"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
ahogy a torkukon kifért, (bár az ablak alatt a fáknak zöld korcsmáiba még alig ért, még nem is ért új fénye a napnak) s mint a bolondok, úgy kacagtak, kurjongattak az ablak alatt vad vigadozásban a kerti rigók. Hajnali négykor e szárnyas égi korhelyek dala vert ma fel. Micsoda hangok csetepatéi! Füttyök, sípok, ezer meg ezer! Bosszantott ez a csibészlárma, de a szívem nemsokára együtt dalolt, egy nótára vert veletek, buta sárgarigók. S mintha én volnék a hajnal, mintha én volnék a kert, úgy megteltem e friss zsivajjal, úgy telezengett az irigyelt állati jókedv bölcsessége, hogy valami könnyű égbe, földöntúli békességbe vittek, emeltek a földi rigók. Hajnali négytől harsogott a korhelynóta az ablak alatt; úgy zengett az a dal, hogy azóta nélküle is csupa fütty a nap; csupa fütty, pedig elhallgattak s reggelre emlék maradt csak, hogy milyen éktelenül mulattak a hajnali kertben a sárgarigók.
Szabó T. AnnaEzer a nyárEzer a nyár egy a bánat, hajnal könnye hulló harmat, madár zengeti a fákat, fényességgel ébred a nap. Kiszakad a sötétségből, fényes fej a sötét ölből, ég könnye, föld verítéke, nap kezdete, éjjel vége. Fényes fejét földre hajtja, sűrű sötét betakarja, szép kezdetben szomorú vég, nyári reggel, gyönyörűség.
Aranyos kis versikét fabrikáltál. Nekem tetszik:)))
Ahol a szarvas inni jár, moccanatlan a nyír s a nyár? Még a fűszál is tiszteleg, mikor a szarvas inni megy megáll akkor a patak is egy pillanatig áll a víz: s ő lépked, ringatja magát, agancsa égő, ékes ág.
LÁSZLÓ NOÉMI: PIPACSMEZŐK Mutasd nekem ha még lehet a szélsöpörte tág mezőt a moccanó rezgőfüvek legyezte lusta levegőt csak annyi áttetsző eget mutass amennyit játszva is a földtől pár arasznyira elbír kerengő ujjbegyed
Mutass páncélos mag körül egymásra hajló íveket az évszakot mutasd amint megérleli a díszletet egy képet adj amit a szél fejed fölött majd átszakít s csak szórja rád pipacsmezők elillant lepkeszárnyait
Hangot ha hallasz meg se fordulj én vagyok mindig én vagyok arcom többé nem láthatod Belém temetkeztél suhogok körülötted szél leszek vad szél hiába rejteznél menedékedben megkötözlek lángnyelvekkel lebéklyózlak soha már el nem oldozlak Hangot ha hallasz meg se fordulj én vagyok mindig én vagyok szemed ha üregébe apadt már arcom a lángban fölragyog
„Menj bátran, minél mélyebbre az erdők közé. A fák alatt itt-ott még látod majd a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak ma is, mert annyi sok embernek marad még zárva a szíve a szép előtt. De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, ha meglátnak jönni. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruháikat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan, puha illatlabdákkal. Minden olyan szép, puha, tiszta és illatos körülötted. Mint a mesében. Csak mégy és arra gondolsz, hogy szép. Semmi mást, csak azt, hogy szép. A virágok ahogy nyílnak. A fák, ahogy susognak a szellővel. A forrás, ahogy mesél. És a madarak és minden. És ahogy mégy, céltalanul, egyik tisztásról a másikra, valahol megleled az Angyalok Rétjét. Nem tudod, hogy ez az, mert az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit érzel, hogy csodálatos. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül mellé lépnek, és kincseikkel töltik meg a szívedet. A legnagyobb kincsekkel, amik csak vannak az ember számára: a Jóság, a Szeretet és a Békesség. Egy nagy, csillogó felhőn a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy, kék pipából, és jóságosan alámosolyog. Ha visszatérsz újra az emberek közé, a Rontó-emberek, a Gyűjtő emberek közé, és ha gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonozd gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt és az élet legnehezebb napjaiban is derű és békesség lakik a szívedben: csak akkor sejtik meg, hogy az Angyalok Rétjén jártál, kisfiam.” /Erdők könyve/
Nem láttad még soha önmagad, Álmod, vágyad víztükör alatt. Riadt szempár tükörképeden, Célod: tudni, mi a szerelem? Igaz-e, hogy majdnem elepedsz, S mégis önnönmagad szereted? Zavaros folyóban párod nem leled!
Már újra van virág. Gyöngécske, hófehér. Parányi, reszkető, de elmegy már a tél.
Deres kövek közül kibújt az új remény, piciny hajnalharang gyötrelmek éjjelén. Fagyos hetek után jött, mint a gyógyulás. Azt mondja: lesz öröm, lehet megújulás.
Lélek, ne csüggedezz! Hallgass el, rút panasz! Él még a szeretet. Van Isten. Lesz tavasz.
Miért hallgatsz, tavaszi erdő? Én együtt suttognék veled. Imádkozom vagy átkozódom, mindegy nekem. Mindegy neked? Lázadj föl, rengeteg! Reménnyé gyötrött zöldedre kérlek én. Zizegsz csak - s megadás-fehéren virágzik szilva és kökény. Mindegy - benned leltem hazát, itt legalább megtűr a közöny. A fák közt szél vesszőfutása: beléálmodhatom dühöm. Hogy hittem én tebenned, erdő! Hallgass csak! Ím, letérdelek. Imádkozom vagy átkozódom, mindegy nekem. Mindegy neked.
Ady Endre A TAVASZI SZÍV Kalimpál és kalimpál és Kalimpál kicsit bután Esős, áprilisi hajnalt, De még jobban délután, De még jobban későn, éjjel: Ilyen a tavaszi szív. Nem bíznék rá egy garasnyit, Nem bíznék rá egy garast, Mert az áprilisi hajnal, Rég kipróbáltam, ravasz S szívünk viszi ravaszságba: Ilyen a tavaszi szív. Amit írok, az se hűség, Április van, szív oson, Minden háborúnál vénebb, Hadakozik okoson, Szerelem jön holt-testekre:
Szabó T. Anna
Ezer a nyár
Ezer a nyár egy a bánat,
hajnal könnye hulló harmat,
madár zengeti a fákat,
fényességgel ébred a nap.
Kiszakad a sötétségből,
fényes fej a sötét ölből,
ég könnye, föld verítéke,
nap kezdete, éjjel vége.
Fényes fejét földre hajtja,
sűrű sötét betakarja,
szép kezdetben szomorú vég,
nyári reggel, gyönyörűség.
LÁSZLÓ NOÉMI: PIPACSMEZŐK
Vidám és szép napot Mindenkinek! :-)
Nem tudom, mi van Miával, de remélem ez a rózsa egészségben találja :O)
