Mióta az anyaság öröme verset csiholt ki belőle 1911-ben, azóta olvashatjuk lírai hangvételű, bensőséges, igazi emberi hangú verseit, melyekben a szerelem, a szeretet mellett a társadalmi igazságtalanság, a szenvedélyes békevágy is megszólal.
Mint hogyha egy rengetegben utat téveszt valaki, és féltében fütyörészik, hangot akar hallani, hogy e füttyszó bátorítsa, ne legyen oly egyedül, mert a medve, éhes farkas bátor embert elkerül:
én is itt e vadonerdőn fütyörészek egymagam, ne tudják, hogy félelmemben összekoccan a fogam, mély az erdő, eltévedtem, már az útra nem lelek, kerülgetnek az ordasok, s nincsenek itt emberek.
Nincsen puskám, se parittyám, ez a füttyszó mindenem, hogyha ez is elnémul majd, akkor aztán jaj nekem; néma lesz az egész erdő, megesznek a farkasok, amíg csak erőmből tutja, fütyülöm a dallamot.
Tán valaki fölfigyel rá, s megfogja a kezemet, vadonerdő mélységéből a napfényre kivezet, körülöttem toportyánok éhes foga acsarog, ha elakad a füttyszavam, megesznek a farkasok.
Miért nincs szerelmi lírám? E kérdéssel pirít rám valaki, és fejemre olvassa ezt a vádat: miért nem énekeltem soha még életemben a forró gerjedelmet, a vad szerelmi lázat?
Gondolkodóba estem: mikor dalolni kezdtem, csecsemő kisfiacskám ringattam két karomban, szegény és fáradt voltam, s már altatót daloltam, mikor más bálba indul, oly zsenge, ifjú korban.
És ő lett a szerelmem, csak róla énekeltem, az első gügyögését kottáztam lelkesedve, mosolyát és sírását, minden kis mozdulását, mint hálóval a lepkét, vágytam elfogni versbe.
És naptól napra szebb lett, egyszer csak járni kezdett, hát nem csodába illő egy gyerek első lépte? Szent ámulatba esve imádtam őt repesve, és most is, hogy az élet szívemről már letépte.
És jött kis gyönge lányom, már őt kellett vigyáznom, és háború viharzott, és forradalmak zúgtak, szívem felét kiadtam, födélben, és vigaszban része legyen itt minden szegénynek, és nyomorultnak.
Ez volt az én szerelmem, így égtem, énekeltem akár a máglyatűzben egy ártatlan eretnek, mert túl a test szerelmén, múlékony gerjedelmén, megszállták gyenge lelkem magasságos szerelmek!
Csak éltem és szerettem, lobogtam önfeledten, s egészen elfeledtem, hogy nem szerelmi líra, amit írtam, és sírtam, egész világgal víttam... de hát így volt felőlem a csillagokba írva!
Ma fölriadtam éjszaka, s nem tudtam elaludni, egyszerre elkapott a vágy: csak futni, messze futni, hiszen mindkettő messze van, aki szívemnek drága, jaj futni, futni messzire fiam, lányom nyomába.
És elfogott a rémület: hiába rázom rácsom, én itt vagyok, ők messzire, mindkettő más határon, nem érhetem el őket én, oly végtelen a tenger, és Párizs egyre távolabb, s egyre törpébb az ember.
Fiam a föld másik felén, nem lehet oda szállnom, nagy út az még a napnak is átkelni fél világon. Mikor minékünk alkonyul, ott virrad már a hajnal, azért, hogy nem találkozom álmomban a fiammal.
Átkelni a nagy tengeren a lelkem is elfárad, - talán sohasem látom őt! - jajdul bennem a bánat, - lehet, hogy addig meghalok, mire szabad lesz menni... ó szörnyű, hosszú éjszaka, mikor fogsz reggeledni!?
Álmatlanul gyötrődöm itt, s a fényes holdat nézem... Talán lányom ablakán is így bámul be éppen, most alszik ő és álmodik, vagy talán ő is ébren? Beszélj róla, Te messzi hold szabad utas az égen!
Olyan ez, mint a szerelem, szemölcseid is szeretem: külvárosaid zeg-zugát, s diadémod: a szép Budát, patinás, régi házaid; a Gellérthegy virányait, a rózsadombi kerteket, ott írtam régen verseket.
Nekem Te vagy a Városom, Rómám, Firenzém, Nápolyom, Te vagy Párizs, a Szajna itt a zöld Duna, rajt' mennyi híd, s ha ódonságok vonzanak, a Várban fönt empire falak szelíd bűbája andalít, s egy messzi múltba rést hasít.
Olyan ez, mint a szerelem, hozzádfűződik életem; gyermekkorom, s az ifjúság, itt font körül a mirtuszág, több ez már, mint a szerelem: itt ringott két kis gyerekem, egy rózsadombi kertvadon ölén futkáltak szabadon, sütött a nap, és fútt a szél, ma már mindkettő szárnyra kél.
Szerelmem hozzád végtelen, bevallom bár, törvénytelen, s telekkönyvben nincsen nyoma, - a költő sorsa mostoha, - tudom, ha rajtad állna csak, fénylőbben sütne rám a nap, és óriási szíveden adnál egy zugot szívesen, miként, hogy adsz majd Rákoson, Budapest, örök Városom.
Tündöklésem szép idején nem néztem a tükörbe én, két kisgyerek szemefénye volt az arcom tükörképe, s szólt a szívem: - Édes lányom, ki a legszebb a világon? - Te vagy a legszebb, anyám, hidd el nékem igazán!
- Édes fiam, mondd meg nékem: ki a legszebb e vidéken? - Édesanyám, Kedvesem, nincs nálad szebb, senki sem! - Csillagtükrön néztem arcom, mint egy tündér királyasszony, aki hol volt... hol nem volt... de ez nagyon régen volt.
Fiam elment messzeségbe, nem nézhetek a szemébe, s másnak mondja: - Kedvesem, nincs nálad szebb senki sem!... Kislányomból kisasszonyka, csillagszeme rám ragyogja, mint egy fényes tükörkép: - Szebb a jóság, mint a szép!
Tó tükréhez megyek s kérdem, ki a legszebb a vidéken?... Tó tükrét a szél kavarja, arcom girbe-gurba rajta... - Hamis a tó! - Futok messze, csorba tükör a kezembe, csorba tükör felel nékem: - Nem az vagy már, aki régen!
Kedves, öreg Szülőanyám, Te mondjad meg, de igazán, elhervadtam, csúnya vagyok? Édesanyám szeme ragyog: - Hidd el nékem, édes lányom, te vagy a legszebb a világon... S ahogy szólott, könnye fénylett, arcom benne tündérszép lett.
Vad sűrűségben, fák ága-bogán, párzó bogarak sárga potrohán bújkáló kék s rubintos fény cikáz, prédalesben smaragdos gyík vigyáz, a rengeteg minden kis leshelyén, fűszálakon, s a lombok tetején zsibongva zsong, nyüzsög az életár, tojásain kuksol a gerle már.
Kakukk kakukkol, csip-csip trilla szól, rigófütty rikkan árnyas lomb alól, s a vadmogyorócserjék tetején mókus zörög, mint illetlen ledér táncoskobold, jókedvű, surrogó, s fejemre koppan friss, zöld mogyoró.
Szédülten fekszem, édes zűrzavar zsibong fejemben, s furcsán fölkavar e párázó, fanyar erdővarázs, a homlokom izzik, mint a parázs, és hangtalan sóhajtok: - Istenem!
Ne tétovázz, csak mondj Igent! Felejtsd el, hogy létezik a tagadás, e zárt kapu, amely gőgjével vétkezik. A NEM, kemény szó, és hideg, terméketlen, akár a kő, amely sírdombon tornyosul, s belőle még fűszál se nő.
IGEN! Ez csengő csengettyű, valaminek a kezdete, fut, mint az áram, szerteszét, ez a teremtés szelleme, kigyúl, és forr a fondolat, közeledik a messzeség: új világrend, új emberek, s új üstököst röpít az ég!
Csak mondj Igent, s már földereng, valami mostan indul el, hajnalodik, világosul, a nap szeme sugárt lövell, minden megérik, teljesül, gyermek születik, és a fák érett gyümölcse bólogat, egy nagy IGEN, a nagy világ!
Akarni kell: IGEN, IGEN! Így lett a lét, a föld, a nap! Igenlés az, hogy létezünk, hogy a földből kikél a mag, kazánok alatt tűz lobog, sziszeg a gőz: IGEN, IGEN! Így születtek a csillagok valamikor a semmiben!
Halott anyámról álmodtam az éjjel, mióta meghalt, sokszor viszatér, meglátogat éjjel, ha mélyen alszom, bárhol vagyok, ő mindenütt elér.
Tudom, hogy meghalt, álmomban ha látom, és mégis úgy jön, mintha élne még, s azt is tudom, hogy ébredésem percén elhalványítja őt a messzeség.
Sohasem szól, csak mosolyogva néz rám, mintha nem volna többé már szava, s csak bólogat, mikor fölsír belőlem : - bocsáss meg nékem, bocsáss meg, Mama!
Sokat vétettem ellened, míg éltél, nehéz adósság nyomja lelkemet, nem tudtalak oly végtelen szeretni, mint te szerettél, Mama, engemet.
Egész szívem szülötteimnek adtam, amint te tetted, ó szegény Mama, s hidd el, majd ők ezerszer visszaadják, amit néked vétettem valaha.
Te értem, én meg őérettük éltem, ők meg majd másért, bocsáss meg nekem, én is előre megbocsátom nékik, amit majd ők vétkeznek ellenem!
Nem volt hiába semmi sem. Igaz, kicsit fáradt vagyok, acélkerék is megkopik, hogyha szüntelen csak forog. Kopik, kopik, de fényesül, nem fogja be a rozsda sem, csiszolja minden mozdulat, s forog, forog ezüstösen.
Igaz, kicsit fáradt vagyok, nem adnak ingyen semmit ám, voltak keserves napjaim, és rengeteg dúlt éjszakám. Amíg egy gyermek nagyra nő, bizony, egyet-mást tenni kell, legalább így az életem nem múlt el csip-csup semmivel.
Ránézek nagy fiamra, és egyszerre oly üde vagyok, hogy a szemem harmatgyöngyös, hajnali rét gyanánt ragyog, s leánykám, mint a Március, rügyekbe zárt kölyöktavasz... őt nézem és bimbókorom, újra fölöttem sugaraz.
Nem siratom tűnt éveim, hiszen az idő úgysem áll, csak aki meddőségekben élt, azé a vénség, rút halál. Szánom az ínyenc élvezőt, csömörnél mása nem marad, koldus, ki mit sem áldozott, s nem gyűjtött mást, csak aranyat.
Igaz, egy kicsit fáradt vagyok, nehéz a toll is néhanap, de a lehalkult szívverés fiam szívén erőre kap, szépségem múlik - nem sírok, leánykám arcán tündököl, szinte sok is, e két gyerek, mily roppant kincset örököl.
Nem volt hiába semmi sem, bár néhanap békétlenül lázongtam, hisz' nem tudtam én, hogy ürmöm mézzé édesül... Sokat fizettem? Nem tudom, hiszen mindennek ára van... ezerszer újra kezdeném alázatosan, boldogan.
Mert bizony mondom, hogy megjelölve égő stigmával homlokomon, úgy lökött ki lávás öléből sorsom védtelenül és fegyvertelenül az orkánló Időbe a Küldetés parancsszavával!
És szólani kényszerültem!
Mit tudom én, mely hatalom emelte ajkam elé a rivalló kürtöt, hogy förgeteges erővel harsogjon éneket! És szólani kényszerültem, mit tudom én, mint ömlött át szívembe minden szívekből a néma, hangtalan följajdulás, hogy hangszerem zendítse kiáltó panaszra!
Mit tudom én, ki fogta a kezem! Ki vezetett zordon mélységek fölött kardpengék ívelő hídján keresztül?!
Hogy sejthetem én, ki hívott úttalan utakra, az élet vad bozótjai és cserjéi közé, hogy tüskék marjanak a húsomba és ölelő indák fojtva szeressenek?!
Nem tudhatom, mely erő parancsolt, küldött és vezetett idáig, mely hatalmas kéz játssza szívemen a végzetes dallamot,
de fekete bárány vagyok én a nagy akolban bégető, fehér juhok közt megjelölve,
Ott álltam a peronon a római gyors előtt, a mozdony gőzt zihált, már indulásra készen, s a pillanat iramló ködszárnyához tapadtan a suhanó vonatban egy drága arcot néztem.
Még láttam őt a percben, egy bús szemvillanásig, aztán suhant a gyors, már csak a füstje kéklett, itt volt, enyém volt, elment a nagyvilágba, csupán szívembe karcolt tündöklő képe fénylett.
Ott álltam a peronon, és a síneket néztem, mik lusta érckínyóként a messzeségbe nyúlnak, s éreztem, hogy a tűnő gyorsvonat nyomában szívem vércsöppjei a síneken gurulnak.
Vihar dühöng az erdőn, szívjátok csak az emlőm, ti hét kicsinyke kölykem, kis éhes farkasok, ott künn vijjog az orkán, apátok, a toportyán, éhesen csavarog.
A tél kegyetlen mérge havat vág a szemébe, belét az éhség rágja, sovány ina remeg, a kín hajszolja messze, s a szörnyű rengetegbe' lesnek rá emberek.
Ó, hét kicsinyke kölykem, lássátok, hull a könnyem, kinn dermesztő hideg van, s az emberszív kemény, tűzszerszámja ha durran, a farkas vére csurran, s a hóba hull szegény.
Az ember szörnyű állat, nem nézi az anyákat, sem a kicsinyke kölyket nem szánja meg soha, halálig üldöz minket, tiporja szíveinket, ő isten ostora.
Apátok sír az erdőn, szívjátok csak az emlőm, ó, minden csöppnyi vérben a bosszúm kavarog, a mi életünk préda, emberek martaléka, jaj nékünk, farkasok!
Nem szán bennünket senki, csak verni, verni, verni, ezért az ég viharja, s az ember is ezér', és ha a dermedt erdőn végigüvöltünk esdőn... gyilkos tüze elér.
Vergődve verdes dalom szép nyelvem börtönében, mert énekes vagyok, költő, és magyar. Véresen hull le szárnyam kalitkám szürke porába, ha felejti rácsait, és röpülni akar.
Dalolhatom a világ legszebb énekét: idegen ritmus az a távol partokon, szülőföldem zengése árva a nagy világban, nincs egy testvéri szó, se szív, se dalú, rokon!
Ha gőgicséltem volna nagy Brittánnia ölében, tipegtem volna norvég vagy büszke gall tanyán, ha messzi Ázsiában, hol a Tájfun söpör, kínai dalt dúdolt volna az édesanyám...
most százmilliók felé szárnyalna énekem, zúgnék a szél szavában, s a tenger morajlaná a dalom, amikor zengő, óceán szívemmel egy világ bölcsőjét ringatom !
Születtem a Bakonyban, magyar szó börtönében, s mint szép, merész hajó a sarki partokon, jégtorlaszok halálos bilincsébe meredten veszteglek itt, nincs szó, se szív, se dal, rokon!
Már föl kell tekintenem, hogy a szemedbe nézzek, és ágaskodnom, ha ölelni vágylak, nem dúdolgatom többé: - Parányom, kis fiókám - a sudaras, fiatal óriásnak.
Magasba lendültél párducos szökkenéssel, s oly észrevétlen ébredtem a csodára, hogy elnézel fejem fölött, a végtelenbe bámulsz, mint sivatagi, karcsú, ifjú pálma.
Szívem még gügyögő, tipegő voltod őrzi, és fogatlan, mohó ínyecskédet várom, - ó, régi dal, hasztalan visszavágyás... ma új, hősi magamat tebenned megcsodálnom.
Növekedj, magasodj, fölibém szárnyasodj, repüld át kicsiny anyádat, oly büszke alázat a magasba nézni, csillagok útjára, messze, Teutánad!
Én is riadót fúvok, s verem a vészharangot gyönge erőm feszítve, mert előre látok: érzem a mélységek döngő dördülését, hallom, hogy mordulnak a tüzes vulkánok, Idő kis Heroldja: kiáltok! Kiáltok!
A magányosság meredek ormára fölérve, sóhajtva kérdezem, nagy, végső számadással: szabad-e már egy kő baráti térdén megpihennem? S egy jóságos szikla áldott vánkosán lehajthatom-e végre a fejem úgy, hogy álom nélkül, nyugodtan aludjam, mint a gyermek, ki voltam valamikor?
Mert nem akarom, hogy akárki gondja elkísérjen, és utánam loholjon, mint éhes kutya, ha már nem vethetek koncot, húsdarabot, akár a szívemet is, éhes, csattogó foga elé. Adni akarok! Fizetni ma még mindenkinek, kik számot tartanak reám, és vélik, hogy tartozom nékik lelkemmel, életemmel.
Jobb elvégezni gyorsan, mint sok apró tűszúrással; hívok hát mindenkit, ki nem gyötört még eleget: És kérem, hogy üssön, de úgy, hogy szíve beteljék végre; - Barátom, árulj el, testvérem, dobj követ felém, ne félj, nem ütlek vissza, ne szégyelld, nem haragszom érte!
Nem is hiszed, mily boldog és könnyű lelkem e pillanatban, mikor már nem fáj semmi, és nagy békességgel mondom: Betellett! A kéz, mely halálra sebez, legyen megáldott! Szabadulni akarok! Aludni álom nélkül, mint egy gyermek.
Ím itt az írás! Fehér mezőn fekete madár, furcsa jelek csodája, különös megegyezés köztem és mindenki között, hogy tollam, ha kicsiny szeszélyes vonalakat karcol, Te megismered, melyik az Á, a B, és a többi betű, a betűket szavakká formálod, a szavak testet öltenek, színek, képek, ízek és illatok virágzanak ki a a fehérből és a feketéből, a legélőbb képek, a legtüzesebb színek, és az élet vlamennyi színe és illata.
Ím itt az Írás! Csak bírjam a tollat, ezt a kis éles, kegyetlen acélcsákányt mind mélyebbre vágni szívem közepébe! Csak bírjam a csákányt, mintha idegen bányában ásnék, megforgatni a hús elevenjében jajdulás nélkül, magamhoz kegyetlenül, és mindent felszínre hozni a bánya rejtélyes zugaiból, mindent föltárni, mindent elárulni, mindent megfejteni az Én titokzatosságából: hogy megmutatkozhassam:
Íme, én ez vagyok! Szépségem, csúfságom, jóságom, rosszaságom, erényeim, vétkeim sokasága és összessége: Íme, ez Én vagyok! Íme, az Ember!
Ó, nézzétek e fájdalmas viviszekciót! Ó, nézzétek a Költőt, amint föltépett mellében élőn vonaglanak az atomok és a sejtek, hogy ágaznak szét a bíborfolyamok, hogy reszketnek az idegek azon véresen és érzőn, hogy bogozódnak az agy szövevényei a homlok mögött a rejtélyes gondolattal, s hogy lüktet a szív benne a fájdalommal, a jósággal és a nagy világszerelemmel! Jaj, elfogni hamar az elillanó valamit! Jaj, elmondani hamar az elmondhatatlant! Jelekbe, paírra a vért, a szívet, az érzést, a gondolatot, s az idegek vonaglását betűkbe rögzíteni hamar! hamar!
Mert múlik a perc, és minden változó a pillanatban, elmúlok én is, és bennem elmúlik a Világ, és nem tudjátok meg, hogy ki voltam:
