Szépen könyörgök, megsegíts, Babits Mihály! Megint, mint eddig annyiszor, Ha torkom elszorult, ha épp szorongtam én, Hogy írni renyhe, képtelen Vagyok, s talán nem is tudok többé sosem - Nem is tudtam, borzong belém, Átjár, akár a szél a fát, s fölrezzenek, Miként kihûlt, madártalan Ágak közén a csillagok, hogy mennyi kín, Hány gond kering, hány görcs kötöz, Rándít magányba, s hány bolyong a bénuló Törzsben, tagokban, gémberedt Valónkban, így, kimondhatatlanul, ha már Magunkra hagynak mindenek: Megszégyenít a szó s a nyelv, ha tántorul, Ha némaság szakad, temet, S a menny süket... Nem küld jelet. Babits Mihály, Te értheted, segíts nekem! Csikókoromtól vagy velem, mint teljes ön- Magam, te titkos mesterül! Azóta tõled, általad hoz hírt, üzen Megannyi könyv, s rólad beszél Ma még az is, ki ellened zsörtöl, leszól Barbár divatból, mert nyomaszt, Nehéz a mûgond - kõkemény, ki klasszikus Komor szobor!... S a régi láz Nem lázadás, s az áldozat sem érthetõ Poéta-póz!... Túlzásba vitt Aszkéta-máz, rögeszme lett a Szép, megunt Erény s arány, rideg fölény Fitogtatása, mit sem ér: kimért, fölös Tudás a forma!... Pim-pa-pamm. És kutykurutty. És így tovább. Segíts, Babits Tanár úr! Engedd szellemed Cikázni még a süllyedõ sziget felett! Bocsáss el újra, Prospero, Fonák tanítványt, szolga bókolót, vadat, Kilesni azt, mit nem lehet, Hisz láthatatlan, s nem tanulható anyag: Szórt képzeteknél könnyedebb, Viharlapozta példatár, hogy kik vagyunk, Miért, miképp s mivé leszünk, Mint pille súlya s sziklahegy, ha boldogan Csapong, lebeg, magasba száll! Világ szerelme vonzza föl, vibrál, s a gõg Alázatába, messze tart, De visszafáj a földre, mint az angyalok Tömegtelen sok rendjei; S mert vágyakozni szenvedés - az ember oly Személyesen személytelen, Fegyelmezett, vak, megfeszült, mint ógörög Tragédiák tört metruma; S a sors sorokban bujdokol: talált szerep! Mosolyra késztet, elragad, Magunk felé sodor... Segíts, Babits Mihály! Váratlan ért a férfikor, Hol égi pályák fénygerince ködbe vész Csikordulón - s meg is törik A minden és a semmi közt. Te csak tudod, Milyen tünékeny szerkezet A lélek, és miféle légi szerzetes A költõ, hogyha hallgatás Szélére lép, leszédül, és dadogva sír, Akár a tárgyak s dolgaink. Ne mondj le semmirõl! Ne légy elégedett! Nunquam revertar! Mesterem, Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen, Túl formán, túl formátlanon - Bocsáss utamra, s megbocsáss, Babits Mihály, Gazdám, hogy úgy tegeztelek, Miképpen egymást koldusok, Jónás az Úrt, Ahogy csak szenteket szabad.
- Robert Penn Warren: ISKOLAI TANÓRA AZ EGÉSZ GILLUM CSALÁD TRAGIKUS HALÁLÁNAK HÍRÉRŐL
[SCHOOL LESSON BASED ON WORD OF TRAGIC DEATH OF ENTIRE GILLUM FAMILY]
Okos, szép, ügyes egyik se volt, hiába, Az orrukból folyton lógott valami, De mindenkor eljöttek az iskolába, Egy vén zsírosbödönben szoktak elemózsiát hordani.
Lenszín hajuk vastag csuhéfonat, Volt fejenként egy pár tejeskék szemük, S kampós nagylábujjuk beléakadt Vastag cipőn át is a széklábakba mindenütt.
Óriás mandulájuktól nyelni kellett, Tejszaguk volt, ruhájuk mosástól fakó, Órán komoly ábrázattal figyeltek, Ám ha eljött a mese ideje, szemük fényes lett s álmodó.
Dollie-May, Susie-May, Forrest, Sam, Öcsi sorba Tizenhárom évestől le nyolcévesig; Anyjuk tövén előbukkantak, mint a gomba, Olyan kövér, fehér húsú volt: férfira gondol - teherbe esik.
Az utcán Gillum odajött: "Hallja csak, Kimondom én, mi az emberfia: Mint a vérhólyag, virít és dagad, De elég egy nagyot nyomni rajta, oszt nincs ott több hiba."
"Nem érek puskaport egy lövetet se, Két gatyaszárban két pipaszár, De itt a sok kölök, hogy az ember fölnevelje, Kupálódjanak, hadd vigyék többre már."
Hát feszüljön az az istráng, rajta, Árkon-bokron, ha Isten megsegít, Az öreg Gillum megfogadta, Ha addig él is, tanult ember lesz mindenik.
Esővel, széllel virradt meg aznap, Az út föle, a sár ráncokat vetett, És Gillumék ez egyszer elmaradtak. Végtelen reggel. A kályha köpköd. Szünet. És híre jött.
Dollie-May éppen fésülte Susie-May-t. Sam etetett. Forrest fejt, kész is lett volna hamar. Öcsi meg csak az ágya szélén üldögélt. Egyikük biztosan megkérdezte: "De a Papa most mit akar?"
A jégcsákány ívelt, hosszúkás. Apró szúrás, egy vékony csíknyi vér. Úgy fáj csak, mint ha megcsíp egy darázs. Mire a seriff odaért, odaégett rég az aznapi kenyér.
A csöndet délután felverte egy-egy krétareccsenés, Néztük, ahogy kiül az ablakra a pára, S a kukoricaföld, a megszokott táj belevész. Hangok érkeztek álmodó értelmünk kapujába.
A jobb vagy bal cipőjét kötötte Öcsi? Igenis, muszáj volt tudnunk, melyiket. De hiába vártuk, mondja meg valaki, Pedig aznap délután az osztály úgy, de úgy igyekezett.
Tanultuk a veszteség számtanát, Hogy értsük, ha sorra jön a következő, S tűz, árvíz, ellenség, a trombózis, a rák Végez vele, vagy a lassan kárhoztató Idő.
Tanultunk; így telt el estig az idő. Egy lecke hátravolt: nekünk akkor még alig érthető. - fordította: Kiss Zsuzsa
/Robert Penn Warren Az idő halála - Európa Könyvkiadó, 1991/
Meg fogok halni. Nem is oly sokára. S ez olyan könnyű szédülettel tölt el, mint ifjúkoromban – kezdő dohányost – az erkélyen reggelente leszívott első néhány slukk. Ez azóta elmúlt, persze, ahogyan elmúlt annyi minden. Hovatovább csak egy maradt velem, de az igen, Istennek hála érte! A szem mohó, éhes kíváncsisága, a nézés gyönyöre, hogy minden látvány a maga más-más módján színöröm: egyforma szép a szurok és a csurgatott méz, és egy kazánház tekergő csövei burkolva üveggyapottal és sztaniollal. Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt és a levegő üveghidege. Egy eldobott üres cigarettásdoboz céltalan zörgő összevissza szálldosása az út betonján a változó szél szeszélye szerint. A mosoly egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán, a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny, valamint a feszes húsú ifjú leány csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje, miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat, ám ez nem baj: a szépség fűszere és forrása – a hiba. De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába, és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze – Mert az angyal a részletekben lakik.
A folyó veszedelmes volt, kevesen úszták át, még csónakon se keltek át sokan. De azért mindig akadtak bátor fickók, mivel a túlsó part, éppen mert elérhetetlen, mindenkit vonzott, bár az átkelésre csak a legmerészebbek vállalkoztak. Akik nem voltak elég bátrak, azok a parton üldögéltek és sóhajtoztak: "Hej, de jó volna odaát..." Amikor megint vízbe fulladt egy bátor fickó, ők gyászosan bólogattak, a lelkük mélyén örvendezve, lám, itt az újabb bizonyíték arra, hogy lehetetlen az átkelés, vagyis mennyire igazuk van nekik, akik itt ücsörögnek a honi parton. A társadalom azonban büszke volt a bátrakra, s a part legmagasabb pontján emlékművet emelt nekik:
DICSŐSÉG AZOKNAK, AKIK ÁTKELTEK A FOLYÓN
Egyik évben a folyó kezdett kiszáradni. Évről évre apadt, s a riasztó mélység és a veszedelmes örvények helyén idővel csak néhány sekély pocsolya maradt, amelyben gyerekek gázoltak, és kacsák lubickoltak. Az emlékmű kínossá vált, mert most már akárki átkelhetett a folyón, amikor csak kedve szottyant, mehetett oda és vissza. Egyszerűen át lehetett sétálni az egyik partról a másikra, még részegen is. Mit csináljanak az emlékművel? Persze le lehet bontani, de az költséges, arról már nem is szólva, milyen jelentős beruházás volt a felépítése. A község nem óhajtott ennyi pénzt kidobni az ablakon. Sokkal olcsóbb volt megváltoztatni a feliratot. Átfestették hát a "Dicsőség azoknak, akik átkeltek a folyón" szöveget, és alája vésték, ugyanabba a márványba:
ÉLJEN A SPORT! - fordította: Murányi Beatrix
/Sławomir Mrożek A perverz és más történetek - Európa Könyvkiadó, 2002/
The painting is unusual for its date as a self portrait in its openly challenging and brooding character, which is underlined by the Latin inscription on the stone, lower left, below the right hand of the painter: 'Be quiet, unless your speech be better than silence'. In composition and in its sombre colouring the portrait recalls the half-length representations of Philosophy that Ribera had popularised in Naples.
The painting was probably painted about 1640 at the beginning of Rosa's period in Florence, and is first recorded there in the Niccolini collection.
Hozzám már hűtlen lettek a szavak, vagy én lettem mint túláradt patak oly tétova céltalan parttalan s ugy hordom régi sok hiú szavam mint a tévelygő ár az elszakadt sövényt jelzőkarókat gátakat. Óh bár adna a Gazda patakom sodrának medret, biztos útakon vinni tenger felé, bár verseim csücskére Tőle volna szabva rim előre kész, s mely itt áll polcomon, szent Bibliája lenne verstanom, hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan bujkálva, később mint Jónás a Halban leszálltam a kinoknak eleven süket és forró sötétjébe, nem három napra, de három hóra, három évre vagy évszázadra, megtaláljam, mielőtt egy még vakabb és örök Cethal szájában végkép eltünök, a régi hangot s szavaim hibátlan hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy mig az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak. - /Babits Mihály Húsvét előtt - Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983/
Szépen könyörgök, segíts rajtam, szent Balázs! Gyermekkoromban két fehér gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon s úgy néztem a gyertyák közül, mint két ág közt kinéző ijedt őzike. Tél közepén, Balázs-napon szemem pislogva csüggött az öreg papon, aki hozzád imádkozott fölémhajolva, ahogy ott térdeltem az oltár előtt, kegyes szokás szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én s ő se jól értett. De azért te meghallgattad és megóvtad gyermeki életem a fojtogató torokgyíktól, s a veszedelmes mondulák lobjaitól, hogy fölnövén félszáz évet megérjek, háladatlanul, nem is gondolva tereád. Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is, segíts, Sebasta püspöke! Lásd, így élünk mi, gyermekmódra, balgatag, hátra se nézünk, elfutunk a zajló úton, eleresztve kezetek, magasabb szellemek de ti csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt. Nem sért ha semmibe veszünk s aztán a bajban újra visszaszaladunk hozzátok, mint hozzád ma én reszkető szívvel... Mosolyogj rajtam, Balázs! ki mint a szepegő kamasz, térdeplek itt együgyű oltárod kövén mosolyogj rajtam, csak segíts! Mert orv betegség öldös íme engemet és fojtogatja torkomat, gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm zihál, s mint aki hegyre hág, mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel, kifulva, akként élek én örökös lihegésben. S már az orvosok kése fenyeget, rossz nyakam fölvágni, melyet hajdan olyan megadón hajtottam gyertyáid közé, mintha sejtettem volna már... Segíts, Balázs! Hisz a te szent gégédet is kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány kivégzett: tudhatod, mi az! Te ismered a penge élét, vér ízét, a megfeszített perceket, a szakadt légcső görcseit, s a fulladás csatáját és rémületét. Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen, okos felnőtt! Te jól tudod, mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall még az Isten jósága sem, a mit ér az élet... S talán azt is, hogy nem is olyan nagy dolog a halál.
***
Február 3. Szent Balázs püspök napja. (a torokbetegségek ellen védő szent)
- (...) A magányos Madeleine megvárta, míg a körmei megszáradnak, aztán a heverő sarkában összegubbaszkodott, hogy jobban essen a sírás. Mélyen aludt a sötétben, mikor Marie rátalált. - Ó, Marie! - Madeleine fölébredt, fölállt, és zokogva borult Marie nyakába. - Asszonyom! Asszonyom! Mi történt? Marie a vállához szorította Madeleine fejét, ó, ez a szörnyű kis asszony! - El akarják tőlem venni Régis-t! Marie próbálta megérteni. Annyit értett belőle, hogy Madeleine-t illetően tévedett, hiába tart őnagysága szeretőt, még mindig szereti az elhunyt férjét. Meg kell érteni, fiatal, és az úr hosszan betegeskedett, mielőtt meghalt volna... A testnek megvannak a maga igényei. Madeleine-nek eszébe jutott a körme: ó, csoda, a lakk épségben maradt a sok sanyargatás közepette. Jó, most megfürdik. Teste élvezte, boldogan nyúlt el a vízben. A fürdőből kilépve megcsodálta magát a tükörben, s elhatározta, hogy nagyon kiszépíti magát, csak úgy, önmagának - a férfiakból elege van. Kettőt szeretett, akik állítólag szerették őt. Hát akkor milyenek, mikor nem szeretik az embert? A haját nagyon magasra fésülte, tűsarkú cipőt húzott, világos, ujjatlan ruhát. (...) Tizenöt éves volt, mikor Régis Lalande, a történelemtanára megjelent az életében, és Keresztkém úgy izgulta végig ezt a szerelmi regényt, mintha csak ő lett volna a hősnője. Megvárták Madeleine tizenhatodik születésnapját, hogy megkaphassák a házasságkötési engedélyt, 1948-ban. (...) - Bernard ejt engem... - Madeleine tele szájjal beszélt. - Ezt ugyan nem hiszem - mondta Keresztkém, és nézte, ahogy eszik -, mondd csak tovább. Különben meg mit izgat, hiszen már nem ragaszkodsz hozzá. - Igen, csakhogy kiagyalt valamit... Képzeld: divatba hozza Régis-t! Tudod, annyit bajlódott a kéziratokkal, hogy végül is meggyőzte magát: Régis zseni. Elolvastatta másokkal. Azok is az ő véleményén voltak... Aztán mint a lavina. Én ugyan nem fogok ellentmondani nekik, nálam jobban senki sem csodálhatja Régis-t... - Hát akkor? Örülnöd kellene. - Nem örülök. Megpróbálta elmagyarázni, megértetni Keresztkémmel... Bernard egy egészen hamis Régis-t agyal ki, minden vonását úgy agyalja ki. És ráadásul el akarja tőle venni: ez a Régis a férfiak ügye, Madeleine-nak nincs hozzá joga. Nevetséges! Micsoda cécót csinál a Nagy Katalinról írt könyv körül... Pedig, ugye, Keresztkém jól tudja, hogyan írta Régis ezt a történelemkönyvet! Keresztkém pontosan emlékezett rá. Alighogy összeházasodtak, vakációra a majorba mentek Madeleine szüleihez. Keresztkém is akkor vette ki a szabadságát. Még most is látja a függőágyban ringatózó Madeleine-t... A húga körülötte rajzolgatott... Az anyja meg egy nyugágyban... "Madeleine Carvel tanuló - mondja Régis -, folytassa feleletét Nagy Katalin cárnőről..." Madeleine mesélt... Beszélt Nagy Katalinról, a szeretőiről, a politikájáról, a fantáziája csapongását követve. Ez volt az egyik kedvenc játékuk. Az idő szép volt, meleg... És később Régis mint Nagy Katalin, minden oroszok cárnőjéről szóló tudományos munkát adta ki Madeleine fantáziájának szüleményeit!... Mulattatta. Szerette a szemfényvesztést, a bűvészmutatványokat és trükköket, a misztifikációt. Mindenki tudta róla. - El kellene ezt magyaráznod Bernard-nak - mondta Keresztkém. - Nem hisz nekem. Szerinte csak úgy beszélek... hogy hencegjek. Nem hajlandó elhinni, hogy Régis elvetemült volt, nem tudja fölfogni, hogy egy olyan ember, mint Régis, azzal szórakozott, hogy az én fecsegésemet adja be a történészeknek. Képtelen fölfogni, hogy Régis ezzel akarta bizonyítani, merő hülyeség az ő történelmük. Igaz ugyan, hogy kicsit vitáztak a könyvön, mikor megjelent, a pszichológiai adottságok végül is megmagyarázhatnak néhány ellenőrizetlen tényt... Senki sem csinált botrányt! Nevettek. Maga előtt látta Régis-t, mikor valamelyik kollégája gratuláló levelét megkapta... Dzsiggelt és üvöltözött: "Még jobban imádlak érte, imádlak érte, én Selyemhajúm!..." - Imádott érte... - mondta Madeleine, és könnyek szöktek a szemébe. - Csak te tudod... Nem bírom elmagyarázni senkinek. Még a szerelmemet is hasznosítani tudta, pedig hát, Isten a tudója... - Isten meg én... Keresztkém fölállt zsebkendőért, Madeleine-nak sohasem volt, szép kis hímzett zsebkendőit rendre elhagyogatta. (...) - És még valami - mondta Madeleine. - Bernard meg a barátai valami belső konfliktusra bukkantak Régis-nél; Isten, vagy nem Isten. - Komolyan? Hogy mit össze nem hordanak ezek az entellektüelek! Régis mint hivő! Ez a szemfényvesztő, ez a játékos! Madeleine, univerzumának egyetlen istennője! Egy pogány!... Pedig még mikor mániákusan és néha rajtakaphatatlanul bűvészkedett is, nyitott könyv volt ez az ember... Hogy ennek a könyvnek egyik-másik oldalán olvashatatlanok a betűk, ez csak a feleségét keserítette, aki megpróbálta töviről hegyire elolvasni. De mások ugyan mit tudnak róla? Melyik lapon találtak helyet konfliktus számára? - Ó, Selyemhajúm, aki keres, az talál, megtalálja azt, ami a saját fejében van... Isten! ... Miért éppen Isten? (...)
- Mert képtelenek mást kitalálni ezek a kis ólomkatonák...
- Szerintem például az orvosok, akik pedig mégiscsak szánni való fickók, az ő helyükben már tízet is találtak volna, tíz konfliktust meg problémát... Éppen elég mondanivaló van, akkora problémák, mint a világ! Isten!
- Keresztkém, engem nagyon bánt, hogy kitalálnak egy Régis Lalande-ot, aki nem létezett.
- Neki alighanem nagyon tetszett volna, nevetett volna... (...) Ilyen későn nem volt forgalmas az út, Madeleine nagyon gyorsan hazaért. (...) Az ágy hideg volt, nyirkos... Madeleine fölkelt, magára vett egy gyapjúpulóvert meg egy pizsmanadrágot. Mindjárt kellemesebb lesz... Lám, máris milyen jó, nagyon jó, most meleg van, a nyitott ablakon át meg beszállnak azok a nedves illatok, amikért megtette a hatvan kilométert. Le kellett volna vennie az ágytakarót, a nehéz, hímzett szőnyeget, akkor még jobb lenne. (...) Már majdnem elaludt, boldogan, hogy szárazon, melegben lehet, mikor eszébe jutott Bernard telefonhívása... A kis csaló, a Régis körül csapott hűhóval, bizony nem egyéb. Nagyon erősen gondolt Régis-re... Hallotta a hangját, amint azt mondja, "az Örökkévaló", mintha azt mondta volna, "az öreg". Maga mellé képzelte az ágyba. Igen, azt szokta mondani, hogy az ember az Isten rovására szabadult meg az örökkévalóságtól, egyszerűen elnevezte Örökkévalónak, hogy úgy érezhesse, lerázta magáról a fölfoghatatlan súlyát. Az ember csak afféle iskolakerülő... "Madeleine, én Selyemhajúm..." Most olyan világosan képzelte el a hangját, porcelánkék szemének pillantását, meg ahogyan egyszerre mind a két papucsát a levegőbe röpíti, ahogy egészen a takarója alá bújt, a fejét is betakarta, s fölnyüszített, mint egy kölyökkutya. Régis-nek csak arra kellett az Isten, hogy lefesthesse az embert, kép volt ez, Bernard azonban olyan biztos abban, amit állít, hogy Madeleine a saját bizonyosságának vizsgálatára kényszerül. Ez a kérdés ugyanis sohasem merült fel, Isten nem izgatta Régis-t, fesztelenül beszélt róla. Őt az emberek érdekelték, a mitikus múlt és a mitikus jövő, a történelem előtti és a történelem utáni közé szorult szegény emberek. Amilyen mértékben az ember megy előre az időben, történelme úgy hosszabbodik, a történelem előtti pedig hátrál, elmosódik, kihűl, mint egy bűntény nyoma, a történelem utáni viszont távolodik tőle, mert az ember lát, messzebbre előre lát, s az ismeretlent még nagyobb távolságra taszítja magától. De bármekkora legyen is az ismert történelem szakasza, a két végén - előtte is, mögötte is - mindig ott van a megismerhetetlen, a végtelen. Nem, Istenről sohasem esett szó Régis érvelésében, legalábbis akkor nem, amikor így beszélt játékosan Madeleine-nak, mikor "az ő kicsi kezének" magyarázott, mely, mint mondogatta, túl kicsi, semhogy befoghatna egy oktávot. Beszélt a körről és a golyóról, az emberről, aki körben forog. Ha az ember nem bukkanna hébe-hóba ugyanazokra a tájakra, nyomokra, ha sehol sem lelné sem végét, sem elejét, akkor a végtelenben találná magát. Egyébként, mondta Régis, az ember szempontjából az volna a nagy haladás, ha határai között maradna. Ha mindössze megművelné, szépen bekerítené a kertjét, fantasztikus hozamhoz jutna. "Nem kárhoztatom az intelligenciát - mondta Régis -, a legprimitívebb ember is kíváncsi, nyugtalan." A kíváncsiság, íme, ez az alapja minden emberi tevékenységnek... Nem, Régis magyarázataiban nem volt hely Isten számára, az ő "örökkévalója" kisbetűvel íródott. Madeleine-nak most nagyon melege volt. Már az is furcsa, hogy hirtelenjében ennyire érdeklődnek Régis írásai után, mikor ő maga olyan könnyedén beszélt róluk... Tessék, most megtalálják bennük Istent és a zsenit. Valamikor csak ő, Madeleine látott benne zsenit. Ez akkor volt, mikor olyan hevesen, eszeveszetten szeretett mindent, ami Régis-től eredt, mindent, ami Régis volt: a kezét, a járását, a hangja csöngését... rajongva őrizgette a távozása után a hamutálcán maradt csikkeket, és éppen így érzett a könyvei iránt is. Igen ám, de az a trükk, hogy Régis Lalande írja alá az ő fantáziájának csapongását... Madeleine nem nevetett vele. Ez volt a pusztítás kezdete... Tudományos munkaként tálalni az ő rögtönzéseit Nagy Katalinról... Madeleine tisztelte Régis írásait... Régis mindent elpusztított. Mikor az első időkben rajongó imádatában valósággal a fejét vesztette, Régis a vállát veregette, hogy csitítsa, csöppnyi mosollyal figyelte... és még most is ég az arca a szégyentől, hogy így elengedte magát. Megtanult uralkodni magán, elrejteni azt, amit Régis az ő kitöréseinek nevezett. Elpusztított mindent, még a testi szerelmet is. Ugyanabban a magházban élni, és ketten lenni, két külön magnak maradni. Madeleine azt hitte, egyetlen lénnyé olvadnak össze, de Régis mindig vállon veregette, ő röstelkedett, és megtartotta magának az érzéseit. Még ha el is veszíti őket. Régis meg kifürkészhetetlen volt. Elpusztított mindent, vállon veregette őt - térjen észhez, asszonyom! -, és Madeleine ezentúl mindig csak derült arcát mutatta neki, kifürkészhetetlenné lett ő is. Mikor olyan eszeveszetten szerette, Régis-t felsőbbrendű embernek tartotta, vajon a szerelem éleslátóbb volna, mint a fájdalom, a neheztelés, a csalódás? Mert lám, idegenek, műveltek, szakértők látnak benne zsenit. Ő volt az első, aki ezt észrevette, aztán később fütyült rá... De akárhogy is volt, sohasem látta, sohasem érezte Isten jelenvalóságát abban, amit Régis gondolt vagy írt. Úgy lehet, ahogy Keresztkém mondja: azt találjuk meg, amit keresünk. Rögeszmések... Madeleine keze a párnán, tenyerébe hajtja a fejét és elalszik. (...) - /Elsa Triolet: SOHANAPJÁN - ford. Bartócz Ilona/
- Ruhástul fekszem az ágyunk takaróján. Kék öltöny, fehér ing. Viszont nem tudom, milyen nyakkendőt választottak hozzá. Talán sötétkéket, gondosan öltöztettek, mintha vendégségbe készülnék. A prémtakarót leszedték: halott a prémen, ez olyan gusztustalan. Marie, a bejárónő sír, hosszú időn át csinálta a reggelimet, hogyisne sírna. Az éjjeliszekrényen az óra megállt. Összecsukható, bőrtokban, és évek óta hiányzik róla az egyik kis csavar, ami lapját a bőrtokhoz rögzíti. Az óra megállt, a kis csavarnak meg alászolgája, többé eszébe sem jut senkinek A pizsamámat a szennyesbe dobták, hétfőn jön a mosónő. Nem tudom, voltaképpen kit értek az ők-ön, de az biztos, hogy például nem a nővéremet. Ő is itt van a férjével, Gilbert-rel, és iszonyúan szomorú. A férje valami gyógyszeripari vállalatnál dolgozik, és a vállalat egyik tisztviselője foglalkozik a temetésemmel. Gilbert szólt neki, hogy rendesen csinálja... Gilbert ugyanis túlságosan szomorú, főképp Lisa nővérem miatt. Mert ez igazi jó házasság. Így aztán Gilbert-nek eszébe jutott ez a Guizard, aki most mindent intéz. Lisa a szertartásra már teljesen fölkészítve talált, kék öltönyben, fehér ingben, nem tudom, milyen nyakkendővel. A cipőm nem is lehetne fényesebb, igaz, voltaképpen új, a talpán alig van horzsolás, olyan, mint annak a színésznek a cipőtalpa, aki mindig csak hármat lép a színen... Akkor vásároltam, mikor már oly keveset jártam... Az utóbbi időkben rengeteg holmit vásároltam magamnak, öltönyöket rendeltem, ezt a fekete bársony meleg házikabátot is, már olyan régóta vágyódtam rá, és már nem volt időm viselni. Takarékoskodnom kellett, elvált ember voltam, és tartásdíjat kellett fizetnem az első feleségem meg a lányom után. Geneviève nem ment soha újból férjhez, nehogy elveszítse a tartásdíjat, meg a lehetőséget, hogy kellemetlenkedhetik. A második feleségemmel más a helyzet, nincs rám szorulva anyagilag: jól keres egy jövedelmező papírtapéta-vállalkozásban. Éppen ezért szerettem volna, ha egy kicsivel több a pénzem. Csakhogy azzal, amit középiskolai tanárként meg hébe-hóba újságírással és az egyik történelemkönyvemmel kerestem, ami ahhoz képest, hogy történelemkönyv, elég nagy port vert fel, szóval mindezzel összesen nem mentem sokra, és nem leszek tőle a nemzet halottja. Madeleine, a feleségem, a világ másik végén van, vagy esetleg útban hazafelé. Megmondták ugyan neki, hogy nem vagyok jól, de hát az üzlet, ugye, üzlet... Így hát meghaltam úgy, hogy nem tarthattam kezemben kis kezét, drága kis kezét... Nem élvezhettem hiánytalanul azt, ami a férfi életében egyedül abszolút: a halált. Eltoltam távozásomat a színről. Meghaltam, anélkül, hogy az elmúlás lényegéig jutottam volna, és nem iszonyatos kínjaim terelték el róla a figyelmemet, hanem az, hogy Madeleine járt az eszemben. Talán megérkezik a temetésre, mikor már mindennek végképp vége lesz. Ő is eltolt valamit: ennek a történetnek egyik szakaszát. Lisa sír, Gilbert, a férje, mellette van. Az én öreg Jeanom most mondta nekik, hogy a rádió néhány mondattal megemlékezett rólam, és közölte a temetésem napját, helyét, óráját. Hallom, hogy a gyerekek koszorút küldtek... De azért mégsem a gimnáziumban ravataloztak föl! A testem hideg, kissé nyirkos. Ezt az éjszakát még itt tölti, csak holnap temetnek. Tudom, hogyan lesz, délelőtt csapódik majd az előszobaajtó, aztán már be sem csukják; valaki ott marad az ajtóban, kissé feldúlt arc, kissé riadt tekintet, valaki, aki nem is tudja, ki fia-borja ez a sok ember, akik a barátaim, ismerőseim, kollégáim, tanítványaim voltak... S az egész lakásunk telve lesz tisztelettel a halott iránt, aki én vagyok. Ez a lakás, amit Madeleine akart, és amit együtt rendeztünk be, arra készülve, hogy majd itt élünk. Én szüntelenül készültem rá. Észre sem vettem, hogy máris benne vagyunk, hogy ez már az, az élet. Vagyis én a kettőnk életére készülődtem, mindig azzal, hogy majd holnap elkezdődik. Halálomban is csak úgy leszek, mint életemben voltam: egyedül. Úgy értem, Madeleine nélkül. Ahelyett, hogy hagytam volna, hogy betöltsön a szó, vég, ahelyett, hogy valami bizonyosság nyugalmában ízleltem volna életem végső kortyát, szüntelenül az ő hiányára gondoltam. Úgy haltam meg, ahogy éltem, a teljesség ismerete nélkül. Félsikereim voltak, hajlandóságaim, melyekből nem lett szenvedély, pénzem, de nem vagyonom, eredményeim, melyekből nem született dicsőség. És Madeleine megfosztott az ember egyetlen kincsétől, egyetlen büszkeségétől, attól, hogy nyitott szemmel várjam a halált. Egyre csak mondogattam: nincs mellettem. Mégiscsak megéheztek, Lisába belediktáltak egy csésze teát, megevett egy kétszertsültet. Most Gilbert sír, még Lisánál is hangosabban, rettenetes, hogy ezek a déli férfiak milyen izgulékonyak, éppígy kiborulnak akkor is, mikor kugliznak. Lisa a gyermekkorunkra gondol; vannak dolgok. melyekről ezután senkivel sem beszélgethet az én nagytestvérem! Ő volt az idősebbik, és mikor már férjnél volt, húszéves volt, asszony, kész hölgy, én még csak tizenhétéves takonypóc voltam. Hogy megdöbbent, mikor megtudta, hogy viszonyom van a barátnőjével, Lolával, később meg, amikor a Normale-on elért sikereimtől hallott... Mert egészen kiváló diák voltam. Verseket is írtam (és talán még regényeket is), keresték a társaságomat, én meg egy cseppet se törődtem vele, és a nők csak akkor tettek boldogtalanná, ha magam akartam, ha éppen ahhoz volt kedvem, hogy boldogtalan legyek. Egyszóval, a nők nagyon jók voltak hozzám, én pedig nagyon szerettem őket. Nemigen tudtam boldog lenni. Az a boldog, aki a strandon meztelenül hasal a homokban, ujjong örömében, de ott, nyomban, anélkül, hogy valami találkozóra, valami óhaj megvalósulására, a háború végére, egy gyerek születésére várna... Boldog, anélkül, hogy a boldogság valamennyi összetevőjére várna. Talán ha mást írtam volna, nem történelmi tanulmányokat, vagy ha nagy sakkjátékos lett volna belőlem, mint ahogyan erről szó is esett, mielőtt abbahagytam... akkor talán nem két és fél sorban emlékeznének meg a halálomról, esetleg ötöt is szentelnének a hírnek... vagy ki tudja, talán cikkeket is. És egyik-másik szerkesztőségnek talán az lenne most a gondja, hogy ugyan kit kérjenek föl. Végül is talán elegendő lesz, ha az igazgató beszél a sírnál. Vagy nézzük csak, két évvel ezelőtt X. Y. mintha ilyesmit írt volna, nem lehetne esetleg azt újra fölhasználni? Nagyon sok a hulla mostanában, mintha csak összebeszéltek volna, mindenki egyszerre hal meg, így végül is hátborzongató lesz egy-egy újság. Lisa már nem sír. A bánat elcsúfította, a szeme duzzadt, a szája rúzstalan, lapos sarkú cipőt, fekete harisnyát, elnyűtt fekete kabátot vett föl. Rosszul teszi, azért, mert eltemetnek, még nem kellene úgy elengednie magát, hogy megcsúnyuljon. Lisa túlságosan nagydarab, könnyen elcsúnyul. (...) Egy élet regényét megírni nem más, mint elsietni egy élet mellett (a történelem mellett), ahogy a vonat halad el egy táj mellett. Megállók, váltók, szemaforok, hidak, alagutak, katasztrófák... És a vonatok egyre gyorsabbak és gyorsabbak. És vannak repülőgépek. Űrrakéták. Túllépjük a fény sebességét... Tempó! Tempó! - kiáltjuk a regényírónak - ne maradj le a világmindenség ritmusa mögött! A távolságok zsugorodnak, egyre nagyobb és nagyobb a tér, mely belefér ugyanabba az időbe, a regényírók talán lemaradnak, hogy tenyérnyi helyen toporogjanak? Vajon a regény ritmusa az emberi szív vagy az űrrakéta ritmusát fogja követni? Vajon a postakocsi sebességével teszi meg az utat a Születés nevű állomástól a Halálig? Vajon egy ember, egy nemzedék, egy kor vagy egy egész korszak tája előtt fog elhaladni? Egészen mindegy, mert bármekkora legyen is az út hossza, nevetségesen rövid lesz. Egyszóval? Egyszóval kerüljük a gigantizmust, igazodjunk képességeink mércéjéhez. Ami engem illet, ér, ami ér, én bizony jobban szeretem a költői tájakat, lehetőleg történelmi díszlettel. Néha még a "nagy szellemek" is jobban szeretik a költészetet, mint a történelem nyavalyás látszatigazságait. Azt mondják, hogy a mitikus gondolkodás anticipációi és a költők sejtelmei előrevetítik a filozófiai reflexiót. (Jean Pucelle: Az Idő) Azt mondják, századok és századok óta vannak ugyanis emberek, akiknek éppen az a hivatásuk, hogy meglássák és velünk is megláttassák azt, amit a természet rendje szerint nem észlelnénk. Ezek a művészek. A művészet tehát világosan bizonyíthatja, hogy igenis létezik az észlelőképesség fokozása. (Bergson: Az észlelés kiszélesítése)
Már jól bent járunk a temetőben. Sírgödröt kapok, mint a többi elhunyt, mint a többi holttest, a többi csontváz. Közéjük fogok tartozni. Hol úgy figyelem magamat, hogy mindent a visszájáról nézek, mint az itatósra rögződött írást, hol meg magát a dolgok visszáját, a pitypang gyökerét, az ágy alját, a ház fundamentumát, a cselekedetek miértjét nézve... Rutin szülte találgatások, romlandó testemből máshova költözik a dolgok megértésének képessége. A mennyekbe, mondják az ember érzelmességével számoló könyvek. Mondjuk inkább, hogy a kozmoszba, s így hívek maradunk az emberi tudatlansághoz. Egyszóval, bizonyos idő múlva nézőpontot változtatok: ezentúl ahelyett, hogy alulról fölfelé néznék, madártávlatból szemlélem majd ezt a lenti világot. Űrrakéta-távlatból. Onnan, ahol minden egyformán mélykék. A fellegekben jár - mondja a szokás. No, én valahol a levegőégben leszek. A kékség e magasából vajon milyennek látja az ember a történelmet? Nem ártana egy teleszkóp. Tessék, ebből legalább kitűnik, tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok regényíró: máris az az igény támad bennem, hogy precíziós műszer legyek. Vajon a kozmosz magasából látni fogom, hogyan él Madeleine és Bernard? Valaki mesélt nekem Nadia Léger, Fernand ugyancsak festőművésznő felesége és nővére telefonbeszélgetéséről. Nadia Párizsból, a nővére Moszkvából beszélt. Már jó negyven éve, hogy a nővérek nem találkoztak, nem hallották egymás hangját, egy telefonbeszélgetés során nagyon nehéz összefonni az oly rég fölbomlott szálakat. Így aztán a festészetről beszéltek: "Megfestettem anyánk arcképét!" - kiáltozta Nadia izgalmában sírva. "Remélem, hogy nem az absztrakt festők közé tartozol - kiáltozta a moszkvai nővér ugyancsak sírva -, és a képen meg lehet ismerni anyánkat." - "Igen - kiabálta Nadia -, bizonyos távolságból nézve nagyon jól föl lehet ismerni." - "De hát miért akarod, hogy bizonyos távolságból nézzem anyánkat?" - kérdezte a nővér még mindig sírva. Vajon Madeleine jobban fog hasonlítani önmagára, ha majd odafentről látom? Vajon bizonyos távolságból kell néznem, hogy ráismerjek? De hát miért akarják, hogy bizonyos távolságból nézzem az én Madeleine-omat? Hogy jobban lássam? Hogy jobban magamba szívhassam? Vajon az olvasó bizonyos távolságból nézi majd azt, amit írok? Bizonyos idő történelmi távlatából? Akadnak olyanok, akik erre számítanak, akik az örökkévalóságnak írnak. Szavakkal. Szavak, szavak... Veszendők, kérészéltűek. Használni ezt az előre gyártott, romlandó anyagot, abban a hiszemben, hogy örökké tart! (...) A nyelv iránti szenvedélyes érdeklődés tart fogva, túl a... Most is, itt is folytatom. Folytatódik az, ami az életem volt, folytatom, ahogy a katona is megy tovább, ha golyó érte, ahogy a tyúk is fut átvágott torokkal. Ugye megértik, hogy ez volt az, az életem. Egyszerre többfélén dolgoztam. Madeleine vajon mit tudott a munkáimról? Járt-kelt az életemben, szórakozott pillantásokat vetett rám, hol elragadóan bájos volt, hol egész képtelenül nézett ki, hol meg rendkívül szépnek láttam... Az ember nem tudja, hányadán áll vele. Az egyik legrendetlenebb nő, akivel találkoztam. Ferde cipősarok, ráncolódó harisnya, elmázolt rúzs, fésületlen haj, az elálló kivágásból kilátszanak a vállpántjai vagy a meztelensége... három órát késik, megfeledkezik a randevúkról... azt hihetnénk, ez ő. Aztán egyszerre csak vakító villámlás, Madeleine eleganciája a legválasztékosabb, mint akit megsúroltak, kifényesítettek, olyan a keze, lába, haja... eszébe jut minden születésnap, névnap, amikor gratulálni kell, és a randevúk és a vacsorák. Hogy is lehet, hogy valaki ilyen változékony legyen, hogy ilyen nyugodt lélekkel maradjon el egy randevúról, hogy ne vegye föl a telefont, mert éppen lusta fölállni... hogyan csinálja, hogy nem vész össze az emberekkel, akik hiába várták... hogyan képes mindenkinél jobban intézni az intézendőket, jóba lenni az égvilágon mindenkivel, például velem, akivel botrányosan bánik? (...) Letették a koporsót a gödör mellé. Mindjárt készen leszünk. Madeleine maga elé néz. Milyen magas ma. Bernard nem karol bele, nincs szüksége rá, hogy támogassák. Féltem őt, és remélem, hogy a halálomat követő zaklatott napokban Bernard közeledni fog a feleségemhez. Még az is lehet, hogy Madeleine lesz az ő segítségére, hogy majd vigasztalja szegényt, őt, aki a mesterét veszítette el... (...) Bernard, neked adom Madeleine-t... Karolj bele, egész éjszaka utazott. Fölemelnek... Leszállok a gödörbe. Kezdődik a felvonulás. A temetésrendező virágot osztott szét, és valamennyi férfi, nő rendre virágot dob a gödör mélyébe. Hamarosan a barikád túlsó oldalára kerülök. A levegőégben leszek. Életem története kicsúszik a kezemből... Igyekszem összeszedni magam, úgy-ahogy összeillesztgetem a darabokat. Már csak annyi, mint egy elfelejtett álom. Regény. Kínlódom, szenvedek... Bele kell törődnöm, maradni gyönyörű levegőegemben. Bizonyos távolságból kell néznem Madeleine-omat. Majd beállítom a teleszkópomat. Obszervatóriumomból nézem a földet, világom levegőegének e csillagát, és Madeleine olyan közel lesz, mintha a karomban tartanám az ágy, a mi ágyunk mélyedésében. Majd képzeletben megérintem. Ó, ez a film, pereg, anélkül, hogy én közbeszólnék! Minden megy tovább nélkülem, el kell viselnem... Lemondanak rólam, olyan könnyen, olyan véglegesen. (...) - /Elsa Triolet: SOHANAPJÁN - ford. Bartócz Ilona/
- W. Somogyi Ágnes: KÉPZŐMŰVÉSZEK ADY ENDRE HALOTTAS ÁGYÁNÁL
(...) 1919. január 27-én Csorba Géza ott állt Ady Endre halottas ágyánál, és rajzolta őt. Két olyan munkáját is ismerjük, amelyek minden bizonnyal ott keletkeztek. (...) Csorba Géza mindvégig úgy nyerte el a megbízásokat, hogy hivatkozott arra a közfelfogásban túlértékelt tényre, hogy ismerte Adyt. Történelmi, ideológiai változásokkal együtt haladva adott más és más szavakat Ady szájába. Anekdotázó kedve esetenként odáig is vitte, hogy azt állította: ő volt a költő egyetlen bizalmasa, barátja, akire titkait hosszú, egész éjszakákon át tartó beszélgetéseken bízta. "Adyt én ismertem a legjobban" - mondta.139 Talán valóban ismerte, hiszen ismerhette. S talán Ady varázsos személyiségének köszönhető, hogy Csorba e kijelentésig jutott: "Valahogy úgy vagyok vele, mint a hűséges, rajongó és alázatos tanítvány a mesterrel, mint Da Vinci lehetett Krisztussal, akit művészetének minden eszközével igyekezett megközelíteni, hogy teljesen magába zárhassa".140 Ez az önemésztő elkötelezettség az, ami minden megrendelőt, sőt a kritikusok és kommentátorok nagy részét is levette a lábáról. Sajnos, úgy tűnik, nem a művek. Pedig van Csorbának egy igazán sikerült Ady-szobra. Ez a mű a Góg és Magóg fia címen ismert férfiakt.141 Jelzése szerint 1913-ban készült, bár Csorba egy nyilatkozatában142 1914-re tette keletkezését, s a Nemzeti Szalon 1917. júniusi kiállításának katalógusában is ezzel az évszámmal szerepel.143 Soha többet nem sikerült neki ilyen kényes erőt, ilyen megtorpanó lendületet rögzíteni. A szobrász többször elmondta, hogy ez a műve csupán a címadó vers "eszmemenetének szobra",144 és azért nem hasonlít a költőre, mert akkor még nem ismerte őt. Ennek ellenére úgy látjuk, hogy Ady karakterét és testi megjelenését ez a gátlásoktól mentes, plasztikailag ép munka adja vissza legjobban a Csorba-életműben. Nemcsak az arc, a fej arányait véljük fölismerni, hanem Ady különös testalkatát is, amelyről egyik orvosa is megjegyezte: "Hatalmas,széles vállakon, magas és vastag nyakon, arányosan kis fej... Alsó végtagjai aránytalanul vékonyak voltak, lábai kissé nagyok és nem formásak".145 Móricz pedig mintha a szoborról írta volna: "Atléta formája volt, széles vállú, fekete, mint a finn mítosz őskovácsa: de imbolygó járású, esett fejű, bús magyar, ki Atlaszként viseli e bús hazát."146 (...) Nem tudjuk, mikor készült ez a szobor, de ha nem is hihető, hogy Csorba első munkája,151 még nem modorosan klasszicizáló, nem szépelgő, nem önmagáért való forma. Benne a "Góg és Magóg fiának dacos, határok közé fogott, kirobbanásra érett idegfeszültsége, az izmok hallatlan erőszakos bilincseltségében"152 szervezi az anyagot sajátosan magyar szecessziós szoborrá. Ez a mű Csorba Géza legautentikusabb Ady-szobra. (...) Későbbi síremlékterve már 1922-es, első gyűjteményes kiállításán153 is szerepelt, így az első dicsérő szavakkal talán ezt is Móricz támogatta: "a költő prometheusi ereje egy világok felett álló filozófus nyugalmával" jut érvényre. A kiállítás idején művét Csorba még köztéri szobornak szánta, "gigantikus, fekete gránitszobrot emelve benne képzeletében a Vátesznek...".154 Végül azonban a monumentum fehér haraszti kő-síremlékké törpült. (...) A programot Csorba 1924-ben a következőkben fejtette ki: "Az egész szobrot úgy gondoltam el: fekete gránitból kifaragva, alányúló talapzattal emelkedne ki az Országház előtt a Duna közepéből. Persze óriási méretekben, úgyhogy sziluettjének felső része a pesti partról nézve föléje emelkedne a budai hegyeknek. Szembe futna vele a zúgó Duna árja".158 Az arca az az óriás, "háromaraszos maszk", stilizált portré lett volna, amely szintén szerepelt a Belvedere kiállításán.158a (...) A merész szecessziós program fokról fokra szelídül: "Később a Margitsziget pesti oldalára gondoltam, mindjárt a beszögellő hídfő tájékán, ahol kevesebb technikai nehézséggel lehetne felállítani, egy kiálló mólórészletre".159 Majd lett belőle síremlék, amelyről 1947-ben Csorba még megjegyezte: kevés költséggel áthelyezhető volna Rákosi Jenő szobra helyére a New York-palota elé.160 De az elkészült mű még a legjobb helyen a temetőben van. (...)
- /Tegnapok és holnapok árján - Tanulmányok Adyról - Petőfi Irodalmi Múzeum és Népművelési Propaganda Iroda, 1977/
Azt hiszem, engem nagyon szeretett, vagy nagyon utált. A magam polgári egészségével mindig úgy robbantam be hozzá, mint egy május elseje.
Mindig sokan állták körül királyi hintaját, rozoga ágyát. Fiatal írók voltak, tanárjelöltek és olyan kegyetlenek voltak, amilyen csak egy temetésrendező, vagy egy esztétikus tud lenni. Jegyzeteket csináltak róla, ereklyéket avattattak föl vele, irodalomtörténeti adatokat lestek ki belőle, elrovancsolták, mint a nemzet halottját. Minisztráns-fiúk voltak, temetés-szagú tömjént lóbáltak körülötte. Én pedig majdnem testi szerelemmel voltam iránta, szerettem húszéves izgékonyságát, cigány arcát, fekete szemét, a magam húszéves ifjúságát. Könyörögtem:
- Bandi! Lehúz ez az ágy és ez a nyíri vinkó ingovány. Gyere, Promontoron a Duna partján még találunk taposatlan havat, a Kutyavillában halászlevet főzetünk magunkfogta halból, jó budai bort iszunk hozzá és van egy hektikás cigányom is, akinek én vagyok az életfenntartója.
Rádisputáltam a ruhát és az energiát. Talán ízlett is neki a halászlé, talán kis is csípte az arcát a friss téli levegő, talán örült is az életének egy kicsit; már megszidott néhány verscsinálót, politizált, a jövőbe spekulált, mint a kolumbácsi legyek falkája. Kiléptünk a hóba, néhány rongy parti lámpa végiglocsolta fénnyel a Dunát.
- Nézd! A Volga! - mondta és a kocsiban már mellére csuklott a feje és már dadogni kezdte a furcsa szavakat, fejedelmi muzsikának az utcára vetődő hangtöredékeit.
Ki tudja? Néha talán szeretett volna ő is elcsereberélgetni a hiúság vásárán, apró örömökkel nagy bajokat altatgatni, mai verebet nyárson sütögetni. De kálvinista-nyakán öntudattal hordozta a predesztinációt. A szent forrás őrzőjének tudta magát és éjjel-nappal ott virrasztott mellette, hogy ökörcsorda be ne nyálazza. Kegyetlen kasznár volt, irgalomra tisztében sohase enyhült önmaga iránt. Szerelmes barátomat, a kedves arcú húszéves fiút elnyűtte kegyetlenül és kapitalista szégyenkezéssel sütöm le a szememet, ha az isteni verseken andalgok, amelyeket ő váltott meg az ember-áldozattal a mi tunya gyönyörűségünkre.
Egy este édesanyjával eljött a kabarémba. Egy vers-ciklusát adattam elő akkor először. Mikor rá került a sor, kiszaladt a folyosóra. Utána mentem.
- Hát meg se nézed?
- Nem, nem! Félek!... Minek is erőszakolod!
Hisztériásan szorongatta az öklét, a haját markolászta, riadozva fülelt, füttyszót, gúnyos üvöltözést, fölháborodást várt. Aztán mikor vége volt, az egész közönségnek egyszerre csattant a tapsa. Falat ostromló hozsannázás volt az.
Boldogan megragadtam a karját.
- Bandi! Hallod ezt a tapsot? Szégyelld magad! Te!... te... Zerkovitz!
Akkor egy pillanatra örömöt láttam az arcán.
Azt hiszem, mikor hazament, nagyon megszidhatta magát érte.
Senki sem szállt ki se be csak berakták a postát alvók üzenete alvóknak
Sínek és váltók között eltévedt tücsök sivít és sípol és sivít. - fordította: Hajnal Gábor
/Christine Busta Téli vigília - Európa Könyvkiadó, 1985/
--
Ingeborg Bachmanntól:
Alles verloren, die Gedichte zuerst dann den Schlaf, dann den Tag dazu dann das alles dazu, was am Tag war und was in der Nacht, dann als nichts mehr, noch verloren, weiterverloren bis weniger als nichts und ich nicht mehr und schon gar nichts war,
---
Ich hatte alles, und habe alles verloren, zuerst das Mass, ich ging über mich hinaus und hinaus über alles, ich wusste nicht, dass ein Mensch diesen Schmerz beweisen kann mit meinem Traum, dass er so sterben kann, dass die Himmel ins Stürzen kommen, und ein Himmel ins All abgelenkt wird, mein unsterbliches Herz
Igen, megvan. A kiadónál próbáltad...? Bepötyögtem még egy pár versét, majd még hozok, ha nem bánod, nem bánjátok.
----------------------
Hervay Gizella
GYALOGMADÁR
vérzik a térkép vonaglanak az eltérített vonatok vérzik a fényképed a polcon - bealkonyodok kiterített testek az utcán teherautóban kiskatonák kaszárnyába viszik kenyerünk - nincs tovább lecsupaszított kézzel lenyúzott lélekkel kiállok a keresztútra még egy utolsót kiáltok meghallod-e még tolat a szerelem vakvágányon hörög a telefon berekedt tüdőnk térképe vaságyon koponyánk térképe leltárban számozva iktatva rendben marad a leltári szám arról hogy hazára leltem szilvásgombócot főznek az égen - szilvamag zuhog jégeső - élünk még ez marad lángol a törölköző bennégnek a varrottas pávák moshatunk hazai mosóteknő vár ránk árva a fejőszék fáznak a bethlehemi barmok fázik a föld a holtaktól indulás kórházba bal-jobb gyönyörűt akartunk párosan járni hazai hóban beleőszültünk ősz lett a Hargitán már hó van árva gyalogmadár szemelget szemetelget gyalog indulok érted ha olvasod még e verset
---------------
Részlet a GYALOGZSOLTÁR-ból
II.
ne támassz fel Uram ha nem tudsz szeretni legyen tiéd a tányér legyen enyém a semmi
egy esernyő egy ország a halott is beleázik ne vigy minket Uram a feltámadásig
XI.
vedd el Uram amit adtál főztem neked felzabáltál minek hinnék ha az árva lépcsőn megy a keresztfára
énistenem mit csináltál kértem én hogy feltámasszál? nézd meg Uram mit míveltél három hazát agyonvertél
XXVI.
nem tudsz tarlón járni nem is vagy te Isten József gyaluforgács csipás reggelidben
tótágast áll a templom odakozmál a zsoltár minek káromollak beleásítoznál
XXVIII.
albérlete sincs annak aki magának sincsen idd el Uram a házad Mária segítsen
három kishazában kitelepített zsoltár feltámadunk Uram mintha nem is volnál
XXX.
rongyszőnyeg a glória csupasz az úristen megpofoztuk belehalt nem ád még vizet sem
Krisztus kitelepített kocsmakútkáváján írtam ezt a versemet gyalog glóriáján
Köszönöm a linket és a verset!:-) * Neked megvan? Sajnos, nekem nincs.
Hervay Gizellától:
csak néhány szeplő néhány mozdulat a zippzáras ballonkabátod a rendetlenség az íróasztalon a félig szétszerelt rádió hangod egy agyonjátszott magnószalagon a csend ahol nem hallik a nevetésed az ajtó amit nem nyitsz rám soha a gomb amit nem varrok fel
********
a belső száműzetésben ahol élek
színtelen virágok menetelnek
fázik az ég betakarózik
fázik a fájdalom hallgatózik
hallani a föld szívhangjait
hitem a föld hazám a hit
********
itt laktok nálam ketten mennyei albérletben mintha mindnyájan élnénk létra fokán ülnénk
felül a szénapadlás alul a kút miegymás lóbálnánk a lábunk néznénk hogy mit látunk
hallgatnánk a csendet ahogy ott lent legelget lopnánk egy kolompot ráznánk a bolondot
és egy jót nevetnénk így ütnénk el az estét a föld alatt keresztben mennyei albérletben - Azt hiszem, mindegyiket a "Kettészelt madár"-ban olvastam. Majd megnézem.
De szeretem ezeket a Hervay-verseket, és "A költő életei"-t is. Sok diákkori emlékem is társul vershez, könyvhöz egyaránt. :)
S ami a lényeg: "A Kántor-szerkesztette könyvben Szilágyi Domokosról hű képet alkothat magának az olvasó. Mindenki, aki ismerte és ír róla ebben a könyvben: tárgyilagos, minden tökéletesen jellemzi őt, nem "heroizálják", és nem teremtenek "mítoszt" az emléke körül. Ahány írás, annyiféle Szilágyi Domokos, vagy Domi, vagy Szisz..." (Méliusz Anna)
"Voltaképpen ez a Szilágyinak szentelt kortársi antológia késztette Méliusz Annát saját "emlékképeinek" a lejegyzésére, amint írja: "házi feladatként, házi használatra"." KAF
Szerencsés egybeesés, hogy ez most olvasható a Látó januári számában.
(Tizen... éve hallottam belőle részleteket, jó volt olvasni)
Az alábbi kedvencet is beírtam már a versesbe, legyen meg itt is.
Hervay Gizella
HAZATÉRÉS
mert nem mindegy hogy milyen úton jöttél máshová nem mehetsz csak ahol életre kelnek újra a holt diófák kopár dombok hegyek ahol másokért indulhatsz útra ahol közösség a szerelem az árvák elfulladó hangját vak kutak közt nem felejtheted csak azzal élhetsz aki utadon járt aki ugyanúgy összerándul veled egy elhagyatott sóhajtásért akinek nem vigasz a szerelem de közös munka a konok csönd ellen amivel körülkerítik maguk a kisemmizettek azt a kenyeret kettétörtük amivel a szegénység megünnepelt azt a szőlőt együtt ettük amivel a szükség megkínált nem lehetsz hűtlen önmagadhoz a szerelem is rádkiált azokért élj akik küldtek azzal aki értük él terítse mindnyájunkra Mária-kendőjét az ég
*
én ahhoz vagyok hű aki a tájhoz aki felnőttként felnevelt aki társam lehet a gondban virrasztásban nemcsak ünnepen aki rákérdez gondra örömre hogy megosszuk ami közös aki megtart tisztának hűnek ember az emberek között
*
én csak a te utadon járhatok megfagyott iszapban szélben fák között napraforgók hadirendjében kiinni a szerelmes folyót szívünkön át az égre terelni a gyalogúton mezítláb menni virágok vére szívünkön áramlik át veled lehetek csak páros madár
Nézem a homlokod térképét, lassan távolodik, s egyre tisztábban látom az egymást átszelő, világokat rendező elválasztó ráncokat.
Egymás fölött szaladnak a ráncok párhuzamosan: a félénk gyermekkorra ráhajlik mohón az ifjúság, s a férfikor zsarnoki akarata kettészeli a két szem között a párhuzamos emlékeket.
S a ráncok mögül újból és újból szíven üt tündöklő tiszta homlokod.
II
Mint elemista gyermek a folyók s hegyek nevét, homlokod térképéről leolvasom ifjúságunk minden üvöltő emlékét, s szorongó szégyenét. Mész a kolozsvári utcákon borotválatlanul, kezedben egy darab kenyér, a pulóvered könyöke lyukas, csodálnak szelíd nyugalmadért, ahogy a féldecit kéred, s tudják, hogy nem ettél húsz napja meleg ételt, szörnyülködnek, ebédre hívnak, s te mosolyogsz: - Gyerekek fenéket lehet írni, nem verseket. „Zöld habok közt úszik egy lány, ó,” – fél szemöldököd felhúzod, s a rím rá mi lenne más, mint ringyó. Pofon csapnak a szavak s a versek, arcul üt a szerelem s a bánat, oly méltatlanul könnyes-ragacsos, még kicsinyes fájdalmaid is megaláznak. Nyújtózik a világ, nem vesz észre, s te nem látod meg csak a huszadik századot Honnan? Hova? Kivel? Ki ellen? – Szeszekkel sziszeged: - Enni adjatok! – Így támolyogsz teherautósorok között, integetnek utánad a lányok, míg népdalokat dúdolva a vasúti hídon, tűsarkú cipőben melléd állok. Átloholjuk az éjszakát, a cipősarok elkopik, s azért se csókoljuk meg egymást, törött fésűddel fésülködöm reggel, s eldobom: - lesz más - . Váróterembe menekülünk, káromkodunk, alszunk a dombon egy kölcsönkért szakadt pongyolán, húsz ujjunk egymásra gondol, s külön dobol idegesen sör mellett a foltos abroszon. A mindenséget lélegezzük, s körülöttünk közöny az arcokon.
*********
FORDÍTOTT
Fordított szerelem - merülök lassan magányba.
Útszélén éltem - szemedbe üt az ága.
Szemedből kiestem - növekszem felnőtt halálra. - /A költő életei - Szilágyi Domokos /1938-1976/ - Kriterion Könyvkiadó, 1986/
- Peter Handke: A KIFORDÍTOTT VILÁG DIE VERKEHRTE WELT
Arra ébredek fel: Nem nézek a tárgyakra, és a tárgyak rám néznek, Nem mozdulok, és a padló a lábam alatt: mozgat; Nem nézem magam a tükörben, s a tükörképem megnéz engem; Nem szólok egy szót se , és kimondanak a szavak. Az ablakhoz megyek, s máris: nyitva állok.
Felkelve fekszem: Nem nyitom ki a szememet, de a szemem kinyit engem; Nem fülelek a zajokra, de a zajok fülelnek rám; Nem kortyolom a vizet, hanem a víz kortyol engem; Nem nyúlok a tárgyakért, hanem a tárgyak nyúlnak értem; Nem vetem le ruháimat, ruháim vetnek le engem; Nem beszélek be magamnak semmit, minden engem beszél ki; Odamegyek az ajtóhoz, s a kilincs lenyom. Felhúzom a redőnyöket: besötétedik, és hogy levegőt vegyek, a víz alá bukom:
Lépkedek a kőkockás padlón és térdig belesüppedek; Ott ülök egy kocsi bakján és rakom a lábam: bal-jobb; Látok egy nőt napernyővel, kiver az éji veríték; Karom a levegőbe nyújtom, és tüzet fog; Alma után nyúlok, és belém harapnak;
Mezítláb megyek s úgy érzem: kő van a cipőmben; Letépem a tapaszt a sebről, és a seb ottmarad a tapaszban; Újságot vásárolok s átfutnak; Valakit halálra ijesztek, úgy, hogy eláll a szavam; Vattát dugok a fülembe s kiabálok; Szirénaüvöltést hallok, s az úrnapi körmenet vonul előttem; Kinyitom az esernyőmet, s talpam alatt ég a föld; Kirohanok a szabadba: letartóztatnak.
Sima padlón botladozom, tátott szájjal társalgok, ökölbe-kézzel karmolászok, éles síppal nevetgélek, hajamszála-hegyén vérzek, újságom tárva megfúlok, jószagú ételeket hányok, mesélek a jövőről, beszélek a dolgokhoz, önmagamon nézek keresztül, halottakat öldösök.
És látom, hogy a verebek ágyúra lőnek; és a kétségbeesettek boldogok; és a csecsemő vágyakozik; és látom a tejesembert - este:
: hát a postás? kérdi, mi jött; a prédikátor? felrázzák a szavak; a kivégzőosztag? a falhoz áll; és a clown? gránátot dob a nézőtérre; a gyilkosság? csak a helyszini szemlekor történik meg.
És a temetkezési vállalkozó: futballcsapatát biztatja; És az államfő merényletet követ el a pékinas ellen; És a hadvezért elnevezik egy utcáról; És a természetet megfestik képhűen; És a pápát állva kiszámolják -
és hallgasd csak! Az óra önmagán kívül jár! S nézd! A gyertyák, míg leégnek, egyre nőnek! S hallgasd csak! A kiáltásokat elsuttogják! S nézd! A szélben a fű megkövül! S hallgasd csak! a népdalt - bömbölik! S nézd! A felemelt kar lemutat! S hallgasd csak! A kérdőjeleket felkiáltják! S nézd! Az éhező milyen kövér! És a hó rohad! Nem érzed?
És a pirkadat leszáll, és egy lábon áll az asztal, és törökülésben ül a szökevény, és a villamosmegálló: fent van a legfelső emeleten:
----------------------------------
Hallod! Halálos csend! - Csúcsidőben!
----------------------------------
Felébredve aludtam el s tűrhetetlen álmomból a szelíd valóságba menekülök s derűs szívvel dúdolom: ördög-pokol - hallod, hogy összefut a nyál a számban? egy hullát látok! - fordította: Tandori Dezső
/Jelzések - Mai osztrák költők - Európa Könyvkiadó/
"Sok játékot rendezett Nero, a Marsmezőn épült amfiteátrumba tengervizet bocsátott és valódi tengeri szörnyek fickándoztak benne és a víz alatt küzdöttek meg velük a gladiátorok, valamint négyévente esedékes hármas olimpiai játékokat alapított, zene-irodalom, atlétika-birkózás és lovaglás-kocsihajtás szerepelt a műsorukon, így hát még gyorsabban nyakára hágott az örökölt vagyonnak, mint Caligula, úgyhogy új adókat vezetett be a Seneca-Burrus páros és még azt is megtiltották, hogy a kocsmákban babon kívül mást is főzzenek. Ez már nem tetszett a népnek, amely persze bámulta a játékokat és nem győzött élvezkedni, hogy egy nyolcvanéves öregasszony is ropta a színpadra vezényelt előkelő nők között a táncolt; ő volt Aelia, aki Claudius házában is folyton dúdolt és táncikált és már akkor is öreg volt. Visszavonták a Claudius alatt bevezetett kedvezményt, mely a proletároknak teljes ellátást biztosított, és megint csak élelmiszercsomagokat osztogattak; ez sem tetszett a népnek, de pénzt is szórtak a nép közé, meg falabdákat, amelyekre fel volt írva, miféle utalvány is az, be lehetett váltani élelmiszerre, italra, ruhára, csecsebecsékre, ennek örültek, kapdosták és összeverekedtek rajtuk.
Tigellinus, Nero kegyeltje nagy tutajt ácsoltatott, Agrippa taván vontatták körbe a hajók; arannyal és elefántcsonttal voltak díszítve, mint Pheidiász szobrai; vadakat, madarakat, tengeri szörnyeket hozatott messzi földekről; a tó partjára előkelő asszonyokat vezényelt, akik kurvákként árulták magukat; mezítelen volt mind, sok ezer nő; számos előkelőség és alantas népség volt meghíva e duhajkodásra, melynek során Nero házasságot kötött egy Pythagoras nevű alakkal, Nero viselte a menyasszonyi leplet; a népek valódi pénzt adtak hozományul e párnak, tanúk is voltak, papok is akadtak, és általános körbeüzekedés tartatott, melyben az Augustinusok csapata, ez az előkelő ifjakból Nero által verbuvált pimasz horda elöljárt; erről beszélt a város hetekig.
Akkor tört ki a tűzvész.
A Cirkuszban indult a bódék között, a kolbászsütők lehettek elővigyázatlanok, legalábbis így mondták, de a szélben gyorsan elharapózott, a Palatinusra is átcsapott; lángoltak a kicsi, hegyre kapaszkodó szűk utcák, égett a Forum környéke, a császár palotája, sok-sok templom, szentély, raktár, barakk, bérház; leégett a Luna-szentély, a Hercules-szobor, a Iuppiter Stator-templom, Romulus szentélye, Numa királyi háza, a Vesta-templom, a Subura, leégtek a könyvtárak a pótolhatatlan tekercseikkel. A Via Nomentana külső részére nem terjedt át a tűz, de a belsőre igen, tüzet fogtak a magas bérházak: vagy a szél hordta oda a parazsat, vagy a tulajdonosok kaptak észbe és gyújtották fel a házaikat, majd fizet a biztosító. Nagyon nagy tűz lett, a vigilek rohangásztak. Az Aventinuson is tűz támadt, mondták a népek, akik rohantak, hogy megfelelő helyet találjanak maguknak e nagyszerű látványosság megtekintésére. Elharapódzott a tűz az egész városban, égett az Esquilinus, talán gyújtogattak is az élelmes proletárok, mert a vigilek el voltak foglalva, azalatt szabadon lehetett rabolni. Uri a tűz második napján befelé ballagott a városba, de nemigen látott semmit, csak vörös foltokat. Emberek rohantak vízzel vagy rablott jószágokkal, katonák is trappoltak, vigilek is a szekereikkel, vízhiány lett, talán vízvezetékeket is elvágtak, őrült fejetlenség lett úrrá a városon, Uri hazament.
Hat napig égett a város, páratlan értékek mentek veszendőbe. Kihamvadt a tűz, fellélegeztek az emberek, de a hamu alól, épp Tigellinus birtokán a láng felcsapott, és megint elborította a füst az eget.
A császár Antiumban tartózkodott, amikor a tűz kitört, és csak akkor tért vissza, amikor a palotáját is elérte, amely a Palatinus és Maecenas kertjei között feküdt, de ő sem tehetett semmit, leégett a császári palota és körülötte minden.
Négy kerület maradt ép, három porig égett, a többi hét súlyos károkat szenvedett.
Július 17-én kezdődött a tűzvész, azon a napon, amikor hajdan a senonok felgyújtották az akkor még kicsike Rómát.
Uri a házikójában kushadt és áldotta az Örökkévalót, amiért a tyúkokat és kecskéket is megvette a paraszttól, nem szeretett bajlódni velük, azokat most karámba terelte és erős zárakkal bezárta, mert élelmiszerhiány lesz. Saját fúrt kútja is volt, ezért is áldotta az Örökkévalót. Hágár a harmadik napon tért vissza a Túlnanból, ahová a tűzvész kitörésekor rohant; a Túlnanban nem égett le semmi, a Tiberis másik partjára nem csapott át a tűz, ott eszük ágában sem volt gyújtogatni.
- De a város, de a város! - jajgatott Hágár, mintha Róma lett volna a lakhelye, és hamut szórt a fejére.
Nem sokkal Hágár után állított be Marcellus.
- Eljön másodszor is, eljön! - kiabálta. - Minden igaz! Igazat prédikálnak a próféták, az Ő prófétái! Előre küldte a Sátánt, ahogy meg van írva, és Nero megtisztította az Ő útját! Ez a tűz az Ő tüze! Jön már, közelít, bármely pillanatban ideér! Elkezdődött, elkezdődött! Imádkozzatok!
- Te hülye! - ordította Uri. - Ezt ne csináljátok, ez életveszélyes!
- Itt a bizonyíték! - kiáltotta Marcellus. - A hitetlenek is láthatják! A pogányok is láthatják! Ez már az Ő műve!
- Azt akarod, te barom, hogy a zsidókra fogják a gyújtogatást?!
- Pokolra jutnak a hitetlenek! - üvöltötte Marcellus. - Te jutsz pokolra legelőször! Meg is érdemled!
Anyját hívta, csatlakozzék hozzájuk, mert ott imádkoznak a Túlnanban sokan, csatlakoztak hozzájuk sokan, erősen várják a Felkentet, aki a tűzzel üzent és karddal jön el, a hívei hite által lépdel a felhőkben, a füst az Ő füstje, a láng az Ő lángja, de Hágár fáradt volt, nem akaródzott visszagyalogolnia.
- Te is pokolra jutsz! - vicsorgott az anyjára Marcellus és elrohant.
Uri felnyögött.
De nagy baj lesz ebből.
Még füstölögtek a romok, amikor Nero az épen maradt Rostráról császári méltósággal kihirdette, hogy újjáépíti Rómát, amely szebb lesz, mint valaha; mondta: áldás volt e tűz, mert nagyobb királyi palotát építhet, teli lesz szépséges kertekkel, Róma dicsőségére; ígérte: az Avernus-tóból csatornát vágat a Tiberis torkolatáig, hogy legyen elég víz a tűzoltásra; rendezett város lesz végre Róma, és nem szűk, sötét, átláthatatlan sikátorok koszfészke; rendezettebb lesz, mint Alexandria. A törmeléket hajók vigyék le a Tiberisen, rendelte el, és az ostiai mocsarakat töltsék fel vele. Elrendelte: a házak a második emeletig nem épülhetnek fából ezentúl, hanem kemény albai sziklakőből. Nem lehet közös faluk többé az egyes házaknak, hanem minden egyes épületet külön-külön fal vegyen körül. Kérte a népet, könyörögjön Vulcanushoz, Cereshez és Proserpinához. Kérte az asszonyokat, engeszteljék ki Iunót a Capitoliumon, amelyet épen hagyott a tűz. Azt is mondta: hallja, azt híresztelik, hogy ő maga gyújtatta fel Rómát, ő, a császár! Micsoda páratlan, sosemvolt, förtelmes gyanúsítás, micsoda alávaló rágalom! Ezért megparancsolja, hogy fogdossák össze ama sötét lelkű, ármánykodó, eszelős, gonosz zsidókat, akik a tűzvészt az ő Istenük bosszújának mondják, Rómát megátkozták, Rómára gonosz varázslatot bocsátottak, a római nép lelkét összezavarják, megigézik, megrontják, ők, akik a tüzet okozták és Róma nyomorúságát előidézték és ártatlan polgárok százainak halálában bűnösek, mint ezt sokan látták és tanúsítják.
Fújoltak és fütyültek a polgárok és a zsidókat szidták és rohantak bosszút állni.
Összefogdosták a nazarénusokat vagy akit bárki annak mondott, kínvallatták őket, ők a gyújtogatást készséggel elismerték és megnevezték a cinkosaikat. Feljelentettek sok zsidót a kínozatlan zsidók előzetes védekezésül; riválisoktól, ellenségektől lehetett megszabadulni simán. Az Augustinusok vétlen járókelőket is összefogdostak, levetkőztették őket és akinek az előbőre hiányzott, felkoncolták, akinek pedig megvolt, azt dühükben verték agyon. Nem volt tanácsos Róma megmaradt utcáin járkálni azokban a napokban. Rómában elterjedtek az alexandriai babonák: a zsidók nem-zsidók vérét isszák szombaton, görög gyerekeket vágnak le és sütik meg, ezért is nem esznek disznóhúst. Nemcsak zsidók menekültek Alexandriából Itáliába, hanem görögök is szép számmal, magukkal hozták a rémmeséket. A legtökéletesebb zsidók elleni vád a varázslás volt: a zsidók képesek arra, hogy átkokat mormolva bárhol, bármit lángra lobbantsanak, nem kell nekik ehhez parázs vagy tapló. A megkínzottak többsége e vádat megalapozottnak mondta, mielőtt a kerék a koponyájukat összereccsentette volna. Igen hihető volt e vád, a politikai elemzők emlékeztettek rá: annak idején Germanicus halála miatt Pisót is varázslással vádolták meg elsősorban, és Piso e vádat elismerte, hiszen öngyilkos lett, holott még tartott a tárgyalása; már őt is a zsidók rontották meg.
Vadállatok bőrébe varrták az első kivégzendőket majmokkal, patkányokkal és kutyákkal összezárva, mint az anyagyilkosokat, hiszen Rómát árulták el, az édesanyjukat, ez volt a vád, és a Tiberisbe vetették őket, de elfogytak a majmok; akkor kutyáknak vetették oda a bőrbevarrtakat, de bőrből is hiány támadt meg a kutyatulajdonosok is tiltakoztak, akik futtatásra idomították az állataikat, mert ha emberhúst zabálnak, soha többé nem fognak engedelmeskedni; így aztán a Marsmezőn emelt amfiteátrumban vadállatok elé vettette a nazarénusokat Nero, aki is kocsihajtónak öltözött, úgy nézte a dolgot a porondról, közvetlen közelből, de az állatok jóllaktak, és azokból sem volt elég; akkor aztán Nero a leégett kertjeiben feszíttette keresztre a maradékot és szabaddá tette a belépést.
Amikor Uri meghallotta, mi folyik, a kertekbe sietett. Ő nemzette Marcellust, legalább a haldoklása közben lássa még, ha ugyan nem falták fel már a kutyák vagy a tigrisek. Nem félt, hogy felismerik és őt is keresztre vonják, úgy érezte, eleget élt már.
Sok száz ember lógott a kereszteken, némelyek fejjel lefelé, volt, aki élt még, volt, aki már meghalt. Lovasok vigyáztak a rendre, rokonok bóklásztak vizes köcsöggel a kezükben vagy a fejükön kétségbeesetten, nem bántották őket; gyászolók hajlongtak Jeruzsálem felé, ruhájukat megtépve, fejükre földet szórva; bámészok sokasága élvezte a látványt, amely minden addigi cirkuszi szórakozást felülmúlt. Spartacus leverése óta nem feszítettek ennyi embert keresztre, az pedig rég volt.
Uri módszeresen lépdelt, neki közel kellett mennie minden egyes kereszthez, hogy a felfeszítettek arcát lássa. Fárasztó volt a menetelés, közben lökdösték, taszigálták. Az élők jajgattak, vízért könyörögtek, rángatóztak, fulladoztak, a szar végigcsorgott a lábszárukon, a fejjel lefelé felkötözöttek szájából, orrából csorgott a vér; az erősebbek, a fejjel lefelé lógó fiatalok még megfeszítették az izmukat és lógtukban derékszögben vízszintbe hozták a felsőtestüket, majd aláhanyatlottak ismét.
Uri számos ismerőst fedezett fel a Túlnanból, nem gondolta volna, hogy ők is e tébolyult, rajongó szektához csatlakoznak, vagy nem csatlakoztak, csak a vagyonukra fájt a följelentők foga. Elképedt, amikor a vén Honoratust fedezte fel holtan, a bal lába hiányzott, azt korábban vághatták le neki. Ő biztos nem lett nazarénus. Forradalom zajlik a Túlnanban, új emberek lépnek a régi vének helyébe, akik a nazarénusokkal nem tudtak elbánni. Sok arcot vélt júdeainak, azok hittérítőkként érkezhettek. Egy fejjel lefelé felakasztott vénembernél sokáig állt. Nem élt már, hosszú, ősz szakálla lengedezett a szélben, és amennyire így fejjel lefelé látni lehetett, mosolygott. Nagy bűnöket tudhatott le a halálával boldogan.
Egész nap mászkált a kertben Uri, mert új megfeszítendőket is hoztak még, de Marcellust nem találta. Megszökött? Időben megjött az esze? Megölték korábban?
Alkonyatkor Nero meggyújtatta a megfeszítetteket, hogy világítsanak és lássák őket a népek; szalmát raktak a keresztek aljába és meglocsolták olajjal, hogy jó füstösen égjenek. A holtak némán sercegve, az élők jajgatva égtek.
Megérkezett Rómába Alexandria. Eddig csak lenézték és kinevették Rómában a zsidókat; a nazarénus vakhívők elérték, hogy gyűlöljék.
Marcellus a kecskék mellől mászott elő késő este, amikor Uri hazaért.
- Nem láttalak megfeszítve, édes fiam - üdvözölte Uri tárgyilagosan.
Marcellus a kecskeszart törölgette a lábáról.
- Elárultad őket, édes fiam? - érdeklődött Uri szívélyesen. - Loholtál és feladtad őket, édes fiam? Így mentetted meg a bőrödet?
Marcellus hallgatott. Hágár előírásszerűen tördelte a kezeit.
- Azt hiszem, én nem árultam volna el őket - tűnődött Uri. - Ők voltak a te családod, a te testvéreid...
- Hazudtak - sziszegte Marcellus sötéten.
- És erre csak most jöttél rá? Amikor öldösik őket? Miféle hit volt a tiéd?!
- Eljön Ő - suttogta Marcellus -, de éjjel jön el, lopva, mint a tolvaj... És reggelre más lesz a világ... És a bűnösöknek bocsát meg legelőször!...
Uri elnémult.
Van még mit tanulnom, gondolta és felnevetett. Sokáig vihogott magában, nem bírta abbahagyni.
Hágár rémülten, Marcellus gyűlölettel nézte. Aztán Hágár megkopasztott egy tyúkot, megfőzte, imádkoztak a holtakért és nagyot lakmároztak szótlanul."
Elnézést, én csak az internetről hoztam az alábbiakat:
***
Emil Verhaeren: A szél
A végtelen vad réteken Novembert trombitál a szél, A végtelen vad réteken Zúg-búg a szél Garaboncásan útra kél És mindig új haragba fúj, Zúg-zúg a szél, A vad novemberi szél.
A kútakon viharra vár A vaslakat s a csiga, zár Csikordul, Az útakon viharra vár A vaslakat s a csiga, zár Zordul Azt mondja, hogy halál.
A szél a vízen nyargalász, Levél röpül nyomába száz. A vad novemberi szél, A szél haragja szétszed Minden picinyke fészket, Vasvesszővel dörömböl, Agg lavinát tépáz, szilaj örömből, Üvölt a tél, Süvölt a szél, A vad novemberi szél.
A nyomorult kis kalyibák Megfoltozott ablakja sír, Röpül a rossz újságpapír A szél mivel most galibál - A vad novemberi szél! - És mit se tudva az időröl A vén malom csak jár le-fel, Villanva kattog, kelepel, A bús malom most szelet őröl, A lisztje most a szél, a szél, A szél, A vad novemberi szél.
A régi pajta nyöszörög, A vén templomtorony mögött Recsegnek régi cölöpök, Sóhajt a gátor, a sikátor A bátor Szél vad zajától, A vad novemberi szél zajától. A temetőn a sírkeresztek, Holtak kinyuló karjai Lehullanak, a fejfa reszket, A szél, a szél csavarja ki.
A vad novemberi szél, A szél, Halljátok, hogy sziszeg a szél, Boszorkánylakta út a cél, Fagyot fütyöl, dühvel tele Remegjetek, tarol a szél, A félelem és jaj szele. Láttátok éjjel őt, ki oly vad, Letépte az égről a holdat, Remegtek rozoga faluk, A megriadt nép nem aludt, Csak vakogott az avaron, Mint a barom.
A végtelen vad réteken Bömböl a szél, A vad novemberi szél.
Kosztolányi Dezső fordítása
***
Emile Verhaeren: Este
E fémekkel boltozott ében halotti sziklamenny alatt pihen a pőröly hallgatag s a teljes éjjel áll elébem, pihen a pőröly hallgatag, mely tündöklésből épité föl a jegecben és a fényben.
Faragott fagydarab - suhan és halott a hold mérhetetlen, világa körül meg nem lebben felhő, távoli, hangtalan és halott a hold mérhetetlen, aranyleplével fedve im alászáll észak lépcsein.
Szelíd, szűzi kiséretének csillagútját visszaverik a tavak csilló tükreik mélyén s a tiszta parti fények; csillagútját visszaverik egy fáklyás kápolna alatt a kőlapok, a sírfalak.
Im e fáklyákkal ékes ében, merev, tóbeli menny alatt, amint a hant felé halad a hold halotti menetében.
Az ég minden trombitái jelezték, S most itt a hó: örvényként lebeg a Rétek fölött: megőszült levegő Fed dombot, erdőt, folyót és eget, S a kert alján elrejti a majort. Szán és utas elakad, a futár Rostokol, nincs barát, a háziak A fénylő tűznél ülnek: börtönük Lett a vihar, a tomboló magány.
Nézd, nézd, hogy szerkeszt az északi szél! Láthatatlan bányájából, amely Fehér téglákat ont, a vad művész Dőlt tornyú bástyákat rak szél iránt Minden fa, sövény és ajtó köré; Siettetve fantasztikus művét Az Ezerkezű semmibe se vesz Számot és arányt. Ketrecre, kutyaólra, Tréfás pároszi koszorút akaszt; Hattyú-formát kap a rejtett tövis; Faltól falig betemeti az ösvényt - Nyöghet a gazda! - és a kapunál Toronykúppal tetőzi remekét. Mikor ideje letelt, s már övé Az egész világ, hipp-hopp, eltünik, S ha kél a nap, az elképedt Müvészet Utánozhatja, lassan és kövenkint, Az őrült szél egy-éji alkotását, A hó bolondos építményeit. - fordította: Szabó Lőrinc
/Amerikai költők antológiája - Európa Könyvkiadó, 1990/
Kép: A photograph of Ralph Waldo Emerson, circa 1848, with the original manuscript of his poem "Monadnoc," circa 1845, are part of Houghton Library's vast collection of Emerson materials. (Staff photo by Rose Lincoln)
Ablakom párkányára dőlve, mig idegem mind repes és lobog, mohón iszom a zajt: hogy vágtatnak előre az éjszakában a mennydörgő vonatok. Mint tűzvészek nyila, menekülnek az űrbe. Ugy rázzák a hidak nagy vaslemezeit, robajuk úgy dühöng, minthogyha tőle függne, hogy krátert tép-e föl, vagy hegyeket szakít. S rohamuk láza még akkor is bennem lüktet, amikor, messze már, a sorsos éj alatt, a csönd álmaiba bezúgó kerekükkel felverik az arany pályaudvarokat.
S izmaim, melyeken mindez visszaverődik s szétterűl, mint zengő idegpalást, pillanatonkint s megfeszülve közlik agyammal ezt a vad és zengő szárnyalást. A rohanás ijeszt s részegítő hatalma viharos, furcsa kéjt rajzol lelkem elé, a sebesség tüzes útjaival mutatva uj hajónyomot a régi szépség felé.
Óh! úszni az egész Természet ütemében, érezni, ős tüze hogy csap szivünkön át! élni a rengeteg mozgását, és zenében a föld, szél, tenger és a mennydörgés szavát; akard, hogy a Világ bent borzongjon agyadban és, hogy a remegő szikrákból olthatatlan képek gyulladjanak, ne félj, ne félj a zord villámokba fogódzni, amelyekkel a tér és az ég habzsolói bevilágítják útjukat!
"Emile Verhaeren-t, kinek egy csomó versét Peterdi Andor szólaltatja meg, könnyebb tolmácsolni. A belga lírikus nem ily hatalmas költő, és szigorú formaművész - formái pongyolasága miatt a franciák is támadták - kicsit festő is és muzsikus is, csupa szín, ragyogó, áradozó, patakzó folyamatosság. Itt az átültető több szabadságot engedhet meg magának. Képeit felbonthatja, öt jelzője közül el-elhagyhat egyet, vagy a szükséghez képest meg is szerezheti." /Kosztolányi Dezső/
********
(...) Ekkor adja Belgium egyik nagy szobrászát a világnak s különösen a munkásságnak - azt a Constantin Meunier-t, akinek művészi törekvéseiben annyi a rokonság Verhaerennel. Ekkoriban nőnek naggyá azok a valóban belga festők, Félicien Rops, James Ensor, vagy Théo van Rysselberghe, akik a belga festészetnek új virágkorát jelentik,(...) és akik mind Verhaeren barátai és illusztrátorai. S ekkor jelentkeznek sorra azok a belga poéták, akik kezdetben fél lábbal a parnasszista költészethez, fél lábbal a szimbolizmushoz s egészen a francia irodalomhoz tartoznak, de aztán egyre önállóbb és hazaibb hangon szólnak, mint sajátosan "északi költők", köztük maga Maeterlinck, fiatalkori, talán legszebb verseivel és drámáival - s mindnyájukkal együttműködve s mindnyájukat túlszárnyalva, mindannyiuk kortársa, barátja és egybefoglalója, Verhaeren... (...) Egyik legszebb kötetében, a Viharos erők-ben egész költői hitvallását fogalmazza meg pár sorban: "Merüljünk el, még ha elveszünk is benne, az ellentmondó, de részegítő életárban! Élni annyi, mint vígan kapni s adni... Az élet nem más, mint szüntelen emelkedés..." Ezeket a szavakat nemcsak szebbnél-szebb versek támogatták, hanem, míg élt, Verhaeren vonzó és pazarló egyénisége is. Nemcsak háza és asztala volt tárva minden hívének és társának - ő maga fogadott mindenkit nyílt szívvel és tárt karokkal s ugyanígy fogadott magába mindent, amit az élettől s az emberektől kapott, barátságot, szerelmet, tájakat, képeket, ismereteket, magát ezt a kezdődő huszadik századi civilizációt, amelynek hol misztikus, hol brutális valóságát, bálványait és szenvedélyeit ő szűri át, ő forralja alkimista módjára egy új költészet néha nyers aranyává. (...) Mert Verhaeren folytonosan, szívósan s egyre felfelé fejlődik; élete állandó erőfeszítés a maga és költészete tökéletesítésére - s ez az erőfeszítés annál szebb és megrendítőbb, mert már fiatalságától kezdve kemény akadályokkal kellett küzdenie. Ilyen akadály volt először értelmileg csak későn fejlett s ugyanakkor fájón és betegesen érzékeny természete, amelyet csak nehezen s csak részben tudott fegyelmezni. Ilyen volt költői eszköze, a nyelv is, mivel flamand szülőföldjén sose beszéltek tisztán franciául, s bár minden versét és kötetét állandóan javítgatta és változtatta, a franciák máig is verselési és nyelvtani merészségein akadnak fenn, felejtve, hogy ez óvta meg a köznapiságtól és a középszerűségtől. De legnagyobb erőfeszítését a legnagyobb akadállyal, korával szemben kellett kifejtenie: költészetté emelni a kongói gyarmatosítás, a tobzódó kapitalizmus, a városi nyomortanyák, a mindent felfalni látszó gépek kegyetlen és kaotikus világát, szépséget, nagyságot, emberséget fejteni ki egy embertelen emberiségből - s tulajdonképpen ezt tette Verhaeren legutolsó, legszárnyalóbb köteteiben. Hogy tudta ezt elérni? Hogy tudta lírává varázsolni a korabeli valóságot? Hogy tudta zenévé, hangulattá, költészetté szépíteni a századeleji társadalom gyilkos ellentmondásait? Talán leginkább azzal a mindent hitelesíteni vágyó s egyben harmonizáló szenvedélyével, amely énjét s az univerzumot, életét és költészetét mindenben azonosnak óhajtotta. Kezdő költő korában ez vitte olyan túlzásokba, hogy a flamand verseknek rubensi végletességeit az életben is szorgosan igyekezett megvalósítani, hogy misztikus hangulatokért hetekre kolostorba zárkózott, vagy hogy válsága világos perceiben szelíd őrültek dúdolására szabta a maga különös "Bolond-dalait" - s később azért utazott oly kitartó és szakadatlan hévvel, hogy telhetetlen érzékenységének egyre újabb, változatosabb s valóságosabb tápot nyújtson. (...) Amellett Verhaeren lázas lelkessége sosem érte be a meglevővel, hanem egyre több területet hódított meg a költészetnek, míg aztán végső inspirációja, valami mindennel egyesülő, mindent magába fogadó panteizmus segítségével, ha nem is mindig, de leszebb perceiben valóban világköltészetté emelkedett. (...) Ez a sokat vitatott s vitathatatlan hatású forma nem szabad vers, nem ritmikus próza (...) Maga sem talált rá egyszerre, mert hisz első kötetei csupa szabályos alakú verset, sőt akárhány szonettet is tartalmaznak, s a teljes panteista ihletésű kötetekben jelentkezik, mint ennek a szemléletnek egyetlen, tökéletes megtestesülése. (...) Maga a költő hangoztatja egyik ritka önvallomásában, hogy főképpen ritmusra, nem mértékre törekszik, s hogy a ritmus nem egyéb, mint a gondolat hullámzása. Különös, hogy korának francia költői közül senki sem értette meg jobban, senki se követte figyelmesebben Verhaeren ebbeli törekvéseit, mint az élettől elzárkózó s költői laboratóriumában kísérletező Mallarmé, aki minden új kötetre egyre mélyebb és finomabb észrevételekkel válaszolt s talán elsőnek ismerte fel a verhaereni verssorok soha meg nem meredő, soha meg nem álló folytonosságát, a strófák levegősségét, spontánságát és szüntelen meg-megújulását - holott esztétikai síkon senki se volt tőle távolabb!(...) Orosz hívei és tolmácsolói nem hiába nevezték "a lelkiismeret és a tett emberének"; s valóban, az ő versei nemcsak esztétikai élvezetet, hanem tetterőt, akaratot, önbizalmat keltenek az olvasóban. (Gyergyai Albert) - /Verhaeren Versek - Új Magyar Könyvkiadó, 1955/
Kép1: James Ensor Émile Verhaeren arcképe 1890 Kép2: Théo Van Rysselberghe Émile Verhaeren arcképe 1915
Fekete István életművét felszínesen ismerők visszatérő bírálata, hogy idillikusan ábrázolja a falut, pedig cseppet sem mutatja maradéktalanul vonzónak az ott élők világát. Hagyományos elbeszélései gyakorta kicsinyesnek, kapzsinak, számítónak és önzőnek láttatják a dunántúli parasztságot, olyannak, amilyennek szülőfalujában, valamint ajkai, bakócai gazdatisztként őket megismerte. De miközben a kölcsönös tisztelet, összetartás, munkabírás és földszeretet is állandó témái, amelyekkel kapcsolatban ugyancsak a körükben szerzett életreszóló élményeket a nagyvárostól idegenkedő író. A Tűz mellett című kötetben erre is, arra is szemléletes példák találhatók. Ezek olyan életképek, amelyek nemcsak az általa megismert valóságot mutatják be, de sajátos tündéri realizmusának jegyében ezúttal azt is sejtetik, hogy a világnak szerinte milyennek kellene lennie.
Aut tace aut loquere meliora silentio
Ruhástul fekszem az ágyunk takaróján. Kék öltöny, fehér ing. Viszont nem tudom, milyen nyakkendőt választottak hozzá. Talán sötétkéket, gondosan öltöztettek, mintha vendégségbe készülnék. A prémtakarót leszedték: halott a prémen, ez olyan gusztustalan. Marie, a bejárónő sír, hosszú időn át csinálta a reggelimet, hogyisne sírna. Az éjjeliszekrényen az óra megállt. Összecsukható, bőrtokban, és évek óta hiányzik róla az egyik kis csavar, ami lapját a bőrtokhoz rögzíti. Az óra megállt, a kis csavarnak meg alászolgája, többé eszébe sem jut senkinek A pizsamámat a szennyesbe dobták, hétfőn jön a mosónő. Nem tudom, voltaképpen kit értek az ők-ön, de az biztos, hogy például nem a nővéremet. Ő is itt van a férjével, Gilbert-rel, és iszonyúan szomorú. A férje valami gyógyszeripari vállalatnál dolgozik, és a vállalat egyik tisztviselője foglalkozik a temetésemmel. Gilbert szólt neki, hogy rendesen csinálja... Gilbert ugyanis túlságosan szomorú, főképp Lisa nővérem miatt. Mert ez igazi jó házasság. Így aztán Gilbert-nek eszébe jutott ez a Guizard, aki most mindent intéz. Lisa a szertartásra már teljesen fölkészítve talált, kék öltönyben, fehér ingben, nem tudom, milyen nyakkendővel. A cipőm nem is lehetne fényesebb, igaz, voltaképpen új, a talpán alig van horzsolás, olyan, mint annak a színésznek a cipőtalpa, aki mindig csak hármat lép a színen... Akkor vásároltam, mikor már oly keveset jártam... Az utóbbi időkben rengeteg holmit vásároltam magamnak, öltönyöket rendeltem, ezt a fekete bársony meleg házikabátot is, már olyan régóta vágyódtam rá, és már nem volt időm viselni. Takarékoskodnom kellett, elvált ember voltam, és tartásdíjat kellett fizetnem az első feleségem meg a lányom után. Geneviève nem ment soha újból férjhez, nehogy elveszítse a tartásdíjat, meg a lehetőséget, hogy kellemetlenkedhetik. A második feleségemmel más a helyzet, nincs rám szorulva anyagilag: jól keres egy jövedelmező papírtapéta-vállalkozásban. Éppen ezért szerettem volna, ha egy kicsivel több a pénzem. Csakhogy azzal, amit középiskolai tanárként meg hébe-hóba újságírással és az egyik történelemkönyvemmel kerestem, ami ahhoz képest, hogy történelemkönyv, elég nagy port vert fel, szóval mindezzel összesen nem mentem sokra, és nem leszek tőle a nemzet halottja.
W. Somogyi Ágnes: KÉPZŐMŰVÉSZEK ADY ENDRE HALOTTAS ÁGYÁNÁL
Pedig van Csorbának egy igazán sikerült Ady-szobra. Ez a mű a Góg és Magóg fia címen ismert férfiakt.141 Jelzése szerint 1913-ban készült, bár Csorba egy nyilatkozatában142 1914-re tette keletkezését, s a Nemzeti Szalon 1917. júniusi kiállításának katalógusában is ezzel az évszámmal szerepel.143 Soha többet nem sikerült neki ilyen kényes erőt, ilyen megtorpanó lendületet rögzíteni. A szobrász többször elmondta, hogy ez a műve csupán a címadó vers "eszmemenetének szobra",144 és azért nem hasonlít a költőre, mert akkor még nem ismerte őt. Ennek ellenére úgy látjuk, hogy Ady karakterét és testi megjelenését ez a gátlásoktól mentes, plasztikailag ép munka adja vissza legjobban a Csorba-életműben. Nemcsak az arc, a fej arányait véljük fölismerni, hanem Ady különös testalkatát is, amelyről egyik orvosa is megjegyezte: "Hatalmas,széles vállakon, magas és vastag nyakon, arányosan kis fej... Alsó végtagjai aránytalanul vékonyak voltak, lábai kissé nagyok és nem formásak".145 Móricz pedig mintha a szoborról írta volna: "Atléta formája volt, széles vállú, fekete, mint a finn mítosz őskovácsa: de imbolygó járású, esett fejű, bús magyar, ki Atlaszként viseli e bús hazát."146 (...) Nem tudjuk, mikor készült ez a szobor, de ha nem is hihető, hogy Csorba első munkája,151 még nem modorosan klasszicizáló, nem szépelgő, nem önmagáért való forma. Benne a "Góg és Magóg fiának dacos, határok közé fogott, kirobbanásra érett idegfeszültsége, az izmok hallatlan erőszakos bilincseltségében"152 szervezi az anyagot sajátosan magyar szecessziós szoborrá. Ez a mű Csorba Géza legautentikusabb Ady-szobra. (...)
Későbbi síremlékterve már 1922-es, első gyűjteményes kiállításán153 is szerepelt, így az első dicsérő szavakkal talán ezt is Móricz támogatta: "a költő prometheusi ereje egy világok felett álló filozófus nyugalmával" jut érvényre. A kiállítás idején művét Csorba még köztéri szobornak szánta, "gigantikus, fekete gránitszobrot emelve benne képzeletében a Vátesznek...".154 Végül azonban a monumentum fehér haraszti kő-síremlékké törpült. (...) A programot Csorba 1924-ben a következőkben fejtette ki: "Az egész szobrot úgy gondoltam el: fekete gránitból kifaragva, alányúló talapzattal emelkedne ki az Országház előtt a Duna közepéből. Persze óriási méretekben, úgyhogy sziluettjének felső része a pesti partról nézve föléje emelkedne a budai hegyeknek. Szembe futna vele a zúgó Duna árja".158 Az arca az az óriás, "háromaraszos maszk", stilizált portré lett volna, amely szintén szerepelt a Belvedere kiállításán.158a (...) A merész szecessziós program fokról fokra szelídül: "Később a Margitsziget pesti oldalára gondoltam, mindjárt a beszögellő hídfő tájékán, ahol kevesebb technikai nehézséggel lehetne felállítani, egy kiálló mólórészletre".159 
Majd lett belőle síremlék, amelyről 1947-ben Csorba még megjegyezte: kevés költséggel áthelyezhető volna Rákosi Jenő szobra helyére a New York-palota elé.160 De az elkészült mű még a legjobb helyen a temetőben van. (...)
Ingeborg Bachmanntól:
Neked megvan? Sajnos, nekem nincs.
Peter Handke: A KIFORDÍTOTT VILÁG
és hallgasd csak! Az óra önmagán kívül jár! 
"Emile Verhaeren-t, kinek egy csomó versét Peterdi Andor szólaltatja meg, könnyebb tolmácsolni. A belga lírikus nem ily hatalmas költő, és szigorú formaművész - formái pongyolasága miatt a franciák is támadták - kicsit festő is és muzsikus is, csupa szín, ragyogó, áradozó, patakzó folyamatosság. Itt az átültető több szabadságot engedhet meg magának. Képeit felbonthatja, öt jelzője közül el-elhagyhat egyet, vagy a szükséghez képest meg is szerezheti." 
Amellett Verhaeren lázas lelkessége sosem érte be a meglevővel, hanem egyre több területet hódított meg a költészetnek, míg aztán végső inspirációja, valami mindennel egyesülő, mindent magába fogadó panteizmus segítségével, ha nem is mindig, de leszebb perceiben valóban világköltészetté emelkedett. (...) 