dadogás és dadogás között? Ugyan, hagyd a csudába az egészet, súgta a fülembe az ördög, nincsen jobb dolgod? nincs fontosabb? ne törődj a selejtezéssel, majd megteszi helyetted valaki más, bízd a holnapra a holnapot, nem muszáj folyton választani, kergetni folyton az igazságot, minek gyötörnéd magad ezzel? majd megpróbálod egyszer máskor. Körülöttem könyvtéglahegyek. Bontási terület? Építési? Szeretnék beköltözni egy toronyházba? Egy kertre nyíló nyári lakba? Meghúzódni a hideg elől? A meleg elől? Ajtót nyitni? Mit szeretnék? Nagy, tágas teret? Lerogyni, felpattanni a tükör előtt? Ex tempore, ó mennyi blabla, beleolvastam ebbe, abba, arcok villantak fel előttem, láttam kíváncsi tekintetet, csillogó és zavaros szemet, örök fiatalt, görnyedt hátat, meztelen mellet, mezítlábat, lázadót és szimpla hőbörgőt, hajlékkereső hajléktalant, láttam bohócot, didergő dívát, és elkábultam és megszédültem, és visszadugdostam mindet sorban oda, ahol eddig is voltak, egymást gyűrve, taszítva, szítva, egymás hegyén-hátán szorongva abban a poros öröklétben, azon a recsegő könyvespolcon.
Elképzelt hazámhoz hűtlen leszek, hűtlen a bánat nő-csillagához, hűtlen a téboly útjához e nyárban.
Erkélyem vas-kosarába tűzze ki sárga porzászlait a szél, mert puszta hely immár, ott nem tipródik baba se virág, se gyullasztó ábránd, eltűntem onnan magam is, hűséges őrszem, ki árván s félelmesen tudtam figyelni.
Nem talál meg házamban senki, se ellenség, se barát, de vadászó szemük föllelheti sas-körmöm nyomát a vasárnapi újságokon, asztalomon az éneket s nagy tálban a tűnődés hamuját.
Kitaláltam a boldog hazát, s nehogy e szent napon orkán bántsa, félretette képzeletem. Én pedig porban, légy-döngésben plakátok édes mosolyában csak állok a söntés szentjei közt, félvállra akasztott kabáttal, két kézre fogott pohárral.
Az angyal tétován áll egyre áll, nem mozdul, nézi büntetni-kénytelen kezét. „Ez itt még gyermeki ég, miért, miért, miért a hetedik pohár?” Aranyöve kibomlik, gyolcspáncél-szigora lehull – Urára néz, és új parancsra vár.
Jókedvet adj, és semmi mást, Uram! A többivel megbirkózom magam. Akkor a többi nem is érdekel szerencse, balsors, kudarc vagy siker. Hadd mosolyogjak gondon és bajon nem kell más, csak ez az egy oltalom még magányom kiváltsága se kell sorsot cserélek, bárhol, bárkivel ha jókedvemből, önként tehetem; s fölszabadít újra a fegyelem ha értelmét tudom és vállalom s nem páncélzat, de szárny a vállamon. S hogy a holnap se legyen csupa gond de kezdődő és folytatódó bolond kaland, mi egyszer véget ér ugyan - ahhoz is csak jókedvet adj , Uram.
Csak egyszer adnád énnekem Teremtő Úr hatalmadat: Az elszabadult orkán erejét, A felhőszakadás Patakokat dagasztó hatalmát! Csak azt a percet adnád énnekem Én Istenem, csak azt a percet, Amelyben a leomló görgeteg Közepén vágja ketté az utat És a lázadó elemek Kitűzik zászlajuk A halombadőlt szálfák barrikádján. Csak ezt a percet, Csak ezt a földrengető percet add nekem, Isten!
Csak azért az egyetlen napért érdemes volt megszületnem, amikor szeretni tudtam, és szeretnek-e, nem kérdeztem. Csak ennyi történt teljes életemben, egyébkor szakadékba buktam. Csak azért az egyetlen napért érdemes volt megszületnem.
Halkan, ahogy könyv csukódik be, meghalt újra egy szerelem: mi benne volt – már elolvastatott. Előbb gyógyul a sebezett szárny mindig, mint fájdalma, – tudhatod.
Elmém sötétkamráját magamra zártam, nem nyithat rám, csak a kósza gondolat. Mint fotós, ki vár a bíbor félhomályban, úgy ülök a törtfehér lámpafény alatt.
Szavak a papíron - lélek a tükörben. Az ihlet apránként zárt sorokba szédül. Ezernyi összegyűrt negatív köröttem - s csak pár kép marad, mi versbe szárad végül.
Hátulról öregember, elölről fiatal férfi. Megy ki az emlékezetből a mozgólépcsőn. Ma, mikor vele álmodsz, nem is érzi. Holnap majd hátrafordul, de későn.
Hátulról fiatal férfi, elölről soha többé nem szabad kezdeni a felénél fölébredve. Ijesztő gyengédség rántja össze a szívet így is: kihagy egy hosszú percre.
Ki teszi jóvá, ami jó volt, kever egy arcba ennyi titkot? Lélegzik fent az elfogyó hold, mire kijutsz, már senki sincs ott.
Az éj sohase teljes Higgyétek el ha mondom Mindig marad A bánat mélyén is egy nyitott ablak Egy ablak mely világos Mindig marad egy álom ami virraszt Vágy betölteni csillapítni éhség Egy jó egy tiszta szív Egy kitárt kéz egy nyílt baráti kéz És figyelmes szemek S egy élet amit meg kell osztani.
szívemben még mindig az vagy aki lehettél volna otthonosan keringsz vérkörömben szépséges gyilkosom testem fogyasztod határnélküliségről álmodozol idegen csendet löksz ágyamba minek mutattad meg a mindent tanácstalanság élő szobra ha végzeted kéri tagadd le nevem vedd vissza a szeretőzést nélküled szükségtelen a világot átrepülöm hátha elmaradsz belőlem éveim biztos magasáról nézlek ígéretek jégverésében háttal állsz a boldogságnak szándékaid fölött ragadozómadár köröz holdfény csipkézi csóktalan ajkad kegyetlen sorsot választasz magadnak hiányaidhoz sorolsz pedig szívedben az vagyok aki lehettem volna
Rőt fák közé két út vezetett, S csak egyre tehettem lábamat, Sokáig álltam, s míg lehetett, Szemmel követtem az egyiket, Míg el nem tűnt a bozót alatt;
S a másik útra tértem, amely Ugyanolyan szép volt s jobb is talán, Mert járni való fű lepte el; Noha járt voltában semmivel Nem tett túl egyik a másikán,
S mindkettejükre e hajnalon Láb nem taposta levél borult. Az elsőt, ó, máskorra hagyom! De visszatérek-e, nem tudom, Ismerve, hogyan fut útba út.
S így kezdem majd sóhajtva mesém Valahol sok hosszú év után: Két út vitt át a fák sűrűjén, S a ritkábban járt lett az enyém, A különbség ebben áll csupán.
