|
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44497
|
Matók Leó
SZERENÁD
– Margitnak –
Ringassanak el álom-hegedűk
Hangján remegő fények,
Selyemhajadon csillagpora égjen
Egy kéktűzű messze vidéknek.
Álmodd egyedül sápadt, meseszép
Könnyező éjek nagy álmát.
Ezüst a szobád, megreszket a szád,
S mint máglya, kigyullad a párnád.
Égő szemeden fénylő szerelem,
Két zöldszínű, lobogó fárosz.
Pillád aranyán kék fény, halovány,
Mit csillagod lágyan sugároz.
Ringassanak el álom-hegedűk
Hangján remegő fények,
Selyemhajadon csillagpora égjen
Egy kéktűzű, messze vidéknek.
Jaj lett itt a jóknak, Szombathely,
1946. szeptember 16. [38.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44496
|
Matók Leó
KÉK HEGYEK BALLADÁJA
Csillagtalan vak éjszakán,
Mikor a Földön úr az álom,
Tép, kerget, űz a nagy magány…
De azt az utat nem találom,
Amely a kék hegyekbe ér el,
Túl minden poklon és halálon…
Adóztam érte drága vérrel,
Mert kell a kincs, és kell a balzsam,
És több lettem a szenvedésben.
S most már a kincset sem akartam,
Csak a kék csodát néztem egyre,
Melyből a jóság dala harsan.
Csak bámultam a furcsa hegyre,
Mert láttam holdas éjszakákon
Sápadt-ezüst palástba fedve.
Reám is várnak ott a kék hegyekbe’,
Hol álomkék a fű és a moha.
Egy lány vár ott – a kék hegyek virága,
De érzem, hogy nem érem el soha.
Jaj lett itt a jóknak, Wettrin-
gen, 1945. december 4. [33.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44495
|
Matók Leó
SZONETT
Kék a szemed, és mélységesen tiszta.
Ilyen szemmel csak álmodhat az ember,
Mert benne reszket a mélyvízű tenger,
Amely az égbolt kékjét veri vissza.
Az ajkadon száz fakadó csók lángol.
Vonagló, véres, vad, tüzes, parázsló,
Halálos búra – víg mosolyt varázsló,
Hogy aki ránéz, megszédül a vágytól.
Talán forró, fehér, fiatal tested
Tavaszi lényed legszebb koronája.
Csókot lehelt rád Isten büszke szája…
Május-illatú pompája nevednek
Olyan, mint egész lényed puha bája…
…És én örökkön-örökre szeretlek.
Jaj lett itt a jóknak, Groven,
1945. augusztus 5. [30.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44494
|
Matók Leó
NAPLEMENTE
A zöld határ, az erdő s a mező
Az esti zápor bő vizében ázott,
Míg a napkorong napnyugat felé
Búsan átkarikázott.
A föld csak bámult: ím a fáradt vándor
a bárányfelhők között hogyan ballag!
Mint kopott pásztor, kit az égi nyájtól
Elűztek titkos, idegen hatalmak.
Az égbolt alján bíborfény derengett,
Távol – harangszó törte meg a csendet.
…Még látszott, hogy egy könnyű esti szél
A vérszínfátylas kis felhőkbe kap:
És lebukott a Nap.
Jaj lett itt a jóknak,
Marosvásárhely, 1944.
május 25. [25.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44493
|
Matók Leó
GYERTYAFÉNYBEN
Színed elé hoztam, Krisztus, isten-ember
Téged hívó lelkem: telve gyötrelemmel.
Fenyőillat… Gyertyák… Titokzatos este…
Eljutottam hozzád, szívedet keresve.
Tűrő, tiszta szíved imádsággal kértem:
Karácsony estéjén jöjj el úgy, mint régen!
Fellegekbe vágyó, érted égő lelkem
Ott állt: hitem édes bilincsébe verten…
Értünk halni vágyó betlehemi gyermek,
Visszafordult hozzád, aki elfelejtett…
Jaj lett itt a jóknak, Szombathely,
1943. december 24. [23.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44492
|
Matók Leó
MÉG EGYSZER, ÚJRA…
Amire már régen oly hiába vártam,
Újra láttam arcod régi igazában.
A szemet, amelybe álmaim temettem,
Az ajkat, amelyre álmodozva vágytam,
És a mosolyodban bánat könnye rezgett,
Mint egy halnivágyó mártír-mosolyában…
Egymásnak születtünk, egynek mind a ketten,
Karomba zuhannál, ájult-tehetetlen,
S felderítenéd újra ezt a sötétséget.
Könnyesen rámnyíló szemedbe-meredten
Egyre távolabb visz, messzebb visz az élet!
És feltámad a múlt, amit elfeledtem…
S most az ajkad régi, fájó mosolyában
Fekete valóként jön felém a vágyam,
S mintha égő szíved szívemen dobogna,
Szent, igaz közelbe hoz a szörnyű messze,
S míg lángol a vérem, lázadva, lobogva,
Betakar leplével a tavaszi este!...
Jaj lett itt a jóknak, Marosvásár-
hely, 1943. november 25. [22.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44491
|
Matók Leó
SZEPTEMBER ÉJSZAKÁIN
Szeptember hűvös, tiszta éjszakáin
A haldokló nyár hattyúdalát zengte,
S a Gyöngyös-parti elhervadt virágok
A kis folyóba hulltak éjjelente…
A rámerengő sápadt hold ködében
Ezüstben játszott minden kicsi fodra,
S a lágyan fúvó szeptemberi szellő
Rezgő fátylat vont a futó habokra.
És fenn az égbolt fenségesen szép volt,
S a csillagok, a titkos égi lámpák
Úgy néztek át a végtelen sötéten,
Mint messze fénylő szentjánosbogárkák.
S ha néha árnyék hullt a csacska habra,
Mert fenn a felhők elfedték a holdat,
A szél a fák közt sírva panaszolta,
Hogy minden virág elhervad maholnap…
Jaj lett itt a jóknak, Szombathely, 1943. szeptember 14. [21.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44490
|
Matók Leó
EGY VADVIRÁG TRAGÉDIÁJA
Forrás csobogott közelében kéken,
S a messze erdő súgta neki titkát,
Szép vadvirág volt. Szirmai közt szépen,
Szíve dobogta szépségének nyitját.
Hazája volt a tengerfűvü rét,
Kicsi szíve szirmok közt lüktetett,
Az égre tárta szárnya sárga kelyhét,
S egy vörös rózsát nagyon szeretett.
A vörös rózsa néhány hete nyílt csak,
Zöld rózsabokron világítva, égve,
Mellette fehér testvérkéi nyíltak,
Lángolva tört fel közöttük az égre.
Egy bús órában a közeli tájról
A rétre jöttek a rossz emberek,
A piros rózsát letépték bokráról,
S mind a két virág – nagyon szenvedett!
S a vadvirág elhervadt, szíve megtört
És azt suttogta hamvadó pora:
„Vannak, kik hogyha egyet megszerettek,
Azt nem felejtik el többé soha.”
Jaj lett itt a jóknak, Kőszeg,
1943. február 25. [16.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44489
|
Matók Leó
HÓVIRÁG
A Nap sugára bágyadt, altató,
Fehér foltokban olvadoz a hó.
Körötte csendben álmodó világ:
Zöld fűszálak közt fehér hóvirág.
Mellette zöldell a tavaszi rét,
Ő büszkén hordja hófehér szinét.
A tél álmodta ilyennek talán,
Mesékbe illő tavasz hajnalán.
Széles határban zsendül már a pást,
S ő hozza meg a nagy feltámadást!
Kicsi virág, dalold az új vetést,
A zöld magot, az újjáébredést,
A szent Napot, mely rügyeket fakaszt,
S a szűz, a szép, a győzelmes tavaszt!
Jaj lett itt a jóknak, Kőszeg, 1943. február 14. [14.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44488
|
Matics Pál
VÁRJ RÁM
Ha vársz rám még,
Egyszer elmegyek Hozzád,
Egy ködös tavaszi hajnalon,
Vagy falevélhullató,
Nyarat sirató, csendes
Őszi délutánon.
Készülök az útra:
Csak Te várj!
Nem tudom mikor
Érkezem meg Hozzád,
De tudom, ünnep,
Nagy ünnep lesz,
Akkor majd nevet a nap,
Kacag a sok virág,
Ragyognak a csillagok,
Bárányfelhők úsznak az égen
És csókot ad a szellő
A lágyan suhanó haboknak!
A lombok mind összehajolnak,
Rejteni fogják titkunkat.
Mi majd nézzük egymás arcát:
Keressük a régi vonásokat.
Szemünkben újra régi fény gyúl,
S felettünk az ég majd
Mosolyog huncutul!
Tükör előtt [73.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44487
|
Máté Imre
SZÜLŐHELYEMEN
Félbemaradt város a bölcsőm,
ringat, mióta élek,
erős kezek nyújtják felém
az éltető emberséget.
Hiszem, paraszt őseimet
elfogadja értem a holnap,
és hatalmat ad mindörökre
az igazságot akaróknak.
Legyen a lenniakarásból
mezőszagú vágyak világa,
ne átkozhassa őrült elme
örömeinket pusztulásra.
Nőhessen, ami nőni vágyik
míg a földön nagyon szeretnek:
határtalan útja maradjon
a határtalan képzeletnek.
A végtelen mondat [87.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44486
|
Maszong József
SORSVONALAK
halk sóhaj repíti tova az álmot
itt tartanám a tovatűnő képet
mindazt egymásra halmozni
amit elhozni csak az álom képes
várni valami ismeretlen újat
csak emlékként őrizni a múltat
remélve – a holnap megadja azt
miről eddig azt hittem elszaladt
ébredni – tágra nyílt szemmel kutatni
az érzelmek csodás végtelenében
hegyek-völgyek közt futó útján
a sors-vonalaink kusza szálait
ma már megállhatok megmártózni
a tegnap feltalált boldogság
örömittas pillanatában – nem késő
utána menni – s megadni mindent érte |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44485
|
Marton Marcell Boldizsár
KISASSZONY NAPRA
Égből hullajtott,
Titokba burkolt,
egyetlen Rózsa!
Nekem tartogatott
öröktől fogva
a Mennyei Atya!
Nekem születtél,
nekem adattál,
s enyém maradtál!
Ó Édes, Édes gyönyörű Virágszál!
Szebb vagy, szebb a fűszálon ringó harmatnál!
Tündöklőbb, tündöklőbb az Esthajnal Csillagnál!
Ragyogsz, jobban mint a Nap.
Fénykévéket szórsz nap mint nap.
S senki nem tudja: Te vagy az!... Te vagy az!...
Hajnalom! Tavaszom! Egyetlen Boldogságom!
Születésnapodat szüntelen áldom, áldom!
Nincs boldogabb nálam senki a világon!
Régi nagy patrónánk [269.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44484
|
Márton László
BOWEN MONOLÓGJA, SÖTÉTBEN
Hol szabadság van,
ott szabadság van
nemcsak az elpusztított tájban,
nemcsak a lelki félhomályban,
hol büntet s nem kitüntet
a csüggedő tekintet,
nemcsak a parttalan vitákban,
nemcsak a promiszkuitásban
nyilvánosság előtt s az ágyban,
a szállhatatlan szállodákban,
a jégveremben és az étteremben
és a vasúti menetrendben,
ott szabadság van
az orrban és a szájban,
az okozatban és az okban,
a felgyűlt szemétkupacokban,
mikre szabadon száll a döglégy,
ott a múlandóság: öröklét,
hol szabad a tárgyak esése,
mint az emelkedés esélye,
ott szabadság van
nemcsak a méltatlankodásban,
a társadalmi erjedésben,
a rémhírterjedésben,
a félelemben és a sérelemben,
ott minden szabad mindenkivel szemben:
hol szabadság van;
ott szabadság van
minden lerakódó mocsokban,
anyagokban s műanyagokban,
abban, ahogy a ködből
ezerféle zaj bömböl,
abban, hogy mi sem titkos:
tudható, ki mit dugdos;
hol szabadság van,
ott szabadság van
nemcsak a nagybetűs címekben,
a célzatos újságcikkekben,
és nemcsak abban, hogy a hátsó
gondolatok mögül kilátszó
leghátsók mögül egyik-másik
gondolatlanság is kilátszik:
hol szabadság van,
ott szabadság van
az áram- és gázszolgáltatásban
és minden málladozó házban,
a szerződések betűjében,
az ígéretben és a szószegésben,
abban, ahogy felnő a gyermek,
akit szülei nem nevelnek;
hol szabadság van,
ott szabadság van
a részletekben s a totalitásban,
a bármiről hihető jóban,
apátiában és agresszióban,
az elzárt olajvezetékben,
a műholdakkal figyelt égben,
az értelmetlen mondatokban,
a szótövekben és ragokban,
a teljes bizonytalanságban,
a levegőnek mondott mérgesgázban;
szabadságot világít át a röntgen,
szabadság van a börtönökben,
hol szabad szabályok lakolnak,
kiknek a mánál szabadabb a holnap,
s ha megpróbálna bárki
a szabadsággal szembeszállni,
az a megtestesült szabadság,
melyért az életüket adták
oly sokan; és most szabadság van,
középszerű, fantáziátlan,
s mint a beton, olyan tömör lesz,
megízleled és megcsömörlesz,
de nem menekszel tőle mégse,
mert nincsen se hossza, se vége,
te is egy darab szabadság vagy,
s ha meghalsz, a szabadság rádfagy:
ő mondja meg, mi lettél,
hírtelenebb hírednél.
Hét évszázad magyar
költői, 1991 [2547.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44483
|
Marsall László
A CSÖND ANYANYELVE
Aki nem hajolt még alvó terhes asszony hasára
a lélegzetét is visszafojtva
mintha szélben hajolna
egy szál tenyérrel óvott gyufára
hogy hallja az elrejtett magzati óra ketyegését
az nem tudja még
hogy lehet beszélgetni nagy messzeségből bárkivel
szavak nélkül
hangtalanul
a csönd szorgalmas örvényével
a csönd hangyalábú örökmozgó vonulataival |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44482
|
Marsall László
ÓDONDAD KÉRELEM
még valamikor ma mondd el nekem
szerelmed változásait
ébredéskor moccanásait
amikor a tarkódtól meleg
párna tollában mélyebbre pereg
az elmúlt napi szerelem-szilánk
éles és mégis kristálycukor-szemcse
mikrolencse és benne koponyánk
egybegyúrva az álomtollazatban
gyűszűnyi nap egy kapuboltozatban
hol párban álló önmagunkat látva
elalszunk ott fenn mi gyűszűnyi lámpa
mert minek mégegy fény oda
hol a búcsúzók homloka
úgy világít a kapuboltozatban
mint a holnapi szerelem-szilánk
mikrolencse és benne koponyánk
a holnapesti álomtollazatban
midőn majd a tarkódtól meleg
párnád tollában mélyebbre pereg
és ha leendő moccanásait
szerelmed apró változásait
már ma valaha elmondtad nekem
más csak árnyék
havazásunk holdsugárban
és a csónak
koporsónk tán
ki emlékszik
ki gondol rá
milyen éhség
milyen vágyás
milyen végtelen kívánás
semmi semmi semmi emlék
csak a ringó árnyak tánca
árny az árnyon tűz-időben
éjszakában havazásban
patakok forrása lettünk
egy patakká vált a testünk
árny az árnyon ringó csónak
te a fenti
te a lenti
fordulj fordulj
hóízekkel
így akartad
így akartam
áldozat és tűz és isten
indakarok fonódása
gyűrűzése fel az égig
havazás új havazásra
tiszta minden
árny az árnyon
ringatózik
füzek nyírfák sötétsége
te és csak te
te és csak te
kimondatlan neve sincsen
soha másként soha szebben
indakezek egymást védőn
lehunyt szemek egymást látón
havazás a havazásban
fehér árnyak fehér árnya
összekötve eggyé égve
éjszakában
szálló csendben
árny az árnyon
ringó csónak sima vízen
Szeretlek kedvesem [281-284.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44481
|
Marsall László
SZAVAK FICKÓS FORTYOGÁSA
Ha módi a kopár forma,
sehol bodor, sem cikornya,
ha a vers pár csont-golyó,
ha tetszik, hogy összekoccan,
mandíneres fül-sarokban,
csontváz-táncot jár a szó;
és a nyelv ha dákó vége,
markolatja bunkós gége,
s fogak bütykén ildomos
megtámasztva falssal lökni
szó-folyót, hogy mind a többi
csattog, s ez a dallamos;
szűk pillarés – keskeny gomblyuk –,
ha vigyázza, s ráncolt homlok,
és ha méri görbe szem:
szó-golyó-boly rendje szép-e,
csillagképe ösztövér-e? –
s az ész mondja: „úgy legyen”;
csak azért is elme-tőben,
sötét múzsa-keltetőben
török jó pár szó-tojást,
hogy sok borzas múzsa-pipe,
szőrös baba-Beatrice
megkezdje a futkosást;
szó-golyó-héj szerterugva,
szárnybillentős ugra-bugra
a vers pádimentumán
jelentse, hogy elegyesen,
Vitéz, veled keveredem,
Csokonai, ős-komám –,
s nyelv dákója kirügyezzen;
gége-szélben farktoll rezzen,
palatális ég alatt,
páva-hús az íny-vitorla
és a szó is páva tolla –;
csontgömb-zene elmarad,
cirmolják bár intrikával,
mord szemöldű metrikával,
habzik, mint a tej ha forr:
szavak fickós fortyogása
zubog füled csarnokában
– más minden csak vadkapor.
A mi nyelvünk, 1980 [313-314.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44480
|
Maróti Lajos
LÁNGOSEVŐK
Hátuk mögött a gyárak szabályos tömb-sötétje.
Maguk meg mint üvegbe metszett profilok úsznak
egyenként a homályban, e fényes tégla-térre.
Kezüket még lehúzza a délutáni műszak.
Lassan benépesülget a villamosmegálló.
Forró olajban érik a kéttenyérnyi napfény
tésztája. Sorbaállnak a némán messzeszálló
kesernyés gőz-lepelben, a deszkabódé mentén.
Amikor sorraérnek, ki-ki fizet, s az ablak
elől a sínre lép és figyelve messzehallgat:
nem jön a villamos még… Nyugodt mélyet harapnak,
s a megszűrt fényű őszben tompán feltündököl
szájuk íve körül a rápárázott olajnak
hártyányi nedvessége: sápadt aranytükör.
Versmondók könyve, 1975. [235.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44479
|
Maróti György
ÜLJ MELLÉM, URAM!
Most kel a Nap: bágyadt még, késő-téli,
de fénye szétárad, simogat. Ünnepi,
mint templomi zene, színház-esti fény.
Két könnyű felhő lebeg csak az égen,
e hajnalparki előadás kezdetén.
És Nap felé károgó varjúsereg,
bús feketében szállongva ellebeg.
És a parknak padjai fölragyognak,
mint ha megannyi sáron-rózsa volna,
pedig az éjsötétben csak padok voltak.
Rokokó-ecset festett ily hajnalokat.
Kelő nap-kéz könnyű érintésére
csöndes, reményrügy-dalra fakad
néhány aranyvessző meg a rekettye.
És nem tudom, hogy miképpen: de
valahogyan mindebben jelen van az
egek Ura: erre van a Teremtő.
Benne ragyog vagy fölötte lebeg
nem tudom: de e hajnalban itt van Ő.
Megint egy új napnak kora reggele,
megint egy új, megint egy jó esély,
hogy keressem és sose leljem
e bokrokra-hulló kelő fényben
Istent. De ha nem lelem, hát nem.
Fontos, kellő csak maga a keresés.
Persze szép lenne, ha még ma meglelném,
és megszólíthatnám csendesen Őt:
„Uram ketten maradtunk ládd e parkban,
nézzük együtt a Napot, a felkelőt!
És – bár nem vagyok méltó tekintetedre –,
ülj meg mellettem kicsit e fénypadon!
Nem szólok, nem kérek semmit: hallgatok.” |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44478
|
Maróti György
ÉS HAMAROSAN A SÖTÉTSÉG…
Milyen tágas és végtelen ez a télalkonyi ég.
Bíborfirmamentumán még csak néhány csillag ég,
majd hamarosan sorban gyúlnak ki: égremény.
Mily csöndben ülök itt ezen a parki padon én.
Elcsöndesült lélekkel, már nem lángolok senkiért,
és nem vagyok már senkié, és senki sem enyém.
Csak ez a tág és végtelen mély ég.
Most vetkezik fekvéshez a lelked hogy annak add, ki
tiéd. Lám csak, mit is varázsol az égre az éj, az
éjszaka, az alkonyi ég. Mélykékjébe oldva az
arcod: fájdalmasan, réglátottan, feledetten szép.
Új és ezerszer újuló alakban ott jössz felém:
és te segítsz nekem: egy kicsit tartsd távol az éjt! |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44477
|
Maróti Dezső
ÉBRED A RÉT
Nádpihe lebben a szélben,
Új csodákra ébred a rét.
Tündéri lepkék szárnyán,
Oly lágyan játszik a fény.
A tó vize újra népes,
Vadruca múltról regél.
Az égen vadludak húznak,
Hangjukat hozza a szél.
Selyemrét népéhez,
Pacsirta himnusza szól,
Bíbic búvik a fűben,
Puha kis felhő fölé hajol.
Oh, tarka virágok, színek,
Melytől úgy izzik a rét,
Istenem, de szépek,
Ettől boldog a lét. |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44476
|
Markovics Anita
FOGÓDZKODÓ
nem kellene más
csak egy fogódzkodó a hegyen
egy kiszögellés, amin megvethetem lábamat
sóhajtana alattam az erdő
a széltől borzolt tájat kapnám nyakamba
a meredély túloldalán lennék szomjas
kulacsot nyújtanál
a nap hátam mögött lefelé menne, ahogyan iszom
sátrat húznánk
némán
mert ez a természet rendje
aztán egész éjszakán át csodálnám álmodat
reggel szétkenném a napfelkeltét bőrödön |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44475
|
Markovics Anita
NEHÉZ ÉJFÉL
A holnapba átcipelt másodpercek
sűrű csillanása hátadon...
Válasz nélkül hagyott kérdéseid
lógnak a függönyön.
A hangszóróból nehéz illatú blues
árad. Füst kanyarog kifelé az ablakon
és beleütközik a Holdba...
Egy gondolat fonja hátulról
karjait nyakadba: én vagyok...
Megtorpan a huzat is a küszöbön,
a csillagok állóképe sem hunyorog
egy percig... Valami ősi ritmusra
szökell szívünk loholása;
majd elalszol ölemben,
mint egy elfáradt kisgyerek.
– Szeretlek – szavam néma suttogása
nehéz álomba bújtat;
rád gombolok egy szebb holnapot;
markodba rejtek egy hűs,
kriptonfényű csillagot... |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44474
|
Markó Béla
AZ ÓSZEREN
Az ószeren jószerével minden kapható,
régi ruha, vacak kacat, minden eladó.
Biciklik is, triciklik is, sok-sok kis mütyür,
kényes-fényes fütyülő, mely nem nagyon fütyül.
Apróságok, cseprőségek, lyukas kalapok,
görbe a szeg, és a csavar félrecsavarog.
Hajasbaba hajatlanul kínálja magát,
olyan vén a fésű, hogy már hullatja fogát.
Az órának nincs kakukkja, régen tovaszállt,
százéves a sétálója, réges-rég lejárt.
Mennyi-mennyi semmiség és mennyi csonkaság,
illeg-billeg itt egy egész elhasznált világ.
Jó lennék még valamire! Így kínálkozik.
Ugye szeretsz? Ugye kellek? Így rimánkodik.
Régi holmi, ócska holmi, mégis arra vár,
hátha ismét hasznát látják, s gazdára talál. |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44473
|
Markó Béla
ÁTTŰNÉS
A vízre apró pelyheket dobálnak,
és összerezzen az alvó folyó,
amikor itt-ott hozzáér a hó,
az angyalok kacagnak, kiabálnak,
nem hagyják abba, inkább egyre jobban
havaznak, s lassan fehér lesz a víz,
hűti a sűrű hó, de olvad is,
különbözünk, s most mégis beledobban
testem-lelkem, hogy egybekulcsolódik,
egymásba áttűnik kezem s kezed,
rándul, szikrázik, hőköl, sistereg,
aztán lehalkul, lassan összeforrik
a hó s a víz: két szerelmes rokon,
s fent angyal ül a felhő-romokon. |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44472
|
Markó Béla
AGGTELEKI PÉLDÁZAT A SZERELEMRŐL
Csak úgy, ahogy a cseppkő
lent a barna üregekben,
csak olyan lassan élni,
hogy már holtnak lássanak,
a lángokat eloltani,
a robbanásokat visszafojtani,
az izmok vibrálását
hideg tenyérrel elcsitítani,
a remegő idegeket leszorítani,
ahogy a lentről felfelé
és fentről lefelé
cseppenként növekvő alakzatok
reménykednek, hogy egyszer összeforrnak,
végtelen lassúsággal közeledni a célhoz,
ahogy egy-egy sötétvörös vércsepp
átúszik az ereken,
ahogy a fájdalom
nyugodtan, türelmesen vándorol bennünk,
ahogy nem romlik s nem javul
egyik napról a másikra semmi,
ahogy egy hatalmas barlangrendszer
időnként kikínlódik néhány áttetsző
vízmorzsát a kövek hegyén,
ilyen lassan kellene szeretnünk egymást,
talán millió esztendő is eltelik,
amíg szájunk egymáshoz ér,
így kellene vágyakoznunk,
mert minden mindennel találkozik,
ha majd a két test egymásra lel:
a sztalaktit
és a sztalagmit.
111 vers a szerelemről,
1992. augusztus 14.
[113.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44471
|
Markó Béla
LEVÉL KISLÁNYOMNAK, AKI NÉHA ROSSZAT ÁLMODIK
Tüntetnek értünk a hangyák, látod-e?
Mennek hosszú sorokban,
feketén, némán, elkeseredetten.
Értünk zümmögnek a méhek, hallod-e?
Odahagyják a mézet,
s lobognak, mint parányi zászlók
a kék levegőben.
Értünk nő a levél, értünk hull a lomb,
tudod-e?
Értünk raboskodik a vakond a mélyben,
hiszed-e?
Értünk esik az eső,
értünk süt a nap,
értünk, hogy éljünk!
Föl a fejjel hát, kicsi lányom,
mellettünk van mind, aki nőni akar,
hallgasd csak, hogy zúg az erdő,
hogy füttyöget a rigó,
hogy folyik a folyó,
hogy forog a föld
jóval, rosszal megrakottan,
s lehet, hogy nem gondolnak ránk az emberek,
mert éppen esznek, isznak, alusznak,
de vonulnak a hangyák,
de szállnak a méhek,
ne félj!
Szétszedett
világ, Buka-
rest, 1990.
november
19. [433-
444.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44470
|
Markó Béla
FOGYÓ IDŐ
A hullámzó mezőben egy bogár
evickél, csápol, fürdik boldogan,
s míg jólesőn nyújtózik, elrohan
fölötte már a nyár, csak a kopár
tengerfenék marad, mint amikor
a fürdőkádból leszalad a víz,
s egyből hideg lesz, dideregsz te is,
testedről minden szennyet elsodor
fogyó időd, nyakig, térdig, s alig
takar még életed, rossz tagjaid
sorra kibuknak most a semmibe,
roskad a hab, és leapad a fű,
megvillan már a tücsökhegedű,
lépj ki hát, s öltözz Isten képibe!
A megmérő idő, (1988-1989) [327.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44469
|
Markó Béla
BETELJESÜLSZ TE IS
Belülről nyílik minden, csillagok,
virágok, méhek, ajtók, ablakok,
belülről jön a hívás, hogy jöhetsz,
belülről jön a tiltás: elmehetsz,
szerelmed kulcsot ad ki ablakán,
szerelmed egyedül él csillagán,
s te vendég vagy, mint füvekben a fény,
amely kialszik, ha leszáll az éj,
szükséges jó, szükséges rossz, de csak
egy benti kérdés felelete vagy,
s ha nem kérdeznek, te sem válaszolsz,
magadból már csak egyre kifelé
haladsz, csíraként új fények felé,
míg életedből végre kihajolsz.
Mindenki autóbusza, (1987-1988) [76.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44468
|
Markó Béla
A REMÉNY SZONETTJE
Mert mindig volt és mindig lesz egy napszak,
hol korán érkezők s későn jövők
akarva-akaratlan összefutnak,
s egybefogják a széteső időt,
talán esténként, talán reggelente,
autóbuszban vagy kint, fák alatt,
most ébredtek vagy nem feküdtek még le,
hazulról jönnek, haza tartanak,
találkozik, mi volt s mi lenni készül,
az ok és a cél majd egymásra lel,
nem látható, hogy ki jön, ki megy el,
tudás az álmodással kiegészül,
s egy pillanatra két test összeér:
ki emlékszik s ki emléket remél.
Kannibál idő, (1987-1988) [137-138.] |
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|