A mi kerdeseinkre is adtak valaszt, es ha lesznek majd meg, fognak is adni ra valaszt. Hogy kik, es mit, es hogy te azt mikent eled meg, az meg a te dolgod.
Szoval barki mondhat barmit, aztan meg ugyis a kerdo donti el, hogy szamara mi a hasznalhato, nem?:)
Miert a "szakadarok" mellett dontottel? Mi miatt leptek ki az AMORCbol?
Kedves Ferko! Gondolkoztam. Es konnyen lehet, hogy rossz mukodessel van a fejem, megis azt gondolom, hogy akarmennyire is nincs ideje, az mégsem lehet a cél, hogy hagyjuk megégni, vagy a fizikaiba teljesen besullyedni azt, aki még kérdéseket tesz föl. A kérdés valamilyen fajta nyitottságot hordoz. Annyi minden helytelent, elkapkodottat mondunk, irunk mi is neha... Nincs jogunk megtagadni a táblák felmutatását. Ameddig kérdés van, addig annak a reménye is él, hogy az illetô a számára optimálist találja meg. És nem ég meg, nem süllyed be, és furcsa módon idôt is fog szakitani amire szükséges. Ezen az uton a belátás is megjöhet, hogy EZ nem egy olyan táv, amit stopperrel mérve kellene lefutni... :-) Tudom hogy nem gonoszkodásból irtad. :-) Ugy gondolom, hogy amig kérdés van, addig nincs bepáncélozva a jármü, addig akad remény ... Szavaidbol ugy tunik, ismersz engem. Akkor tudod, hogy renduletlenül a remény mozgatja bennem AZT, ami 'tesz'. Nem mondok le senkirôl. Ha elfordultam, akkor az illetô magáról mondott le.
Babi gondolkozz. O irta, hogy nincs ideje. Es Te meg tudod, hogy EZ nem olyan resze az eletnek, ahol gyorsan lehet eredmenyt elerni. Igy ajanlottam neki egy gyorsabb utat; barhogy tesz is ,igy is, ugy is o dont.
Nem gonoszkodasbol irtam; inkabb egesse meg magat OTT egy kicsit, mint ITT forrazza le magat nagyon.
Te Belasaska. Miota vagy te tag? Emlekszem az elejen meg probaltam kitalalni, hogy ki, hova tartozik, ki csak az agyat jott jatszani, es te olyan furcsan logtal a ketto kozott. Nem te voltal aki allandoan a halallal voltal?:)
ha valakit komolyan érdekel a valódi rózsakeresztes ut, akkor http://www.lectorium.hu/ itt fölteheti a kérdéseit, kapcsolatba kerülhet azokkal, akikkel óhajt...
Én gyorsabban szeretnék fejlődni bélasáska. Nem akarok annyit várakozni míg csak évek mulva tanulok vmi használhatót. Engem hajt a tatár hogy tennem kell. Némi olvasgatás kevés vígasz számomra. Mi ez dolog amit mondtál, kivált tagok új imperátor? Miért kell kiválni , így jobb? Megosztanád velem kérlek?
– Megbocsáthatatlan, amit tettem. Épp az a hit hiányzott belôlem, amit az Úr is megkövetelt a hívôktôl. Hadd lássam csak a hamut! Majd ha megerôsödött a hitem, visszatérek, tanítványod leszek, s az Út végére érvén meglátom a rózsát.
Ôszinte szenvedéllyel beszélt, csakhogy szenvedélyessége mögött az idôs mester iránti irgalom húzódott meg, a köztiszteletnek örvendô, sokat támadott, felettébb jeles, következésképpen felettébb üres mester iránti könyörület. Hisz ki ô, Johannes Grisebach, hogy szentségtörô kézzel csak úgy felfedi, hogy senki sincs amaz álarc mögött?
Az aranyaiból csak alamizsnára futotta volna. Inkább magával vitte ôket. Paracelsus kikísérte a lépcsô aljáig, s azzal búcsúzott, hogy mindig szívesen látja a házában. Mindketten tudták, hogy soha többé nem találkoznak.
Paracelsus egyedül maradt. Mielôtt eloltotta a lámpát, s leült a kopott karosszékbe, begörbített tenyerébe öntötte az alig maroknyi hamut, s elsuttogott egy szót. A rózsa szárba szökkent.
Scholz László fordítása
Jorge Luis Borges: A titkos csoda, Európa, Budapest, 1986
– Kész vagyok végigmenni veled azon az úton, még ha hosszú évekig kell is gyalogolnunk. Hadd keljek át a sivatagon. Hadd lássam meg legalább távolról az ígéret földjét, ha már a csillagok nem engedik meg, hogy rálépjek. Ám mielôtt útnak indulnánk, bizonyítékot kérek.
– Mikor óhajtod? – kérdezte izgatottan Paracelsus.
– Máris – vágta rá hirtelen elhatározással a tanítvány. Mindeddig latinul beszéltek; ekkor németre váltottak.
– Az a hír járja rólad – mondotta –, hogy ha elégetsz egy rózsát, a tudományoddal életre tudod kelteni a hamuból a virágot. Hadd legyek tanúja e csodának. Ha teljesíted kérésemet, egész életemet neked szánom.
– Nagyon hiszékeny vagy – mondta a mester. – Nekem nem hiszékenység kell; én hitet akarok. Hajthatatlan volt a másik.
– Épp azért akarok szemtanúja lenni a rózsa mégsemmisülésének és feltámadásának, mert nem vagyok hiszékeny.
Paracelsus kivette a kezébôl a virágot, s beszéd közben játszadozott vele.
– Hiszékeny vagy – mondta. – Gondolod, hogy el tudom pusztítani ezt a virágot?
– Bárki elpusztíthatja – válaszolta a tanítvány.
– Tévedsz. Csak nem hiszed, hogy bármit is visszaküldhetünk a semmi birodalmába? Csak nem hiszed, hogy Ádám, az elsô ember akár egy virágot vagy fûszálat is elpusztíthatott volna a Paradicsomban?
– Most nem a Paradicsomban vagyunk – válaszolt makacsul a fiú –; itt, a hold alatt, minden halandó. Paracelsus talpra állt.
– Hát akkor hol vagyunk? Talán azt hiszed, hogy az istenség tud egyáltalán olyan helyet teremteni, amelyik nem a Paradicsom volna? Mi más a bûnbeesés, ha nem annak a tagadása, hogy a Paradicsomban vagyunk?
– Akkor is el lehet égetni a rózsát – mondta kihívóan a tanítvány.
– Éppenséggel van még parázs a kandallóban – mondta Paracelsus. – Ha most tûzre vetjük ezt a rózsát, még azt hiszed, hogy vége a virágnak, s valóságos hamu lett belôle. Holott én azt állítom, hogy a rózsa örökkévaló, csupán a megjelenési formája változik. Egyetlen szóval a szemed elé varázsolhatnám.
– Egyetlen szóval? – furcsállotta a tanítvány. – Hiszen kialudt már a tûz az olvasztókemencédben, s belepte a por a lombikjaidat. Ugyan mivel keltenéd életre a rózsát?
Paracelsus bánatosan nézett tanítványára.
– Kialudt már a tûz az olvasztókemencémben – ismételte –, s belepte a por a lombikjaimat. Csakhogy hosszú utamnak ezen a szakaszán más eszközöket használok.
– Meg sem merem kérdezni, melyek azok – mondta a másik álnokul avagy alázattal.
– Arról az eszközrôl beszélek, amellyel Isten megteremtette az eget és a földet és azt a láthatatlan Paradicsomot, amelyben élünk, s amelyet az eredendô bûn eltakar a szemünk elôl. Arról a Szóról beszélek, amelyre a Kabala tudománya tanít bennünket.
A tanítvány ridegen válaszolt:
– Mutasd meg, kérlek, hogy tûnik el s hogyan kel életre a rózsa. Nem érdekel, hogy a lombikjaidat használod–e hozzá vagy az Igét.
Eltûnôdött Paracelsus. Majd így szólt:
– Ha most teljesíteném a kérésedet, azt mondanád, hogy szemfényvesztô káprázatról van szó. E csoda láttán még nem nyernéd el az áhított hitet. Hagyd hát a rózsát.
Az ifjú még mindig bizalmatlanul nézett rá. A mester ekkor emelt hangon szólt hozzá:
– Egyébként is, ki vagy te, hogy csak így betolakszol egy mester házába, s csodát követelsz tôle? Vajon mivel érdemeltél ki ekkora kegyet?
Remegve felelt a másik férfi:
– Jól tudom, hogy nincs semmiféle érdemem. Így hát azokra a hosszú esztendôkre kérlek, amelyeket melletted fogok tanulással eltölteni, hogy mutasd meg nekem a hamut s aztán a rózsát. Többé semmit sem kérek. Hinni fogok a szememnek.
Az ifjú hirtelen felkapta a vérvörös rózsát, amelyet Paracelsus a padon felejtett, s a lángok közé vetette. Eltûnt a színe, s csak egy kis hamu maradt a virágból. Örökkévalóságnak tûnt a pillanat, míg várta a mester szavát s a csodát.
Paracelsus nem jött zavarba. Titokzatos egyszerûséggel csak ennyit mondott:
– Baselban minden doktor, minden patikus csalónak tart. Talán igazuk is van. Íme, a hamuvá lett rózsa, mely sosem kel többé életre.
Elszégyellte magát az ifjú. Sarlatán vagy csupán látnok ez a Paracelsus, ô meg csak úgy betolakodott a házába, s most még azt is beismertette vele, hogy üres beszéd ama híres, bûvös tudománya. ...
Kétszobányi pincemûhelyében fohásszal fordult egyszer Paracelsus Istenhez – az ô megfoghatatlan istenéhez, bármelyik istenhez –, hogy küldjön néki egy tanítványt. Alkonyodott. A kandallóban pislákoló tûz kósza árnyakat vetett. Paracelsusnak nehezére esett volna felállni és meggyújtani a vaslámpát. Olyannyira erôt vett rajta a kimerültség, hogy meg is feledkezett az iménti kérésérôl. Már eltûnt az éjszaka homályában az olvasztókemence, a sok porlepte lombik, amikor egyszerre csak kopogás hallatszott. Paracelsus félálomban feltápászkodott, felment az apró csigalépcsôn, és kinyitotta az ajtó egyik szárnyát. Ismeretlen férfi lépett be. Ugyancsak elcsigázott volt. Paracelsus hellyel kínálta; az idegen leült egy padra, és várt. Egy ideig egyetlen szót sem váltottak.
A mester törte meg a csendet.
– Emlékszem nyugati arcokra, emlékszem keleti arcokra – mondta némi ünnepélyességgel. – De a tied más. Ki vagy hát, s mit akarsz tôlem?
– Nem fontos a nevem – válaszolta a másik. – Három nap és három éjjel gyalogoltam, hogy a házadba léphessek. Tanítványod szeretnék lenni. Íme, elhoztam minden vagyonomat.
Elôvett egy pénzeszacskót, s kifordította az asztal fölött. Temérdek arany hullott ki belôle. Mindezt a jobbjával végezte el. Paracelsus eközben háttal állt neki, mert épp lámpát gyújtott. Mikor aztán visszafordult, egy rózsát pillantott meg a férfi bal kezében. Nyugtalanságot keltett benne az a rózsa.
Leheveredett, összezárta az ujjait, s megszólalt:
– Te most azt hiszed, hogy én tudom annak a kônek a titkát, amely minden elemet arannyá alakít, ezért hoztad el az aranyaidat. Csakhogy én nem aranyat keresek; sosem lehetsz a tanítványom, ha téged az arany érdekel.
– Nem érdekel az arany – válaszolta a másik. – Ez a pénz csupán azt jelzi, hogy elszántam magam a munkára. Azt akarom, hogy taníts meg a Tudományra. Melletted akarok végigmenni a Kôhöz vezetô úton.
Paracelsus megrágott minden szót:
– Az út maga a Kô. A kiindulópont is a Kô. Ha ezt nem érted, még el sem indultál a megértés útján. Minden lépésed maga a cél.
A férfi gyanakodva tekintett rá. Megváltozott a hangja, amikor megszólalt:
– Hát mégis van cél? Paracelsus felnevetett.
– Rágalmazóim szerint, kiknek számánál csak az ostobaságuk nagyobb, nincsen cél, ezért csalónak neveznek. Nincs igazuk, ám nem lehetetlen, hogy álmodozó vagyok. Tudom, hogy "van" Út. ...
Február 13-án és 14-én, a Lectorium Rosicrucianum nyilvános előadásokat tart 19 órai kezdettel a VI. kerület Rózsa u. 95. szám alatt. Egy rövid előadás után minden érdeklődő felteheti kérdéseit az elhangzottakkal, illetve az iskolával kapcsolatban. Akit érdekel, vegye szíves meghívásnak a fenti sorokat.
8 eve elek a baratnommel es meg most is tud meglepeteseket okozni:) ( aszem meg egy par eletet le fogunk huzni egyutt:DDD)
Kicsit rola: gyerekekre vigyazz, es meglehetosen jol tudja kezelni-idomitani oket;)
Es csak belekukkantott a topicba, es annyit fuzott hozza, hogy ugyanazert kerdezzuk ezeket, mint amiert a gyerekeknek is van az az idoszaka, amikor csak a "MIERT?"-tet hajtogatjak...
Raneztem es megerdeklodtem, hogy hogyan is erti ezt.
"Mert tajekozodni akar, tudni akarja maga korul a dolgokat...ennyi"
Hm. Szoval gyerekek vagyunk meg, es tajekozodni akarunk egy uj vilagban?:)
Lehet,hogy hibas a dolog( bar en elege jonak talalom..), de azert kicsit tovabbfejtegetem.
Ha belegondolunk, hogy gyerekkent rengetteg dolgot maskent lattunk, es a sajat kis szabalyainkat hoztuk meg, akkor kesobb igen fajdalmas lehetet a raebredes, hogy AZ a dolog, nem egeszen UGY van.
Vajon most is ugyanazt teszuk? Biztonsagerzetunket probaljuk kialakitani egy "uj" vilagban?
*A kérdés, hogy használjuk-e ezeket a lehetőségeket, vagy a felismert igazságot eltesszük befőttnek...*
Pontosan errôl van szó, itt a lényeg :))
Egyébként biztos nem véletlen, hogy kihagytam és nem tudom kezelni a "szeresd Istent mindenek felett" parancsot, tekintve, hogy pontosan annyira nem értem, mint ahogy (ezek szerint) te sem. Vagyis értem, de szerintem ez benne van a "szeresd felebarátod" tanításban. Isten önmagában hordoz téged, ezért ha magadat tudod szeretni, Istent is tudod...
Én nehezen tudok szeretni valamit addig, amíg nem ismerem, itt lehet a probléma. Ha ismerném istent, könnyeb lenne.
Ez valami emberi tulajdonság (a linearitás, amit feszegetsz), az emberi gondolkodásmód "egymásutániságának" természete.
ne felejtsük el ,hogy Jézusnak volt egy emígyen hangzó tanítása is:
"Ne állj ellent a gonosznak!" :)
itt nem arról van szó,hogy "jónak,szeretetteljesnek" kell lennünk,nem
nekünk semmit sem kell tennünk,semmilyennek sem kell lennünk
hogy mit jelent ez?azt nem lehet elmondani
talán Anthony De Mello szavai jól megvilágítják ezt:
"A mester gyakran hangoztatta,hogy a megvilágosodni vágyónak két fontos dolgot kell tudnia:
1-Semmit sem tehet azért,hogy megvilágosodjon
2-Úgy kell tennie,mintha erről mit sem tudna!"
:))
az ember az elején próbálkozik,mert hát mit tehetne?talán a csel az egészben az,hogy az ember addig addig tesz erőfeszítéseket,amíg bele nem fárad és ekkor történik valami!!!
valószínűleg e nélkül nem sikerülhet,mivel az ember nem tud egyből semmit nem csinálni:)
így utólag,nem hiszem,hogy a spirituális irodalom hasznára válna az embernek,de ezzel valószínűleg ugyanaz a helyzet mint a "te ne tégy semmit"-tel:)
elolvasod,hogy aztán eldobhasd.
a kulcs a megadás,ahogy említettem az Ön-átadás
illetve ami talán nehezebb az Ön-kutatás,kinek kedve szerint
Szia Barátocska, én is ezzel foglalkozok. A kérdés tényleg az, hogy ez mennyire sikerül. Lehet ezekből az elvekből morális normákat faragni, meditációs gyakorlatokká tenni vagy a megvalósítás helyett mindenkinek körbemagyarázni, és ennek számos változatával és árnyalatával kap egy kis szellemi színt az élet, de a lényeg ettől nem változik.
Számomra a megvalósítás kezdőpontja ahhoz a motivációhoz, forráshoz lehatolni, ahonnan ennek az egész keresésnek az igénye származik. Jól mondod, hogy a szeretet feltétele az önismeret, mert előbb önmagunk lényegét kell felismerni, hogy azt másokban is felismerve az azonosságot belülről megtapasztaljuk. Az idézet azonban úgy kezdődik, hogy szeresd Istent mindenek felett. A második lépés, hogy másokat úgy szeress, mint önmagad. Ez azt jelentené, hogy Istent előbb kell megismernünk, mint önmagunkat?
E topik hozzászólásaiból is kiderült már, hogy e kettő szétválaszthatatlan, (ami egyébként nagyon jó dolog, mert az általánosan elfogadott, hagyományos vallásos vagy ezoterikus és szektás világképből ez teljesen hiányzik), de a megvalósítás útján messze túl kell lépni ennek az igazságnak a megállapításán, és nagy jelentősége van a sorrendnek. A sorrend ugyan linealitást fejez ki, ami a korlátozott létet elutasító ember számára elvileg helytelennek tűnik, pedig éppen az önismeret teszi szükségszerűvé, hogy a lineáris tudat tudomásul vegye korlátozottságát, felismerje, hogy létezik ennél több dimenzió, sőt a korlátlanság is, és elementáris igénnyé váljon az embernek e végtelenség megtapasztalása. A legendák által emlegetett klasszikus bukás ismétlése (például a Grál legenda Klinsorjának tragédiája), amikor a szellemi kereső túl korán állapítja meg a végső igazságokat, és a lineáris tudatával tagadja a linearitást, miközben pedig a végtelen (nevezzük munkaalapként Istennek) személyesen fáradozik értünk, és behatol a korlátozottság világába, megnyilvánul a lineáris tudattal küszködő ember számára, hogy ebből a testi romlásig merevedett tévedésből fokról fokra kivezesse. Ezért kell először ezt a segítséget felismerni és megismerni, mely végső soron Isten szeretete. És pont azért, mert Isten bennünk van, Őt megszeretni az önismeret legelső, legmélyebb tapasztalata. Paradoxon, hogy egyek vagyunk, mégis előbb volt nálunk, amely paradoxont a linearitásban megjelent végtelen teremti. A paradoxont azonban nem lehet axiómák megfogalmazásával áthidalni, hanem a létálapotnak kell arra a szinre emelkednie, ahol a dualitás nincs jelen. Miért születnek egyáltalán ilyen kérdések az emberben? Mi más oka lehet a keresésnek?
Ez a kiindulópont, ez a forrás, a korlátlannak a személyesben való megjelenése, a végtelen kör teremtő aktusa a középpontban, mely az ember szívével fizikailag is egybe esik, ez a rózsakeresztesek jelképes rózsája, az isteni szikra.
Innen indul az út, és így lesz az önismeret annak a tapasztalata, ahogy az Evangélium vagy a Grál legenda vagy bármely szellemi ihletettségű történet a saját lényünkben lejátszódó folyamatokról szól. E folyamaton belül pedig konkrétan értelmezhetőek, segítenek azok a felismerések, amelyekbe éppen (véletlenül) belebotlunk. A kérdés, hogy használjuk-e ezeket a lehetőségeket, vagy a felismert igazságot eltesszük befőttnek, hogy a papa-mama klubtól a fórumon át a nyugdíjasok heti teadélutánjáig egy langyos életen át minden adandó alkalommal elővegyük és mutogassuk másoknak. El is megyek magamba nézni.
Csak azért kérdeztem, mert nem tudom, mennyire ütközik a rózsakeresztesek felfogásával az, amit mondani fogok, nem ismerem a nézeteiket. Persze, ha úgy van, ahogy gondolom, vagyis amit én eddig tudok a rózsakeresztesekrôl, akkor egyáltalán nem ütközik, de biztos nem vagyok benne...
A keresztényit pedig úgy értettem, hogy az én életemben három zseniális tanítás kristályosodott ki a Bibliából, holott egyáltalán nem ismerem a Bibliát (csak nagyon felületesen), de valahogy az évek során ezeket a tanításokat gyakorlati részévé tudtam tenni az életemnek. Ez azt jelenti, hogy bármilyen helyzet adódik az életemben, ezeknek a tanításoknak a fényében szemlélem, és ezek segítségével próbálom "megoldani".
Lehet, hogy hülyeség, amit csinálok, de valamiért mélységesen megérintettek ezek, nem egy-két nap alatt, hanem valahogy az évek során.
Nem pontosan idézek (nézzétek el ezt nekem), de szerintem a lényeg nem a pontosságban van. (Ezzel néhány bibliaszakértô biztos vitatkozna, de már nem zavar, mert nem ez a fontos.)
Az elsô, és szerintem legzseniálisabb tanítás (ha jól tudom, Jézus szavai), ez:
"Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat".
Ez azért fantasztikusan jó tanítás, mert gyakorlatilag a világon minden benne van, amit tudni kell, és amit ha az ember VALÓBAN megpróbál megvalósítani az életében, akkor túl nagyot nem tévedhet :))))
Elôször is benne van, hogy valójában mindannyian EGYEK vagyunk, nincs különbség köztünk. Benne van, hogy a SZERETET a legfôbb törvény, nincs nagyobb törvény nála, és ami a legzseniálisabb, az is benne van, hogy ha nem szereted önmagadat, akkor nem fogod tudni szeretni a másik embert sem, tehát a legfontosabb tudás a világon az ÖNISMERET, aminek segítségével be tudod teljesíteni a SZERETET törvényét. Benne van tehát, hogy a világ és a másik ember: tükör, és benne megláthatod önmagadat. És minden gyülölet, minden rossz érzés valójában öngyülölet, önmegvetés, önharag. Egy kicsit "sürítettem", de ez a lényeg.
A másik hasonlóképp mélyen "ható" tanítás nálam, hogy "ne cselekedd mással, amit nem szeretnél, hogy veled cselekedjenek"...
Ezt sem tudom pontosan idézni, viszont ez is egy olyan "vezérfonala" az életemnek, amit próbálok alkalmazni, és ebben is sokkal több van, mint amit látszólag a szavak mondanak. Ebben gyakorlatilag a karma és az ok-okozati törvények MINDEN tanítása benne van, ha jól belegondolok. Benne van az is, amit a buddhisták vallanak, a "ne árts" parancsa (vagy javaslata :))), és hogy bármit teszel a másik ember ellen, valójában önmagad ellen teszed.
A harmadik pedig a "ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek"...
Ez pedig (szerintem) már majdhogynem az egyik legfôbb metafizikai jellegü tanítás, hiszen nemcsak az elfogadásra próbál rávezetni, hanem valójában azt mondja ki, hogy ne tegyél címkét a dolgokra, hanem próbáld meg ôket önmagukban nézni, annak látni ôket, AMIK, vagyis mintha a polaritásból kivezetô utat próbálná megmutatni.
Namost lehet, hogy mindez nagy marhaság, de én jó mélyen belegondoltam ezekbe a mondatokba, és próbálom az életem részévé tenni az általuk kimondott tanításokat. Nem hiszem, hogy túl nagyot tévedek, amikor ezt csinálom, és az összes többi "tudás", amit azóta tanultam és hallottam, mind illeszkedik ezekhez, sôt, megkockáztatom, hogy ezekre épül. Anélkül, hogy tudnának egymásról.
Ha hallok valami újat (amit eddig nem tudtam), mindig ezekhez "mérem", és rendszerint nem találok ellentmondást. Nagy kérdés, és nagy "dilemma", hogy a gyakorlatban a dolog hogy müködik. Egy picit sem egyszerü MEGVALÓSÍTANI mindezt, és azt hiszem, ezzel a gyakorlattal szépen elvitorlázom életem végéig, mégsem biztos, hogy úgy megyek el innen, hogy maradéktalanul sikerült :)))))))
Engem egyáltalán nem zavar, ha viccelôdsz :))) Viszont sajnálattal kell közölnöm, hogy sajnos, nincsenek stigmáim...:(( Mostmá' akkor nem is írhatok ide?! ;)
