Ebben a topikban szeretném összegyűjteni Sapphotól napjainkig az irodalomban tevékenykedő nők költeményeit, rövidebb prózai írásait, a műveikből kiragadott, rövidebb idézeteket (a mű alkotójának, címének és a keletkezés évszámának feltüntetésével). Várom ebben az irodalomkedvelő netezők segítségét.
Abban az időben történt, midőn Augusztus volt a császár Rómában, és Heródes a király Jeruzsálemben. Történt pedig ekkor, hogy nagy, áhítatos csendű éjszaka borult a földre. Ez a legsötétebb éjszaka volt, melyet valaha megértek az emberek, kiknek úgy tűnt fel ez a koromsötétség, mintha az egész földet valami nagy pinceszerű boltozat kupolája födné. Lehetetlen volt megkülönböztetni a szárazföldet a víztől s még a legismertebb úton is alig lehetett eligazodni. Ennek megvolt az oka, mert egyetlenegy fénysugár se jutott le a földre az égből. Ezen a sötétséges éjszakán mély csönd és némaság uralkodott. A folyók csobogó folyása megszűnt, szellő sem mozdult... még csak a nyárfa levele sem rezzent meg. A tenger partján járóknak is észre kellett venniök, hogy a víz felszíne csendesen pihen s a hullámok sem ütődnek a parthoz; ha az ember a pusztában járt, még a futóhomok suhogó zizzenését sem érezte lábai alatt; minden megdermedt és mozdulatlanná lett ezen az éjszakán: a fű sem nőtt, a harmat sem hullott, sőt még a virágok sem illatoztak!! Ezen az éjszakán a vadállatok nem üvöltöttek, a kígyók nem haraptak, az ebek nem ugattak... és ami még ennél is szebb volt, a lelketlenek sem akarták megzavarni gonosz tettükkel ezen éjszaka szentségét; a tolvaj nem tudta felnyitni a zárakat... a gyilkos kéz nem ontott embervért. Éppen ezen az éjszakán Rómában egy kis csapat vonult le a császár palotájából és a fórumon keresztül a Capitolium felé ment. Ugyanis néhány nappal ezelőtt azt kérdezte meg a szenátus a császártól: "Vajjon nem volna-e kifogása az ellen, ha Rómának ezen a szent hegyén templomot emelnének az Ő tiszteletére?" Augusztus császár nem adta meg erre azonnal az engedélyt; nem tudta ugyanis, hogy az istenek illőnek találják-e, hogy az Ő számára is egy templom emelkedjék s azt felelte, hogy majd valamelyik éjszaka megkérdezi efelől a saját védőszentjét. Ezért ment éppen most néhány hívétől kísérve, hogy a tervezett áldozatot bemutassa. Augusztust, mivel már öreg volt s a capitoliumi lépcsők hosszú sora is elfárasztotta volna, hordszéken vitték fel, kezében tartotta a kalitkát, melyben az áldozatra szánt galambok voltak elzárva. Sem pap, sem katona, sem szenátor nem kísérte, csupán néhány meghitt barátja volt vele. Fáklyavivők mentek legelöl a mély sötétségben utat csinálni, utánok jöttek a rabszolgák, hozva a háromlábú oltárt, szent késeket, szent tüzet és az áldozathoz szükséges többi kelléket. Útközben a császár nyájas vidámsággal beszélgetett híveivel és ezért nem is vette észre, az éjszaka csodálatos csendjét, némaságát! Csak midőn a Capitoliumra fölértek és arra a térre léptek rá, ahová az új templomot szánták, jöttek annak tudatára, hogy valami csodálatosnak kellett történnie. Fenn a szikla csúcsán valami csodálatos jelenést láttak. Eleinte azt hitték, hogy az, amit látnak, egy elszáradt öreg olajfatörzs; majd arra a gondolatra jöttek rá, hogy a Jupiter templomának egyik ősrégi szobra vándorol előttök a sziklán, végül jöttek rá mégis, hogy az alak nem más, mint az öreg Sibylla jósnő. Olyan öreg, olyan megviselt, olyan szokatlanul nagy volt, amilyet még sohasem láttak. Valósággal rémületet keltő, ijesztő alak volt az öreg nő. Ha a császár nem lett volna velük, mindnyájan hazamenekültek volna félelmükben. "Ez az - suttogták egymásnak -, aki talán több évet számlál, mint ahány fövényszem van a tengerparton. De vajjon miért is jött ki barlangjából éppen ezen az éjszakán? Mit akarhat tudtára adni a császárnak és a birodalomnak ő, éppen ő, aki különben jóslatait mindig falevélre szokta felírni, mert tudja, hogy a szél oda, és ahhoz viszi el jósszavait, akinek szánta azokat?" Annyira meg voltak illetődve, hogy bizonyára a földre borulnak homlokukkal, ha Sibylla csak egy mozdulatával is int feléjük. Azonban ő oly némán ült helyén, mintha élet se lenne benne. Ott ült meghajolva a szikla szélén, egyik kezét szeme fölé tartva, bámult ki a messze éjszakába. Ott ült s úgy képzelte el magát, mintha hegyen-völgyön át a messze távolba vándorolna. Ő is csodát látott ezen a csodás éjszakán... Ekkor vette észre a császár és egész kísérete is, hogy milyen szokatlan mélységes sötét van. S minő csend! Minő némaság! Még csak a Tiberis tompán morajló folyását sem lehet hallani. A levegő meg fojtó volt, izzadság verődött ki homlokukon, míg kezeik merevek és erőtlenek lettek. Azt gondolták, hogy valami nagyszerűen borzasztó fog történi... De az igazi okot egyik se sejtette közülök s tétovázva mondták a császárnak, hogy ez előjel: "az egész természet visszafojtja lélegzetét, és úgy üdvözli az új Istent." Biztatták Augusztust, hogy siessen áldozatával és azt mondogatták, hogy az öreg Sibylla is valószínűleg azért hagyta el barlangját, hogy az Ő védőszentjét üdvözölje megjelenésekor. A valóság pedig az, hogy az agg Sibylla egy elragadó szépségű látomásban gyönyörködött és nem is sejtette, hogy a császár a Capitoliumra érkezett; az ő szelleme egy messze eső ország térein járt-kelt; úgy érezte, mintha egy nagy sivatagban vándorolt volna, a sötétségben minduntalan megbotlott, a lábai előtt álló akadályok okát apró zsombékoknak gondolta. Lehajolt, hogy megtapintsa azokat... hát íme nem zsombékok, hanem bárányok voltak!... Így vándorolt Sibylla képzeletében egy nagy juhnyáj között. Egyszerre csak megpillantotta a puszta közepén égő pásztortüzet s affelé igyekezett. A juhászok ott feküdtek és mélyen aludtak a tűz körül; ott hevertek kampós botjaik is, melyekkel a nyájat védelmezik ragadozó vadállatok ellen. De nini! Vajjon azok az apró, pislogó szemű, tömör farkú állatok, melyek halkan odalopóznak a tűzhöz, nem-e farkasok, sakálok-e? S a juhászok közül még sem dobja feléjök a botját egyik sem; a kutyák alusznak, a juhok nem nyugtalankodnak s menekülnek a ragadozók közeléből, a vadállatok pedig egészen nyugodtan heverésznek le a férfiak mellé... Ezt mind látta, átélte Sibylla, de mit sem látott abból, ami mellette, körülötte történt. Nem tudta, hogy elkészült az oltár, hogy meggyújtották annak szent tüzét s az áldozati füst szállott fölfelé ...hogy a császár kinyitá a kalitka ajtaját s kivette belőle az egyik galambot, hogy azt feláldozza; de keze oly erőtlen lett, hogy nem bírta megtartani a szelíd madarat, s egy erős szárnycsapással szabad lett a galamb és elszállott az éj sötétjébe. Amint ez megtörtént, az udvar emberei dühösen pillantottak Sibylla felé, mert azt hitték, hogy ő okozta ezt a szerencsétlenséget. Pedig tudhatták volna, hogy Sibylla mostan a pásztortűznél áll éppen s egy halk énekre figyel, mely felhangzott a néma éjben. Hosszasan hallgatta, hallgatta, mígnem észre vette, hogy az nem is a földről, hanem a mennyboltozatról jön alá. Fölnézett tehát az égre, hol fényesen ragyogó alakokat látott kibontakozni a sötétből. A fényességet egy kis sereg angyal alkotá, mely nyájasan énekelve közeledett s köröskörül röpködte a pusztát. Mialatt Sibylla az angyalok énekére figyelt, a császár újabb áldozathoz készült, megmosta kezelt, gondosan letisztogatta az oltárt s elővette a második galambot; de bármennyire erőlködött, hogy azt erősen megtartsa, mégis az könnyedén csúszott ki kezeiből, és sebesen röpülve szállt fel az átláthatatlan éjszakába. Megijedt a császár. Térdre borult a puszta oltár előtt s úgy imádkozott a védőszentjéhez, kérve őt, hogy adjon neki erőt annak a nagy szerencsétlenségnek kikerüléséhez, amelyet ez az éjszaka hirdet. Mindebből azonban semmit sem hallott és látott Sibylla, ő csupán teljes szívvel az angyalsereg dalát hallgatta, mely folyton erősbödött, végre oly hangossá vált, hogy fölébreszté az alvó pásztorokat, akik felkönyököltek és meglátták a ragyogó ezüst szárnyú angyalokat, akik hosszú csapatban szállottak a sötétségben, mint a költöző madarak. Egyiknek lant vagy hegedű volt a kezében, másoknak citera és hárfa és olyan vidáman, gyermekies ártatlan gondatlansággal hangzott az énekök, mint a pacsirta dala. A pásztorok ezt hallva fölkerekedtek, s mintegy elbűvölten futottak a hegyi város felé, ahol laktak, hogy elbeszéljék a csodát... Keskeny, kanyargós ösvényen haladtak, az öreg jósnő pedig követte őket. Egyszerre nagy fényesség támadt a hegyen. Egy nagy ragyogó csillag gyulladt föl az égbolton s a város tornyai úgy tündököltek a csillag fényében, mintha ezüstből lennének. A röpülő angyalsereg diadalkiáltással sietett oda s a pásztorok is hosszú ugrásokkal rövidítették meg útjukat. Amint beérkeztek a városba, úgy látták, hogy az angyalok serege a város kapujához közelfekvő istálló felett gyülekezik. Rozzant külsejű, szalmafedelű, puszta kövekből épült falakból álló szegényes épület volt az egész. Fölötte állott a ragyogó csillag; mindig több meg több angyal gyülekezett oda. Némelyek leültek a szalmatetőre, mások a hegyre vivő meredek ösvényre telepedtek le, vagy röpködve lebegtek a ház felett. Messze a magasban világos lett az égbolt a ragyogó angyalszárnyaktól. Ugyanabban a pillanatban, midőn kigyúlt a csillag a hegyi városka felett, fölébredt az egész természet, mit a Capitoliumon lévők is azonnal észrevettek. Kellemes, édes szellő járta át az eget, jóleső illatok szálltak mindenfelé, a fák suttogtak, a megállt Tiberis megkezdte morajló folyását; a csillagok felragyogtak és a hold ismét ott állt az égen és bevilágította az egész mindenséget. A felhőből megjött a két galamb is s a magasból lerepülve, rászállott a császár vállára. Amint ez történt, Augusztus császár büszkén kelt föl a földről, barátai és rabszolgái pedig nyomban térdre borultak előtte és kiáltották: "Salve Caesar! A védőszented íme megnyilatkozott; Te vagy az Isten, akinek templomot emelünk a Capitolium hegyén". A hódolat, mellyel a boldog emberek a császárt üdvözölték, oly hangos volt, hogy az öreg Sibylla is fölébredt látomásából és meghallotta azt! Fölkelt ülőhelyéből a szikla szélén s a férfiak közé lépett. Olyan volt, mintha egy sötét felhő emelkedett volna ki a mélységből és a hegy csúcsához közelednék. Rémületes volt vénségében. Ápolatlan haja fürtös csomóban csüngött le fejéről, tagjai görbék voltak, mint a fának kérge, sötét bőr takarta testét teli ráncokkal. Egyenesen a császár felé sietett, az egyik kezével megragadta karját, a másikkal pedig a távol keletre mutatott: "Láss!" parancsolá; a császárnak felnyíltak szemei és látott. A láthatárt föltárult szemei előtt és messze keletre belátott. És vajjon mit látott? Látott egy szegényes istállót barna falak között s annak kinyílt ajtajában térdeplő pásztorokat; benn az istállóban látott egy fiatal anyát térdelni kicsiny csecsemője előtt, aki ott feküdt a zizegő szalmán! Ekkor Sibylla nagy, csontos ujjával odamutatott a szegény gyermek felé: "Ave Caesar", szólt, gúnyosan kacagva, "ott van az Isten, akinek templomot építenek majd a Capitolium hegyén!" Augusztus, mint egy őrülttől, visszarettent tőle! Sibyllát azonban megszállotta a hatalmas jóslási ihlet, homályos szemei fölragyogtak, teste kiegyenesedett, kezei az ég felé kitárva, oly tiszta, erős hangon kiáltott, hogy talán az egész világ meghallotta szavát. Kimondá a jósigét, melyet mintha a csillagokból olvasott volna ki: "Itt e hegyen a Világmegváltó temploma áll majd, Antikrisztus vagy Igaz! Élni fog örökké!" E jóslat elmondása után Sibylla otthagyta a megrémült férfiakat, lassan ment lefelé a hegyről és eltűnt. Augusztus pedig másnap szigorúan megtiltotta a népnek, hogy az ő számára templomot emeljenek a Capitoliumon. Ennek helyébe ő maga építetett egy szentélyt az "Úrnak, a született istengyermeknek" és elnevezte azt az "Ég oltárának", "Ara coeli".
/Leffler Béla ford./
-------------------
*
(svéd írónő /1858-1940/, ő írta pl. a Nils Holgerson csodálatos utazása c. könyvet./
Órák, napok jéghártyás ablaküvegét lehelgetem, hogy meglássalak. Gyönyörű arcod tanulom utcán, sínek között, örök életveszélyben, nem tudom hova tartó villamosokon.
Kívüled élek, olyan bátran, hogy abban már megláthatnád a vacogást, ha egyszer közelről szemügyre vennéd. De, nem is ismersz.
Én vagyok az, aki meg tudom szelídíteni szemöldököd egymást-maró kígyóit, aki nem félek, hogy összezúzódom fekete köveiden, aki talán még megbirkózom egyszer iszonyú angyalaiddal, aki be merek lépni hozzád a magad-fonta kettős rács mögé és enni adok neked naponta és megitatlak. Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.
Érted-e még az egyszerű beszédet? Bogozd ki göbös sorsodat. Segítek, Aztán visszaadom.
Kívüled élek, ilyen siralmas bátran. Te itt keringsz, még oldozatlanul, csontjaim fehér izzószálai tízezer voltos áramában.
Baukis sírja vagyok, a szüzé; s e körülzokogott gyász- oszlop elé ha kerülsz, szólj le a föld s por alá: "Jaj, te gonosz, te Halál!" Ha pedig szép rajzaimon csüggsz, Baukis rettenetes végzete tárul eléd: Mert az a fáklya, amely zengő nászára világolt, Máglya gyanánt lobogott gyermeki teste körül, Te pedig, óh Hymenaios, a víg lakodalmi dalokból Átcsaptál a sötét gyász-zene hangjaiba. - fordította: Szabó Lőrinc
Csak a növény a tiszta egyedül, Nem ismer kategóriát. S a bűnös széndioxidot éjszaka mégis ő cseréli át. Tisztán ragyog reggel az égi sátor a tölgyek néma megváltástanától.
Hozzád jövök, ha az öröm Könnyeket rejt szemembe; Hozzád jövök, ha a balsors Nyilat lövell szívembe… Te vagy az a néma barát, Ki panaszom hallgatod S mellemnek mély érzéseit Bús hangokra oszlatod.
Itt lep meg az emlékezet, Lelkem szárnyára veszi S az aranyidők amarant Ligetében leteszi; Ott látom éltem óráit, Melyek innen eltűntek S engemet boldogítani Ah! – örökre megszűntek!
Itt ülök, ha barátimnak Körülvesz víg serege S óh mint derül keblünkben Az örömök nyílt ege! A csillagok tűzszikrákat Lövellnek ablakomra, A halvány hold árnyékomat Rajzolja falomra.
Gondolatim égre kelve Boldogabb kort képzelnek, Hol a szférák bájzengési Könnyű táncra tüzelnek. Aranyfürtű Apollómnak Karjai közé rogyok S hogy lantot ád, azt gondolom: Én is - istenné vagyok!
Van valahol, van valahol, valami valahol él. Jól hallom én, amint suhog valami lombos, lassu szél. Jól hallom én, valami forrás, egy nagy fa odvából ered, bukdosnak benne föl-le, föl-le fekete éger levelek. Van valahol, van valahol, valami lassu tó. Bukdosnak benne föl-le, föl-le korsók, millió, millió. Akár galambok szárnya néhol csobban az égen – bugyborékol a korsók szájától a tó. Jól hallom én, mint egyre másra, galambok szomjas szárnycsapása, tíz emelet magasban az önkívület, testből szakadt szív csobbanása – Én itt cserép-esőben ázom. S mérem a véraláfutáson, korsónak melyik volna jó. És drótozom, és drót a drótra, és hallom én, hogy felcsapódva csobog, csobog a tó.
Olyan ez, mint a szerelem, szemölcseid is szeretem: külvárosaid zeg-zugát, s diadémod: a szép Budát, patinás, régi házaid: a Gellérthegy virányait, a rózsadombi kerteket ott írtam régen verseket.
Nekem Te vagy a Városom, Rómám, Firenzém, Nápolyom, Te vagy Párizs, a Szajna itt a zöld Duna, rajt mennyi híd, s ha ódonságok vonzanak, a Várban fönt empire falak szelíd bűbája andalít, s egy messzi múltba rést hasít.
Olyan ez, mint a szerelem, hozzáfűződik életem; gyermekkorom, s az ifjúság, itt font körül a mirtuszág, több ez már, mint a szerelem: itt ringott két kis gyermekem, egy rózsadombi kertvadon ölén futkáltak szabadon sütött a nap, és fútt a szél, ma már mindkettő szárnyra kél.
Szerelmem hozzád végtelen, bevallom bár, törvénytelen, s telekkönyvben nincsen nyoma – a költő sorsa mostoha, – tudom, ha rajtad állna csak, fénylőbben sütne rám a nap, és óriási szíveden adnál egy zúgot szívesen, miként, hogy adsz majd Rákoson, Budapest, örök Városom.
Nem is tudom, A jó házból való úrilány..., A kor hatalma, A körülmények hatalma, mint önéletrajzok nagyon tetszettek, érdekes korrajzot festettek a harmincas-hatvanas évek Párizsáról, benne, ahogy két közéipiskolai tanárból (Sartre - Beauvoir) világhírű filozófus/író válik.
Olvastam a Második nem-et is, lehet, hogy túlhaladott, de érvelése meggyőző.
Idézetet sajnos nem tudok, nem szoktam aláhuzogatva olvasni, és nincsnek kéznél a könyvek.
