"Van Gennep figyelme korán kiterjed nyelvi-nyelvészeti kérdésekre is. Nyelvtudása párját ritkítja még a tudományos körökön belül is. Gyermekkorától kezdve négy nyelven beszél: franciául, németül, angolul és spanyolul. Nizzában és Chambéryben, a gimnáziumi évek alatt hozzátanulja ezekhez az olaszt. Az egyetemen, mint láttuk, arabul és más keleti nyelveken tanul. Lengyelországi tartózkodása alatt nem csak lengyelül tanul meg, de a szláv nyelvekben is módja van elmélyülni. Van Gennep így hamarosan eljut oda, hogy - saját maga bevallása szerint - tizennyolc nyelven (és még egy sor dialektusban) tud dolgozni."
Vargyas Gábor: Arnold van Gennep és az átmeneti rítusok
Na ja, ő sem az anyanyelvén írta le a fogalmat. Azon a nyelven biztosan volt rá egy megfelelő kifejezés, amit a törzs tagjai azonnal értettek és annak, ami. Mi meg az egyéb nyelvekből történt fordítások miatt csak spekulálhatunk, hogy pontosan mi is lehetett az a nő ebben a törzsi szertartásban?
Ann Q. Skidmore apacs lány a következőt mondta a saját beavatási rítusával kapcsolatban: "At the beginning of the dance, the girl's godmother dresses her."
A "godmother" szó végülis kiterjeszthető nem keresztény jelenségekre is, benne van az istenképzet, a kísérés, a rokonság eleme, a meghitt szeretetkapcsolat, "kereszt" nélkül. Az eredeti apacs kifejezés angol fordítására ők maguk is megfelelőnek tartják. De a tükörfordítás nem lehetséges a magyarban, mert az mást jelent.
Franciául nem tudok, csak feltételezem, hogy hasonló gond lehet. Ezért mondom, hogy ha valóban választ szeretnél kapni egy valódi problémára, akkor a fordítóhoz kellene fordulnod.
Egy picit lazítok :) Amíg az előző néhány hsz-hez kerestem a képeket, véletlenül egymás mellé került ez a két festmény. (Sajnos a festők nevét nem mentettem el, amikor még régebben lementettem őket.) Ahogy néztem őket, arra a gondolatra jutottam, hogy egyszerűen a "meleg" kultúrák tetszenek a "hidegekkel" szemben... Ez fontos felfedezés érdeklődésem mélylélektani összefüggéseit tekintve ;-)
Ezt a képet is most találtam, ez már egy kicsit közérdekűbb. Egy nagyon híres férfi látható rajta (illetve kettő, de a háttal állótól most eltekintek :)
Engem nem a pontosítás zavart, ha megfigyelted nem is az ezzel kapcsolatos (első) hozzászólásodra reagáltam! Igazad volt, Annie is elismerte, hogy nem volt szerencsés a "keresztapa" kifejezés, csak hozzátette, hogy ez nem az ő szóhasználata, hanem a fordítóé. Mert hogy idézetről van szó.
A dolog itt a lovagiasság szabályai szerint le is kellett volna hogy záruljon. Már csak azért is, mert szerintem az ide írók nagy többsége egyébként is tudja, hogy nem valódi, keresztény értelemben értett "keresztapáról" van szó, de még csak nem is Don Corleonéról. :-)
De te rrre azt írtad, hogy ez így akkor sem jó, valami más szó kellene rá. Viszont javaslatot nem tettél rá. Ezért írtam, hogy szegény Annie mit tehetne még azon kívül, hogy elismeri, hogy igazad volt? A könyvet nem zúzathatja be, nem végeztetheti ki a fordítót és a lektort stb.
Valami építő javaslatot vártunk volna inkább, nemcsak azt, hogy ez így nem jó.
A korábban is idézett A. van Gennep könyvből másolom ki a temetési szertartások ontopik részeit. A képek a haida nép életéhez kapcsolódnak, a témához szorosabban köthető az ötödik kép, ami egy temetőt mutat, és a hatodik, ami egy temetésen készült.
" Néha speciális hatalmak (varázslók, démonok, istenek) mutatják a halottaknak az utat, vagy vezetik őket csoportosan (lélekvezetők). Irisz és Hermész-Mercurius ez irányú szerepe jól ismert. A meszkagiknél (rókák vagy utagamik) azt a személyt, aki a holtakat a túlvilági prérikre vezeti, a gyász leteltekor meg is jeleníti egy fiatal harcos: felveszi a halott nevét, néhány mérföldet lovagol, aztán kerülő úton visszatér; ettől fogva az is marad a neve, magát pedig a halott rokonai örökbefogadott gyerekének tekinti.
A kaliforniai luizéniók drámaszerű szertartással közvetlenül eltávolítják a halottak szellemeit a földről; mintegy anyagi kötelékekkel odaerősítik, "odakötözik" őket az ég négy tájékához, s még külön a Tejúthoz. (C. Goddard du Bois: The Religion of the Luisenio Indians, 1908.)
Részletesebben fogom tárgyalni a haidák túlvilági elképzeléseit, mivel az ismert motívumok náluk összekapcsolódnak. A túlvilági országba vezető út egy öbölféle partjához ér, azon túl van a lelkek országa, egy lélek tutajt küld a halottnak. A tutaj magától mozog. Amikor a halott átér a túlpartra, keresni kezdi a feleségét; ez igen sokáig tart, mivel a falvak éppúgy szét vannak szórva, mint a földi haida falvak, s minden halottnak csak egyetlen asszony van kijelölve feleségül.
Ha egy férfi haldoklik, megnevezi, melyik faluban kíván élni, majd hírnökök jönnek érte, akik aztán végigvezetik az úton. A halottnak nyújtott adományok használat közben megsokszorozódnak, a halotti énekek pedig azt biztosítják, hogy a halott emelt fővel vonulhasson be a falujába. A halottak különböző javakat küldenek szegény földi rokonaiknak. A holtak országában szent táncokat lejtenek, szórakoznak. Ezen az országon túl lakik egy főnök, a Nagy Mozgó Felhő, őtőle függ, hogy lesz-e elég lazac. Egy bizonyos idő elteltével a halott fölszerel egy csónakot, összeszedi a javait, s társai jajveszékelésétől kísérve a Xáda nevű országba távozik; itt hal meg másodszor; aztán harmadszor és negyedszer is meghal. Ötödik halálakor kék légy képében tér vissza a földre. Mások úgy gondolják, hogy a négy halál csak többszöri emberi újjászületés után következik be.
Végül más és más országba kerülnek a vízbefúltak, az erőszakos halállal meghaltak, a sámánok, stb.
Most nézzünk olyan rítusokat, amelyeket a haidák hétköznapi halottak részére tartanak (J.-R. Swanton: Contributions to the ethnology of the Haida, 1905). Befestik a halott arcát, szent fejfedőt tesznek a fejére, s ráültetik a koporsóra; négy-hat napig úgy marad. Erre az alkalomra való varázsénekeket énekelnek nekik. Ezeket előbb a klántagok, majd a másik klán tagjai éneklik el. A "jajgatás tüzébe" mindenféle ételeket, italokat, dohánylevelet dobnak, ezeket aztán a halott megsokszorozva viszi magával a túlvilágra; a rokonok gyászjeleket öltenek (leborotválják a fejüket és szurokkal kenik be az arcukat).
A szoba oldalfalába vágott nyíláson át kitolják a koporsót, és átviszik a "halottas házba". Ide csak az azonos klánbeliek koporsói kerülhetnek. Az özvegyasszony tíz napig böjtöl, párnának követ használ, és bár mindennap mosdik, az arcát nem mossa meg, stb. Aztán összehívja a másik klánbeli gyerekeket, és vacsorát ad nekik, "hogy majd meg tudjanak házasodni"(a haidáknál ugyanis exogámia van). Egy másik adatközlő azt mondta Swantonnak, hogy hogy a gyászrítusok "nagyon hasonlítanak a lányok serdülőkori rítusaira". Egyszóval, a rítusoknak ugyan az a céljuk, hogy a halottat a klántagok halottaival egyesítsék, és ellássák mindazzal, amire az utazás és a túlvilági élet során szüksége lehet, egyszersmind animisták (a ház oldalába vágott nyílás, a koporsó, az üreg, stb. a visszatérést akadályozza meg) és profilaktikus-fertőzésiek (gyász, fürdő, stb.)"
Melyik? Maradok a sziú sámánnál, aki saját magát íkcsé wícsásá-igazi sziú emberi lénynek tartotta.Látod, még a sámán szóra se használjuk általában a magyar táltos vagy ilyesféle szót, hanem ezt a szibériai tunguz eredetűt.
Én együttműködő lennék ebben a dologban, mert a közelmúltban nekem is gondot okozott a fordítás. A következőt kellene egy szóval kifejezni: olyan kísérő a szertartás alatt, aki életre szóló szakrális "rokonságot" hordoz. Én is keresztanyát írtam, bár idézőjelben. De ha mondasz egy szót rá, ami ezt a jelentést hordozza, még hálás is leszek.
Azok, akik a vallásokat tudományos szempontból vizsgálják, nem foglalkoznak sem a keresztények ijedezésével, sem a keresztfóbiások lelki egészségével, ha fenomenológiai szempontból megfelelőnek tartanak egy kifejezést, akkor használják is. És simán besorolják a konfirmációt a beavatási szertartások közé. Ez nem a hitvita területe.
Miért volna az? Elhiszem, hogy ő csak idézte, de ettől még az igazság az, hogy egy nem keresztény szertartáson tévedés keresztapának hívni akárkit. Mi ebben a gond neked például? Én jobban szeretem a dolgokat pontosan a nevén nevezni, ha ez nem gond. Amúgy kész átverés, az ilyen indián szertartásoknak keresztény képet adni, hiszen nem azok. Ha a fordító írta, akkor ő felületesnek nevezhető. Valami más szóval kellene visszaadni az ilyen segítő idősebb férfi szerepét a szertartáson. Téged miért zavar a pontosítás?
"A terhesség kifejezetten határhelyzeti állapot, a közös életbe való visszatérés ritkán történik egyszerre, itt is olyan állomások vannak, amelyek a beavatás fokozatainak felelnek meg. Így hát a gyermekággyal nem zárul le azonnal a határhelyzeti szakasz, hanem népességek szerint még eltart több-kevesebb ideig. Nézzünk meg ezzel kapcsolatban két észak-amerikai anyagot.
Az arizonai oraibiknál a gyermekágy "szent pillanat a nő számára" A vajúdásnál, ami már otthon történik, a nő anyja
általában jelen van, magánál a gyerekágynál viszont már nem szabad ott lennie, miként a férjnek, a gyerekeknek, és senki másnak sem. Amikor a gyerek megszületik, akkor jön be az anya, kiveszi a méhlepényt, és az összevérzett szőnyeggel, homokkal, stb. együtt egy szent helyre, a "placentadombra" temeti. A fiatalasszonyra húsz napos táplálkozási tabuk vonatkoznak, ha ez volt az első terhessége, nem szabad kimennie a házból, ha viszont már korábban is szült, akkor ezt már az ötödik napon megteheti. Az ötödik, tizedik, tizenötödik napon rituális test- és fejmosásban részesül, a huszadik napon ezen a szertartáson az asszony, a gyereke, az anyja, a férje és a rokonai is átesnek. Aznap a klánbeli nők neveket adnak a gyereknek, akit bemutatnak a Napnak. Aztán a család és a névadó asszonyok közös lakomán vesznek részt, amelyre külön e célra kijelölt kikiáltó hívja össze a pueblo öszes lakosát. E naptól kezdve az anya a gyerek, a család és a pueblo szempontjából minden visszazökken a normális kerékvágásba. A rítussor tehát a következő:
1. elválasztás
2. határhelyzeti periódus a korlátok fokozatos megszüntetésével
3. a szokásos életbe való visszailleszkedés.
A maszkagik (utagamik vagy rókák) szertartásaiban a nemi társadalom is színre lép: a terhes nőt elválasztják a többi nőtől, majd a gyermekágy után speciális rítussal fogadják visza, melynek során egy bizonyos nő, aki a többi szertartásban is lényeges szerepet játszik, közvetítőként lép fel. Az átmeneti és oltalmazó rítusok többnyire összefonódnak egymással."
" Az arizonai zunyiknál minden fiúgyermeket fel kell venni a Ko'tikilibe (mitológiai testvériségbe), és be kell fogadni valamelyik kiwitsiwébe (amolyan templomféle szent szertartásházba), amelyikbe az ő születésénél közreműködő javasasszony férje, legidősebb bátyja vagy fia is tartozik, ugyanez az ember lesz az automatikus (csecsemő esetében) illetve az önként vállalt (tizenkét-tizenhárom éves korban) beavatásoknál is a gyerek keresztapja. (Miss M.-C. Stevenson: The Zuni Indians, their mythology, esoteric fraternities and ceremonies, Washington, 1904) Ráadásul minden ember, férfi és nő több "testvériségnek" is tagja, (az eső testvérisége, vallási-orvosi testvériség, stb.)
Mindegyiknél más és más a beavatási rítus. Lássuk, hogyan fest a Ko'tikilibe való önkéntes beavatás sémája:
1. A keresztapa bevezeti az avatandót a kiwitsiwébe.
2. Két nő négy darab, négyrét hajtott szőnyeget helyez az avatandó hátára.
3. A keresztapa szövetet borít az avatandó fejére úgy, hogy ne láthasson semmit.
4. A négy Sayathlia-istenség (négy maszkos férfi) négy jukkaággal négyszer ráver az avatandó hátára.
5. az összes nőnek is ráhúznak a jukkaággal a hátára.
6. a fiatalembernek megint négyszer ráver a hátára mind a négy isten.
7. A keresztapa leveszi a fejéről a szövetet és a szent díszt, gólyatollat köt a hajába.
8. A négy isten leveszi a maszkját és az avatandó felismeri bennük a férfiakat.
9. Négy avatandót vezetnek a négy Sayathlia elé, s mindegyiküknek adnak egy-egy maszkot meg egy-egy jukkaágat.
10. Az avatandók rávernek az ággal a Sayathliák jobb és bal
karjára, majd a jobb és bal bokájára.
11. Ez utóbbiak ismét fölveszik a maszkjukat, megveregetik a keresztapák karját és bokáját, s ezzel a beavatás véget ért. Figyeljük meg, hogy a beavatás során az ággal verés előbb nyilvánvalóan elválasztó, aztán pedig befogadó rítus. Ugyanígy alkalmazzák a verést a navahóknál is a beavatási szertartások során, még a sorrend is csaknem ugyanaz, mint az előbb ismertetett esetben, csak az isteni szereplők meg az ütések száma, stb. változik. Ráadásul az avatandót liszttel is meghintik, márpedig amúgy ez női beavatásoknál szokásos eljárás, amellett, hogy a nőket speciális szent tárgyakkal érintik meg (négymagvú tömött kalásszal, amit
négy jukkaágra erősítenek. A szent tárgyakkal először a talpat, aztán a tenyeret, az alkart, a mellkas felső részét, a kulcscsontot, a lapockát és jobbról-balról a fejtetőt érintik meg, illetve hintik meg liszttel. Figyeljük meg a keresztény keresztelővel való hasonlóságot: mindkettő a közösségbe való befogadás rítusa. Hozzáteszem, hogy a beavatás nincs életkorhoz kötve, viszont négyszer kell ugyanabban a sorrendben elvégezni, hogy aztán az egyén kivétel nélkül valamennyi szertartáson részt vehessen, és viselhesse a szent maszkokat. Az utolsó aktusol a következők:
1. a maszk fölvétele
2. szent porral való meghintés
3. szent füst belélegeztetése
A szertartás elején szájjal lefelé fordítottak egy edényt, és dobnak használták, most felfordítják, s ezzel véget ért a szertartás.
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy központi aktusnak - Észak-Amerikában csakúgy, mint Ausztráliában - az az esemény tekinthető, amikor az újoncnak megmutatják, hogy gyermekkora mumusai egyszerű szent tárgyak, Ausztráliában a zúgattyú, Amerikában a maszk. A beavatott kiváltsága továbbá az is, hogy megfelelő szabályok betartása révén most már ő is természetfölötti veszély nélkül használhatja a szent tárgyakat. (Ez a három elem jelenti egyben az ázsiai, görög, stb. misztériumokba való beavatás csúcspontjait.)
Arra gondoltam, hogy mivel - a topiktól függetlenül - éppen át kell rágnom magam néhány klasszikusnak nevezhető antropológiai-vallástörténeti munkán, pihenésképp az ide kapcsolható részleteket kimásolom, talán érdekesek másnak is.
A képek szorosan nem kapcsolódnak a szöveghez, de az odzsibve törzshöz igen. Az első rajz az életutat szimbolizálja, a másodikon mágikus jeleket látunk. Az alsó kép egy skalp.
"j.H. Kohl (Kitschi-Gami, Bréma, 1859) részletesen leírta, hogyan zajlik az odzsibvéknél a "Midék rendjébe" való felvételi szertartás. A sorrend a következő: szent kunyhó építése, a gyereket egy deszkára kötik, s az egész szertartás alatt úgy viselkedik, mintha teljesen elvesztette volna személyiségét, a résztvevők díszes ruhát öltenek, kifestik magukat, stb., az egész társaság körbejár a kunyhóban, a főnök-pap-varázslók "megölnek" mindenkit, aztán sorban feltámasztják őket.
Mindezt - a menetet, a mészárlást és a feltámasztást a szertartás valamennyi fontos jelenete után megismétlik, az apa a keresztapák- és anyák kíséretében bemutatja a gyermeket a főnököknek, majd kísérőivel együtt táncolni kezd. Ez így megy délig, délután kiteszik a kunyhó közepére a szent tárgyakat, vagyis néhány, valamiféle szövettel borított ágat, s ezeket egyszer, ötször, stb. körbejárják, míg csak a szövet tele nem lesz csillogó színes kagylókkal, melyeket a szájukból ejtenek oda.
Ezután megint körbejárják, most mindenki elvesz menet közben egy kagylót, ami - lévén, hogy szentté vált - ezentúl hatékony "orvosságként" szolgál. Ezután sorban minden résztvevő ráver a szent dobra, és valami imafélét énekel, a férfiak mindeközben füstölnek (rituális aktus).
Estefelé a főnökök és a papok átveszik az apától az ajándékait, viszonzásul "orvosságot", amuletteket, stb. adnak, a főpap beszédet tart, Kicsimanitu áldását kéri.
Közösen főtt kukoricát esznek, a gyerekek is kapnak belőle, a szertartás során nevet adnak a gyereknek.
A mágikus-vallási társaságok alapja lényegében a klánszervezet, vagyis valamiféle társadalmi rokonság, pedig e testvériségek egészen más természetű dolgok. Mert bár Brit-Kolumbiában a totemisztikus klán mind a mai napig egybeesik a testvériséggel, a síkságon a kettő egymás mellett él, a pueblo indiánoknál pedig, ahol a testvériség terület-alapú, el is tűnt. (tuszajanok, hopik, stb.)"
Én inkább csak csendes megfigyelője vagyok a fórumnak, nem nagyon szeretek beleavatkozni a beszélegetésekbe :)
Eddig vártam hátha valaki megfejti a "rejtvényt", de úgylátom, hogy ez nem nagyon sikerült még senkinek. Úgyhogy most már nem birom ki, hogy eláruljam a megfejtést! Remélem ezzel nem vettem el senki elöl a lehetőséget, és az esélyt :) Ha mégis, akkor az elnézését kérem.
Megfejtés:
Író: Fehér Szarvas (Borvendég Deszkáss Sándor)
A mű címe: Hét fekete hold
"Egy eltűnt asszonyt keresnek a gyermekei!" 7. oldal
"Az ifjak és gyerekek helyzetére a tanácskozáson a "keleti" nomádok körében elfoglalt helyére utaltam. De ahogy írod ez másképp volt az é.amerikai indiánoknál."
Ahogy Galgadió is írta, nem volt annyira merev szabályrendszer, inkább arról volt szó, hogy egy fiatal harcos annyira tisztelte az idősebb, bölcsebb, tapasztaltabb embereket, hogy a tanácskozáson visszafogta magát, ha nem volt valami létfontosságú közlendője.
Az tény, hogy az északi és középső préri törzseinél nem volt divat, hogy a nők és a gyerekek részt vegyenek a tanácskozáson, de mint írtam is, előbbiek esetében akadtak kivételek.
Az első szent pipát a sziúknak a Fehér Bölény Asszony mutatta meg. Szárát a jobb, a fejét bal kézzel fogják kötelezően.A pipával imádkozni szoktak.Régiek csak bölénytrágya parázzsal gyújtottak rá, ma már gyufa is megfelel a vörös fűzfakérag-dohány meggyújtásához. A pipa a férfiak és nők közös munkájából alakul ki. A férfiak faragják a szárát és a szent pipakő fejet,míg a nők a díszeket a lehető legjobb tudásuk szerint. A pipa egyesít és összeköt, a földet, eget, a szeleket, az embereket. A pipaszívásnak előírt módon kell történnie,senki nem vetemedne olyasmire, hogy a szertartás közben hazudjon. Az a hazugság megölné. A pipa test vörös kövét egy Minnesota-i bányából szerzik be. Hitük szerint őseik kővé vált vére az. A pipafejre faragott képek is imádságok. A kő minden indiáné, aki csak tiszteli a pipát.
Egy picit lazítok :) Amíg az előző néhány hsz-hez kerestem a képeket, véletlenül egymás mellé került ez a két festmény. (Sajnos a festők nevét nem mentettem el, amikor még régebben lementettem őket.) Ahogy néztem őket, arra a gondolatra jutottam, hogy egyszerűen a "meleg" kultúrák tetszenek a "hidegekkel" szemben... Ez fontos felfedezés érdeklődésem mélylélektani összefüggéseit tekintve ;-)
Ezt a képet is most találtam, ez már egy kicsit közérdekűbb. Egy nagyon híres férfi látható rajta (illetve kettő, de a háttal állótól most eltekintek :)
Haida Medicine Ceremony 1959 Painting Blue Eagle 
A kaliforniai luizéniók drámaszerű szertartással közvetlenül eltávolítják a halottak szellemeit a földről; mintegy anyagi kötelékekkel odaerősítik, "odakötözik" őket az ég négy tájékához, s még külön a Tejúthoz. (C. Goddard du Bois: The Religion of the Luisenio Indians, 1908.)
Ha egy férfi haldoklik, megnevezi, melyik faluban kíván élni, majd hírnökök jönnek érte, akik aztán végigvezetik az úton. A halottnak nyújtott adományok használat közben megsokszorozódnak, a halotti énekek pedig azt biztosítják, hogy a halott emelt fővel vonulhasson be a falujába. A halottak különböző javakat küldenek szegény földi rokonaiknak. A holtak országában szent táncokat lejtenek, szórakoznak. Ezen az országon túl lakik egy főnök, a Nagy Mozgó Felhő, őtőle függ, hogy lesz-e elég lazac. Egy bizonyos idő elteltével a halott fölszerel egy csónakot, összeszedi a javait, s társai jajveszékelésétől kísérve a Xáda nevű országba távozik; itt hal meg másodszor; aztán harmadszor és negyedszer is meghal. Ötödik halálakor kék légy képében tér vissza a földre. Mások úgy gondolják, hogy a négy halál csak többszöri emberi újjászületés után következik be. 
Végül más és más országba kerülnek a vízbefúltak, az erőszakos halállal meghaltak, a sámánok, stb. 
A szoba oldalfalába vágott nyíláson át kitolják a koporsót, és átviszik a "halottas házba". Ide csak az azonos klánbeliek koporsói kerülhetnek. Az özvegyasszony tíz napig böjtöl, párnának követ használ, és bár mindennap mosdik, az arcát nem mossa meg, stb. Aztán összehívja a másik klánbeli gyerekeket, és vacsorát ad nekik, "hogy majd meg tudjanak házasodni"(a haidáknál ugyanis exogámia van). Egy másik adatközlő azt mondta Swantonnak, hogy hogy a gyászrítusok "nagyon hasonlítanak a lányok serdülőkori rítusaira". Egyszóval, a rítusoknak ugyan az a céljuk, hogy a halottat a klántagok halottaival egyesítsék, és ellássák mindazzal, amire az utazás és a túlvilági élet során szüksége lehet, egyszersmind animisták (a ház oldalába vágott nyílás, a koporsó, az üreg, stb. a visszatérést akadályozza meg) és profilaktikus-fertőzésiek (gyász, fürdő, stb.)"
Chief Skowl's funeral
Irene Klar: Dreams of Oraibi
általában jelen van, magánál a gyerekágynál viszont már nem szabad ott lennie, miként a férjnek, a gyerekeknek, és senki másnak sem. Amikor a gyerek megszületik, akkor jön be az anya, kiveszi a méhlepényt, és az összevérzett szőnyeggel, homokkal, stb. együtt egy szent helyre, a "placentadombra" temeti. A fiatalasszonyra húsz napos táplálkozási tabuk vonatkoznak, ha ez volt az első terhessége, nem szabad kimennie a házból, ha viszont már korábban is szült, akkor ezt már az ötödik napon megteheti. Az ötödik, tizedik, tizenötödik napon rituális test- és fejmosásban részesül, a huszadik napon ezen a szertartáson az asszony, a gyereke, az anyja, a férje 
és a rokonai is átesnek. Aznap a klánbeli nők neveket adnak a gyereknek, akit bemutatnak a Napnak. Aztán a család és a névadó asszonyok közös lakomán vesznek részt, amelyre külön e célra kijelölt kikiáltó hívja össze a pueblo öszes lakosát. E naptól kezdve az anya a gyerek, a család és a pueblo szempontjából minden visszazökken a normális kerékvágásba. A rítussor tehát a következő: 
" Az arizonai zunyiknál minden fiúgyermeket fel kell venni a Ko'tikilibe (mitológiai testvériségbe), és be kell fogadni valamelyik kiwitsiwébe (amolyan templomféle szent szertartásházba), amelyikbe az ő születésénél közreműködő javasasszony férje, legidősebb bátyja vagy fia is tartozik, ugyanez az ember lesz az automatikus (csecsemő esetében) illetve az önként vállalt (tizenkét-tizenhárom éves korban) beavatásoknál is a gyerek keresztapja. (Miss M.-C. Stevenson: The Zuni Indians, their mythology, esoteric fraternities and ceremonies, Washington, 1904) Ráadásul minden ember, férfi és nő több "testvériségnek" is tagja, (az eső testvérisége, vallási-orvosi testvériség, stb.)
Mindegyiknél más és más a beavatási rítus. Lássuk, hogyan fest a Ko'tikilibe való önkéntes beavatás sémája: 
5. az összes nőnek is ráhúznak a jukkaággal a hátára. 
karjára, majd a jobb és bal bokájára. 
négy jukkaágra erősítenek. A szent tárgyakkal először a talpat, aztán a tenyeret, az alkart, a mellkas felső részét, a kulcscsontot, a lapockát és jobbról-balról a fejtetőt érintik meg, illetve hintik meg liszttel. Figyeljük meg a keresztény keresztelővel való hasonlóságot: mindkettő a közösségbe való befogadás rítusa. Hozzáteszem, hogy a beavatás nincs életkorhoz kötve, viszont négyszer kell ugyanabban a sorrendben elvégezni, hogy aztán az egyén kivétel nélkül valamennyi szertartáson részt vehessen, és viselhesse a szent maszkokat. Az utolsó aktusol a következők:
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy központi aktusnak - Észak-Amerikában csakúgy, mint Ausztráliában - az az esemény tekinthető, amikor az újoncnak megmutatják, hogy gyermekkora mumusai egyszerű szent tárgyak, Ausztráliában a zúgattyú, Amerikában a maszk. A beavatott kiváltsága továbbá az is, hogy megfelelő szabályok betartása révén most már ő is természetfölötti veszély nélkül használhatja a szent tárgyakat. (Ez a három elem jelenti egyben az ázsiai, görög, stb. misztériumokba való beavatás csúcspontjait.)
A képek szorosan nem kapcsolódnak a szöveghez, de az odzsibve törzshöz igen. Az első rajz az életutat szimbolizálja, a másodikon mágikus jeleket látunk. Az alsó kép egy skalp.
"j.H. Kohl (Kitschi-Gami, Bréma, 1859) részletesen leírta, hogyan zajlik az odzsibvéknél a "Midék rendjébe" való felvételi szertartás. A sorrend a következő: szent kunyhó építése, a gyereket egy deszkára kötik, s az egész szertartás alatt úgy viselkedik, mintha teljesen elvesztette volna személyiségét, a résztvevők díszes ruhát öltenek, kifestik magukat, stb., az egész társaság körbejár a kunyhóban, a főnök-pap-varázslók "megölnek" mindenkit, aztán sorban feltámasztják őket. 
Jó lesz? :) Az időjáráshoz is stimmel, bár nálunk most épp süt a nap... 