Az vagy nekem, mi testnek a kenyér s tavaszi zápor fűszere a földnek; lelkem miattad örök harcban él, mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg; csupa fény és boldogság büszke elmém, majd fél: az idő ellop, eltemet; csak az enyém légy, néha azt szeretném, majd, hogy a világ lássa kincsemet; arcod varázsa csordultig betölt, s egy pillantásodért is sorvadok; nincs más, nem is akarok más gyönyört, csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon, részeg vagyok és mindig szomjazom.
Nagy szálka vagy szememben, kisleány! Nem látok, bár szememben nincs hiány; Nem láthatom miattad a napot; Hajh az nekem már rég lenyúgodott.
Nem láthatom miattad a tavaszt, Elégeté hő szenvedélyem azt; Nem láthatok sem földet, sem eget, Csak tégedet, csak bűvös képedet.
És kérdezem, a nap rajzolt-e le, Hogy a világ képeddel oly tele? Ez jár velem, ez kísér mindenütt, Mint üldöző mindenhol rajtam üt.
Nem látok mást, mint holló hajadat, Hamis szemed és kedves arcodat. Szeretlek-e, vagy tán őrült vagyok? Tudná az ég, nem szabadúlhatok.
Hozzád vagyon láncolva szellemem, S e szellemlánc legfájóbb szerelem; Hozzád van az teremtve mint az ág, Letörve már, és mégsem holt virág.
Eltépjem-e a kínos láncokat? Megélhet-e az ág, ha leszakadt? Sorsom te vagy, egy szód, lehelleted, S élek halok, amint te végezed.
1843
A MERENGŐHÖZ
Laurának
Hová merűlt el szép szemed világa? Mi az, mit kétes távolban keres? Talán a múlt idők setét virága, Min a csalódás könnye rengedez? Tán a jövőnek holdas fátyolában Ijesztő képek réme jár feléd, S nem bízhatol sorsodnak jóslatában, Mert egyszer azt csalúton kereséd? Nézd a világot: annyi milliója, S köztük valódi boldog oly kevés. Ábrándozás az élet megrontója, Mely, kancsalúl, festett egekbe néz. Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerűlhet benne, S nem fogja tudni, hogy van szívöröm. Kinek virág kell, nem hord rózsaberket; A látni vágyó napba nem tekint; Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget: Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt. Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt, Ki életszomját el nem égeté, Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt, Földön honát csak olyan lelheté. Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába: Egész világ nem a mi birtokunk; Amennyit a szív felfoghat magába, Sajátunknak csak annyit mondhatunk. Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, Megférhetetlen oly kicsin tanyán; Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek, Zajától felréműl a szívmagány. Ha van mihez bizhatnod a jelenben, Ha van mit érezz, gondolj és szeress, Maradj az élvvel kínáló közelben, S tán szebb, de csalfább távolt ne keress, A birhatót ne add el álompénzen, Melyet kezedbe hasztalan szorítsz: Várt üdvöd kincse bánat ára lészen, Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz. Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát; Úgy térjen az meg, mint elszállt madár, Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát, Egész erdő viránya csalja bár. Maradj közöttünk ifju szemeiddel, Barátod arcán hozd fel a derűt: Ha napja lettél, szép delét ne vedd el, Ne adj helyette bánatot, könyűt.
Olyan szomorú, szürke senki voltam, Vergődő, kusza, korafáradt lélek, De jöttek döngő léptekkel az évek, És engem mégis valakivé tettek, Köztem, s az élet közt hidat verettek.
Kifele: nőttem. Minek is tagadnám? Hisz név a nevem két ország előtt. Könnyen értem el egy magas tetőt. Árva szívemre hull most a babér, Ó több, mint amennyit a szívem ér.
A babérfát, amelynek levele Rámpereg, - vajjon milyen erő rázza? Emberszeszély felcsapó lobbanása, Csak pillanatra megfeszült karok? Vagy tán - örökkévaló viharok?!
A dicsőségem bús sziklafokát Szeretném most már nagyságban elérni: Magambaszállni, önmagamba térni, Miként a kristály, jegecedni lassan, Lenni zárt egész minden kis darabban.
És érni, mint a jó gyümölcs a fán, És leszűrődni, mint az aszú-bor, Kivésődni, mint a márványszobor, Sorstól és fájdalomtól ihletetten, - És úgy zengeni tovább a szívekben.
Mert most a babér nyomja homlokom, És nyugtalanít minden szeretet, Jobban, mint csel, mit gyűlölet vetett, S mint ádáz irigység, mely rámszakad, Lehajtom főmet a babér alatt.
Jókedvet adj, és semmi mást, Uram! A többivel megbirkózom magam. Akkor a többi nem is érdekel, szerencse, balsors, kudarc vagy siker. Hadd mosolyogjak gondon és bajon, nem kell más, csak ez az egy oltalom, még magányom kiváltsága se kell, sorsot cserélek, bárhol, bárkivel, ha jókedvemből, önként tehetem; s fölszabadít újra a fegyelem, ha értelmét tudom és vállalom, s nem páncélzat, de szárny a vállamon. S hogy a holnap se legyen csupa gond, de kezdődő és folytatódó bolond kaland, mi egyszer véget ér ugyan - ahhoz is csak jókedvet adj , Uram.
Életem hajnalán volt egy nagy hibám, az élet nagy terhet épített rám. Nem értettem addig, mitől kéne félnem, s hogy a lélek miért oly törékeny.
Milliónyi fájdalom, annál is több vihar, velőtrázó érzés, mi szívembe mar. Úgy éreztem, nincsen többé napfény, nincs ég, se föld, se parányi remény.
Elmerültem a sötét, zavaros mélyben, érezve, hogy elveszek az időben, s térben. Nem akartam elhinni, hogy idáig jutottam, kezemet rémülten a fény felé nyújtottam.
Mi egyre csak szűkült, távolodott tőlem, tudtam e rémálmot szét kéne, hogy törjem. Szabadulni vágytam, még harcolni akartam, kevés voltam ahhoz, hogy magam összekaparjam.
Majd megjelent előttem egy angyali fény, s Te e fényben ragyogva közeledtél felém. Visszahúztál engem a sötétlő mélységből, megszabadítva lelkem minden kétségtől.
Szememről a fátyol lassan hullt a porba, a felismerés úgy ért, mint egy végső próba. Köszönöm neked, végre tisztán látok, szívemről lepergett az "ezer éves átok". Boldogan és nevetve szeretnék már élni, vidáman, ezen túl semmitől sem félni.
Mert nem egyszerre járja át a boldogság a testet: előbb csak a tekinteted száll a tárgyakra vissza, s derengő emlékeidet kezded megint szeretni. Aztán a puszta levegőt zamatosabbnak érzed, s hosszan, türelmesen figyelsz mások nehéz szavára; utóbb, ha egymagad vagy is, nem csak magadra gondolsz, s rövidülnek bár napjaid - a jövővel beszélgetsz. S lassan otthon érzed magad szerveid vadonában, felejted beteg csontjaid - életed végtelenség. Megállsz a földön, rengeted - nem fordul ki alólad; és egy jószóra fölrepülsz a villogó egekbe.
Pedig nem történt semmi más, csak a rend helyrezökkent: kerengtél árván, céltalan a gomolygó sötétben, s fölötted egy csillag kigyúlt - nyíló arany pupilla -, beragyogta a létezés megtestesült csodáit; lombokból lugast kerített a füstös városoknak, kicsalt egy röppenő mosolyt a csüggedt emberekből; elhívta tévelygő szived az úttalan utakról, testvéreire mutatott a vad testvértelennek; s mert másban lelsz magadra csak - értette ő a titkod -, most benned él, s te benne élsz, egybe-szőtt csillag-ábra; s tudod, már többé nem hagy el tündöklő tisztasága.
amikor fáradt utam Napot kísérve véget ér párnámba rejtem elgyötört arcomat karjaim a semmit ölelik csendben ringatom el árva magamat és ...a neveddel alszom el
üres utcákon bolyonganak elárvult érzéseim minden kapu zárva hiába dörömböl magára maradt szívem csak a kongó visszhang felel és végül ...a neveddel alszom el
havas hegycsúcsokon gyönyörű szikrák csillannak a fény hideg táncot jár mindent elborít a hófehér magány épp ilyen üres a szobám ahol egyedül kuporgok és ...a neveddel alszom el
zárt szemhéjjak mögött a csend ül ünnepet szivárvány-köröket ír a sötétbe az álom nappali szavaim az imént itt zsongtak még de most egyiket sem találom és ...a neveddel alszom el
csodás képek billennek át az érzékelés peremén még éber létem dobog bennem való világom még fogva tart de enged már a rációból font kötél oszlik már a lehet, a nem lehet tudatom függ egy pókhálófonálon és ...a neveddel alszom el
az éjszaka tengere ringat, ölel, átkarol, hajamba túr fülembe súgja lágyan csobbanó vágy-dalát csókokat küldenek álmaim már messze visznek nyugtalan útjaim még hangtalan motyogok és ...a neveddel alszom el
hányszor lesz még, hogy furcsa-holdas éjszakán ajkamon sóvár szavak fakadnak sóhajaim nekiütődnek a falaknak és a takaró alatt vacogó testtel önmagamba görbült szeretettel magányos éjjel, helyetted ...a neveddel alszom el
voltam már őszi, hulló falevél búcsút intettem már ezerszer a száraz ágaknak a kopár tájtól is elköszöntem azokon a dér-harmatos reggeleken és földre lapulva vártam, míg az enyészet szabaddá tette fogoly lelkemet
voltam már tavaszi, nyíló virág szirma és köszöntöttem reggelente csillogó, arany-harmatot sírva az érkező Napot színeimmel lepkét és bogarat hívogattam vagy lányok kezében boldogan ragyogtam
voltam már téli, jégkristály-csipke üveg ablakon kisgyermek lesett rajtam át és figyelte az utcát, ahol az esti lámpa fényben tétován hullottak alá a semmiből érkező pelyhek és olvadni kezdett lelkem ott, ahol a lélegzet elért szabad utat engedtem a szemnek egy meleg mosolyért
voltam már nyáron fénylő vízcsepp tóból előlépő lányon magamba zártam a Napot és bőrén kéjesen, meg-megállva kúsztam végig míg a forróság elégetett és mint pára szálltam fel az égig, hol a vágyaim felhővé dagadtak és végül könnyeim esőt adtak az alkonyatnak
voltam már minden a világon mit teremtett az önvaló képzelet voltam kérés, válasz és üzenet vallomás és búcsú álom és ébredés csorgó vér és heves lüktetés zihálás rettegéstől vagy mámortól nyíló ajkakon voltam valóság bár azt hittem álmodom voltam nevetés és sikoly voltam könnye örömnek, bánatnak voltam társa egyedül a magánynak
voltam már minden és nem maradt belőlem semmi most azt sem tudom merre kell menni nem tudom mi hív és mit kell tenni hisz kit érdekel? mit számít mi voltam? engem is csak az érdekel mi lehetek még
reménykedek... talán egyszer... még Ember is lehetek...
Pandóra (görög: „csupa ajándék”) a görög mitológia szerint az első nő volt, akit Zeusz teremtett, hogy megbüntesse az emberiséget, amiért Prométheusz ellopta nekik a tüzet. Magát Prométheuszt azzal büntette, hogy egy sziklához láncolta, ahol egy keselyű lakmározott Prométheusz májából.
Pandórát Zeusz a többi isten segítségével teremtette: Héphaisztosz formálta meg agyagból az első asszonyt, Aphrodité adott neki szépséget, Apollón zenei tehetséget és a gyógyítás képességét. Hermész ezután egy szelencét ajándékozott Pandórának.
Prométheusz, mielőtt a sziklához láncolták, figyelmeztette testvérét, Epimétheuszt, hogy ne fogadjon el ajándékot az istenektől, Epimétheusz azonban beleszeretett Pandórába. Hermész elmondta neki, hogy Pandóra Zeusz ajándéka, és figyelmeztette, hogy ne nyissa ki a szelencét, amelyet az asszony hozott.
Ebben az időben az emberek még paradicsomi állapotban éltek, semmiféle baj nem gyötörte őket. Egy nap azonban Pandóra kíváncsiságból kinyitotta a szelencét, amiből az emberiségre szabadult az összes csapás (betegség, bánat, szegénység, bűn, stb.) Pandóra megijedt és gyorsan lecsapta a szelence fedelét, amiben egyedül a remény maradt benn. A világra szenvedéssel teli időszak köszöntött, míg Pandóra újra ki nem nyitotta a dobozt, hogy a remény is megszabaduljon.
Epimétheusz és Pandóra lánya volt Pürrha, az emberiség ősanyja az özönvíz után.
Tudod mi volt a hét csoda? egy újszülött kis homloka, egy falevélen az az ér, amely a gyökerekig ér, egy szó, mely idejében jött, egy darab ég a csönd fölött, egy kéz, amely utánad nyúlt, mikor csillagod földre hullt, télen egy jó meleg szoba, s ha szépen érkezel.......Oda.
A gondolj-rám-virág, az volna szép, az volna szép, a gondolj-rám-virág, az barna-kék, az barna-kék (csak volna barna, volna kék, a gondolj-rám csak volna szép, mert nincs ilyen).
A nefelejcs azt mondja: nem, a gondolj-rám: igen, igen, azt mondja, hogy: igen.
A nagymamánál jó, csak ott jó igazán. A nagymamának sok keze van, tesz-vesz szaporán.
Egyik kezével főz, a másikkal mosogat, a harmadikkal fejemen egy dudort borogat, a sokadik kezével kinyitja a tehénen a csapot, s a tehénből máris friss, meleg tej csobog.
A nagymamánál jó, mert ott van nagyapa, aki a mezőről tücsökszavú estét hoz haza.
Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted Körömszakadtig maradék-erőd. Akarsz, egetostromló akarattal – S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád. Azután elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, Szótalanul, gondolattalanul Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: A bűn, a betegség, a nyomorúság, A mindennapi szörnyű szürkeség Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés! S akkor – magától – megnyílik az ég, Mely nem tárult ki átokra, imára, Erő, akarat, kétségbeesés, Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled, S olyan közel jön, szépen mosolyogva, Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar, Akkor – magától – minden elcsitul, Akkor – magától – éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
