Keresés

Gereblyés László

PÁRIZS – BUDAPEST

A gép

Az égben,

Tapinthatatlan, kéklő elemében

Száll,

Száll, színtiszta derű,

Bár

Ottlenn a mélyben,

Akár mélyhegedű

Dong,

Borong

Sok jó barát.

      *

A lány

Szétszálló

Szava

Szárny,

Maga is repít vele,

Nagy, ében-

Fekete,

Mongolmetszésű

Szemében

Mosollyal írva olvasom:

Ne búsulj, fogadom,

Leérsz a szárnyamon.

Túl a határon, (1960-1962) [79.]

Gereblyés László

ÉRTED, MIATTAD…

Érted, miattad

Fedeztem föl a város zúgait,

Kerültem el a bűnök húgait,

Fürkésztem álmod útjait.

Miattad és veled

Ismertem meg az ó-város megbújt varázsait,

Palánkjait és műemlékeit és múltja sáncait,

S az új-város káprázó árnyait.

Érted, miattad

Repít a szenvedély, mindenen túl hajít,

Megjárom a mindenség óceánjait,

Elérem én a sors fehérlő csúcsait.

Miattad és veled

Vetném a tűzre is maradék éveim,

S nem lépnék soha túl országod szélein,

Gyöngéd tekinteted őrizné lépteim.

Túl a határon, (1960-1962) [73.]

Gereblyés László

NÉZETT A BALATON

Nézett a Balaton, hogy nézett!

Rámtárult szürke, nagy szeme;

Borúlt volt, mégis megigézett,

Kisért, mint hangfogós zene.

Hullámzott mínden, messze jártam;

Virágzó fák és illatok…

Mező és domb tavaszi árkán,

Azt se tudtam, hogy hal vagyok.

Sodródom bent az újulásban.

Uj házak úsznak, nagy halak;

Tavaszi szél dudál utánam,

És benne hárfák játszanak.

Balatoni almanach, Ti-

hany, 1959. április [6.]

Gereben Ferenc

DAL

Magába burkol

           meghimbál a csend.

Alkonylila neszek ingnak,

a sárga zaj elpihent.

Ónszürke hegyeknek

           mélyöblű csöndje fed.

Repked az ezüst csend,

fénypelyhet billeget.

Kékélű hegygerinc

           borzong, majd felpuhul.

           Tejmeleg szellő öblöget.

Sussanó este hull.

Csobbanó vizében

           meggörget, lemos.

A csillagok a legtisztábbak.

… Hadd menjek oda most.

Vasi Szemle, 1964. 1. szám [145.]

Gere Irén

RAJZOLOK…

Nézd…!

Rajzoltam

neked csillagokat

a téli égre…

Mosolyogj végre

úgy, ahogy régen

szoktál…

Vagy rajzoljak

szebbet a

csillagoknál?

Akarsz tündért?

lepkét? völgyet?

hósipkás hegyet?...

Csak mondd:

s én rajzolok

neked tengert,

hajót, szigetet,

kagylót, gyöngyöt,

mit a kagyló kivetett,

…rajzolok kertet

almafával,

szép piros

almákat rá, sokat,

csak hagyd

a gondokat!

 . . .

Rajzolok neked

Napot:

kiszínezem

a holnapot…

Sodrásban, 2010. [29.]

Gere Irén

RINGATLAK…

Elringatlak.

Kékfestő kötényem

bölcső,

hangom zsongató

zsoltár,

nem számít,

tegnap rossz

vagy jó voltál…

Ölemben nyugszik

törékeny álmod,

kopott kabátod

fogason szunnyad,

melegszik…

Sorsod most

királyokéval vetekszik.

Ringatlak némán,

nézem az arcod:

most nincs

több harcod…

elég a bajból!

Ajkad szögletére

az álom apró

mosolyt rajzol…

Sodrásban, 2010. [27-28.]

Gere Irén

MÚLTIDÉZÉS

Zsebemben

egy húszas,

a buszon

rajtam kívül

csak pár utas…

Megyünk végig:

a Moszkva térig.

Az ablakon túl

mellettem egy

villamos csenget,

más nem zavarja

a csendet…

Befelé mélázok

némán –

Szemben egy

úr közönnyel

néz rám…,

– jólesik ez

a közöny – Érzem, egyszerre

vagyok kívül

és belül a körön…

Végállomás! –

hallom a

buszsofőr

ismerős hangját,

…leszállunk, és

elvegyülünk

a tömegben,

mint apró hangyák…

Sodrásban, 2010. [25-26.]

Geosits Gyula

FÉNYKERESÉS A SZERETET ÉJSZAKÁJÁN

Ahogy mondtam, ahogy kérted,

lásd, már itt vagyok veled.

Lázas éltű kicsi gyertya

haldoklik fejünk felett.

Gyorsan égő áldozattűz,

Krisztust-kereső pogány.

Ha kilobban csöppnyi lelke

– mondd meg –, mi marad nyomán?

Gyere! Kint a Hold világít

és a régi séta vár.

Ezüst ködbe bújt a pázsit,

szent csöndbe a tengerár.

Ám a Hold hanyatlik egyre.

Hol találunk végre fényt?

Felmegyünk a tompa hegyre…

Lelkem reszket lelkedért!

Fény özönlik, ajtó tárul,

tágra nyílik szép szemed.

Kezem kis kezedre zárul,

s lépünk egyre közelebb.

Jászol-oltár örök fénye!

Lelkünk egymagába fél.

Csakhogy rátaláltunk végre!

Olyan sötét künn az éj!...

Fregatt az üvegben [65.]

Geosits Gyula

RORÁTE

Bús borongó téli hajnal.

Ködös itt e parti táj.

Fogcsikorgó büszke jajjal

Bennem ezrek lelke fáj.

Kinek adhatnám e terhet?

Ki is venné tőlem át?

Vagy ki érti bús lelkemnek

Érthetetlen bánatát?

Csalódások, tört remények,

Millióknak lelke sír!

Mindnek félelmével félek

S félelemre nincsen ír.

Ám de csendül lágy harangszó,

S gyúl a dombon tünde fény,

Ott talán e sok panaszló

Jajra volna még remény.

Fenn a fényben könnyes arcok,

Vállaikon nagy teher,

Vállaikon bús kudarcok,

S valamennyi énekel.

Mind a kicsi Istent várja,

Aki nem bánt, csak szeret.

Megvárom már én is, hátha

Átveszi a terhemet.

Fregatt az üvegben [62.]

Geosits Gyula

GYERMEKFESTMÉNYEKRE

1.

Áll a kazal, áll a négy fa,

áll a ház is, minden néma,

s mégis milyen szépet mesél.

Vihar-felhőt kerget a szél.

2.

Hát itt csak egy üveg áll?

Hogy-hogy nincs hozzá pohár?

Üvegből csak egy ihat,

szomjan hal a többi hat.

3.

Furcsa tájék, furcsa föld…

Egyik partja csupa zöld,

a másik meg oly sivár…

Fölötte egy zöld sirály

vergődik a bősz viharban.

Bús homályban régi ház,

vajon ki lakhatik abban?

Biztos tündérkék tanyája,

reszketve a hajnalt várja.

4.

Piros nap ül a hegyen,

hozzá arany híd megyen,

átíveli a tavat.

Fénytündérek játszanak,

habvitorlák lengenek,

rózsás felhők kék hegyek,

köztük ott a Badacsony.

Ugye ez a Balaton?

5.

Zöld nap arany vére csordul.

Ház nő ki a barna porbul.

Nem is egy ház, két kis villa,

fülemüle, csíz, pacsirta,

vagy tán cinkék laknak bennük?

S körül szépen ápolt kertjük

citromsárga szénát terem.

Így mesélte az ecsetem.

„Boglár partjain.“, Balatonbog-

lár, 1961. június 8. [65-66.]

Gellért Oszkár

ÁDÁM

Ring az örök tér ezüst-hullámú sodrán

Föld-testemből kiszakadt Éva-holdam…

S visszaragyog rám.

Hulló-csillagod, Anyag, szurok-feketén a vak űrbe mind beleveszne:

De áttüzesül, ha légkörömet súrolja

S fellobban: az Eszme.

S ha felperzselnéd holdam s levegőm jégpáncéllá is aszalnád:

Emlékemül itt hagynám, Kronosz: a Nő szerelmét –

S a Férfi forradalmát!

A bibliás tenger [61.]

Gellért Oszkár

BÖLCSŐ VAGY KOPORSÓ

Dörzsöld ki az álmot szemeidből,

Az ébredésed bármily keserves.

Ne süppedj vissza századaidba,

Fogj hozzá inkább párévi tervhez: –

Szerényen csak. S ne a multon rágódj,

A vágy égjen benned s ne az emlék.

Hogy ha újra szólít a Szabadság,

Új harcosaként te is jelen légy.

Jelen légy ott, hol jelen nem voltál

S beh sokszor, mikor harcolni kellett.

Ne kívánd most, hogy megszámláltassék:

Hányszor álltál a Jó ügye mellett.

Volt, ahogy volt. A volttal ne kérkedj,

Ki multakat ás, az még nem alkot,

S hogy hova lett a régi dicsőség?

Még vértanuiddal se hivalkodj.

Ringasd csak, nemzet, kisded jövőnket

S ne ezeresztendős álmainkat.

Ne légy oly dajka, aki dudolva

Egy óriási koporsót ringat.

Száz az ezerből, 1946 [138.]

Gellért Oszkár

A KEDVES TÜRELMETLEN

Szekfü, ismered-e a rezeda szagát?

Vagy csak magatoknak illatoztok virágok?

Málna, ismered-e a ribizke izét?

Vagy csak magatoknak édesedtek gyümölcsök?

Villám, ismered-e a szőke napsugárt?

Vagy csak magatoknak ragyogtok égi fények?

Kedvesem ma soká várt rám a kertben.

Sóhajtozott, hogy nem jövök időre.

Keszkenőjét tépdeste egyre duzzogóbban.

Meztelen karjába is beleharapott.

Villogtak szemei.

                                                      Én a kerités mögül

Lestem. S mikor észrevett: az arcán

Kivirágzott szégyenlős mosolya.

Illatok! ízek! égi fények! most már

Tudtok egymásról.

Valami a végtelen su-

garakból, 1928 [24.]

Gellért Oszkár

FOGÓCSKA

Óh ha most, mialatt a trillázó rigót

Hallgatod s füled kagylóján kikandikál a lélek –

Már késő. Már visszahuzódott

Fülkéje zugába kacéran a lélek.

Óh ha most, mialatt orrodhoz emelsz egy rezedaágat

S táguló cimpád mögött ott imbolyog ujra a lélek –

Már késő. Megorrolt rám s már rejtekébe

Durcásan vissza is menekült a lélek.

Óh ha most, mialatt szemed egy futó felhő képe után néz

És ablakában tovasuhan kis szemtelen mosollyal a lélek –

Már késő. Már rezzen a pillafüggöny

S szobája pupilla-mélyén eltűnik ujra a lélek.

Óh ha most, mialatt felém is fordulsz végre-végre,

Két széthasadt ajkkal, s fogsorod bástyáján

Kikönyököl kiváncsin a lélek –

Már késő. Óh mert csínytevőn csak fogócskát játszott a lélek!

S elnémul a trilla s a futó felhőt felissza a nap

S a rezedaág kihullva kezedből lenn fekszik a porban

Mialatt fejed mellemre csuklik –

S buvóhelyére oson ijedten s elszenderül a lélek.

Valami a végtelen sugarakból, 1928 [23.]

Gellért Oszkár

BARABBÁS

Pilátus szólt: „Az egyiknek fejit!

Válasszatok: kettő közül melyik.”

„Válasszatok” – s a szó mint kocka, koppan.

Barabbás reszket. S Jézus áll nyugodtan.

Egy pillanat csak. Áll a két fogoly.

Két szem sugára villan, s egybefoly.

Egyik sugárban titkos örömek.

Másikba’ kinok: mit dönt a tömeg.

„A sírt? Ne még!” – súg befelé a gyilkos.

S Jézus sohajt: „Az élet ó mi nyirkos.”

„A földi édent meddig látja még?”

S „Jézust feszitsd meg!” – dübörög a nép.

„Ó túlvilági szent, csodás zene!”

S örömtől könnyes Barabbás szeme.

...És aztán megy. Rohanna már haza!

S valami szúrja s nincs rá vígasza.

Valami marja. Egy szelíd tekintet.

Szelíd tekintet s fojtogatva büntet.

Valami tépi. Fél. Boldog lesz-e?

Hisz várja otthon anyja, kedvese!

Ó menne, menne, de a lába béna.

Kiáltna, sírna, de a szája néma.

A szeme lát még. Ó de az a szem!

Bár lenne vak s ne látná sohasem.

Ó az a szem... zsibbadt már lelke, teste

És ráborul sejtelmesen az este.

Igen, meghalni! S ujra hall zenét.

És Jézus jő és Jézus szól: „Ne még”.

„Otthon anyád vár, kedvesed. Siess.”

Barabbás ébred: álom ez, mi ez?

És talpra áll s szól reszketőn, fehéren:

„Te véreddel mentettem meg a vérem.”

„Hát jobb vagyok? Jobb én? Jobb annyi másnál?

Jobb Júdásnál? Papoknál? Kajafásnál?”

És Jézus szól: „Nem egy a mérték rátok.

Te: Barabbás vagy. Neked megbocsátok.”

Emberség, szerelem, 1908 [38-39.]

Gellért Lajos

ÖNKÖSZÖNTŐ

Itt a ködlő lombvesztő november

és te itt vagy még magnak, jóember,

Te örök hetvenkedő, hetvenkettő

Őszével a fejeden, válladon.

Aranyért, hűs ezüstér sem adom

fejem fehérjét, a kevés díszt még

ki nem hagy el engem, ha jön a vég

az eszméletre, aki én voltam.

Mert hát lyukas garast ér vén-holtan

az ember, akárki volt a földön,

e rozzant fortyogó makacs gömbön.

Halottaiban semmit nem tehet,

mert az élet egyszer van csak teveled,

igaz? Vajon kezdenéd-e újra,

ha rajtad állna? Ha rajtam múlna,

nem haboznék én, pedig kenyerem

javát megették sokan irigyen

előlem. Buktatón bukdácsoltam

többször, ha belémkötött vásottan

a sors, a helyzet, rút miegymás,

gyúrt, gyömöszölt, s mondtad már: vigye más

a kamatot, ha megaláz a láz,

ki bujdosik bennem, veszti kedvem,

kiforgat magamból és elejtem

erőm, bénulok bután, borongón,

zagyválja gondolatom, s körülfog

a semmi, az ijesztő, dermedő

csend. De azért kezdeném elölről

az egészet, mit életnek hívnak.

Ugyanúgy? nem. De Anikóval,

keringőzve vidáman a Jóval,

mint szputnyik fut kacéran a Holddal.

Parázslókő, 1957 [34.]

Gellért Lajos

HÁZASSÁGI ÉVFORDULÓ

A bánatok tompa gyöngyeit

sorakoztatom eléd,

hogy lásd: ebből sosincs elég

és van még raktáron, barátom,

minden karáton.

Mert vonzom a bajt

és fakó virág hajt

groteszk cserepemben.

És pereg a vízióm, mint filmszalag

körbe-körbe bután,

s görbe gödörbe holnapután.

Többezeréves

régen kérges

kutyabőröm,

fura öröm

mégis maradni magyarnak,

lobogni idülten,

s letűnni, ha kihűltem.

És én, kit kezelnek

idebenn,

hidegen:

idegen!

Én csak felejtsek,

én csak ne ejtsek

panaszt, ha fáj.

S ha mennék helyemre:

csaholna irigyek serege,

s betennék örökre a kaput.

                  *

Egyéb tőkém: szenvedés,

komédiás kincse.

Hevült tenyérből

lárma csattog,

nem arany,

gyűjthetem

hajlongva,

mintha gerincem

se lenne.

És egyem a sikert – gonosz élelem –

nyeljem a levegőt,

gyűjteni erőt –

csupa lélek így válik belőlem,

és fanyar gyümölcs a másvilágra.

Így pereg a film-életem rossz regénye.

És Te mondod: nézdd, virág,

és én: a férget nézem, ki rág.

És Te: a nap hogy szikrázik.

Én: tapad ingem, ázik.

Biztatsz: tájak, tenger,

mormogom: ki mer, nem nyer.

– Zene, ének.

– fene gépek.

– Nevessen már

keserves madár,

itt vagyok én magának

vágynak-magánynak,

ezer Évának,

ahogy akarja.

Hol a karja?

fűzze enyémbe,

jövök, sötétbe, éjbe,

hová elkuncsorgott;

a séta kettesben könnyebb,

s ha szívét bántja könny, seb,

meggyógyítom;

a baj, ha halom,

vállalom,

nincs hatalom, ki eltérítsen,

evvel ne rémítsen,

nem vagyok ijedős.

Nem futok én gondoktól,

jut nekünk is jóból,

meglássa.

Remek-finom pajzs leszek,

segítek verekedni, ha kell.

És tudok lenni csendes társ is,

ha vihar elül

kívül-belül.

És lapul mellettem a drága,

fogja csüggeteg kezem,

óv, mint sereg-isten

e szörnyű kertben,

s ha elomolnék halottan:

ölébe fogna,

dalolna,

éneket, életet belém,

és én újra születnék

szüntelen szerelmében.

Parázslókő [31-33.]

Gellért Anikó

ENERGIA

„Az energia halhatatlan”.

Az elv, ím, bevált, csalhatatlan:

Már erre tanít a fizika,

e modern mai munkaima,

az új technika bibliája.

Édesanyám tanított rája.

Nagyapáról szállt éds’anyára.

Őróla nevelt-lányára:

„A munka energia-forrás,

az eredménye mindég sommás.

S lelkünk a legfőbb energia.”

E pár emléksor is mutatja…

Parázslókő [37.]

Gellért Anikó

BARÁTSÁG

Szólok, ahogyan te. A hangodat érzem,

bennem ver a szíved a szóra,

úgy nézed a látnivalót, ahogy nézem,

én vágyom tebenned a csókra.

Majd azt fogod hinni, hogy kapcsolat nem fűz

hozzám, s teher édes emlékem.

Majd azt ne hidd, hogy kialudt a nehéz tűz:

– még akkor is benned a képem.

Parázslókő [36.]

Gellai Richárd

HALOTTI BESZÉD

Nem látjátok feleim, mert nincs többé.

Föld volt, s most azzá lesz: földdé.

Itt élt köztünk valaha, rég,

gazdag most, mert övé az ég.

Száll szabadon egyszerű lelke,

repül, szárnyal az Isten kegyeltje.

Kik itt vagytok, ismertétek,

néhányan szerettétek. De ti még éltek.

Majd ha elmúlik éltetek, mit

édes-keserűn éltetek,

rájöttök, mennyire féltetek.

De ő már nem fél, és boldog, mint az éhes egér,

ki a búzával teli zsákba lakomázni betér.

Ő visz magot egy másik egérnek.

Ne mocskoljátok múltját szegénynek!

És ti felejtitek a nevetését,

nem gondozzátok emléke vetését.

Gyom nő rajta, majd kipusztul,

aztán ház épül, tornyosul.

Leomlik, kövei szétgurulnak,

nem ad már szállást sem élőnek, se holtnak.

Valaki összehúzza egy halomba,

súlyt tesz a súlytalan halottra.

Emberek vagytok. Lennétek inkább lelkek!

Lennétek dróttal kerített telkek,

és művelnétek magatok,

s tudnátok, ki élő, ki halott:

s nem bántanátok, ki nektek oly sokat adott.

Kezemből kihull a penna, a toll,

de ismerd be: jó vers ez egy halottól!

2002

Géczi János

SZILÁNKOK II.

(Alföld)

a reggeli tó párája elborítja a kertet fakó s riadt

      napfényvirágok botladoznak a parton

letört dióág riadtan ver a szívem korhad az idő

      a nyári csillagképek az égboltról lecsúsznak

futószalagján az évnek üzenet jön üdvözült ü ül

      ott hol tegnap én ültem hol te fogsz ülni holnap

kék posztamensén a frissen nyílt tárnicsnak mézsávos dongó

      rezgeti szárnyát harsog, cukrosodik a napfény

a hegy medvéje megmordul bogyók leve csordul ösvényén

      az emlék pirosának hangyák s árnyak vonulnak

mocskos köpenybe tekeri magát aki humuszon hasít

      léket csigák s gyökerek mintája a szövetén

teríti vásznát a föld palaszín kelme tapasztalatlan

      ásványok szövőszéke suhog képzavar szövet

dáliaszirmon esőnyom egy kéz foltja s a hiányának

      hajnali vázlata a délelőtt és -utánnak

hernyóktól rágott szőlőlevél dús tora augusztusi

      lombnak egybehajtom a vers kendője négy sarkát

üléstől kopott veres kőtömb a látvány új fellegektől

      s új tótól telített mint sótól a könny türkizkék

magában mondta tovább hosszú mondatát s az ereszig nyúlt

      a komló éjjel gyűjti szavait a napfényre

letört gally zuhan ki a falombból szél se érinti többé,

      fészek se tartja egybe se név mely rá mutatott

mellém feküdt a diófaárny a kertben jön-megy egy levél

      a bőrömön hajnali harmattól csillog a sás

húslégy köröz a tökvirág harsonáján sárga a háta

      s hiába dong nem hangszer nem zenész üres idő

zsongó alkonyat sötétet – legalábbis holdfényt! suhannak

      a nyárvégi nagyszárnyú hangok és elvegyülnek

herceg madarat hányat véssek tükrödre hogy vennéd észre

      miként száll suhog egy a foncsor ezüst homlokán

hínárzöld haját a szétzilált zuhatag fűzfaként rázza,

      képét magához fogja a tó el nem engedi

toboznyi felhőt eregetett most abba kapaszkodik és

      a jóhátú szellővel égbe repül a ciprus

borostyánbarna veronát elfedi az ősz mint Júlia

      sírját betűleplükkel a szerelmes levelek

fenyőtobozban két meztelen talpacska nyomát találtam,

      itt tiblábolt mielőtt reggelből nappallá vált

eső hajsátra borul rám s a hajadat érzem mint zuhog

      bőrömre mint áztatja szét hajnaltáj éjemet

kapum előtt a tócsa hány éji vándort kínált óntálján

      ugyanazzal a Holddal s hánytól vette is vissza

zárójelébe fogta a fészket az ág times villája

      a fényt oda begytollán hordja a sárgarigó

tollpihe köröz a birságak fölött száraz hárslevél zizeg

      s kaptat nyomába a szél a szél csigalépcsején

szemedben szemem együtt lessük a reggel mandulamagvát

      két szép szárnya amint a mandulahéjnak hasad

pocaknyi buddhák az ágon sárgult körték meditálnak a

      cukorfehér húsú nap teltén lehulljanak-e

a dús karfiol agyvelejét vizsgálja fölröppen s rááll

      léte talapzatára végül a selyemlepke

mint órában az idő körbejár délceg haptákba

      vágja magát hol álldogál hol nyílröptű gonosz madár

a hegedűben alszik a vén muzsikás sírt hát elszunnyadt

      s ha ébred majd ébren a    hangjegyek közé ás sírt

hű sírásom te sírásóm milyen sárga az agyag itt s mily

      sós vízben ázó lányok közé fekszem el s hálok

éretlen árnyék hull a földre két-három ághegy átböki

      sötét volt sötét lesz és nincs teljes semmi közte

nemcsak az alma s a gallyától leváló foltsárga levél

      vagyok de a repedés is a nyár koponyáján

összeférceli a fütty tűje a kertet a madarával a nyár

      szövetén hever a lonc a levert rigófészek

a virág foltja a földön bogarakat gyűjt magához a

      vérszag a hű kutya is odafekszik szagolni

visszajár a nyár s mint az illatos hársban a méz még sárga

      miként a méhe röpköd faltól falig fel s alá

és belesápad a holdfény elapad ha a tenger szemben

      antracit éjjeleken nem merül megfürödni

a Hold fényében szél és nád vihar ébred bal kezem fogja

      jobb kezemet helyére lépett vissza az idő

veres turbánú kecskerágó öltötte magára az ősz

      köpenyét s forgolódik a szél hegyes szirtfokán

a jel súlyával hátán alszik az éjjel repedésében

      és elgondolja magát mint szemedben fénybogárt

sárguló levél leng az ágon nyarába visszahull topog

      a kavics ajtajánál vagy a földre leborul?

szúnyog hangjára aludtam el ébredtem fel s fejem mellett

      párnámon látom negyedhold hagyta nyomát

Verstörténés [70-72.]

Géczi János

TÖRTÉNET

Suhog a hegy oldalán a lomb. A füveket lefényképezi,

és zölddé válik mind, a hajladozás.

Megalkotod a történetet. Ami enyém abból,

az lekerekedett. A tied folytatódik, hogy Pécsett,

Portóban vagy máshol, már meg nem tudhatom. A Nap

süt, könnyen jön a Hold, ez és az is ösvényt tapos a

tavon.

Dongó villantja acélkék szárnyát s a jácint e tavaszon

ismét belekábul önmaga virágillatába. Mostan kezd

fészkéhez

az angyalhangú poszáta. Lesz csupa szépség:

moccan a gally a felpattant rügyek pirosa alatt,

s ahogyan a felnyitott könyv valamely mondatát kibetűzi

a reá mászott szarvasbogár. Listázom amit lehet:

dohányzom,

az óra ketyeg, metszem a fát, mögém áll,

tarkómon matat nyúlánk ujjaival a gyönge kezű szél.

Kiegészítések egy Vörösmarty-sorhoz, 2012 [60-61.]

Géczi János

NYÁRVÉGI KERT

Az udvar kis dobozát komló

s vadszőlő lombjával béleli.

Selyemsárgák a falak, bordó

szegélyű, lassú minden árnyék.

Nyárvégi kert. Ide képzeli,

volt alakot tákol a rózsa

bokra össze. Ez a piros száj.

A szív madárkaként röppen el.

Leheletét virágok illata fogja közre,

ágvégről könnyed levéllel kezel.

A kőasztal mohfoltján átvetve,

a fény hosszú pálcája tíz percet hever,

míg a szirom földet nem ér,

a tág szemű est ragadja meg,

a homály tokjába rejti el.

Kiegészítések egy Vörösmarty-

sorhoz, 2011 [154-155.]

Géczi János

AZ ÁLLANDÓ

Ti, a vízmedence hajdani halai,

nyakon aranygyűrűkkel,

merre úsztok, s merre a kis kert,

hol pavilon épült a boldog percekből,

s a rossz, mint hullt fakéregpikkely korhad el?

Néhány lépcső maradt, kopottan,

de, hogy jártuk-e és mikor, nem tudom.

És az eldőlt remek szobor, mely zuzmóba bújt!

Gyönyörködj! – mondtad itt,

hogy kinyílt, ahogy éjfélen szokás, a szirmokkal telített

virág,

a sötétben énekébe kapaszkodva bolyongott

az eltévedt madár. És: érzed, mint forog

el alólunk a Föld? Mely hordalékkő-mód érzéketlen,

és néhány nappal több,

mint amennyi számunkra örök.

Ennyi, mi rámaradt,

állandó, az életemre.

Kiegészítések egy Vörösmar-

ty-sorhoz, 2011 [62-63.]

Géczi János

A SZAJKÓ

A szajkó az olajfa vékony ágán

tipeg jobbra s majd átugrik mint új

sorba kezem alatt e vers

úgy néz elbűvölten fénylő csiszoltkő szemmel

hogy szebben nem ragyoghat se nyár

se hajnal Vajsárga leander nyílik a fa alatt:

forró illata hozzám ér

majd délre elnyújtózik s a kapuig fölér

ahol széles a nyerskő dombderék A levegő

ledér lány – fátyolban jár

az olajfa alatt levetkezi:

a ruha páraként a fűre hull A hapták fűszálak

fölemelik tartják vissza nem adják

A fény mint hegyi kristályban körbejár

áttetsző és mégis tömör a táj

Ez az idill: s a tenger sötétkék foltja

a teljes sötétkék eget magába oldja

miként sós víz az édeset – a dolgok egymásba

búnak omolnak és folynak át Itt

vagyok: leteper az öröklét Veled

Dolgunkat elrendeztem Ölelj

magadhoz Én is ölellek Hajtsd

a vállamra a fejed

Kiegészítések egy

Vörösmarty-sorhoz,

2003 [143.]

Géczi János

GALAMB

                   (Baka Istvánnak, Szegedre)

A háztetőkre puhán, lebbentve hintve,

az ember fehér galambokat képzel, szinte

mögéjük feszítve a kék távlatot,

hogy a mélységben míg a Nap tojás sárgájaként forog

súlytalan, csöndben,

a tökéletes rendbe sorra beledöbben

a fehér szárnyak sarló-íve, szorgos surrogása,

s a kis fodrok, pihe-habok villanása

a villamos üvegein pillanatképpé merevedve, váltja

a harsány színeket puhábbra.

A mozgással, hanggal megtöltött térben, melyben

csak félig vagyok, mert félig képzelem,

e látványban rügyek s betűk fakadnak,

lombot bontanak,

a hirtelen csodától száját tátja egy ablak,

a lassan lehulló papírdarab

a kőre szállva összehúzza magát, a széllel nem szalad

utcányit együtt, megül borzongva a porban,

mint a fénylő vörös az asztalomon lévő pohárnyi borban.

Az emberméretre szabott, benépesült térben,

megszólal a várost őrző toronyban asszonyi,

szoknyás harang,

s a háztetők fölött, a lomha ég alatt, elrepül egy galamb.

Kiegészítések egy Vörösmarty-sorhoz, 2002 [173.]

Géczi János

EGY VESZPRÉMI NAPLEMENTE

(az őszi)

az őszi napfényből a foltnyi

befekszik a hársak közé s oldalára dől

az átló mögött azonban ott a rom

a romlás ott könyököl a várfalon

megritkult a tegnapi lomb

a króm tömény színét elfogadja

a november a függőkertben

matat hosszú árnyakat rajzol

a földre s a fehér falat

egy elhajlott fénypálca tartja

feszes bőrű birsalma gurul

az őszön át az alma és a csönd

mint sárga kövét a gyűrű befoglalja

Kiegészítések egy Vörösmarty-sorhoz, 1999 [129.]

Géczi János

SZABAD KIS ZSANDÁRVERSEK (részlet)

Ez a domb Ez a nyárfa

Napfény villog És a búzatábla

Kimondja a kert első szavát

S a lonc ahogy fűzi át

a sövényen hajlékony magát

Ez voltam én Gyökérben laktam

Fű-fa-bogárban Száz alakban

A piros a szívben Boldog

mikor magukra mutattak a dolgok

Fecsegtem patakmód Ennyi

Jó volt pataknak lenni

S ahogy virítottam minden sorban

amikor pipacs voltam

Kiegészítések egy Vörös-

marty-sorhoz, 1993 [8.]

Gazdag Erzsi

KÖNYÖRGÉS A SZAVAKHOZ

Szavak, csukódó

mécsvirágok

hajnalban nyitó

tulipánok.

Szavak, didergők,

édesek

számban szöjétek

fészketek.

Szavak mindenség

csokrai,

élet-szerelem

bokrai,

pirosak, vérrel

lüktetők

a pusztulásnak

tőrt vetők

méregzöld, hideg

fű-szavak

és hűtelen és

hű szavak,

igéző, mágikus

jelek

bódító hangú

ütemek

s ti dallamnélküli

fakók

szegények szájából

valók

szavak, szavak

szeressetek!

Hadd vívjak,

játsszak veletek!

Koszorú [67.]

Gát István

MARADJ VELEM

Maradj velem, ha utcák vadonában,

nyüzsgő tömegben társtalan bolyongok

és összefog mindenki ellenem,

bűn buktatóin ne botoljék lábam,

védőn, mint vándort ráborúló lombok,

takarj be s fordítsd befelé szemem.

Maradj velem s kísértetes magányom

rémségeit rámzúdúlni ne engedd,

nincs hajladozóbb nádszál kívülem

s ha lelkem tépelődve sok talányon

testem törékeny cserepében szenved:

szép szavaidra nyisd meg a fülem.

Maradj velem, ha uttalan utakra

terel a képzelet vad vágtatása,

ha nyugtalan szív tétován vezet

s kalandok fényei után kutatva

nyugalma sirját esztelenűl ássa:

tedd homlokomra hűsítő kezed.

Maradj velem, ha elragadna lázam,

fékezz, ha vérem és vágyam csihol még,

sötétre szürkit már az alkonyat,

mind mélyebbre kell magamat alázzam

s ha rossz ritmusra hamisan dalolnék:

te szólj helyettem s vedd el hangomat.

Maradj velem, ha éj sötétűl kinn-benn

és benne elmerűl és semmivé lesz

dal, ifjúság, barátság, szerelem,

ha mindent elhagyok és elhagy minden:

örök szépségre s ifjúságra élessz

s maradj örökre Te, csak Te velem.

Innen és túl [747-748.]