"A terhesség kifejezetten határhelyzeti állapot, a közös életbe való visszatérés ritkán történik egyszerre, itt is olyan állomások vannak, amelyek a beavatás fokozatainak felelnek meg. Így hát a gyermekággyal nem zárul le azonnal a határhelyzeti szakasz, hanem népességek szerint még eltart több-kevesebb ideig. Nézzünk meg ezzel kapcsolatban két észak-amerikai anyagot.
Az arizonai oraibiknál a gyermekágy "szent pillanat a nő számára" A vajúdásnál, ami már otthon történik, a nő anyja
általában jelen van, magánál a gyerekágynál viszont már nem szabad ott lennie, miként a férjnek, a gyerekeknek, és senki másnak sem. Amikor a gyerek megszületik, akkor jön be az anya, kiveszi a méhlepényt, és az összevérzett szőnyeggel, homokkal, stb. együtt egy szent helyre, a "placentadombra" temeti. A fiatalasszonyra húsz napos táplálkozási tabuk vonatkoznak, ha ez volt az első terhessége, nem szabad kimennie a házból, ha viszont már korábban is szült, akkor ezt már az ötödik napon megteheti. Az ötödik, tizedik, tizenötödik napon rituális test- és fejmosásban részesül, a huszadik napon ezen a szertartáson az asszony, a gyereke, az anyja, a férje és a rokonai is átesnek. Aznap a klánbeli nők neveket adnak a gyereknek, akit bemutatnak a Napnak. Aztán a család és a névadó asszonyok közös lakomán vesznek részt, amelyre külön e célra kijelölt kikiáltó hívja össze a pueblo öszes lakosát. E naptól kezdve az anya a gyerek, a család és a pueblo szempontjából minden visszazökken a normális kerékvágásba. A rítussor tehát a következő:
1. elválasztás
2. határhelyzeti periódus a korlátok fokozatos megszüntetésével
3. a szokásos életbe való visszailleszkedés.
A maszkagik (utagamik vagy rókák) szertartásaiban a nemi társadalom is színre lép: a terhes nőt elválasztják a többi nőtől, majd a gyermekágy után speciális rítussal fogadják visza, melynek során egy bizonyos nő, aki a többi szertartásban is lényeges szerepet játszik, közvetítőként lép fel. Az átmeneti és oltalmazó rítusok többnyire összefonódnak egymással."
" Az arizonai zunyiknál minden fiúgyermeket fel kell venni a Ko'tikilibe (mitológiai testvériségbe), és be kell fogadni valamelyik kiwitsiwébe (amolyan templomféle szent szertartásházba), amelyikbe az ő születésénél közreműködő javasasszony férje, legidősebb bátyja vagy fia is tartozik, ugyanez az ember lesz az automatikus (csecsemő esetében) illetve az önként vállalt (tizenkét-tizenhárom éves korban) beavatásoknál is a gyerek keresztapja. (Miss M.-C. Stevenson: The Zuni Indians, their mythology, esoteric fraternities and ceremonies, Washington, 1904) Ráadásul minden ember, férfi és nő több "testvériségnek" is tagja, (az eső testvérisége, vallási-orvosi testvériség, stb.)
Mindegyiknél más és más a beavatási rítus. Lássuk, hogyan fest a Ko'tikilibe való önkéntes beavatás sémája:
1. A keresztapa bevezeti az avatandót a kiwitsiwébe.
2. Két nő négy darab, négyrét hajtott szőnyeget helyez az avatandó hátára.
3. A keresztapa szövetet borít az avatandó fejére úgy, hogy ne láthasson semmit.
4. A négy Sayathlia-istenség (négy maszkos férfi) négy jukkaággal négyszer ráver az avatandó hátára.
5. az összes nőnek is ráhúznak a jukkaággal a hátára.
6. a fiatalembernek megint négyszer ráver a hátára mind a négy isten.
7. A keresztapa leveszi a fejéről a szövetet és a szent díszt, gólyatollat köt a hajába.
8. A négy isten leveszi a maszkját és az avatandó felismeri bennük a férfiakat.
9. Négy avatandót vezetnek a négy Sayathlia elé, s mindegyiküknek adnak egy-egy maszkot meg egy-egy jukkaágat.
10. Az avatandók rávernek az ággal a Sayathliák jobb és bal
karjára, majd a jobb és bal bokájára.
11. Ez utóbbiak ismét fölveszik a maszkjukat, megveregetik a keresztapák karját és bokáját, s ezzel a beavatás véget ért. Figyeljük meg, hogy a beavatás során az ággal verés előbb nyilvánvalóan elválasztó, aztán pedig befogadó rítus. Ugyanígy alkalmazzák a verést a navahóknál is a beavatási szertartások során, még a sorrend is csaknem ugyanaz, mint az előbb ismertetett esetben, csak az isteni szereplők meg az ütések száma, stb. változik. Ráadásul az avatandót liszttel is meghintik, márpedig amúgy ez női beavatásoknál szokásos eljárás, amellett, hogy a nőket speciális szent tárgyakkal érintik meg (négymagvú tömött kalásszal, amit
négy jukkaágra erősítenek. A szent tárgyakkal először a talpat, aztán a tenyeret, az alkart, a mellkas felső részét, a kulcscsontot, a lapockát és jobbról-balról a fejtetőt érintik meg, illetve hintik meg liszttel. Figyeljük meg a keresztény keresztelővel való hasonlóságot: mindkettő a közösségbe való befogadás rítusa. Hozzáteszem, hogy a beavatás nincs életkorhoz kötve, viszont négyszer kell ugyanabban a sorrendben elvégezni, hogy aztán az egyén kivétel nélkül valamennyi szertartáson részt vehessen, és viselhesse a szent maszkokat. Az utolsó aktusol a következők:
1. a maszk fölvétele
2. szent porral való meghintés
3. szent füst belélegeztetése
A szertartás elején szájjal lefelé fordítottak egy edényt, és dobnak használták, most felfordítják, s ezzel véget ért a szertartás.
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy központi aktusnak - Észak-Amerikában csakúgy, mint Ausztráliában - az az esemény tekinthető, amikor az újoncnak megmutatják, hogy gyermekkora mumusai egyszerű szent tárgyak, Ausztráliában a zúgattyú, Amerikában a maszk. A beavatott kiváltsága továbbá az is, hogy megfelelő szabályok betartása révén most már ő is természetfölötti veszély nélkül használhatja a szent tárgyakat. (Ez a három elem jelenti egyben az ázsiai, görög, stb. misztériumokba való beavatás csúcspontjait.)
Arra gondoltam, hogy mivel - a topiktól függetlenül - éppen át kell rágnom magam néhány klasszikusnak nevezhető antropológiai-vallástörténeti munkán, pihenésképp az ide kapcsolható részleteket kimásolom, talán érdekesek másnak is.
A képek szorosan nem kapcsolódnak a szöveghez, de az odzsibve törzshöz igen. Az első rajz az életutat szimbolizálja, a másodikon mágikus jeleket látunk. Az alsó kép egy skalp.
"j.H. Kohl (Kitschi-Gami, Bréma, 1859) részletesen leírta, hogyan zajlik az odzsibvéknél a "Midék rendjébe" való felvételi szertartás. A sorrend a következő: szent kunyhó építése, a gyereket egy deszkára kötik, s az egész szertartás alatt úgy viselkedik, mintha teljesen elvesztette volna személyiségét, a résztvevők díszes ruhát öltenek, kifestik magukat, stb., az egész társaság körbejár a kunyhóban, a főnök-pap-varázslók "megölnek" mindenkit, aztán sorban feltámasztják őket.
Mindezt - a menetet, a mészárlást és a feltámasztást a szertartás valamennyi fontos jelenete után megismétlik, az apa a keresztapák- és anyák kíséretében bemutatja a gyermeket a főnököknek, majd kísérőivel együtt táncolni kezd. Ez így megy délig, délután kiteszik a kunyhó közepére a szent tárgyakat, vagyis néhány, valamiféle szövettel borított ágat, s ezeket egyszer, ötször, stb. körbejárják, míg csak a szövet tele nem lesz csillogó színes kagylókkal, melyeket a szájukból ejtenek oda.
Ezután megint körbejárják, most mindenki elvesz menet közben egy kagylót, ami - lévén, hogy szentté vált - ezentúl hatékony "orvosságként" szolgál. Ezután sorban minden résztvevő ráver a szent dobra, és valami imafélét énekel, a férfiak mindeközben füstölnek (rituális aktus).
Estefelé a főnökök és a papok átveszik az apától az ajándékait, viszonzásul "orvosságot", amuletteket, stb. adnak, a főpap beszédet tart, Kicsimanitu áldását kéri.
Közösen főtt kukoricát esznek, a gyerekek is kapnak belőle, a szertartás során nevet adnak a gyereknek.
A mágikus-vallási társaságok alapja lényegében a klánszervezet, vagyis valamiféle társadalmi rokonság, pedig e testvériségek egészen más természetű dolgok. Mert bár Brit-Kolumbiában a totemisztikus klán mind a mai napig egybeesik a testvériséggel, a síkságon a kettő egymás mellett él, a pueblo indiánoknál pedig, ahol a testvériség terület-alapú, el is tűnt. (tuszajanok, hopik, stb.)"
Én inkább csak csendes megfigyelője vagyok a fórumnak, nem nagyon szeretek beleavatkozni a beszélegetésekbe :)
Eddig vártam hátha valaki megfejti a "rejtvényt", de úgylátom, hogy ez nem nagyon sikerült még senkinek. Úgyhogy most már nem birom ki, hogy eláruljam a megfejtést! Remélem ezzel nem vettem el senki elöl a lehetőséget, és az esélyt :) Ha mégis, akkor az elnézését kérem.
Megfejtés:
Író: Fehér Szarvas (Borvendég Deszkáss Sándor)
A mű címe: Hét fekete hold
"Egy eltűnt asszonyt keresnek a gyermekei!" 7. oldal
"Az ifjak és gyerekek helyzetére a tanácskozáson a "keleti" nomádok körében elfoglalt helyére utaltam. De ahogy írod ez másképp volt az é.amerikai indiánoknál."
Ahogy Galgadió is írta, nem volt annyira merev szabályrendszer, inkább arról volt szó, hogy egy fiatal harcos annyira tisztelte az idősebb, bölcsebb, tapasztaltabb embereket, hogy a tanácskozáson visszafogta magát, ha nem volt valami létfontosságú közlendője.
Az tény, hogy az északi és középső préri törzseinél nem volt divat, hogy a nők és a gyerekek részt vegyenek a tanácskozáson, de mint írtam is, előbbiek esetében akadtak kivételek.
Az első szent pipát a sziúknak a Fehér Bölény Asszony mutatta meg. Szárát a jobb, a fejét bal kézzel fogják kötelezően.A pipával imádkozni szoktak.Régiek csak bölénytrágya parázzsal gyújtottak rá, ma már gyufa is megfelel a vörös fűzfakérag-dohány meggyújtásához. A pipa a férfiak és nők közös munkájából alakul ki. A férfiak faragják a szárát és a szent pipakő fejet,míg a nők a díszeket a lehető legjobb tudásuk szerint. A pipa egyesít és összeköt, a földet, eget, a szeleket, az embereket. A pipaszívásnak előírt módon kell történnie,senki nem vetemedne olyasmire, hogy a szertartás közben hazudjon. Az a hazugság megölné. A pipa test vörös kövét egy Minnesota-i bányából szerzik be. Hitük szerint őseik kővé vált vére az. A pipafejre faragott képek is imádságok. A kő minden indiáné, aki csak tiszteli a pipát.
Köszi a hsz-t. Az ifjak és gyerekek helyzetére a tanácskozáson a "keleti" nomádok körében elfoglalt helyére utaltam. De ahogy írod ez másképp volt az é.amerikai indiánoknál. Na ezekre e dolgokra vagyok kíváncsi hogy mennyire alakultak ki különböző szokások amiket azért tartottak nemzedékeken át. Mennyire volt szertartásos pl. egy tanácskozás menete. Mindenki mondhatta a magáét vagy esetleg volt valami (íratlan) törvény, ki szólt elsőre? Mert keleten ez volt és tartották a szokást. pl. keleten az övveretek, egy vagy két öv és a tarsoly veretek anyaga mutatta a társadalmi szintet.
Az izzasztó kunyhóban van némi ülési rend a sziúknál. Mert a főnök az a bejárattól jobbra ül le, a többiek az óramutató járásával ellenkezőleg haladva oda ülnek, ahova akarnak. A főnök segítője a bejárat bal oldalán ül. A bejárat nyugat felé nyílik. Az első forró kő pontosan középre kerül, utána 4 kő az égtájak szerint, a szeleket jelzik.Legvégül az első kőre raknak még egyet, ez a nagyapa-szellem,az égbolt jelképe. Ezután a többi követ már akárhogy lehet lerakni. A többi kő ui. a növényeket, fákat, állatokat jelképezi...
Akkor most küldöm a megígért különdíjat. Ez egy igazi (bár sziú) Kis Nagy Ember rajza a varjakkal való csatáról:
Little Big Man drawing of battle scene, with two warriors wearing blue and yellow hairlock shirt, one identified with name glyph, counting coup on series of enemies, before 1885.
"Gyakorlatilag nem konkrét törzsekre gondoltam (de már jönnek a infók) csak mint általános jelzésekre hogy egyik másik törzsbeli az ismeretlenen lévő díszekből tollakból és egyéb jelzésekből tudott-e olvasni a viselője rangjára társadalmi szintjére, törzsi hovatartozására ( gondolok itt pl. a skótok színei-mintáira) vagyoni helyzetére..."
A tett-tollakon kívül a síksági törzseknél voltak ú.n. harcos- vagy férfitárasaságok, ők is viseltek különböző "egyenruhákat". Vagy egy jellegzetes ruhadarabot (pl. skalpingek, melldíszek), állatbőrt, jellegzetes fejdíszt, fegyvert (főleg a lándzsák díszítése és formája volt fontos).
A Cante Tita társaság (Braveheart Society, ennek volt tagja a legtöbb híres hunkpapa, Sitting Bull, Gall, Crow King) pl. bölényszarvat hordott a fején és bagolytollakat, a lándzsájukat sastollakkal ékesítették.
A Tokala (Kit Fox Society) tagjai rókaprémet viseltek a nyakukban vagy rókaprém sapkát, csont melldíszt és sokan hordtak a csatába húrozatlan íj-lándzsát.
A Kangi Yuha (Crow Owner Society) tagjai kitömött varjút (!) hordtak a nyakukban vagy a lándzsájukon és teljesen feketére festették a testüket, a skalpingük mindig rövidujjú volt, hogy ne akadályozza őket a csatában.
A Miwatani (Owl Feather Headdress Society) értelemszerűen bagolytollakat viseltek és ütőbotot használtak.
A Wiciska (White Marked Headdress) tagjai fehérre cserzett bőr sapkára erősített bölényszarvakat és köztük hátraomló sastoll fejdíszt, csíkos ágyékkkötőt és ilyen jellegzetes visszahajló végű lándzsát is hordtak.
Így ismerték meg egymást a csatában, ez jelképezte az együvétartozást és persze a militánsabb társaságok megjelenése az ellenséget is félelemmel töltötte el.
De szerintem ezeket csak azok a törzsek ismerték, amelyek egymás közelében éltek, tehát egy lakota aligha lehetett tisztában mondjuk az irokéz szimbolikával.
"...mert gondolom nem mindenki volt azonos gazdasági szinten."
Ez nem számított, a gazdagság nem volt erény, akik pl. sok lovat zsákmányoltak egy rajtaütésnél, azok a legtöbbjét azonnal el is ajándékozták. A nagylelkűséget mindig jobban díjazták a közösségen belül. De őszintén szólva nem is nagyon lehetett mit gyűjtögetni, egy nomád vadásztörzs nem hurcolhat sok felesleges holmit a prérin!
"Az ifjak és a gyerekek (pláne az asszonyok) nem ugattak bele a tanácskozásba, sőt nem is ülhettek oda ahova akartak."
Ez az "ugattak" kicsit erős! És egyébként sem igaz, voltak nagy tekintélyű asszonyok, akiknek mindig meghallgatták a véleményét. Sitting Bull pl. nagyon is sokszor hallgatott az édesanyjára, még akkor is, amikor már régen nagy főnöknek számított. Az irokézeknél meg egyenesen matriarchátus volt!
Nem ezt írtam, csak azt, hogy a sziú sámán nem tartotta annyira fontosnak az erről való ismereteket. neki a medvekarom és a medveerő volt a fontos, a saját munkájához. Ő arról írt részletesen, a tipibeli ülésről, meg a tollviselési dolgokról nem. Mivel a medvekarmokról írtál, én is arról írtam, amiről ebből a forrásból meríteni tudtam. A főnöki sastollakról keveset ír, talán csak annyit, hogy a számuk a háborúban esett hősi tettekkel volt arányos és rajtuk ha piros festés volt, az a sebesülést jelentette. A medvekarmos harcos tehát erős gyógyító volt a sziúknál.
Nem olvastam azt a könyvet(sajna), bár a filmet láttam, és abban sem volt ilyen részlet (nem ez lett volna az első eset, hogy egy könyv és a belőle készült film jelentősen eltér egymástól). A Wap-O - név is megtévesztett, mert olyan ,,algonkinosnak" tűnt, a Kis Nagy Ember pedig ugyebár csejennekről szólt.
Nagyon köszi a hsz-eket mindenkitől. Gyakorlatilag nem konkrét törzsekre gondoltam (de már jönnek a infók) csak mint általános jelzésekre hogy egyik másik törzsbeli az ismeretlenen lévő díszekből tollakból és egyéb jelzésekből tudott-e olvasni a viselője rangjára társadalmi szintjére, törzsi hovatartozására ( gondolok itt pl. a skótok színei-mintáira) vagyoni helyzetére... mert gondolom nem mindenki volt azonos gazdasági szinten.
Ez azért kezdett el érdekelni mert a filmeken elég szertartásosan viselkednek. A tipiben a vendég a vendég helyén ül vagy esetleg ülhetne ahol épp hely van? A tanácskozások rendje is feltalálható a filmeken, tekintély sorrendben szólalnak fel, az alacsonytól haladva a magasabb méltóságú férfiak felé. Mert ez gyakorlatilag megvan keleten is. Az ifjak és a gyerekek (pláne az asszonyok) nem ugattak bele a tanácskozásba, sőt nem is ülhettek oda ahova akartak.
A komancsoknál pl. feltételeznek egy ún. Buffalo Horn (bölényszarv) tisztséget, ami azt jelenti, hogy egyes magas rangú törzsi vezetők, valószínűleg harci főnökök attribútuma a bölényszarvakkal díszített bölénybőr sapka lehetett.
Az 1830-as, 1840-es években Texasba be-betörő portyázó komancsok legmagasabb rangú vezetőin a fehé telepesek időnként megfigyelhettek ilyet (pl.az 1844. évi nagy komancs portya alkalmával).
A fejdíszen a sastollak ún. tett-tollak voltak, tehát valamennyi egy-egy ún. "hőstettre" emlékeztetett.
Viszonylag pontos jelentésük volt, de ez törzsenként eltérő volt.
A sastollas fejdíszeknek egyébként három típusuk volt a prériken:
1) Az ún. lakota típusú, amelyen a sastollak enyhén hátrafelé hajlottak. Nagyon magas rangú törzsi vezetőknél ún. uszállyal is ki volt egészítve, amely akár egészen a földig érhetett.
2) Az ún. feketeláb stílusú, amelyen a tollak egyenesen felfelé álltak és mintegy kör alakban közrefogták a homlokot.
3) Egyes Missouri-menti törzseknél terjedt el a harmadik változat, ahol a sastollak a fejtető közepén egy sorban helyezkedtek el, gyakran egy bőrsapkára erősítve. Pl. az oszidzs (Osage) törzs fejdísze.
A sastollak szimbolikája leginkább a középső és az északi prériken bontakozott ki, délen kevésbé volt jelentős, a komancsok pl. állítólag sokáig nem is ismerték és csak északi (csejenn-arapahó) hatásra vették át.
Irene Klar: Dreams of Oraibi
általában jelen van, magánál a gyerekágynál viszont már nem szabad ott lennie, miként a férjnek, a gyerekeknek, és senki másnak sem. Amikor a gyerek megszületik, akkor jön be az anya, kiveszi a méhlepényt, és az összevérzett szőnyeggel, homokkal, stb. együtt egy szent helyre, a "placentadombra" temeti. A fiatalasszonyra húsz napos táplálkozási tabuk vonatkoznak, ha ez volt az első terhessége, nem szabad kimennie a házból, ha viszont már korábban is szült, akkor ezt már az ötödik napon megteheti. Az ötödik, tizedik, tizenötödik napon rituális test- és fejmosásban részesül, a huszadik napon ezen a szertartáson az asszony, a gyereke, az anyja, a férje 
és a rokonai is átesnek. Aznap a klánbeli nők neveket adnak a gyereknek, akit bemutatnak a Napnak. Aztán a család és a névadó asszonyok közös lakomán vesznek részt, amelyre külön e célra kijelölt kikiáltó hívja össze a pueblo öszes lakosát. E naptól kezdve az anya a gyerek, a család és a pueblo szempontjából minden visszazökken a normális kerékvágásba. A rítussor tehát a következő: 
" Az arizonai zunyiknál minden fiúgyermeket fel kell venni a Ko'tikilibe (mitológiai testvériségbe), és be kell fogadni valamelyik kiwitsiwébe (amolyan templomféle szent szertartásházba), amelyikbe az ő születésénél közreműködő javasasszony férje, legidősebb bátyja vagy fia is tartozik, ugyanez az ember lesz az automatikus (csecsemő esetében) illetve az önként vállalt (tizenkét-tizenhárom éves korban) beavatásoknál is a gyerek keresztapja. (Miss M.-C. Stevenson: The Zuni Indians, their mythology, esoteric fraternities and ceremonies, Washington, 1904) Ráadásul minden ember, férfi és nő több "testvériségnek" is tagja, (az eső testvérisége, vallási-orvosi testvériség, stb.)
Mindegyiknél más és más a beavatási rítus. Lássuk, hogyan fest a Ko'tikilibe való önkéntes beavatás sémája: 
5. az összes nőnek is ráhúznak a jukkaággal a hátára. 
karjára, majd a jobb és bal bokájára. 
négy jukkaágra erősítenek. A szent tárgyakkal először a talpat, aztán a tenyeret, az alkart, a mellkas felső részét, a kulcscsontot, a lapockát és jobbról-balról a fejtetőt érintik meg, illetve hintik meg liszttel. Figyeljük meg a keresztény keresztelővel való hasonlóságot: mindkettő a közösségbe való befogadás rítusa. Hozzáteszem, hogy a beavatás nincs életkorhoz kötve, viszont négyszer kell ugyanabban a sorrendben elvégezni, hogy aztán az egyén kivétel nélkül valamennyi szertartáson részt vehessen, és viselhesse a szent maszkokat. Az utolsó aktusol a következők:
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy központi aktusnak - Észak-Amerikában csakúgy, mint Ausztráliában - az az esemény tekinthető, amikor az újoncnak megmutatják, hogy gyermekkora mumusai egyszerű szent tárgyak, Ausztráliában a zúgattyú, Amerikában a maszk. A beavatott kiváltsága továbbá az is, hogy megfelelő szabályok betartása révén most már ő is természetfölötti veszély nélkül használhatja a szent tárgyakat. (Ez a három elem jelenti egyben az ázsiai, görög, stb. misztériumokba való beavatás csúcspontjait.)
A képek szorosan nem kapcsolódnak a szöveghez, de az odzsibve törzshöz igen. Az első rajz az életutat szimbolizálja, a másodikon mágikus jeleket látunk. Az alsó kép egy skalp.
"j.H. Kohl (Kitschi-Gami, Bréma, 1859) részletesen leírta, hogyan zajlik az odzsibvéknél a "Midék rendjébe" való felvételi szertartás. A sorrend a következő: szent kunyhó építése, a gyereket egy deszkára kötik, s az egész szertartás alatt úgy viselkedik, mintha teljesen elvesztette volna személyiségét, a résztvevők díszes ruhát öltenek, kifestik magukat, stb., az egész társaság körbejár a kunyhóban, a főnök-pap-varázslók "megölnek" mindenkit, aztán sorban feltámasztják őket. 
Jó lesz? :) Az időjáráshoz is stimmel, bár nálunk most épp süt a nap... 
Little Big Man drawing of battle scene, with two warriors wearing blue and yellow hairlock shirt, one identified with name glyph, counting coup on series of enemies, before 1885.