Keresés

Góg János

A MAGASBÓL NÉZVE

(8500 méteren Zürich felé)

Ott vagy lent, valahol

elő se tűnsz a köd alól

feletted tisztább az ég sokkal

nézlek, s csak érezve

ölellek szivárvány-karokkal

távolodom, míg bánt ármány

ok nélkül – okkal

s nem véd meg

semmi ellene

pedig megmutatja ősi szelleme

útját a felleghegyeken át

s ha lepillant magasból a merész

nem láthatja

mint heverész nyugágyán a nő

kormos falú bográcsában

hogyan fő

füst illatán a finom étel

onnan fentről nincs kivétel

csak apró ismeretlen pontok villannak olykor

ez a mi világunk oly kor

melynek eltűnnek részei

máskor meg csak a parány

fontos nincs arány

a választhatók között

s nem tudható mi mibe ütközött

feszül egymásnak magas és mély

egész és minden részlete

tudomány művészet

megannyi készlete

fásultság és szenvedély

Nem játszhatom ostobát

még létezem, fáj és bánt is

bár megültem már életem torát

a hiú remény rég elveszett gondolatom

végtelent szel s vezet

hol a felajzott vad tömeg

gerinceket fűszálként töri meg

s hiába kívánja óvni népét

ki látnokként látni véli

jövője csillagképét

nem teheti – nem teheti

szeretnék lebegni

kémény füstjeként kandalló dalának

ritmusán

s érezni miként

tapadhat felhő-karéj

hegycsúcsi fákra

kulcsra zárt szobákra

repülünk fent

langy meleg őrködik a csenden

figyelek figyellek

s mormogom csendben

félúton már túlvagyunk

mostanra már hosszabb lenne vissza…

biztatom előre magunk.

Szárnyak és hullámok [26.]

Gligorics Teréz

AMÍG ÉLEK…

Ki tudja hány perc vagy hány nap az élet?

De mielőtt életem véget ér,

lesz-e még alkalmam szeretni Téged,

eljössz-e egy nap majd szívemért?

Semmit sem várok, és semmit sem kérek.

Ha rólam álmodsz, megérzem Én,

de szívemben örökké várok, remélek

míg az órán a mutató mendegél.

S ha már nincs holnap, én attól sem félek.

Nem fáj a szív, ha már nem dobog,

de ma még itt vagyok... s ameddig élek,

szeretlek... míg a nap elrobog.

Gligorics Teréz

ÖLELGETI MÁR AZ ŐSZ…

Hogy öleli át a szellő

A még nyíló kertemet,

Őszirózsát, vadvirágot,

Lassan, lassan eltemet.

Aranylevél hull a fákról,

Zöld füvemen száz halál,

Kertvégében érintetlen

Csak egy árva fűzfa áll.

Elfeledve a nefelejcs

Imitt amott kék talán,

Egy-egy rózsa bátorkodik

Házam keleti falán.

Ám a szélnek nincs kegyelme,

Megtépi a lelkemet

S nyári napfény, mely éltetett,

Bizony lassan elfeled.

Azt mondják, majd újra ébred

Tavasszal a sok virág,

Visszatér a fecske, gólya,

Ám mélyed a szarkaláb...

Ébredező rózsabimbót

Cirógat az enyhe szél,

Barackvirág szirmainak

Udvarol a fürj, a méh...

Hulló levél fátyolába

Bújtatom el kertemet,

Holnap reggel a zuzmara

Jégvirágot kelteget.

Arany levél, hulló levél,

Jövő nyár már másoké,

Had préseljek még egy rózsát

Fogyó lapjaim közé...

Gligorics Teréz

ÉN LEGYEK…

Legyek a hajnal, ha nincs többé álmod,

Sötétben az égő gyertyafény,

Holnap is én legyek a láthatárod,

Szívedben vigasz, ha nincs remény…

Legyek a napfény a felhőtlen égen,

Az éjszakában a csillagod,

Találjam meg a lelked a szélben,

Ha időnként bárhol elhagyod…

Legyek az ölelés, perzselő vágyad,

Nekem szánj minden csókodat,

Legyek a hullám a tenger ha árad,

Könny, ha már mindenki megtagad…

Szíved örökre enyémbe zárom,

Nem leszek sohasem délibáb,

Árnyékod vagyok, a te utad járom,

S kimúlok, ha fény nincs tovább...

Gittai István

ÉBREDÉSIDŐ

A pirkadatban

nem hiába várunk.

Fáinkra ékes

hangmadarak szállnak.

Méltóságosan

emelkedik a Nap.

Egynéhány percig

körünkben az Isten.

Agria. 2009. ősz [33.]

Gittai István

IDŐHÍD

El se hiszem, hogy annyira messzire voltál.

Szemöldököd ezüstje, talpad csoszogása,

egykori sudár derekad kérdőjele, ma,

sóhajos könnyeket fakaszt a szemembe.

Lélekkel átitatott hangodban azonban,

semmi, de semmi nyoma az alkonyiságnak,

s annak főleg, hogy mennyire messzire voltál.

Agria. 2009. ősz [33.]

Gittai István

CSÁNGÓFÖLD

A Gyímesekben bár sose jártam,

több ízben odavittek a filmek,

s felejthetetlenül rögzültek

a völgyek, a lejtők, a legelők,

a dombok, az erdők, a havazás,

a hasábfák, a kémények füstje,

a léckerítés, a viharlámpa,

az istálló, a fészer, a szekér,

a sok-sok egyszerű, emberi arc,

a mindent átitató nyugalom,

a jajongó hegedű, s a gardony

dacra bujtogató dobogása.

Ha nem is az egyetlen, de egyik

jó hely a világon, hol élhetők

a percek, az órák, a nappalok,

az éjek, az évek, szóval az élet,

a túlvilágit is beleértve.

Agria, 2008. tavasz [16.]

Gittai István

IDŐKEVERÉK

Mintha valami

hálaszerű lomb

ölelne magához,

hajdan és majdan

mámoridője.

A volt, ami volt,

s a lesz, ami lesz

úgy elegyül bennem,

hogy már-már szinte

az van, ami van.

Mostan kellene,

mostan lehetne

szaván fogni magam,

és színt vallani,

hogy hiszlek, Uram.

Agria, 2008. tavasz [15.]

Gittai István

ELÉGIKUS KADENCIÁK

I.

Ahogy a szamóca

illata, íze

szűnik az orrban,

száj üregében,

úgy múlik időd.

Hát hova igyekszel?

II.

De hisz nyarad már

réges-rég elinalt,

s falubolondja

se tudja, hová

lett, s kinek táncol

bokrétás örömében.

III.

Kuporodj fűbe,

szilvafatörzsnek

vessed a hátad;

nézelődj, meditálj

semmittevően,

s öledbe potyognak

a mannaszemek.

IV.

Bár nem a te dolgod

a szilvaszedés,

a lekvárkavarás,

nagyon is ügyelj

a pillanatokra,

és vedd magadhoz

azt, ami nektár,

ami kerti zamat.

2007

Gittai István

SZERENÁD

Úgy érintenék

bőrére bizsergést,

úgy vinném oda,

hol érik a szőlő,

ahol gyönyöröz

az erdői pompa.

Ki tudja, meddig

tart még a verőfény,

s a karcsú völgynek

lázas színözöne?

Ki tudja, meddig

hajt még a mehetnék,

és a szeretnék

férfi vágya feléd?

Úgy érintenék

bőrödre bizsergést,

úgy elvinnélek

oda, ahol forr

és bódít a must már,

ahol ölelés

avarban a pompa.

111 vers a sze-

relemről [105.]

Geri Virág

GYÖNYÖRTEMPLOM

Csak csalfa tévedés,

ócska kétkedés lenne az érzés, a féltés,

mely bennem lángol,

ha a távol halvány, derengő,

merengő messzesége rám kacsintja

Ámor csókjának csendes sóhaját?

Nem.

A szerelem remény, erény,

néha lágy, olykor kemény erő,

vakmerő és lázadó,

forró folyam – áradó.

Halvány hangja, kisharangja zengi szívem dallamát,

a szerelem édes himnuszát,

míg ajkamon ott remeg egy édes,

olykor szeszélyes,

érthetetlen, élvezetben gazdag gyönyör,

mely néha gyötör,

de imádnivaló hálás áldás,

ösztönszerű öröm.

Ez csak egy szó. Egyetlen,

mely néha-gyakran kegyetlen,

de áradó örömei mégiscsak vezetnek,

mert e gyönyörtemplom az, hogy szeretlek, szeretlek!

Fényzuhatag, 2003. június 20. [26.]

Geri Virág

ÉJJELI FELFEDEZÉS

És kutatod.

Tudatod roppan benned, mint testben a csont,

míg ajkadra font titkaid halkan fecsegve,

recsegve ontod a hideg éjjel kéjjel telt kínjai közt.

Most alszol. De ébrenléted feléled.

Halkan sírsz, és taposod a csillagok osonó sugarát.

Tudatát a létnek félve nézed,

s az éjjel kékre festett örök ölén át rád kiált a szó,

a benned hallgató,

s felcsillan, mint kristály a szénkövek között.

S magányod fölött tornyosul a lét.

Öledbe hull, megpuhul, beléd válik, s a tiéd.

S a távolból megcsillan, felcsillan, s kacag rád a fény.

Fényzuhatag, 2003. június 2. [27.]

Gergely István

NOVEMBER

Amikor a bogarak lehullanak

s a nappalok a csillagokkal járnak,

sápadt levél sírba hideg földre hull,

csak állsz a ködben árván, anyátlanul.

Versenyt rúgja veled az avart a szél,

nem mond semmit neked, csak beszél, beszél.

Didergő homlokát válladra hajtja,

s csak mondja suttogó ajka, csak mondja.

Fagyott fűnek fagyott harmatcsepp mesél,

fákat, szobrokat lep be reggel a dér.

A szökőkút száraz, álmát alussza,

ám jön a lány a fiúba karolva.

Versenyt rúgja veled az avart a szél,

sejtheted már, megérint megint a tél.

De mint máskor, az év forgószínpadán

közelít a tavasz s el is jön, talán.

Gergely István

KÖNNYCSEPP MAROKBAN

vigyázz rám hogy le ne essek

kavicson szét ne fröccsenjek

úgy vigyázz rám

vigyázz rám hogy ne szédüljek

nap tüzébe ne repüljek

úgy vigyázz rám

vigyázz rám hogy ne remegjek

sötétségtől ne rémüljek

úgy vigyázz rám

vigyázz rám ha vihar szárnyán

felszürcsölne szörnyű sárkány

úgy vigyázz rám

vigyázz rám ha eresztenél

fakó múltba felejtenél

úgy vigyázz rám

vigyázz rám ha már nem vagyok

emlékedben szemem ragyog

úgy vigyázz rám

vigyázz rám mert amíg ragyog

vagyok ha már nem is vagyok

úgy vigyázz rám

úgy legyen…

Gergely István

ÉLVEZD A CSENDET!

Csak csendben csendülhet csengőhang

kristályos karácsony éjjelen.

Csak csendben reppenhet a pitypang

libbenő ártatlan szeleken.

Csak csendben pillanthatsz királylányt

hajolni borostyán ablakon.

Csak csendben sejtheted a magányt

csavargó borostás alakon.

Csak csendben hallhatod gyermeked

szuszogni álombő vizeken.

Csak csendben bírhatod kedvesed,

szunnyadva elnyugvó melleden.

Csak csendben keresnek a szavak,

míg ott kinn beszélget langy eső.

Csak csendben találod meg magad.

Telik az éj, indul a jövő.

Gergely Ágnes

A NYUGAT CENTENÁRIUMÁRA

Seregnyi lampion a vízen

a fényt a kő borzolja meg

csorgó malomkerékre fordul

a mozdulatlan víztömeg

pára szorong a tavirózsán

a kelyhek árnya megvakít

elnyugtatja a szél az ölyvet

és Szent Ferenc madarait

az utak lassan tekerednek

egy jósda őrzi lényüket

a hegyen szétválnak a bokrok

elindul fönn a révület

görög zsidó keresztény bánat

mindigre széttart s közrefog

a szabad szomszédság igénye

egyszer messziről felzokog

de addig bombán és szirénán

nem szól át csak az éjszaka

meg a hajnalok részegsége

egy halott inga s egy kutya

egy nagyálmú fiatalember

az Isten ujján átszakad

száz éve itt élnek közöttünk

ők mozgatják a tárgyakat

Holmi, 2008. január

Gergely Ágnes

TÉLI METSZET

Ahogy a madár lépte lassan elfogy

a partokon

ahogy a lámpabél szétszikrázik

egy alkonyon

ahogy lámpátlanná égnek a téli

éjszakák

ahogy a házat körüljárja

a pusztaság

ahogy gazdátlanul ténfereg

a hóvihar

s a szél az üres fészer előtt

magába mar

moha rebbenti el az öreg

temetőt

a keréknyomba odafagy

a kocsikenőcs

a kémény dől ahogy a pillanat

összerogy

az árapály nem mozdul

ahol a hold ragyog

s a hold ragyogtán egyszerre

egy égi jel

a sziklán éjjelente valaki

énekel

hogy dől a kémény odafagy a

kerék nyoma

s a temetőket elrebbenti innét

a moha

az üres szél a kapuk előtt

magába mar

nincs akit lekaszáljon

az a vihar

a pusztaságon tántorog

a régi ház

a téli éj lámpátlan arccal

éjszakáz

mint lámpabél alusznak ki

az ablakok

s a part alatt elfogynak mind

a lábnyomok

Kortárs irodalmi

olvasókönyv, 2005.

július [201-202.]

Gergely Ágnes

TRANSZCENDENS ETŰD

Ott akartam szeretni mindig,

a toledói alkonyatban.

Az alkony és az élet vége

egyformán irányíthatatlan.

Messziről nézem, ahogy indul,

tétovázik a szürkületben.

Felhőben áll a katedrális.

És nem érti, hogy hova lettem.

Ilyen szerelem soha nem volt.

Egész Toledo vele érez.

A percek múlnak. Ráng az arca.

Gibraltár felől forgószél lesz.

Átölelem a katedrálist.

És őt is, ahogy messze lépdel.

S egy olajfát, mely felsugárzik

a halottak lélegzetével.

Útérintő, 2000. január [410-411.]

Gergely Ágnes

HAJNALI ÁHÍTAT

Dícsértessék, ki terhet ad,

és ki könnyít a terhen,

s ki tudja, nincsen más kudarc,

csak a befejezetlen,

dícsértessék, ki szóra bír,

mert lábánál a zsámoly,

ha ráhajtod a homlokod,

mindig mérj, sose számolj,

dícsértessék, ki jellel olt

– veszélynek higgy, ne tapsnak –,

ahogy a fényérzékelést

megadta a kakasnak,

temesse hajnal késhegyét

toronyzúgás a csendben:

dícsértessék, ki nem teremtett

rabszolgának engem.

Útérintő, 1990. november [253.]

Gergely Ágnes

ROMANTIKA

Az „Ikerszonettek” sorozatból

„Minden teremtett szín”, így mondja Byron,

„hatalmas hangja szól”, így mondja Keats.

Kinek fontos, hogy folyóparton álljon,

s a pillanatot elvigye a víz,

halottak lelkét nyugtatva az áron,

és megnyugtatva azt is, aki hisz,

mert engedi: a víz romantizáljon,

s ne a divat, a diszkó vagy a giccs,

kinek annyi a szó, mint az ima,

mert tudja, hogy nem kell kapkodnia,

csak tűrnie, hogy ami tud, teremjen,

szólhat, s fegyelme akkor sem lazul –

kifoszthatnak, de itt van vigaszul

múlandóságom őre, anyanyelvem.

A mi nyelvünk, 1980 [164-165.]

Gergely Ágnes

JÓ INDULATOK KERTJE

Jó indulatok kertje,

tenyérnyi fűszerek –

üveg-darázs, pávaszem-lepke

csapatja föllebeg,

történet szól, mintha figyelne:

kékül a nőszirom,

eső duzzad, leszáll a felhő,

ott ül a nárciszon,

csattanásig feszül a rézkürt,

sokasodnak a kertek,

megtelik, kaput nyit az inda –

virágzom, még jobban szeretlek.

Azték pillanat, 1968 [15.]

Gergely Ágnes

PANNON ÉG ALATT

A présház alatt megfordul az út

jobbra lehajlok s látom a falut

a kékre csiszolt hegyi utakon

idegen vagyok kíváncsiskodom

ember sehol csak szőlő és akác

antennák alatt homokból a ház

pincék között és pannon ég alatt

szürke próféta kis szamár halad

gyöngyház fülével hátra-integet

ez volt a tisztes plebejus-negyed

ötszáz év előtt itt hagytak nyomot

kordéjukkal a kalmár-vándorok

innen nézték a haragos időt

a szelíd pékek és a bábsütők

s a várból visszaszólt a zene tánc

és olasz fényével a reneszánsz

s amerre egy-egy kordé elhaladt

utak nőttek a pannon ég alatt

s barna kaftánját meghúzva magán

az én ősöm is erre jött talán

s ahol most én az útszélen megállt

körülnézett és félve prédikált

vagy az a másik az a józanabb

ihol csinált szattyán-topánokat

és szépanyám kis sárgaszemű nő

nézte hogy kutya ne szökjön elő

kicsapta játszani a gyereket

és énekelt és füveket szedett

s a zsoltár és a cserszag szerteszállt

a dombok körül járta a határt

széllel vesződött télben áttelelt

a férgek nagy gyomrából újrakelt

így jártak mind a lábnyomuk ezüst

jöttek hivatlan szépen mint a füst

s ahogy én védem a magam rögét

őket is megvédte a pannon ég

innen is túl is kéklik az az út

hát menjen innen fusson aki tud.

Johanna, Visegrád, 1964 [32-34.]

Gergely Ágnes

KISVÁROS

Kobalt szekerce lett a hold,

kékfogú kerítés az ég,

ingott köztük a városháza tornya –

sétáltunk.

Lenn színezüst forgács a tér

s a ferde Szentháromság, elgyötört barokk

angyalaival – a langyos fű, mint szárny ütése,

harsogott.

S én vártam, hogy a hársak tetején

madár fog éleset sikoltani,

és felébred mákonyos álmából az óriási

babaváros.

Kongattak. Fenn a villanydrótokon

megmérhetetlen szikrák szakadoztak

éjfélre hívó cinkos üzenettel

valahová.

S a tó felől, a lila parkon át,

a rács közé vert sikátorokon

lebegve jött, mint súlytalan göröngy, a békák

szívverése.

Dobhártyám csalt meg – ennyi volt az út.

Nagymessze kulcs zörrent a zárban.

Ott mentem, meneteltem temelletted

gólyalábon.

Útérintő, 1961

[19-20.]

Gergely Ágnes

SZERETEK VÁRNI RÁD

Eső kering az utcán, s idebent

a lámpa körül gyűrűzik a csend,

ahogy ülök és várlak.

Nincs más világ: magamba búvom el.

Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell,

ilyenkor óriás vagyok,

aki elég magának,

lebegek fönn, a csont-palack felett

és az sem érdekel,

hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.

Ülök és várlak.

Mióta várok így?

Emlékszem, meggyűltek az évek,

feltornyosult a megvárattatás,

közben mosoly fürösztgetett, közelség,

jószó, szívesség és kézfogás,

lassanként gyanús lettem önmagamnak

s előrebukván a jövő felé

(hogy ki jön még és ki az, aki nem jön)

belémfagyott a maradék lehellet

és meggyűlöltem, akit várni kellett –

és most eszméletem hideg falára

kikönyökölve nézek innét,

s mint az igazi boldogok,

a tétovázó ifjúságra

s a lépteidre gondolok.

Te vagy bennem a bizonyosság,

az önvédelem és a gőg,

a különbség, az azonosság,

a fejtartás mások előtt.

Ha jössz, a padló is megéled,

körvonalat kap a világ,

a tárgyak előrefeszülnek,

türelmük szétveti az ajtót,

lebiccenő fejem fölött

a lámpa lélegző virág,

jaj, nézd, hogy szeretek,

szeretek várni rád,

nézd, én, az egykori csavargó,

hogy ülök itt, nyugalmi lázban,

e mozdulatlan mozdulásban,

ülök és várlak, várlak –

állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz,

még felmutatlak a világnak.

Ajtófélfámon jel vagy, 1961 [49-50.]

Gergely Ágnes

ÚJPEST [KÜLVÁROS]

Kültelki házak udvarán

mely hosszú, mint a létra,

és lányok ülnek néha

a létra hézagos fokán,

kültelki házak udvarán

hol inget szárogatnak

s öreg kutyák ugatnak,

bealkonyul nagyon korán,

s a házigazda óborán

osztozik három szomszéd,

és hegedű is szól még

kültelki házak udvarán;

s míg kortyol három szomszéd

benn vitrinben matatnak,

képeslapot mutatnak,

és hegedű is szól még.

s a gerlék fölrepülnek,

a viola sikoltoz,

egy asszony zoknit foltoz,

ó, kinek hegedülnek –

kültelki házak udvarán

elsápadnak a mályvák,

veti a csönd a kártyát,

és itt az éj nagyon korán;

fölbúg egy vízcsap hirtelen

s a pengevékony falakon

áthallatszik a szidalom,

áthallatszik a szerelem,

kulcslyukon néz a szerelem,

s kültelki házak udvarán

távoli sípjel szól, talán

a szél megy itt, a szertelen

kabáttalan kalandor,

egy lámpafényt magára húz –

s a remízben a kalauz

az asszonyára gondol.

Ajtófélfámon jel vagy,

1960 [38-39.]

Gergely Ágnes

ÓBUDAI VARÁZSOLÁS

Ha arra jársz még, játsszanak

tornyos ujjú várat a fák

s megint zsongjanak körülötted

magad-idézte

végtelen szómágiák.

Megállj akkor is, ha a dombon följebb

nagy kőkockából lámpa lobban,

láss bagoly-villogás helyett

hívogatást az ablakokban.

Ha idegent gyanítva, láncon

láthatatlan kutyák ugatnak,

a tűzre gondolj

s száraz lábbal kelj át a sáron.

A köd ellen, a fojtás ellen,

a rontás ellen

gyújtsd meg göcsörtös-bűvös ujjad

s a köd a csillagokba fullad

és lenn a messzi vízen

hol nem süt most a hidak íve sem,

az Idő térdel engedelmesen

és kialszik az ablakok csipás

szemén a lámpa

a kutyák tűz-álma

a sárillat

a ködnyelő csillag

és minden egyetlen forró szárnycsapás

aztán ha lassan indulnak a percek

légy az, mivé lenned megíratott:

herceg

magányos herceg a leigázott tájon

a káprázattól szemed ne fájjon

te igazságod verítéke

minden harmat hajadra üljön

s koszorús elragadtatásom

egy domb mögül

konok nyakad köré repüljön.

Ajtófélfámon jel vagy, 1958 [24-25.]

Gergely Ágnes

TIHANYI ERDŐ

Két piros árnyék

    lép fel a kőre

mormog az erdő

    fénylik a bőre

Kerge zug-ösvény

    hegy fele ível

s áll az ecetfa

    kard-levelével

Alkonyi égen

    vérszinü vágat

nem tudod? egyszer

    vége a nyárnak

Áll az ecetfa

    felveti öklét

megszorul itt egy

    csöppnyi öröklét

Barnul az ősz is

    hűlik az éjjel

s áll az ecetfa

    két levelével

két csuda-kard még

    vívja a múltat –

s hogyha lehullnak

    összeborulnak.

Ajtófélfámon

jel vagy, [13.]

Gérecz Attila

BOLDOG ÖZSÉB HIMNUSZ

A Pálos rendnek

Egybeomlott könny és a vér,

nyílt seb lett az ország,

nyugatra pernyét hord a szél;

tanyák, falvak sorsát.

Csillag sincs, sötét az erdő,

mégis mécsek égnek!

Boldog Özséb szól az első

pálos remetének.

      Szállj, ragyogj te mennyei fény,

      angyalszárnyú ének,

      fájó szívén: magyar szívén

      minden remetének.

      Add Urunk, hogy rab és szegény

      – mind testvérre leljünk!

      Áldd meg hazánk, hogy a remény

      átölelje lelkünk!

Kicsiny láng a hit, de tiszta

fehér, mint gúnyájuk,

sötét erdő zúgja vissza

csöndes imádságuk.

„Nézz le ránk, kik romok felett

fohászkodunk Hozzád,

áldd meg mind, kik fegyver helyett

kereszted hordozzák!”

      Szállj, ragyogj te mennyei fény,

      angyalszárnyú ének,

      fájó szívén: magyar szívén

      minden remetének.

      Add Urunk, hogy rab és szegény

      – mind testvérre leljünk!

      Áldd meg hazánk, hogy a remény

      átölelje lelkünk!

S barlang ölén, cellák sötét

mélyén fények gyúlnak.

Népedért szólj, Boldog Özséb,

mondj imát az Úrnak.

Hívd egybe, ki hív és magyar!

Hívd, ki sebbel ékes!

Győzni fog, ki hinni akar,

s áldozatra képes!

      Szállj, ragyogj te mennyei fény,

      angyalszárnyú ének,

      fájó szívén: magyar szívén

      minden remetének.

      Add Urunk, hogy rab és szegény

      – mind testvérre leljünk!

      Áldd meg hazánk, hogy a remény

      átölelje lelkünk!

A magyarokhoz, Vác,

1955 [274-275.]

Gérecz Attila

ALKONY

Most hunyd le, Kedves, fénymosott szemed,

pilládon bontva színörvényeket.

Így ismerősnek tűnik énekem:

terólad szól, cikázó fényeken.

     De csitt! Figyeld a versem dallamát:

tó csobogása.

                       S mintha hallanád…

Fölöttünk nyírfák. Szél babrál puhán

a kék uszályú, árnyas lombruhán.

A nyugvó nap kifésült, dús haját

ezernyi rezgő gally kócolja rád,

s zsongítva lelked körül rajzanak

csókokba fult, becéző, halk szavak…

Tilalmas szóval súgod még: „eressz!” –

de szádnak lassan asszonyíze lesz,

s oly hátrariadt, félszeg nyelvedet

lazán s forrón csókomnak engeded.

Ruhád majd lassan nászra oldozod,

s öledre kúsznak bíbor csóknyomok,

s a föld, mert szűzi véred áldozod,

kigyúlt, pogány oltárrá változott,

felizzó, rőt parázzsá festve meg

ringó öledre kulcsolt testemet.

S az alkony bársony imaszőnyegén

hegyekre lép az árny, és könnyedért

égig emelve csókunk vérszínét,

megoldva s áldva szórja, hinti szét…

Az éj a fák közül göngyölve szét,

fölénk borítja hűvös köpenyét.

De mintha lopva sarkát tartaná,

mosolyra nyílik szád, amint alá,

egy felhőrongyba így bebújt a Hold,

s hogy piros arccal víz föl hajolt

– huncut mosolyú gatyás pótgyerek –,

felénk kis fénykacsákat szöktetett!

A dal most halkul, kék homályba vész,

de bús visszhanggal egyre visszanéz,

hol tó tükrén az est, a barna fák

árnyékölében úgy karolja át

derengő tested szelíd aranyát,

mint álmom fonja rád az éjszakát.

Füveskert, 1954. október 1. [186-187.]

Gereblyés László

FÁK KÖZÖTT

Bükk…

Egy esőfelhő épp fölötte függ.

Cser…

Hallgasd, amint a sorsával perel.

Hárs…

Alatta állsz, rádontja illatát.

Nyír…

A mennyre mennyi mélabút felír!

Szil…

Nekifeszül a szél, akár az íj.

Gyertyán…

Akár a kedves, aggódva figyel rám.

Fenyő…

Tanulj csak tőle, örök csüggedő!

Tölgy…

Odalenn őt bámulja a völgy.

Még tovább!, 1963 [366.]