Éjjel, ha alszol, s hallom, hogy lehelsz, megrémülök: ez az, mit szeretek? Ezt a ziháló, gyarló gépkazánt, ezt a szegény, kis árva kelepet? És hallgatom, hogy lopja életét a semmiből a gyönge fújtató, amellyel együtt reszket életem isten kezébe, s földre sújtható. Te, mindenem, rejtélyes szerkezet, esetleges váz, élő gőztülök, ki hogyha gyorsulsz, lassulsz vagy megállsz, Dunába ugrom és megőrülök. Jaj, én bolond, hogy erre épitek, nagyobb bolond énnálam nincsen itt, bölcsebb a züllött kártyás, a hajós, ki a viharra bízza kincseit. Letérdelek, fölugrom, jajgatok, szemembe félelem és éji láz, s mint nyafka agg, gyáván sopánkodom: "Vigyázz, vigyázz."
Ez itt az élet, hámor és kohó -- világ költői, ide jőjjetek, testvéri szemmel, örökös merészek, nézzétek itt az ősi lényeget. Látjátok-e, a zöld asztal szövetjén, ott ugrik a véletlen, mint a nyúl, és kavarognak a szinek veszetten, mint álmainkba, határtalanul. Rémítve jönnek szörnyű figurák, a feketék, a dörgő pirosak. Ez itt az élet karneváli tánca, borzongató és édes iszonyat, költőszivünk sok kendőzött alakja, a képzeletünk lángoló salakja olvadva, sisteregve, feketén. Ó élet, élet, roppant költemény, most láthatunk mezítlenül, ragyogva -- -- Mi kéj. Mi őrjítő, mi szédítő -- -- Mi mély.
Csak sárga volt, ezüst volt és piros volt: e három együtt: sárga és ezüst s piros, amikor a kórházi ágyon mezítelen, sovány testét övig a szolga föltakarta lassan. Arca nagy sárgasága. Szép ezüstfeje, gazdag díszében, régi kincseinknek ezüstbányája. És a szív piros. Még csöppeket sírt a tapasz alatt is. Egy falikarra nézett a szeme, üvegesen, mint Rippl-Rónai képén, a furcsa fölfelé-tekintés igaz pózában. Ezt figyeltem én, kiváncsian, nyakam előrenyújtva, mint a tanítvány, ahogy ő szerette: szemrebbenés nélkül és komolyan, hogy majd lerajzoljam magamnak egyszer, s másoknak is hitet tegyek felőle. De oly sokáig néztem azt a villanyt, oly mozdulatlan, hogy mozogni kezdtem, belefáradtam s csöndesen kimentem az őszi éjbe. Ott az ég alatt vad vágy fogott el, hogy megint legyen, és úgy akartam ezt, de úgy akartam, amint akarta anyja hajdanában, ki kínban-vérben a világra szülte. És mint az anyjának fájt egykoron, hogy szétnyíló öléből földre jött, úgy fájt, hogy a lelkemből kiszakadva eltávozott és nincs és sohasem lesz.
Sárgán hever itt a középkori Róma, de lángol az alkony, mint véres oroszlán, s te fönn lovagolsz még a Capitolium ősi tetőjén, Marcus Aurelius.
Bronzfejü cézár, aranyszakállú, vak ragyogásu szoborszemeiddel őrködve vigyázol, s én állok előtted.
Császári felség, emberi nagyság, roppant pogányság örök igazza, bamba tömegből visszahúzódó, trón magasában egyedül élő, koldus imperátor.
Nem kancsal apostol, nem zagyva keletnek elmebetegje, fönséges írótárs, együtt a szív és fő, fájdalom és bölcs messzetekintés, elhagyatott e sanyarú földön, az, aki él és az, aki fél és látja a törvényt, reszketve, de higgadt lépttel megy a sírhoz, az értelem égő lámpája kezében, megvetve, mi barbár mindazt, mi hazugság.
Semmi, ami barbár nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyú. Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel rádión beszélnek, a jósok, a boncok, a ferde vajákos, ki cifra regéknek gőzébe botorkál, csürhe-silányok, kik csalva, csalatva egy jelre lehullnak, s úgy fintorog arcuk, mint a bolondé.
Csak a bátor, büszke, az kell nekem, ő kell, őt szeretem, ki érzi a földet, tapintja merészen a görcsös, a szörnyű Medúza-valóság kő-iszonyatját, s szól: "ez van", "ez nincsen", "ez itt az igazság", "ez itt a hamisság", s végül odadobja férgeknek a testét. Hős kell nekem, ő, ki déli verőben nézi a rémet, hull könnye a fényben és koszorúja izzó szomorúság.
Messze vagyok már, messze röpültem, messze az olcsó, híg dudaszótól, dél és nyugat között csapong az én lelkem, mindig szabadabban. Álarcomat itten elvetem, aztán újra felöltöm, s járok mosolyogva, tanulva a tűrést, a hosszu alázat gőgös erényét, szenvedve a mocskot, rejtve riadtan rongyokra szakított, császári palástom.
Hadd emelem föl, hadd emelem hát tiszta, hitetlen, kétkedve cikázó, emberi pára- lelkem tefeléd most, ki jöttem a pannón halmok alól, s élek a barna Dunának, a szőke Tiszának partjai közt. Jaj, hadd emelem föl mégegyszer a szívem testvéri szivedhez, Marcus Aurelius.
Szellők kísérnek mostanában engem, szellők szavára száll az alkonyat. Szellők zenélnek, túlvilági hárfák, szellők nevetnek ezüst éjszakán át, s csiklandva fricskázzák az arcomat. Honnan repülnek? A hajam kibontják, hozzám tipegnek észrevétlenül, s egyszerre lelkem egy fekete, halvány szerelmes arcú szellőlányka karján száll, száll, tovább repül.
Mind pajkosak, betyárok és enyelgők, kitépik a párnát fejem alól. Nyakamba fújva rántják ingemet le, szikrát, tüzes port hintenek szemembe, s kacagnak, hogyha könnyem árja foly. A messzeségbe, szellők tengerére űz olykor egy ravaszdi szélkalóz, és hogyha jázminos az este s holdas, egy széltündérke ül könyvemhez -- olvas -- s halkan tovább lapoz.
Minden helyütt szél, szél, szelek zenéje, lágy, altató, halk temetői dal. Szellő a szerelem, szellő az élet, a csók, a tűz szeles magasba réved, s a szende szél már szendergő vihar. Üres levegő, kék ábránd a vágyam, üres levegő szellőpalotám. Én hallgatom e dalt. Szememben éjfél. Virrasztva vacogok a kósza szélnél, s búcsúzó arcom halovány.
Halvány ezüstfüst futja be a fákat. A téli reggel éles, zúzmarás. Olykor, mikor lehúzzuk téli kesztyűnk, belénkharap a fagy, s mi sírni kezdünk, mert fáj a seb, mint a farkasmarás.
36. Csöndélet a kórházban
Egy hang kiált belőlem: élni, élni, s egy másik is: a semmibe alélni, már látom a partját csillámlani.
Elülnek a gyötrelmek és a láznak rémképei, s fejembe fölcikáznak a morfium arany villámai.
37. Daltalan fa
Rég elröpült már kisfiam kacajja, állok magam. A múltba nézek és előre, várom, mi hátra van.
Örömtelenség, hó és csönd köröttem, határtalan. Olyan vagyok, mint téli fa az erdőn, madártalan.
Emlékezet, most azt hiszed, volt, most meg azt hiszed, hogy nem létezett.
(Ez talán inkább bölcseleti)
Emlékezet, tebenned él és van, de hogyha meghalsz, elvész veled.
(Regényes és ábrándos)
Emlékezet, ledőlt tanyák, romok és régi sírok mellé vezet.
(Alázatos, szomorú fohászkodás)
Emlékezet, rokkant barát, nyújtsd a világtalannak szent félkezed.
32. Rajz halott apám fejéről
Megjöttem éjjel a vonattal. Tél volt, setét. Anyám otthon úgy jött elém, mint a múltba rég. Reám borult. Én nem akartam megnézni még. De ő mutatta, hogy amott túl két gyertya ég, s ekkor a régi üvegajtón már láttam végtelenül-ismert halott fejét.
33. Kiáltás
Hol vagy, apám, hol vagy, te nagy. Nem vagy sehol, de vagy, de vagy. Valami rejt, valami zár. Mi ez a csönd? Mi ez a vár?
34. Ötven felé
Ötven felé kivetjük önmagunkból mindazt, ami cifra s szedett-vedett lom, s olyan komor, fönséges lesz a lelkünk, olyan hideg és kongó, mint a templom
Itt az ítélet pusztán alaki, mindíg kell a börtönbe valaki.
27. Érzelmes leány-arckép
Zöld lepelben állsz, mint karcsú, könnyû, lenge fûz. Nézlek és átélem életed most, gyenge szûz. Szived a melled kis templomában csengetyûz.
28. Kancsal rímek
Egy pillanatra láttam csak zafir- szemed s csodásan ellebegtél, mint a zefir. Azóta lelkem õrzi képed, olyan szilárdul, mint a gránit, s enyém a bánat.
29. Naptalan decemberi délután
Bosszús dühvel harapja ablakom az orkán, s brummog sötéten, mint egy síri és mély basszus.
Félhat. Köd és magány, halálos elhagyottság. Ki egyedül van egy hotelszobában, félhet.
30. Fényes arc a sötétben
Kerestelek, majd jöttek a deres telek és este lett, csak bódorogtam, mint a vak, nem is találtalak. -- Szétváltunk, mint peres felek, de most, tündökletes alak, magányomban börtönfalak éjére festelek.
Jaj, hogy csörömpöl, zajlik a dagadt ár, ropog a jég és elreped fönn és lenn, minthogyha csillárt, tükröt törne barbár dühébe sokszáz őrült forradalmár egy óriás üvegkereskedésben.
25. Délutáni szundítás
Egy könyvvel elaludtam, elfeledtem kitenni a kezemből, nyomta mellem, fölébredtem reá és elvetettem. Ó, nemsokára csöndesen, meredten nyugszom a földbe és föld lesz felettem. Azt el fogom majd bírni? Lehetetlen.
A pitvaron a tengeri nevet a nap piros tüzére, de sárga árnyát elveri a paprikák piros füzére. Száll-száll a lelkem kergetőzve a mustszagú, világos őszbe, mint szélbe csörgő papiros, fölötte a halál és élet a sárga és piros.
20. Gyerekkor
Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a porcukor az abroszon a hó.
Piros levéltől vérző venyigék. A sárga csöndben lázas vallomások. Szavak. Kiáltó, lángoló igék.
16. Házi bál
Kis, furcsa lányok, édesek, hová repült a régi kedvem? Minden, mi szép volt, szétesett. Jaj, jöjjetek és súgjatok még nekem valami kéteset.
17. Vidék
Mióta vágyakoztam már reátok, s most végre-végre visszatértem ím. Cigányzene, holdfény, bor, régi átok, ábrándozó lányok, nyájas családok, ti mérgeim.
18. Apám
Két pár cipője volt és két ruhája. Zord volt. Nem is mertünk fölnézni rája. De néha este ellágyult, megolvadt, nyitotta nékünk az ablak kilincsét, és megmutatta mesebeli kincsét, az őszi égbolton a tiszta holdat.
Végtelen napjaim menete. Bámulom, elborult remete. Várni még, élni még lehet-e? Fönn az ég, lenn a föld fekete. Szánts tollam, villogó eke te.
11. Lengyel táncosnő
Ó nő, te drága lengyel, olyan vagy, mint az angyal. Szépséged égi rendjel. E csókkal, puha-langgyal, kérlek, hogy ne feledj el, és érd be a kalanddal, e bús-egyetleneggyel, és légy nekem a bandzsal önkívület, mely kengyel nélkül az égbe nyargal.
12. Rádió
Beh titkos is volt a másik szobából egykor a kedves "messze" hangja. Most nincs titok és messzeség, lejárt már a régi ábránd úri rangja. Mily józanul kong pesti rádiómba a Westminster Abbey harangja.
13. Hasonlat
Mint régi, szent apáca, úgy vágyja már a mennyet, hogy csak bélpoklost ápol, s mert a sebet utálja, magát megbüntetendő felszürcsöli a gennyet: úgy én dühös rajongó, aki e korba senyved, s homályban, állatok közt a tiszta fényt csudálja, dacból sarat zabálok és kortyolom a szennyet.
14. Harmadosztály
Egy asszony is van itt, rekedt. Ölel egy halvány gyermeket. Az élet, élet verte meg. Azért remeg. Sóhajtva néz a földre le. Szeme sós könnyel van tele. Batyuja sincs. Nincs más vele csak élete.
Ilyenkor a szobánk, mint a sziget, körötte a hideg lég, mint a tenger. Kis kucsmáinkon zúzmara zizeg, piros orcával, könnyező szemekkel hazajövünk. Kezünkbe korcsolya. Reánk süt a lámpácska mosolya. És fő a kedves kávé, forr a tej, a pesztonka perecért szalad el, és pihegünk, szemünk bámulva néz, s a sárga gesztenyén végigcsorog a rózsaméz.
Indulj dalom, bátor dalom, sápadva nézze röptöd, aki nyomodba köpköd: a fájdalom.
Az életen, a szinten, a fénybe kell kerengni, légy mint a minden, te semmi.
Ne mondd te ezt se, azt se, hamist se és igazt se, ne mondd, mi fáj tenéked, ne kérj vigaszt se. Légy mint a fű-fa, élő, csoda és megcsodáló, titkát ki-nem-beszélő, röpülő, meg-nem-álló.
Légy az, ami a bölcs kéj fölhámja, a gyümölcshéj remek ruhája, zöld szín fán, tengeren a fölszín: mélységek látszata.
No fuss a kerge széllel, cikázva, szerteszéjjel, ki és be, nappal-éjjel, s mindent, mi villan és van, érj el. Tárgyalj bolond szeszéllyel, komázz halál-veszéllyel, s kacagd ki azt a buzgót, kinek a mély kell.
Mit hoz neked a búvár, ha fölbukik a habból? Kezében szomorú sár, ezt hozza néked abból.
Semmit se lát, ha táncol fényes vizek varázsa, lenn nyög, botol a lánctól, kesztyűje, mint a mázsa, fontoskodó-komoly fagy dagadt üvegszemébe. Minden búvárnak oly nagy a képe.
Jaj, mily sekély a mélység és mily mély a sekélység és mily tömör a hígság és mily komor a vígság. Tudjuk mi rég, mily könnyű mit mondanak nehéznek, és mily nehéz a könnyű, mit a medvék lenéznek. Ó szent bohóc-üresség, szíven a hetyke festék, hogy a sebet nevessék, mikor vérző-heges még ó hős, kit a halál-arc rémétől elföd egy víg álarc, ó jó zene a hörgő kínokra egy kalandor csörgő, mely zsongít, úgy csitít el, tréfázva mímel, s a jajra csap a legszebb rímmel.
A céda életet fesd, azt, ami vagy te, tettesd, királyi ösztönöddel ismersz-e még felettest? Az únt anyag meredt-rest súlyát nevetve lökd el, s a béna, megvetett test bukásait a szellem tornáival feledtesd.
Hát légy üres te s könnyű, könnyű, örökre-játszó, látó, de messze-látszó, tarkán lobogva száz szó selymével, mint a zászló, vagy szappanbuborék fenn, szelek között, az égben, s élj addig, míg a lélek, szépség, vagy a szeszélyek, mert - isten engem - én is, én is csak addig élek.
Menj mély fölé derengni, burkolva, játszi színben, légy mint a semmi, te minden.
A haldoklókkal csókolóztam, az elmenőkkel cimboráltam, izzadt hajuk simítva hosszan ágyukhoz álltam.
Marasztaló ígéket súgtam fülükbe, mint az élet, de hívta őket a nagy út, és én kötöttem nékik a halálban batyut.
A távozók elvitték a lelkem darabjait, csak én maradtam itt, és most a hit porukkal egy lett, mint avitt ruhájuk, és széthulltak ama szók és szájukon is megrohadt, amit adtam nekik, a csók.
Nincs semmim. Ámde mindez oly csodás. Gazdag vagyok, mint a vén uzsorás, ki rongyba jár és vigyorog, ha szánják, mert mindenét, mi volt, a kincs, arany, elásta, és most a határtalan, mély földbe van, s ő tudja ezt a biztos, ősi bányát.
Barátaim, halványodik énnékem itt a szín, hogy szóljak erről-arról, nincsen ok, gyakran mosolygok, többször hallgatok. De érzem egyre, vár rám sok erős, jó ismerős, hűségesen vetik az ágyam ők lenn. Ezért oly csöndes bennem már a lélek s éjjel, ha járok künn a temetőkben, nem félek.
Erdő, dércsípte lombod ájultan vonaglik. Meghalsz, reád lehellt a vörös hervadás. De mért e vidám pompa? Mért öltözködöl halál előtt a fényes bíbornokoknak, részeg szeretőknek, ifjú dühnek, kigyulladt lázadásnak harsány színébe? Oly ünnep-e zsibbadni, elfeledni lármás kirándulókat és rigókat, vizek zaját, az élet édes-olcsó csengetyűit? Olyan jó nem élni? Örülsz?
Az emberek beszélnek: hogy nyáron a hegyekben epret ettek és este a sötét szobákba félnek és egy színészen mekkorát nevettek tíz éve, s anyjuk, ki a sírba régen, egyszer milyen sápadt volt és mily éhes és hogy röpült a sárkányuk az égen és a kertjükbe volt egy régi méhes. Mint őrültek tébolydák udvarába, látják az illót, ami semmivé lett, s nincs már, fejükbe csöngetyűz a kába emlékezet és a tünékeny élet. Csak én vigyázok réveteg szemekkel, amíg e tarka zsibvásárt csodálom, s a homlokom dörzsölve rezzenek fel. mi ez az álom?
Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel, egyszer fölébredsz és aztán sokáig nem bírsz aludni. Nézed a szobádat ott a sötétben. Lassan eltünődöl ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel, mint majd a sírban. Ez a forduló az, mikor az életed új útra tér. Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt éltél. Eszedbe jut egy semmiség is. Babrálsz vele. Megúnod és elejted. Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán. Minden zajról tudod, hogy mit jelent. Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes. Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz. A fal felé fordulsz. Megint elalszol.
