Keresés

Részletes keresés

Lutra Creative Commons License 2021.09.21 0 0 96552

Csapó Angéla
 
 Hamupipő
 
Várom, hogy valaki majd megment.
Akkor majd elengedem magam,
és mielőtt leesnék, valaki ott lesz.
Valaki, aki a mozdulataimat -
akár a hajam szálait - számon tartja.
Belerakom az életem a tenyerébe.
Ő cserébe, mint egy hátizsákot, rám csatolja.
Éppen olyan ősz lesz, mint ez.
Elbolyongunk benne. Mire hazaérünk,
merő csatak leszek
és eleven: virradattól napestig,
hétfőtől vasárnapig élő.

Addig csak túlélek.
Addig nem leszek,
csak halálerős.

Lutra Creative Commons License 2021.09.21 0 0 96551

Koosán Ildikó

Nyárközép
 
Megint a kertre nyíló ablak a képkeret:
hullámzanak lombjai a nyírnek, zöldarany
süveghegy – tuják levéldárdái merednek
fürtökben duzzadó tüskés termések fölé –
Nyárközépi kertben lüktet az élhető lét
velem, bennem a lélek kiáltásmaradéka,
s a szóé, – ahogy a gyökerek életnedvei –
áramlik, indul növekedésnek a fényben.
Ma szélárnyékot választok magamnak,
messzire szöknék a szikkasztó magány­­ból.
 
Jobb volna mezítláb hűs vadszegfűs réteket
járni, megértést találni idegen szívekben,
mint elveszett évek romjai közt üldözni
szépnek hitt megéléseim sohasem feledett
illúzióit, s józanul belátni, virágzást hoz a
nyár, de a sziromláz bársonyos parádéja
közben az elmúlás egykedvűsége les ránk:
Nyírfalombomban a sok sárgult levélke
indulni kész madárraj, előőrse az ősznek,
holott még a nyár nyurga fényei kergetőznek.

Lutra Creative Commons License 2021.09.21 0 0 96550

Czékmány Sándor

nos hát igen
 
elvagyok így csendes emlékezésekkel a semmire
amikből soha nem nőtt ki semmi
ülök a magam kispadján a magam kis háza előtt
és csendesen figyelem hogy rohan körülöttem a világ
az egyre táguló semmi felé
kedvem lenne vele rohanni de köt a házam meg a kispad
és ha kiesik egy gyámoltalan gerlefióka a fészekből
és pont a lábam elé
nem hajolok le megnézni hogy vajon életben maradt-e
megmenthető-e benne az a törékeny és tünékeny létezés
ami nekem is volt és van is talán még belőle valamennyi
felkecmergek a székről közelről nézem a mozdulatlan kis testet
és eltemetem a frissen ültetett tuja mellé
aminek azt a feladatot szántam hogy kiváltsa a ritkás lombozatúvá
vált régit  

Lutra Creative Commons License 2021.09.19 0 0 96549

Szilasi Katalin

Vigyázzban állok

Vigyázzban állok,
mint itt a parton
a szálegyenes jegenyék,
lecövekelve, moccanatlan.
Körben a szántóföld
széles mosolya terül
a vas hasgatta barázdákra.
Nem fájnak neki, de örökre
bevésődtek, mint tetovált
bőrön a rovátkák.
Valamikor én is eggyé leszek
ezzel a könnyű derűvel,
és lentről kapaszkodom
a szerteszét kószáló gyökerekbe.
Tudója leszek a titoknak,
amit elárulni tiltva vagyon.

Lutra Creative Commons License 2021.09.19 0 0 96548

Vaskó Ilona

Elveszett szerelem
 
Mintha a világból megszöktek volna a tündérek és hercegnők. Egyre több banya szaladgál mindenhol, és mintha a hercegek is kihalófélben lennének. Divat lett a követelőzés és a bunkóság.
Nem tudom mi volt előbb, de mindenki mar mindenkit, aki meg csendesen félrehúzódik, az mindig egyedül marad. A vitatkozásban, az egymás hibáztatásában mindig az a legmegtévesztőbb, hogy azt hiszik, kikerülhet belőle bárki is tisztán. A sárdobálás közben mindenki mocskos lesz.
Csak a kezeket érdemes nézni, mert már mindenki sáros, mindenki mocskos, de ahhoz, hogy megdobjunk valakit, bele kell markolni a mocsokba. Akit megdobnak, nem menekül… Mocskos lesz. De a tisztalelkű ember keze mindig tiszta marad. Az nem áll be a sárdobálók közé, csak csendesen félrehúzódik.
Így, az utcán lassan-lassan mindenki koszos ruhában sétál, és már képtelenség megkülönböztetni a hazugot, a kevélyt, a rosszindulatút, a csalót az értékes emberektől. És az értékek is devalválódnak mára. Minden kellene egyszerre és semmi se. Mint a Mátyás király mesében, legyen is valaki meg nem is. Szeressen is, meg nem is. Mindenki csak elvár, de adni senki nem akar, csak ultimátumot.
Szeretlek, ha… Veled élek, ha… Gyereket szülök neked, ha… Elveszlek feleségül, ha… Sorolhatnám a sok feltételt, amit az emberek úgy hisznek, ha azok beteljesednek, akkor megtalálták az örök boldogságot. Mindeközben a sok megfelelni akarás maga alá gyűri a szerelmet, és elveszik a varázslat.
Felnőtt egy olyan generáció, aki gúnyosan nevet az előzékenységen, a bájon, kedvességen. Mára az őszinteség egyenlő lett az ostobasággal. Mindenki manipulálni akar, de azért kellene valaki, akivel lehet dugni is. Már nem szerelmeskednek az emberek, már nem cirógatnak, már csak dugnak. Nem csókolnak kezet, de már szájat sem.
A férfiak már nem néznek mélyen egy nő szemébe, és nem simítanak ki kósza hajtincseket az arcok ívéből, és már a nők sem pirulnak el. Ha akad egy-egy pirulós, szégyelli magát. Már mindenki szerepet játszik, és már senki nem tudja, hogy mikor kerül egy olyan tündérrel, herceggel szembe, aki az őszinte szerelemre vágyik. Így otrombán egymásra rontva űzik magukat egymástól egyre távolabb.
Nincs kegyelem, nincs megállás. Mára a szerelem nem érték. Nem érték, mert nem kerül semmibe. Egy drága autó, egy drága telefon, táska, kabát, ékszer… ma ez az érték, mert ez látható, nyilvánvaló. Egyre mélyebbre süllyedünk önmagunk mocsarában. Lassan mindenki megteremti magának a pénzzel mérhető értékeket, de amikor belép a lakásába, egyedül van. Nem siet elé senki boldog mosollyal az arcán, hogy Isten hozott! Nem kérdezi senki, hogy ettél-e már, milyen napod volt? Csak a csend van, vagy a tv állandó, szüntelen zúgása…

A szerelem elveszett.

Lutra Creative Commons License 2021.09.17 0 0 96547

Szilvási Pál

bakancslista
 
talán már csak azt
ha úgy veszem hogy amit még soha
érted ha volna még amit
szeretnék mielőtt
szóval ilyen feladat
a semmi felé futó pályán
a bátorság próbája mondjuk
nem meglátni és nem megszerezni
és nem elutazni és nem megkóstolni
és nem kipróbálni és nem bevállalni
csak annak a lépcsőn ülő asszonynak
megsimogatni az arcát vagy
megfogni a kezét vagy legalább
a szemébe nézni hosszan amikor
a farzsebemből előkotrom a százast
és beleteszem abba a barna tenyérbe

Lutra Creative Commons License 2021.09.16 0 0 96546

Radnóti Miklós

Ha rámfigyelsz

Lélekzetem gyorsan tűnő
ködöt lehell az ablakon;
homálya holdja egyre nő,
ahogy magamat faggatom.
Mi hozhat még nekem vigaszt?
Szerelmem is bogozhatatlan,
sugárzik mint a fájdalom
és éjjelenként fölriaszt.

Kabátom belső balzsebében,
épen szívem fölött a tiszta toll.
Rosszkedvem füst ott fenn a nyári égen
s ki gondol rám, ha most az égre néz?
s ki válaszol? magamban van honom.
Ablaknál állok, itthon, s mégis úgy,
mint hullámverte zátonyon
berajzolt testű tengerész.

Kéken lebeg az ég felettem
s ázott esernyők bánata csorog
bennem ma hajnal óta már.
Hiába ég a nap felettem,
lehangol, mint a másnapos szakáll.

Sötét a bánat kútja s mint a jég,
de tükrén mégis ott borzong az ég,
mélységbe hullott életem elé is
így tartja védő két kezét a kék.
A bánat így emel fel égre mégis.

(S nem tart soká. Ha rámfigyelsz,
majd egyre égibb hangot hall füled.
S a végső szó után meséld el,
hogy bordán roppantott a rémület.)

Lutra Creative Commons License 2021.09.16 0 0 96544

Radnóti Miklós

Dicséret

Fénylő ajkadon bujdokoló nap
a mosolyod; szelíden süt rám és meleg.
Hangodra kölyökként sikoltanak
a záporoktól megdagadt kis csermelyek.

Pillantásodtól nő a fű, kihajt
a száraz ág és tőled piroslik a vér.
Ha meghalsz, meghalok; porainkból
egyszerre sodor majd forgó tornyot a szél.

Pannika127 Creative Commons License 2021.09.15 0 0 96543

Dobozi Eszter

 

A hely

 

Még egyszer a loncot! Sátoros ívét

bokornak, ágnak; áttetsző fehéren

még egyszer a bűvös kelyheket! Í”-ként

kiáltó szálacskáikkal: ledérek,

ahogy kiintenek szirom-ruhájuk

fedezékéből a porzók. Enyészhet

lomb, a mézes íz itt marad utánuk

orrban-ízlésben. Csak egyszer add még

csikorduló kavics jaját alájuk,

ahogy futok fától fáig. A vadméh

dongásától teljes ég aranyát add!

Hívóbb, fontosabb nem lehet a hajlék

sem annál, ahogy odaszív, s magában

tart a kert. Addig élek én, amíg van

hely, amely húz s eltakar, mint a szárnyak.

 

 

Lutra Creative Commons License 2021.09.15 0 0 96542

Szilvási Pál

Születésnapodra
 
Néha mesélsz, és jórészt elfelejtem. Az öregedés,
gondolom ilyenkor, de lehet, hogy mindig ilyen voltam,
elveszek a történetek terében, ahogy a valóságos térben is,
kilépek a kapun, és biztosan ellenkező irányba indulok el,
kelet, nyugat nekem egyre megy, és gimnazista koromban sem tudtam biztosan,
hogy az Országház Pesten van-e, vagy Budán,
a történeteket is nehezen követem, a filmeket például,
vagy legalábbis későn esik le a tantusz, ja, hogy ez most csak emlék?
ez húsz éve történt? igen, jó reggelt, nagyokos, aztán persze
elfelejtem, nem tudom, mit láttam már, mit olvastam,
azt hiszem, csak a dallamra figyelek, ami átlüktet a történeten,
az megmarad, mint amikor az ember éjjel fáradtan lehunyja a szemét,
és feltolul az előző éji álom, de nem a történet, meg semmi megfogható,
hiszen már akkor sem emlékezett rá, csak valami hullám, igen,
ami ismerős, amibe jó lesz újra beleereszkedni, hát így,
még nem tudom, mit üzen nekem a te történeted,
az ötvenéves történet, amiről néha mesélsz, és jórészt
elfelejtem, de azt tudom, hogy ismerős a dallam,
bár fájdalmas, olykor szenvedélyes, aztán fáradt,
a Hold zenéje ez, szóval mesélj tovább, ha elfelejtem is,
mert benne élek már ebben az ötven évben, ez lett
az otthonom, és ennek a történetnek a hullámaiba vetem bele magam,
amikor tökéletes tested ölelem.

Lutra Creative Commons License 2021.09.14 0 0 96541

Szente B. Levente

halkan, mint a szép szavak
 
halkan, mint a szép szavak,
elfogynak a falvak, elapadnak kutak,
a könnyek,
tavak.

mint cipők alatt a vándorút,
elvadulnak a kertben a fák,
megszűnnek a fohászok,
az esti imák.

az elhagyott házak repedezett falain, tégláin,
csipkés mintát ölt a moha, a szulák, a vadvirág –
az ember több,
mint aki ölelésre vár.

halk emlék már minden, mint a régi szép szavak.
felnőnek bennünk a gyermekek.
dobozban maradnak a fényképek.
nevünk a csönd lesz, a sóhaj, a jaj.

Lutra Creative Commons License 2021.09.14 0 0 96540

Dudás Éva

Mint búvó patak
 
Közel lakott, benézett hozzám az Isten,
elszörnyedt, ő nem ilyen rendet akart,
karcoló szavak, sötét árnyak mögött meghúzódó szeretet,
mint búvó patak mohás sziklában,
úgy csordogál a szerelem ereimben,
nem kell a világ, rongyos koldusok hazája,
a halottak visszanéznek, s elcsodálkoznak:
ím, mi lett az itt hagyott világból,
mint feketéllő hó, úgy párolog a szenvedély,
rongyos koldusok lézengenek,
felteszem sötét napszemüvegem,
csak az Isten láthassa, hogy élek.

Lutra Creative Commons License 2021.09.14 0 0 96539

Pataki Edit

Bűnrészesek
 
– Füstbe ment terv – kezdte lelkesen a cigány kislány a nagy magyar költő versét.
– Látszik rajtad – szólt közbe tanítónk –, látszik rajtad, hogy füstbe mentél.
Kitört a röhögés az osztályban.
– Füstbe ment terv – ismételte a kislány tisztán, érthetően.
– Látszik rajtad – így tanítónk, hamiskás mosolyával.
Nagyszerűnek találtuk a viccet, vihogtunk mindannyian.
– Füstbe ment terv – artikulálta tisztán a kislány.
– Látszik rajtad – tanítónk láthatóan élvezte a sikert.
Hahotázva kacagtunk.
– Füstbe ment terv! – kiabálta sírva a kislány.
– Látszik rajtad – ismételte tanítónk, előre bezsebelve zajos tetszésünket.
Fuldokoltunk a röhögéstől.
– Füstbe ment teee-eeerv – bégette a kislány az elnyújtott utolsó szót, és hangja kellemetlen magasságba emelkedett.
– Látszik rajtad – szólt tanítónk, mintha zabolátlan vihogásunkat vezényelné –, látszik rajtad, hogy füstbe mentél.
A kis Lakatos Rózsi padjára borult. Nem mondhatta el a nagy magyar költő versét az anyja iránt érzett szeretetről.
Fuldokló zokogása elnyomta fuldokló nyerítésünket.
Kilencévesek voltunk, tanító bácsink harminc körül. Harmincnál többen voltunk az osztályban, Rózsi évismétlő.
Eltelt egy fél évszázad, mire ma, palántaültetés közben, eszembe villant ez az eset.  Akkor nem, amikor évtizedekkel ezelőtt Rózsi halálhírét meghallottam.

Lutra Creative Commons License 2021.09.13 0 0 96538

Clara Janés Nadal

Mulandóság
           
Minden csak por, magány és vágyak.
Minden csak éj, homály, szorongás.
Minden csak űr, céltalan imbolygás
ezen a földön.

Üres kezek simogatják a szelet,

vak szemek figyelnek nem tudva, hogy vakok,
a lábak mindig ugyanarra járnak
újra meg újra.

Látatlan látunk és ködben bolyongunk.

Vagyunk, és nem tudjuk, kik vagyunk.
Van bennünk, van az örök lángból,
de csak tükörkép.
Örök őszben hullanak ránk a napok.
Álmok között illan az élet minden dolga.
Eljön egy éjjel a halál. És hallgatja
a bennünket kitöltő csöndet.

(Benyhe István fordítása)

Lutra Creative Commons License 2021.09.13 0 0 96537

Köszönöm! Neked is hasonló jókat kívánok!:)

Előzmény: Pannika127 (96536)
Pannika127 Creative Commons License 2021.09.13 0 0 96536

Szép szeptembert, kellemes hetet, Lutra! :-)

 

Arany János

ŐSZ FELÉ

 

Oh, mint szeretném újra élni

 Az ifjuság arany korát,

Még egyszer újra átremélni

 Hosszú reményeim sorát, -

Hévvel haladni a tetőnek,

 Borítaná bár köd, homály -

Míg fénybe' most, a lejövőnek

 Ragyogva, de mögötte áll!

 

(1862 körül)

Előzmény: Lutra (96526)
Lutra Creative Commons License 2021.09.12 0 0 96535

Alejandra Pizarnik

A sötétre várva

Ez a pillanat nem merül feledésbe
így üresen ahogy az árnyak visszaadták
üresen ahogy kivetették magukból az órák
ez a szegény pillanat csak az én gyengeségemben talált helyet
és lemeztelenítette lemeztelenítette a szárnyak vére
nincsenek szemei hogy emlékezzen a régi gyötrelmekre
vagy ajkai hogy magába szívja az erőszak nektárját
és elveszett a fagyott harangtornyok énekében.

Vigyázz rá, te lélekben vak lány
nyújtsd át neki tűzbe fagyott hajadat
szorítsd magadhoz te félelem kicsi szobra
mutasd meg neki a lábaid előtt reszkető világot
ahol fecskék haldokolnak
és rázkódnak a jövőtől való félelmükben.
Mondd el neki, hogy a tenger sóhajai
benedvesítik az egyetlen szót
amiért érdemes élni.

De a semmi izzadó pillanata
visszahúzódott a sors barlangjába
nincsenek kezei hogy azt mondja, soha
nincsenek kezei hogy pillangót ajándékozzon
halott gyerekeknek.

/Izsó Zita ford./

Lutra Creative Commons License 2021.09.12 0 0 96534

Fábián István

Tartozás

A záporos, sáros esték
küszöbén elgáncsolt holna-
pok voltak a jelenlét.

Mintha az elmúlt nap
a másnappal összehajolna,
mintha az éj magába holna.

Temetetlen nappalok virrasztják
az estét: látszottak csak,
voltak a lét és a nemlét:

bábu, angyalnak szarulábú,
ördögnek szépszárnyú tollas,

szemükben a megtartó kérdés:
hol lesz: az öröklét hol lesz?

Lutra Creative Commons License 2021.09.12 0 0 96533

Tóth Imre

Közöny

Buddha akartam lenni, és meg akartam
menteni a világot.

Kietlen közönnyel forog a mennybolt, és
hordalékot is hoz bőven.
Vas és gyémánt hull időnként az égből.
Az istenek is forognak fenn, a távoli űrállomáson,
nevetnek, és szánakoznak rajtunk létrehozóink,
szükség esetén állítanak életünkön és génjeinken.
Halhatatlanságuk és tudásuk emeli őket fölénk,
de saját testükből és szellemükből gyúrtak minket,
halandó másolatukat.
Régebben még leszálltak közénk, de már nem
jönnek, mert elvetettük a sulykot.
Magunkkal végzünk, vagy ők törölnek el, ki tudja?
Az istenek közönnyel hullatták vas és
gyémánt  könnyeik,
arcukon termőre fordult az idő.
Fénylő aranykorunk sötétlő vaskorba
hanyatlott, és  összeomlott a védelem.

Lutra Creative Commons License 2021.09.12 0 0 96532

Dobozi Eszter

Így jövök én is még mindig Hozzád

                        „amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős”
                           (2Kor. 12:10)  
                           
a kegyhelyek, a mágikus terek
zarándokai törekednek így,
mert szívja őket tűzön-vízen át
valamely bűvös erő, oda tart
mind, aki elesett, aki vesztes,
odaszippantja, odatapasztja
törődött vándorait megszentelt
magaslatokhoz, mélységéhez
erdőknek, a csalitos tájnak,
így jövök én is még mindig Hozzád,
s az erőtlenségből is támad erő,
a tompa némaságba forduló
megszólal: hozná párnám, takaróm,
fölállni se képes bár egyedül,
máskor szinte mozdulatlan; aki
kívül maradt már mindenen, ilyen;
ketten két oldalról emelik,
harmadikunk szemből tartja, érzem,
gyengülő vállamba a remegő
két kéz ahogy’ kapaszkodik:
erőtelenbe az erőtelen

Lutra Creative Commons License 2021.09.12 0 0 96531

Kopriva Nikolett

Elneveztem rólad egy tengert 
                                                       
Elneveztem rólad egy tengert, azt, amelyiket
a házunk mögötti szikláról látni.
Amikor megunjuk a falu csendjét, ott lógatjuk a lábunk,
nézzük, ahogy a felhők a horizontra csöpögnek.
Azt mondtad, nem halhatok meg, közben
a téridőről magyaráztál, és a végtelenről.
Felzúgott egy vonat, pedig itt már rég nincs vasút.

A tenger illata hajnalban az udvarunkban áll.
Olyankor sirályok ülnek a fákra, hallgatják, hogy
sziszeg a távol: valamikor ez is víz volt.

Nem akarom, hogy korábban menj el, mint én, mondtam,
és kaparni kezdtem a sziklát, elrántottad a kezem,
hogy minden összeomolhat: belezuhanunk a tengerbe,
a hullámok felcsapnak a szikla tetejéig, ellepik az udvart,
felkapják a házat, és nem lesz hova visszamennünk.
Nem árultam el, hogy már nem emlékszem, ki voltam azelőtt.

A tenger, amit elneveztem rólad, türkiz, ha esik az eső.
Olyankor bentről nézzük a sirályokat, sóillatú mind,
köröznek a kémény fölött.

Lutra Creative Commons License 2021.09.11 0 0 96530

Vörös István

A szerelem dühe és józansága


               1

Itt ülök íróasztalom mögött.
A február
vaskos szele a kinti fák
között kaszál.

Szoktatom szívemet a zajhoz.
Elég nehéz -
a megszokás csak bajt hoz,
nem gyűlik egybe, ami tovatűnt,
nem számolgatják odafönt:
úgyis kevés.

A törékeny egyensúly megmarad,
ha kihallom a hangodat
az utcazajon át is.
Hiába támad annyi nesz,
téged a csend úgy körbevesz,
mint szívburok a lelket,
mint bőr a gyenge testet,
s nem dicsekedhet
mással: mint az őrület.
De ez is kísérőtünet
ahhoz képest, mit érzek,
nyílnak benned vidékek,
és azáltal, hogy nézed,
a mindent átjáró igézet
felgyújtja, mint egy őrtüzet
a dolgoknak - az ellentétüket.


               2

Ó, mennyire unnálak téged,
hogyha nem érteném beszéded,
ki visszaforgatod a hangot
az önértelmezésen át,
és kongatod, mint nagyharangot,
az éjszakát.

Ki mint SMS, önnön mobiljától,
elválsz tőlem, és légben futsz tova,
aztán hazatérsz a munkából,
együtt főzünk gombából,
retekből és céklából
nemlétező világokat.

Amikor a fizika is kihagy,
csattogva kombinál kisagy,
világértő sejtelem,
hogy mindenképp egy vagy velem!

               3

Szeretlek, mint testet a lélek,
a gyónáshallgatást a pap,
amikor olyan vétkekről beszélnek
neki, miről csak hallgatni szabad,
és belelép a hallgatásba.
A test szava a lelket várja.

Szeretlek, ahogy élni szeretnének,
a múmiák, vámpírok, denevérek,
és akad is egy pillanat,
mikor feltámadni szabad.
Amikor nemlenni tilos.

A szerelmed így otthonos.
Őrzöm, mit elmondtál nekem.
Te vagy a fény edényeken,
a kép az új keretben,
bármit teszel, megújít engem.

A pillanatok köhögve elvonulnak,
ez itt egy szanatórium,
kúrára mennek, nem pedig elmúlnak,
és visszatérnek egyszer, úgy bizony,
bár kell hozzá idő-izom,
mi ellene szegülhet a tanultnak.

Hadd tudjalak téged
jövőnek, jelennek és múltnak.
Beváltható reménynek,
amit a bukáshoz csatoltak,
ha majd abból elég lesz,
legyen ahová nyúljak.

               4

Hát anyag vagyok én,
hogy pillantásod megnyúz,
nyúl vagy talán hiúz,
a húsom kell s a bundám?
Ha azt legalább tudnám,
miért a sok-sok szenvedés,
mit nő mér férfire,
és még észre se vesz.
Miért hideg a szív,
miért remeg a test?

Miért látsz a nőben tökéletest?
Ki, ha boldog, csak néha szív.
Az idegpályáid, mint térképen utak,
boldogan kanyarogjanak!
A csontjaid, mint az adószabályozás,
pontosan értik, mit ér a világ.

A tüdődben a hólyagok,
akár az emberforma gond,
megtelnek külvilággal.
Azért rendelkezel két lábbal,
hogy kirúghass, ha kell
a hámból.

Ember,
a túlvilág az igazából
egy női test:
a méh, hüvely és petefészek.
Ha a nemzésről cseverészek,
fölhangzik érte csereének -
a dallam így tökéletes.
Összeáll gyönyörből, haragból,
sose beszéljek önmagamról,
mert az nagyon lehangol.

Más érzését nem értheted.

              5

Te vagy a mindenség s a kezdet,
a változások ünnepelnek,
ezért az állandóság része vagy.
Mikor éjjel kihuny az agy,
akkor jönnek ilyen szavak.

A lét szunyál,
a törvény a kiskapun át
talál utat.
A többség végül magára marad.

Akit hétezer-millió embernek
közönyétől elrejthetsz,
az a tiéd.
És ez nem semmiség.
Valamiség
a sokaság között.
Egymásrautaltságotok örök.

(Hallom, ahogy fölött-
ünk szárnyalnak az ördögök.)

               6

(mellékvágány)

(Visz a vonat, futok előled,
özvegységedre kis előleg.
Milyen együtt, nemcsak utólag
derül ki, közben is adódhat

valami dal, valami szólam.
Talán magamtól meghatódtam?
Talán öröm, ha sírni tudsz már,
mint egy csecsemő. Elporoszkál,
nyomunkba lép egy földi zsoltár.)

Lutra Creative Commons License 2021.09.08 0 0 96529

Tóth Vivien

Vasárnapi ebéd

Szedjük a húslevest, apám néha felbüfög,
anyám a szoba sarkát bámulja, oda kéne elbújnia,
húsz éve tervezi a szökést,
lesi a szemközti házat.
Képzeletben kötelet feszít közénk,
elvégzi az artistaképzést,
lemarad a kötéltánc-workshopról.

Apám kérdezi, hogy megy a suli,
négy éve abbahagytam,
hányas lett a matekod, fiam,
ötös, édesapám, ötös.
Felidézzük az első napot,
büszkén vitt be a suliba.
Megemlékezünk a zsíros mekis kajáról,
amit ajándékba kaptam.

Anyám beül a sarokba,
fejére húzza szoknyáját.
Sikít, hogy őt most nem látja senki,
aztán azért,
hogy miért nem megyünk utána.

Kanalazom a semmit,
mímelem a tésztát,
az apám
a sarokban ülő láthatatlant,
a húslevest,
az ötöst,
a gyerekkortól feszülő öklöm.

Lutra Creative Commons License 2021.09.08 0 0 96528

Pejin Lea

Itt a magyar, hol a magyar

És mondd,
nálatok vannak-e zuhanyzók,
és mint a mulatók
egymás mellett sorakoznak,
gyere babám, vigadjunk?

És mondd, nálatok van-e mosdó
bent a házban, s nem kijártok
hugyozni?

„Van-e ott folyó, és földje jó?”

Mondd, kaptok-e enni háromszor?
Ja, hogy nem vagytok állatok,
akkor ne csodáljátok,
hogy a karám mögül azért kiláttok.

Mondd, érted-e, ha beszélek,
vagy mutogassam tenyérrel,
hogy kenyéren nem él már
az ember, csak kalácson?
Én nem is csodálom!
Két karácsonyt ünnepelni,
kétszeresen nem dolgozni,
ügyes ez a politika.
Akarsz-e, mondd,
játszani?
Hogy itt a magyar,
hol a magyar,
bár Angliában több a magyar.
És mondd, van-e itt és bárhol legelő,
vagy bárki, aki vezet?
Mondd, akar-e akárki is játszani
vagy szabályokat követni?
Mondd, érdekel-e tégedet,
vagy csak nemet mondasz mindenre,
mert könnyebb hinni bárkinek,
mint megoldani egy helyzetet,
mondd, érdekel-e tégedet,
hogy itt a magyar nem is magyar,
és mondd, nálatok laknak-e állatok?

Lutra Creative Commons License 2021.09.08 0 0 96527

Viola Szandra

Nyárvers, avarvers

Mindig visszavársz,
ahogy az idő pórázon sétáltatja az éjszakát,
és túl sós ételedben is folytatódik a tenger,
ahogy virágot köp a nyár,
szeleburdi, beteg-nyár,
szénaboglya-nyár,
minden szép, minden csoda,
minden költözőmadár,
elhagyom fészkem-hazám:
de a véletlen a tájra visszajár.
Végigszeretni a tájat szemeinkkel,
azt kell,
oda-vissza,
zegzugát, láthatárát,
végét, hosszát,
a csend visszhangjait hívogatni némán.

Ne repülj el, mert
kakasviadalok piciny szívével szeretlek,
fölborzolt tollal, nevetségesen,
és bezselézem a hajad,
és akkor rád szárad a fény,
mintha mindig napon volnál,
csillogsz szerelmesen.

Úgy vékonyodik az álmunk,
ahogy nyúlnak az árnyékok,
és szemedben megülnek a lidérces messze-fények,
a hajnal már félig csend és félig merénylet,
madárlárma és szárnysuhogás,
úgy alszol, mint kinek angyaltoll
van a párnájába tömve,
és szárnymotozás-fehérségben
rakod ki képzeletben az összetört Egészt.

Lutra Creative Commons License 2021.09.07 0 0 96526

Szia!:)

Előzmény: Pannika127 (96525)
Pannika127 Creative Commons License 2021.09.07 0 0 96525

Utassy József

Szeptember

 

Csönd. Park. Piros pad.

Vállamra ejti kezét

a gesztenyefa.

Még bánatom is boldog!

Fölnézek rá, mosolygok.

Lutra Creative Commons License 2021.09.07 0 0 96524

Kaffka Margit

 

Színek és évek

 

1.fejezet

Szép, nagy csendesség van körülöttem jó ideje már. Messzire tőlem csak megy tovább az élet, baj, osztozás, iparkodások, és ha néha kicsit felé nézek, elcsudálkozom, hogy az életet most élő emberek milyen gyerekesen kíváncsiak rá, hogy mi fog velük történni holnap vagy holnapután. És furcsa elgondolni, hogy a mostani dolgok a fiatalok számára éppolyan újak és érdekesek, mint nekem a harminc évvel ezelőttiek. Az én mostani látásommal nézve már világos, hogy a sokféle emberi hajszában és változásban nagyon sok a játékos szándék. Ahogy a gyerek azt mondja: boltocskát játszom vagy papát vagy tengeri vihart - úgy játssza belé magát a felnőtt ember is a célratörő, a szorgos, a léha, a szenvedélyes vagy a gyűlölködő szerepébe. Valamivel ki kell töltenie az időt; el kell hitetni magunkkal egy s más dologról egy időre, hogy az fontos. Mert különben egybekulcsolt kezekkel ülnénk az útszélen, és talán ez volna a természetes - minden egyéb csak magahitető fontoskodás.

Az ember jól-rosszul mégiscsak végigjátssza a maga vállalta szerepeket mind sorjában. Csakhogy nem, mint a színpadi, csinált történetekben, egy fő személy szándéka után igazodik a többieké; a valóságban mindenki külön fő személy önmagának, és senki sem vállal mellékes szerepet; magáért magának játszik. Ebből támad a sokféle és véletlen bonyolódás, ami mindnyájunkat végtelen érdekel, amíg benne vagyunk. Ki kit szeret, kit vesz el, mire neveli a gyereket, milyen helyért verekszik a világban, és hogy dől ki. Mikor aztán végigcsinálta az ember, ami tőle telt, s amit az életével általában csinálni lehetett, akkor megnyugodhat, ha van még egy kis ráérő pár esztendeje.

Hírt adhatok a fiataloknak, akik borzadva félnek tőle: az öregség nem olyan szörnyűséges és határozott rossz, mint ahogy messziről látszik. Egy állapotot nem érez az ember erősebben a másiknál, s nem érzi híját olyan dolgoknak, amikre való hajlandóság kimúlt belőle. Ha tűrhető egészsége van, nem érzi az öregséget a maga testében; kezét, lábát mozgatni tudja - jó kis meleg kávé, takaros szoba, jóízű alvás nagyon jól tud esni; és ezekért az örömekért az ember nem fizet olyan nagy árat, nem kockáztat semmit, ezeket nem kell annyira megszenvedni. Öregasszony vagyok, tavaszkor múltam hatvanesztendős; öreg és magános; de ha visszagondolok, a mostani csendes dolgomnál sok rosszabbat is megértem már, és csak kevés igazán jót; az is csak úgy tűnik, mint az álom. Nem érzem magam sokkal rosszabbul, mint bármikor azelőtt; s ebből remélem, hogy a halál sem lesz közelről olyan rémséges, noha ebben a percben még annak tűnik előttem.

Az öregséget inkább a kívüle való, idegen dolgokban érzi meg az ember. Hogy lassanként lemarad mindenről, és ez nem nyugtalanítja többé, mert az ember nem engedi magát mellőzni, ameddig nagyon nem akarja. A komédia kinn újra kezdődik - ugyanaz a darab, csak más szereposztással, más külső elrendezéssel -, beharangoznak, mennek; és mi nem vagyunk rá többet kíváncsiak. Néha szeretnénk odaszólni: "Hagyjátok abba! Mit változtat, hogy valami így fordul vagy amúgy? Minden egyre megy!" Pedig nincs igazunk, csakhogy ez már az ő színjátékuk. Mi a magunk partnereivel nagyjából ilyenformán játsztuk.

Az embernek nincsenek ilyenkor már kimutatott céljai, szándékai; de ez nem olyan nagy baj, mint a fiatalok hiszik. Ők csak a saját lelkiállapotuk szerint tudják elképzelni az öregkort; pedig már az életben elváltozunk, nem csak a halálban - és én nem felelhetek ma annak a valakinek a tetteiről, akit húsz esztendővel ezelőtt az én nevemen hívtak. Néha egészen úgy tudok rá gondolni, mint egy idegenre. Például az ember liheg és viaskodik a gyerekekért, s azt hiszi, ez mindfogytig így lesz: és valóban, legtöbb öreg a gyerekein át kapcsolódik, úgy-ahogy, az életbe; csakhogy akkor ez még egy kis játszókedv, egy szerepvállalás. Valójában nagyon is messzire mennek az embertől a gyerekei; érdeklődése a sorsuk iránt csak szándék, magaáltatás; ilyenkor már semmi sors, semmi változás nem nagyon új és fontos nekünk. Lehet, más ezzel másképpen van egy kicsit; én nagyon is magamra maradtam.

Egészen bizonyos, hogy panasztalanul mondom ezt; a magányt úgy, mint a céltalanságot. Én, aki valaha úgy szerettem az emberek sokadalmát, aki mindig törekedtem valami után. Most itt ülök csendesen ebben a meleg, pici kertben, vagy nézem a zsalu mögül az akácfalombos utcát, alig járok ki, és hetek is telnek, míg valaki ajtót nyit rám. Szinte korán is van még - gondolom néha -, hogy a világ így leszokjék rólam. De, úgy látszik, erősen elfáradtam.

Tudok sokáig ülni egy helyt, ölembe kulcsolt kézzel; ki hitte volna ezt? Ennek a kis lakásomnak külön kerti ajtaja van egy szűk utcácskára; azon át szoktam templomba járni; a háziakat - módos, öreg svábok - látnom sem kell, ha nem akarom. Segítségre pedig közel vannak és jámbor népek, így ülök néha a tornácban; délutáni, csendes harangszó bong felém a nyári, kék-fehér levegőégen át, és meleg szagú, kis vénasszony-virágaim illatoznak felém a tenyérnyi helyen. Szemben, a szomszéd tűzfala mellett csűsibolya nyílik, errébb egy rezeda- meg egy vaníliaágy, sarkantyúvirág, bazsali, jézusszíve, kakastaréj egy csomóban - a tornác aljában a szegény kis portulák közt néhány piros mályvabokor és három kád virágzó leanderfa. Ezek hajtásait én törtem, más, régi leanderek ágáról, amelyek mind a családomban virultak és nevelődtek. És benn, az egyszoba-konyhányi lakásomban, ami kis limlom ócska bútor: mind az első kelengyémmel kaptam, most negyvenkét esztendeje. Ez is csudálatos! Hogy sok mindent szétdobáltam, elvetettem magamtól az életben, és most - ha biztatnak is a gyerekeim -, ezekért a megszokott, öreg léhendékekért nem fogom soha már elhagyni ezt a kis várost, ezt a zugot. Itt folyt le az életem, mindenki ismer, tud felőlem: nem kell senkinek elölről magyarázni, hogy ki vagyok, és mi jusson élek. A fiatalok és jövevények érdeklődve néznek rám, az a néhány pedig, aki még itt maradt az én régi embereimből - akik szerettek, vagy irigyeltek, vagy bántalmaztak -, most mind megenyhültek irántam szép lassan. Minden úgy összemosódik. Néha olyan elcsodálkozva örvendünk egymásnak, ha a Templom utcán találkozunk, mint messze idegenben egymásra lelő földiek.

Nem mondhatnám, hogy nem hozott nekem nagyon is sok újat ez a néhány esztendő, mióta gond és hajszolódás nélkül élek. Sok mindenre csak most érek rá. Idáig nagyon keveset olvastam, és nagyon kapkodva, most sokkal többhöz hozzájutok a nagy csendességben, és jobban el tudok merülni benne. De tudományos könyvet, újféle írásokat hasztalan próbálnak küldeni a leányaim; ebben nagyon érzem a változást, elidegenedést, habár a nyelvet megértem is. Én már nem fogok újféleképp gondolkozni bizonyos dolgokról, az élet berendezéséről. De költők kitalálásait, jó regényt és effélét csak most szeretem igazán, és csak legutóbb tudom megismerni a jó írást a haszontalantól. Azután még gondolkozni sem szoktam azelőtt három éven se annyit, mint most egyen.

Csak úgy - gondolkozni; és mindig arról: mi hogy volt, és hogyan lehetett volna. Mennyit eltűnődtem így, valósággal visszafelé élek. Mások fiatal éveikben álmodoznak; én mindig nagyon tevékeny voltam, most pótolom ki. Így megváltozik a természet! De ez a mostani mivoltom azért valahogy rejtőzködve mindig élt, lappangott bennem.

Így tudom megérteni, hogy az igazi, nagy dolgoktól, elhatározásoktól mindig visszatartott valami különös gyávaság. Tudom, hogy egypárszor nagyot lendíthettem volna a sorsomon, egészen másfelé... De most már úgyis mindegy volna! Azért így is sok és sokféle jutott ki nekem jóból-rosszból, van min eltöprengeni holtig. Mint valami idegen, tarka képeskönyvet, úgy forgatom, lapozgatom néha a múltamat; s csak egyszer-egyszer jut eszembe: hiszen én voltam ez. Ilyenkor megállok, és azt gondolom: jól van; ami volt, megvolt - de én semmit belőle újra nem kezdenék.

Ahogy így újra meg újra végigélem, végigcsinálom gondolatban a rég elmúlt dolgokat, néha össze is fut a szemem előtt sok összefüggés. Mindennek, ami történik, oly sokféle oka van; nem tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot keresek - és nem tudom, minden apróság éppen úgy történt-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam úgy el azóta, és már magam is hiszem. Hallottam egyszer, hogyha az ember hegyes vidéken jár - néha csak egypár lépést megy odább, és egészen megváltozik szeme előtt a tájkép; völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz. Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma. Így van ez az eseményekkel is talán; és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről. De akkor annál inkább az enyém - és érdekesebb, tarkább, becsesebb játékszert ennél el sem gondolhatok magamnak. Ilyen harangszós, meleg, magános délutánokon.

---------

Lutra Creative Commons License 2021.09.06 0 0 96523

Böszörményi Zoltán

Randevú

Valahol megállok és várok reád.
Az ívlámpa alatt, mely a pózna tetején
fényt liheg, a tó felé kacsint,
több mindent akar egyszerre megvilágítani,
mint a szív,
ha frissen szerzett örömmel jóllakik,
kapkod ide-oda, és mohó nyugtalansággal
szeretne betelni.
Betelni, örökre.
Betelni vele ideiglenesen,
s átugrani a lépéstelen pillanatig,
a  szürke árok felett
a fejüket csóváló fűzfákig,
a néma homályig, hol az est tigrisei
fényezik szemüket, s a vér illatát szippantják
tágra nyílt orrlikaikba, ne csak sejtelem,
éhség korbácsolta kíváncsiság űzze őket,
a génekbe kódolt vadászösztön kényszere,
hanem a halált okozó harapások átgondolatlan
vadsága, a ragadozó légies, szökkenő kegyetlensége,
a türelmetlen remegés lángja,
ha szalmába kap sárgáslila fénye,
mint nyíló állkapocs ráharap mindenre,
mi elébe hull.
Fölényesen, férfi-gőggel futkos a szél körülöttem.
Valahol megállok, és várok rád.
Addig, míg beteljesülsz.

Lutra Creative Commons License 2021.09.06 0 0 96522

Walt Whitman

Ének magamról


/részlet/

....................................

                                              52
 

A pettyes karvaly mellettem röpül el és vádol, felpanaszolja fecsegésem és őgyelgésem.

Én se lettem csöppet se szelídebb, én is lefordíthatatlan vagyok,
A világ tetői fölött harsogom el barbár kiáltásaimat.

A nap végső sugara hátramarad még kedvemért,
A többi után és híven, mint a többit, ráveti hasonmásomat az árnyékülte vadonra,
Odahívogat a ködbe és homályba.

Elmegyek, mint a levegő, fehér fürtjeimet rázom a szökevény napra,
Örvényekbe árasztom húsomat és rostos sávokban hömpölyögtetem.
Örökül hagyom magamat a sárnak, hogy kihajtsak a fűből, melyet szeretek,
Ha újra szükséged lesz rám, keress csizmatalpad alatt.

Aligha fogod tudni, ki vagyok én és mit jelentek,
De én mindazonáltal egészségedre válok majd,
És szűröm és erősítem véredet.

Ha nem is találsz rám rögtön, ne veszítsd el bátorságod,
Ha egyik helyen nem találsz, keress a másikon,

Valahol megállok, és várok reád.

/Gáspár Endre ford./

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!