Cerca de 80 o 95 mil insurgentes la mayoría sin preparación castrense, desde el 14 de enero de 1811 se dividieron en 3 cuerpos armados; confiaban en su superioridad numérica sobre los realistas que, si bien eran menores en grupo cerca de 5.000, estaban bien entrenados y pertrechos.
Azon felül, hogy a napóleoni háborúl lekötötték Spanyolország erőit, a függetlenségi mozgalmak sikerének okai rendkívül sokrétűek voltak.
A 18 sz. végétől a mélyülő társadalmi-gazdasági problémák miatt a gyarmatok belső fejlődése eleve az anyaországtól való elszakadás, a függetlenség irányába haladt, amellett ne feledkezzünk meg a Brit Birodalom hathatós támogatásáról sem (az USA akkor még nem volt világhatalmi tényező és inkább csak hangzatos nyilatkozatokkal támogatta a függetlenségpártiakat, lásd pl. a Monroe-elvet), illetve nem hanyagolhatjuk el különféle szabadkőműves és illuminátus titkos társaságok jól szervezett aknamunkáját sem.
Ez utóbbiak a nagy francia forradalomtól kezdve szinte minden forradalmi mozgalom mögött ott voltak, ott kevertek a háttérben...
Azért hoztam ebbe a topicba, mert a gyarmatok elvesztése nélkül nem érthető meg Spanyolország XIX. századi mélyrepülése, amely "méltó" lezárása volt az USA-tól elszenvedett csúfos vereség. Érdekesség, hogy hasonlóan zajlott le az agonizáció, mint a Török birodalomban, csak sokkal gyorsabban.
Na igen, ők hálásak lehetnek Napóleonnak a függetlenségükért. Az más kérdés hogy Latin-Amerika nem igazán nevezhető egy sikertörténetnek, egy-két országot kivéve, mint Costa Rica és Uruguay.
Ha szóba kerülnek a napoleoni háborúk Spanyolországgal kapcsolatban, akkor 95 % a franciák elleni gerilla háborúra asszociál, pedig a gyarmatokon is fontos dolgok történtek, például a mexikóiak a helyzetet kihasználva függetlenségi háborút indítottak.
A korai szakasz legjelenősebb csatája a Calderon-hídi ütközet néven vonult be a hadtörténelembe. Nálunk a nevéről se nagyon hallottak, pedig érdemes megismerni!
Egész érdekes sztori, a vikingek spanyol területeken is éltek, persze főleg rabolni jártak oda.
Az első viking támadás 844-ben történt, a második 859-ben, amikor egy nagyobb viking flotta támadta meg Galícia és Asztúria partjait. Ekkor már Ramiro fia, Orondo uralkodott, akit lekötött a mórok elleni hadjárat, amikor megérkeztek a tengeri rablók, akiket a Vikingekből is ismert Ragnar Lodbrok fia, Vasbordájú Björn vezetett. A vikingek a hadjárat során eljutottak a mai Marokkó területéig is, ezt Scheen szerint a sagák, arab és ír beszámolók is megerősítik, visszafelé pedig Mallorca és Menorca szigetén is partra szálltak.
A harmadik hullám 968-ban érkezett Galíciába, ezt további kisebb támadások követték, de a jelek szerint 1050 után véget értek a fosztogatások
Úgy tűnik, hogy Christys szerint a vikingek itt nem akartak tartósan megtelepedni, mint a mai Írország, Skócia vagy Anglia területén: közel három évszázadon keresztül csak rabolni jártak ide. A rabszolgaüzlet is virágzott, de az itt foglyul ejtett emberekért általában váltságdíjat követeltek, ez származástól függően lehetett tetemes mennyiségű ezüst is, de előfordult az is, hogy csak hétköznapi használati tárgyakat követeltek a foglyokért (ruhát, kardot, egy tehenet és némi sót). A vikingek otthonaiba is viszonylag kevés ibériai tárgy került vissza, ami azért is meglepő, mert az egész világból találtak ott különböző tárgyakat a kínai ezüstfonáltól a (valószínűleg) bizánci csiszolású lencsékig. Egyes kutatók azt feltételezik, hogy a kevés leletért az is felelős lehet, hogy hiába zsákmányoltak a vikingek sok ezüstöt és aranyat a kalifátusokban, ezeket javarészt beolvaszthatták (az ilyen leletek nem példa nélküliek, csak nagyon ritkák).
A néphagyomány úgy tartja, hogy 844-ben a partra szálló vikingeket néhány száz bátor galíciai paraszt fogadta, és sikerült visszaverniük a támadásukat, ennek emlékére 1961 óta minden évben el is játsszák a nagyjelenetet, hajóstul, parasztostul és történelmileg hiteltelen szarvas sisakostul.
Rolf Scheen történész, a norvég fegyveres erők múzeumának főigazgatója szerint a galíciaiak valóban győzelmet arattak a vikingek felett, de szó sem volt bátor parasztokról: amikor Ramiro asztúriai király hírét vette a hajók érkezésének, sereget gyűjtött Asztúriából és Galíciából, és sikeresen visszaverte a támadást, igaz, a vikingek nagyjából tíz mérföldes körzetben mindent felégettek.
A córdobai emír Gonzalónál kevésbé jámbor eszközökkel vette fel a harcot a vikingek ellen: 844-ben görögtűzzel vonult ellenük, és csaknem ezer harcossal végzett. A vikingek harminc hajót vesztettek, aki pedig nem volt hajlandó áttérni az iszlám hitre, felakasztották.
Ezekről a kutatók arab és keresztény feljegyzésekből értesülhettek: az a néhány régészeti lelet, ami előkerült, arra utal, hogy a vikingek kikötőt tartottak fenn a galíciai partokon, és valószínűleg ott is teleltek át. 2014-ben néhány hosszúhajó horgonya került elő a partoknál. A kikötő kialakítása nagyon hasonlít az Írországban és Angliában feltárt téli táborokéhoz, így García Losquiño, az Aberdeeni Egyetem régésze szerint valószínű, hogy a korai vikingek jóval több időt tölthettek az Ibériai-félszigeten, mint korábban hitték. Losquiño szerint vannak arra utaló bizonyítékok, hogy a vikingek közül néhányan akár tartósan is megtelepedhettek az Ibériai-félszigeten: néhány sírhalom inkább a svéd halmokhoz hasonlít, mint a kelta építményekhez, és vannak olyan vidékek, ahol valószínűleg sokáig fennmaradtak a viking szokások.
Nagyon szép dallamokat lehet előhozni belőle (a flamencogitárból), de hát igazából ennek a spanyolok a művészei, a nagy flamencogitárosoknak vagy a 90+ %-a spanyol származású, azon belül is az andalúzok viszik a prímet.
Itt van egy kis ízelítő, egyébként ebben nincs ének, relaxációs (relajante) jellegű:
Flamenco Apasionado Español - Guitarra Flamenca Española Romántica Instrumental Relajante Relájese
Érdekes, hogy a gitárzene eredetileg nem tartozott hozzá a flamencóhoz.
Eredetileg a flamenco táncokat csak kasztanyettával, tapssal, ill. az aszallap ritmikus ütögetésével kísérték.
Nyilván már nem szomjasan - na jó, ez csak az én gonoszkodásom. :-)
Csak az 1840-es évektől kezdett a gitárzene szervesen beépülni a flamenco műfajba, mégpedig először Nyugat-Andalúzia kávéházaiban, kocsmáiban, aztán onnan terjedve szét Spanyolország többi részére is.
Mindez egybeesik azzal, hogy a 19. században Spanyolországban nagyon felfutott a gitár és a gitárzene népszerűsége.
Ez egybeesik a modern spanyol nemzeti identitás kialakulásának időszakával, a gitárzene mintegy a spanyol nemzeti karakter egyik szimbólumává vált.
Érdekes módon, bár nem tudom van-e összefüggés, mindezek a dolgok akkor kezdtek fölfutni, miután a spanyolok Kuba, Puerto Rico és Santo Domingo kivételével az egész hatalmas gyarmatbirodalmukat elveszítették (lényegében 1825-re).
A klasszikus gitár vagy más néven a spanyol gitár történetét a közvélemény hagyományosan a spanyolokhoz köti és nem is alaptalanul.
Azonban a klasszikus gitár ma ismert formájának kifejlődéséhez közel egy évezredre volt szükség.
A klasszikus gitár, amely már lényegében teljesen megegyezik a maival, csak az 19 sz. közepére alakult ki.
Spanyolországban, azon belül is Andalúziában, ugyan hol máshol. :-)
Az 1850-es években Julián Arcas (teljes nevén. Julio Gabino Arcas Lacal) gitárművész tanácsára Antonio de Torres Jurado sevillai gitárkészítő mester olyan módosításokat, újításokat vezetett be a gitáron, melyek Arcas, majd később Francisco Tárrega Eixeagitárművész, zeneszerző és tanítványainak munkássága révén széles körben ismertté váltak, míg végül világszerte ez a hangszertípus vált a klasszikus koncertgitár szabványává.
Torres gitárjai már gyakorlatilag minden szempontból azonosak a mai klasszikus gitárokkal. A test méretei megnőttek, a menzúra 650 milliméterben lett rögzítve, a nyak is kissé szélesebb lett. A tető belső merevítése, gerendázata napjainkban is legtöbbször Torres megoldásait követi.
A Kanári-szigetek meghódítása megelőzte a nagy amerikai hadjáratokat, hiszen 1402-ben kezdődött és csak a század végén fejeződött be. Közben bekaptak a kasztíliaiak egy csúnya nagy vereséget, amely mészárlásba torkollott Tenerife-szigetén. Erről szól ez a cikk.
A spanyolok elleni angol hadjárat, aminek egy össznépi lerészegedés vetett véget
Ha 17. századi fegyveres konfliktusokról van szó, a legtöbb olvasónak a középiskolai történelemórák nyomán alighanem az 1618 és 1648 között zajló harmincéves háború, esetleg Buda 1686-os visszafoglalása juthat eszébe. Jelentőségüket tekintve ez nem is meglepő, de az biztos, hogy egyik sem volt annyira különös, mint az angolok 1625-ös hadjárata Spanyolország ellen, amely ugyan grandiózus tervekkel indult, de végül teljes katasztrófába torkollott. Az andalúziai Cádizt megcélzó hadjárat során minden félrement, ami csak félremehetett,
az egészet pedig az koronázta meg, hogy egy teljesen felesleges erőd elfoglalása után az angol katonák annyira lerészegedtek, hogy a rajtuk ütő spanyol hadsereg könnyedén kardélre hányta őket.
Villiers elsősorban arra húzta fel a hadjárat marketingjét, hogy I. Erzsébet angol királynő idején egyszer már sikerült kihúzni Angliát a gazdasági válságból azzal, hogy spanyol hajókat fosztogattak, ezt pedig simán meg is lehetne ismételni. A hadjárat során nemcsak az Amerikából visszatérő, kincsekkel megrakott hajókat tervezték megdézsmálni, a part menti települések, többek közt a Sir Francis Drake által feldúlt Cádiz kifosztása is napirenden volt, mellyel az ellátási láncok elvágása volt a cél.
1625 októberére egy száz hajóból és tizenötezer emberből álló hadsereget sikerült felállítani a küldetéshez, és a hollandokkal is sikerült megállapodni, akik további tizenöt csatahajót küldtek az angoloknak – részben, hogy ne maradjon védtelen a szigetország, részben pedig, hogy ők is beszállhassanak a spanyol hajók kifosztásába. A flotta október 6-án indult útnak, de rögtön erős viharok állták az útját, melyek több hajót is hazakényszerítettek, és jelentősen megnehezítették az angolok haladását.
Az élelmük is hamar fogyni kezdett, és a spanyol hajóktól sem tudtak utánpótlást szerezni, ők ugyanis sikerrel kerülték el a viharokat, így pedig szükségszerűen az angol flottát is.
Cecil ebben a helyzetben az egyetlen reális lehetőséget választotta, és Cádiz felé vette az irányt, hogy az angolok által egyszer már feldúlt város elfoglalásával erősítse meg a pozícióját. Az andalúziai városban ugyanakkor tanultak a korábbi hibáikból, az 1596 óta eltelt évtizedekben jelentősen megerősítették a védvonalaikat, a kikötőben tartózkodó hajóknak pedig sikerült elhajózniuk az angol flotta döntésképtelensége és nem megfelelő felszereltsége miatt. Az egyre kétségbeesettebb Cecil így csak a kikötőt védő erődöt tudta elfoglalni, az ellenség üldözése helyett pedig arra utasította az embereit, hogy nézzenek élelem után.
Ekkor derült ki, hogy a nyugat-indiai flotta ezen a területen rengeteg bort tárol, az éhes és szomjas angol katonákat pedig nem tudták megakadályozni abban, hogy hullarészegre igyák magukat. Cecilnek néhány emberét sikerült visszahajtania a hajókra, a legtöbben azonban öntudatlanul fetrengtek a bortól, így pedig könnyű prédának bizonyultak a spanyol katonák számára, akik kardokkal tettek arról, hogy a támadók a korábbi állapottal ellentétben inkább hullák legyenek, mint részegek
Mire jó, hogy végül megadták magukat kegyelemre a végén? Egyébként a további ostrom és az elfoglalást követőn szabad rablás,égetés is elpusztított volna még ezt, azt.
Valóban portugálokra jellmző Europában, és mint alább olvastuk Spanyolországban is. Ezen kivül pedig Caltagirone-ban Sziciliában és majd mutatom az olasz topikodban, ha a sziciliai renaissance-hoz érünk (nem mostanában lesz).
Az viszont nem pontos, hogy csak a portugáloknál van.
Az eredeti technológia kínai találmány, amelyet a 12. században az arabok hoztak be Európába, elsősorban az Ibériai-félszigetre.
Európában először a córdobai Nagymecset díszítésére használták.
Portugálián kívül elterjedt Spanyolországban, főleg a déli és a keleti parti régiókban, valamint Latin-Amerikában is.
A portugálok pl. ma már Brazíliából is importálnak azulejokat, mondjuk az igaz, hogy Brazília portugál gyarmat volt és a mai napig jók a portugál - brazíl kapcsolatok.
Ja és akkor a Pueblo Espanyolt, vagy katalánul Poble Espanyolt se felejtsük ki, amely egy hatalmas méretű és kiterjedésű szabadtéri múzeum (skanzen) a különböző spanyolországi régiók népi építészetéről.
Bár ott sajnos még nem jártam, de a szomszédos Portugália se kuytaütő ebből a szempontból.
Lisszabon, Porto, Coimbra, Braga, Aveiro, Óbidos, Évora, Castelo da Viana, Guimaraes, Vila Nova da Gaia, Fátima, Setúbal, Sagres mind-mind megérnek egy misét és akkor még csak az ismertebbeket soroltam fel.
Egy kb. Magyarország méretű országban.
Azért remélem, hogy a nyári foci EB-n megfingatjuk őket, mert 2016-hoz hasonlóan ismét egy csoportba kerültünk. :-)
Amikor kint voltunk '94-ben és '98-ban Barcelona környékén, rádöbbentünk, hogy csak Barcelonára és a közvetlen környékére kellene legalább 2-3 hét és akkor a tengerben még alig fürdünk, mert reggeltől estig járjuk a műemlékeket. :-)
Barcelona, Girona, Lloret de Mar, Tossa de Mar, Monserrat, Valtordera vára, Blanes csodálatos, hegytetőre telepített botanikus kertje, amik nagyjából megvoltak, de azok sem teljes körűen. :-)
És akkor ez még csak egyetlen egy a tizenöt spanyol történelmi régió közül, annak is csak egy kis része.
A törökök Fehér-tengernek (Akdeniz) nevezik a Földközi-tengert. A távol-keleti eredetű színszimbolizmus szerint a nyugati égtáj a fehér, az északi a fekete, a déli a vörös míg a kelet a kék színekkel kapcsolódik. Az Oszmán Birodalom partjait ezért mosta a Fehér-, Fekete- és Vörös-tenger.
Nem a Fekete-tenger ? Azért Magyarországon át vezetett az út a német területekre, Európa szívébe, persze ha elfoglalják Itáliát és benne Rómát, akkor az egész nyugati kereszténységre mérnek halálos csapást.
