"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Sziasztok! Ne haradógudjatok, hogy ide tolakszok. Most találtam ezt a topikot és nagyon szeretem a verseket. Ha esetleg zavarok elnézést kérek. Üdv.
Ambrus József
Anyám nyelvén
Anyám nyelvén legszebb a sírás nem fog rajta sziszegő átkotok de megkönnyezte már néhány barát amit a szív érez s amiért feldobog amit bennem az évszázad hagyott hol a bánat vetése virágzik felnő de csend van csak az emlékek rajzanak alkonyatkor és himnuszt énekel az erdő mennyi könny csorog a nemzet szeméből miközben nagy álmok tüdejében fekszel szent ősök hitét ébresztve fel újra - mert átkozott sorsoddal verekszel bánatszemmel szomorkás mosollyal történelemleckék hamis bölcsességek hol nincsen tengerrengés nincs hullámrobaj és népünk torkából patakzik az ének a végső dolgok kimondatlan maradnak esténként felzokog a haragos tenger mindent megtesz azért hogy megteremtse elejtett szabadságát a jogfosztott ember pedig hát mégis csak itt van az otthonom nyomorult az ember kivert kutya módján már csak a romos múzeumok őriznek félig lebontott hegyek elhidegült ormán...
Anyám nyelvén a sírás édesebb mit bánom én ha megköveznek érte vagy bűvös szavakból tákol kötelet sikoltó próféciám vagy a világvége.
a nincsbe bújt jelenvaló, te vagy a sikló vízfodor, a szomjas hordónak a bor, a vég a minden kezdetén, a harangszó a nap delén, az égbolt hajlatán a fény, a kék, irdatlan tetején, olyan vagy, mint a szín, a szó, nem fösthető, nem írható, s az ember almaként terem szerelmes lélegzeteden, a minden meg a semmi vagy, a lélek, értelem – az agy, ott kezdődsz, ahol verssorom túlér a papírlapomon, s amikor lelkembe lopod a kölcsönadott mondatot, az égig érő húrokon a te csöndedet dúdolom, te vagy az idő meg a tér, ahova minden visszatér, te vagy a gyönge, az erő, mi élttel, holttal mérhető, ki úgy etet, hogy enni kér, keringsz, mint testemben a vér, te vagy a csönd a dallamon, a vésőnyom a szobrokon, s mint sorok végein a rím, ott lógsz a felhők szélein, s mint aki élni, halni hagy, iszonyú óriási vagy, s mint csillagok között a nyom, itt araszolsz az ujjamon, te vagy az óceán nekem, meg belélegzett porszemem, te ültetsz fákat földemen, hol minden nyelven megterem a két szóba gyűrt végtelen, jaj, Istenem, jaj, Istenem!
Az első pofont az orvos adta, a zsinórt elvágták durva kezek, a pólyát a nővér hóna alá kapva kiszólt az ajtón: - Na, itt a gyerek! Kíváncsi szemek, és oh Jézusom! mindenki sápadtan, döbbenten áll, az orvos is értetlen, rázza a fejét, - az ördög fattya ez - mondta anyám. Igen, azt hiszem, megszülettem, és várt rám e nagyszerű világ, hol koldusok állnak az utcasarkon, és a szamárkóró is gyönyörű virág. A második pofont az apám adta, majd jöttek szépen sorban a nagyok, akkor tanultam meg igazán, hogy jobb, ha én adok, mintha kapok. Persze erről lehetne vitázni, mint gyermek, nem tehettem ilyet, magyarázd el a Dalai Lámának, ne fáradj, te - messzi van Tibet. A harmadik pofont az anyám adta, de ez volt az, ami legjobban fájt, simogatásra nyújtott arcon csattant, s közben megint veszettül kiabált. Azért lassan felnőttem csendben, és ráébredtem, hogy milyen a világ, hol farkastörvények szabják létem, és csak síromon lesz őszinte a virág. Majd jöttek a nők, a drága lányok, mézédes szavakkal hozták a csodát, és én balga fejjel rohanva utánuk, követeltem szerelmes vacsorát. Most foggal, körömmel védem magam, és becsületemen esett már folt, hisz kötéltáncosként éltem világom, de ez a kötél, bizony, másmilyen volt. Apró hurok díszelgett a végén, és kaján tekintetek vették körül, s ha széjjelnézel a nevető tömegben, bizony volt, aki ennek is örült. Egy legyintéssel mindent hátrahagytam, legyen tietek e rothadó világ, de ha egyszer betévedtek a kocsmámba, istenemre mondom, fizetek piát.
Úgy áldjon meg isten neved napján, Hogy beérhesd vele minden órán. Legyen élted mint a virágos fa: Remény s öröm virágozzék rajta. Mely sok szívnek keserű gyötrelem, Legyen neked édes a szerelem. Igaz legyen, s mindig hű, szeretőd, Ki jobban szeressen, mint te szereted őt. Bánat ha ér, legyen az rövid éj, S utána hosszú boldog nap a kéj. S bárhova visz tőlünk a szerencse, Lépésidet emlékünk kövesse. S rokon érzet tartson köztünk hidat: Te se felejtsd távol barátidat.
felcsap a láng és éget valamikor nem így volt valamikor én égtem
gyújtottam ha kellett és fényeket hordtam szét mind a sötét világba de ma... ma csak tűröm ahogy a láng belém mar és reménykedem a fájdalom nem lesz hiába
talán elégek és füstté válok én is talán felszállok fel az égi fényig talán akkor könnyűnek érzem majd magam sodor a szél és szétoszlok gondtalan
mintha soha sem lettem volna úgy oldódok fel az égi fényben a légben ahol már annyian hagytak nyomtalan eltűnt nyomokat
és akkor rájuk találnék azokra akik mint én csak feloldódva találtak magukra csak semmivé válva lettek valakivé akik eltűntek a felemelkedő könnyű füstben és párában és akkor végre én is magam lehetnék
de most még csak a lángok simogatnak kedveskedő érintésük fájdalmat hasít belém mohó vágyuk sárga táncos ruhába rejtették körbe táncolnak átfonnak és eltűnik minden... jövőről szőtt álomkép
Pannika, neked is nagyon köszönöm. Nagyon kedvesek vagytok!:)
* * *
Kavyamitra Maróti György: Reggel
REGGEL – vagy hajnalnak mondjam? – öt óra van. Kikönyöklök az ablakon, hogy az első cigit elszívjam. (Borzasztóan helytelen, tudom, és szégyellem is magam! De ha bent szívnám, még cikibb lenne, és büdösödne a lakás, márpedig ide Kis Unokák jönnek olykor.) Ilyenkor, ötkor, még egészen elviselhető az Izabella utca; ha szerencsém van és nemrégiben föltakarították a kutyaszart, hányást, kotonokat, emberszarást, akkor épp nem is büdös. Kinézek tehát az ablakon, meditatíve, elmélyülve tököléseimben. Pontosan hat ablaknyira bal felé, kedves társam a hajnalban egy nagyon szép cica, szintén az Izabellán meg annak csöndességén meditál. Átnézek és köszöntjük egymást: "Szia, Cica!" "Helló, Ember!" Ketten vagyunk ablakban, két buddhista. (Csak egyikünk, aki bagózik, az kicsit távolabb a Megvilágosodástól.) Sok különbség nincs közöttünk: annyi csupán, hogy Ő nem cigizik, és sokkal szebb nálam. Egyébként – ha jól látom – Ő is társtalan...
A fű, bokor, fák csöndje csupa zöld, s idehökken e békét lelt világra a mák fehér-kék foltos mélylilája, darabka föld, de harsogó színét az egész tájon széjjelkiabálja.
A fű, bokor, fák csöndje csupa zöld. És füvön, bokron, fákon lila lárma.
A napfény áthatol az ablaküvegen, megfényesít ibolyát, asztalt, szekrényt. A könyv lapja vakítóan világít, szemet éget. Agyadba lézerként hatol a ragyogás, a pillanat és az örökkévalóság játéka, nem tudni merre, és meddig tart, s mi végre! A boldogság beteljesülése: égni.
A fecskék szerelmi tánca el-eltakarja a napot, be-beárnyékolja a vakító ismeretlent, fel-felvillan a piszkos valóság. Mint régi írógépek karja a betekert papírra, a betűk úgy ütődnek a szemedbe, megterhelve, jelentést kutatva.
A napfény áthatol a szíveken, megfényesít testet-lelket, tekintetet. A könyv lapja mosoly és elégedettség. A világ, a fényorgiában hempergő feketeség után, újra tanul látni, ibolyát, asztalt, szekrényt, fényárban úszó, táncoló fecskepárt.
Névnapi köszöntő (Magdolna, Lenke, Kinga, Anna, Olga, Judit) Ablakomon kopogott valaki egy galamb volt, egy kis kandi. Mosolyogva néztem, de elhűltem megszólalt, hittem már üdvözöltem. Utazásra hívott kedvesen szárnya alól pálca ugrott hevesen meglegyintett engem a pálcával hátára terelt a szárnyával. Elindultunk felhők fölé sebesen bevallom egy kicsit bizony reszkettem. Mikor végre megtaláltam hangomat megkérdeztem, hogy most éppen hova tart? "Névnapot kell köszönteni, nem tudod? szép szavakat rímbe szedni a dolgod!" Szép gondolat, igaz szavak, de hibádzik parancs-szóra kínrím lesz csak elválik. bólogatok, a galambom meg leszáll szép, virágos, illatos réten megáll, háttérben szürke sziklák látszottak a rét felett madárfiúk játszottak.
Így ébredtem, s elővettem tollamat hogy leírjam ezt a mesés utamat. Szavakat formál most a gondolat mind a szívem mélyéről fakad.
Ami csak jó van ezen a világon az most mind Tereád átszálljon. Mosoly, öröm, apró kis ajándék sokasulva azért már nem játék. Kívánok hát sok minden jót Teneked amivel szíved, lelked megtelhet!
Különös álmom volt. Hatalmas nyárfák, dombos vidék. A dombvonulat alján fontos főút. Oda, rá keresztben, dombokon keresztül készülő, már dózerrel kitaposott, kétsávos keresztutak.
A nyárfás között valahol tanya vagy majorság, meg ócska, lepusztult műhelyek. Én valamiért ott vagyok, nézelődöm. Erős szél lehet a magasban, mert letörik az egyik nyárfa leveles ága és elrepül. Viszi a szél. Rajta mókus. A mókus mintha légi bemutatót tartana nekünk (már többen vagyunk és bámulunk fölfelé), akrobataként elugrik a repülő ágról, az ágra "visszarepül", farkával kormányozva magát a levegőben. Együtt repül a leveles nyárfaággal. Majd elvéti vagy megunja, és srégen zuhan vagy vitorlázik lefelé. Eltűnik a szemünk elől a gyepes földön. Az ág is el.
Megyek keresni a földön a mókust. Hepés és hupás földdarabon liba fúrja be a fejét egy gödör alján a puha agyagba. Valami vinnyogás a dombocska belsejéből. Tudom: ez a mókus.
El akarom hajtani a libát, de nem hátrál, tolatva kihúz egy darab mókusfarkot. Most már lábbal próbálom odébb tolni a libát. A liba ellenem fordul és sziszegve fenyeget. Jön a gazda, egy parasztember, elhessegeti a libát. A mókus kibújik a lyukból, alig van valami a lompos farkából. Kicsi és szánalmas a kis jószág, meg van szeppenve. A liba!
Két-hároméves koromban is ilyen rekkenő nyár volt Szegeden. Pendelyben egy nyomóskútból folyattam a vizet, ittam és élveztem a hűs italt. A Csongrádi sugárút még szegedvégi sarkán voltunk. Egy mellékutcából libák jöttek, én már a kút gombján ülve folyattam az ártézi vizet. Fröcsögött, patakként szertefolyt, beleivódva, elnyelődve a csontszáraz, repedezett földön terjedve. Olyan volt, ahogy később hasonlítottam valamihez, mint egy Rorschach-teszt.
Az elöl tipegő liba lenyomta kinyújtott nyakát és fenyegetően sziszegve megtámadott, az ülepembe csípve. Én leestem a kútról, bömbölve elszaladtam, nagyon fájt a csípés helye. A heg ma is megvan még. De ami érdekes, az ennek az álomnak a furcsasága és plasztikussága. A színek, a formák. A leveles nyárfaág levegőben rezgő, szélfútta, színéről és fonákjáról ezüstös és halványzöld, reszkető színei. Az egész táj színvilága, formája, különössége. Pszichológust kíván. Álomfejtőt. Csakhogy én nem hiszek a freudi álomfejtő jelképeknek, szimbólumoknak. Ha én mindent elmesélnék, amiket álmodom!...
Szép napot kívánok! Pannika, köszönjük szépen a jókívánságot.:)
* * *
Jószay Magdolna:
Mollynak
Szép vagy, Molly! Selymesen, ápoltan hullámzik a nyári verőfényben óarany, tejcsoki és barnásbordó színek keverékében tobzódó "öltözéked".
Szemet gyönyörködtetőn kecses, áramvonalas agártermeted körül e lágy bársonytakaró felhőkben lengve úszik utánad, ahogy boldogan a levegőt szeled.
Szép vagy, Molly! De igazából mégsem csupán a külső csín, pedigré, mi felemel téged... Inkább az a mindent betöltő, belőled sugárzó szeretetteljes hűség, szabadságmámor, életkedv, mely egy időre minden rosszat, gondot és emberi gonoszságot elfeledtethet.
Tegnap volt a 82. születésnapja édesanyámnak. Isten éltesse, boldog születésnapot!
* * *
Jószay Magdolna:
Gondolatok anyámhoz
Beszélgettünk akkor is, mint annyiszor, mint barátnők akár... Tizenötöt töltöttem én, s te búsan "öregezted" le magad, mert te már negyven voltál... Én tiltakoztam, de te oly mindentudón s bölcsen hallgattál, hogy szinte elhittem, egy negyvenéves gyakorlatilag majd' a sír szélén áll...
Már nemcsak te, de én is rég tudom, a negyvenévesség és az öregség csak a gyereknek egy és ugyanaz, több mint duplája alatt még mennyi de mennyi ér-patak-folyónyi, mosolyból és könnyből tengernyi történet lesz igaz.
Mesék és regények, remény, hit, szeretet, önfeláldozás és pótolhatatlanság, kényszerűség és bizonytalanság, sok-sok apró öröm és végül győzelem, életekért, könnyebbségért folyó küzdelem, bizonyítandók, célok, problémák és gondok, csapások, kudarcok, nem várt pofonok egyvelege vár még az emberre, hogy várhatná mindez, ha életútja felén már valóban vén lenne? Annyi mindennek részesei leszünk, talán már mindenre nem is emlékezünk...
A szépség lelkedből jött egész életedben, kérni sosem kértél, te adtál bárkinek, szinte kérés nélkül is. Aki ismerhetett, általad több, gazdagabb és jobb lett, lehettél akár negyven- vagy nyolcvan-, de szerintem akár ezeréves is. Hetente gyújtok egy-egy gyertyát, de nemcsak halottainkért, hanem szeretetből, érted, azért, hogy élsz, mert az embernek az anyja lehet csupán, ki feltétel nélkül fogadja el, és ősi erővel szereti, tisztán önmagáért.
Istenemre, tán még járna némi élet... Meddig vergődöm a szükség sarában? Megkötve szívem, lelkem, létem... Oly megbocsáthatatlant mit hibáztam?
Tudnék, tennék, van, hol győzni tudnék, kíméletlen e kiszolgáltatottság! Nincs szabad akarat, csak síró önérzet, már hírből sem ismerős az, hogy: biztonság.
Hogyan lehetne ez állapotnak vége? Mit, ugyan mit kéne még tenni? Vagy ha így döntött a Sors, meddig, meddig kell hitványnak magamat érezni?
Csapda ez javából. Gyilkos kelepce, nem léphetek ki, de hogy maradjak benne? Ha nem lennék, pár Jónak könnyebb lenne, de másoknak létem hiánya lenne keresztje.
fatörzseken hasadnak fel az évek s gyűrűket rajzol beléjük minden év bennem is évgyűrűk gyűlnek világos, sötét, világos... sötét...
falevelek hullanak lebegve mint szelet vesztett papírsárkány földre érnek és elenyésznek ilyen levél minden évem s kérem a szelet fújja még, fújja még tovább... tovább...
A férfi magas volt, az asszony hajlott, a fehér fürdőköpeny összetartott két egymás mellé szépült életet, voltak talán úgy nyolcvanévesek, az ember föl se nézve kézzel óvta, s a két szeretet ment összefogódzva, az asszony nem várta, hogy lépjen-e, úgy vitte-hordta társa hű keze, meglassúdtak, a férfi mozgást váltott, lepuhította a fehér kabátot, s míg lépést váltott, mintha vétene, hogy odébb zilált a lélegzete, majd kezük újra összekapcsolódott, meglépcsőzték a kapaszkodó sorsot, a víz egy kicsit nekik reszketett, és szépek voltak. Boldog öregek.
sarki lépcsőkön a hajnal meg-megáll elidőz kicsit, valami jelre vár kábult fejét lehajtja még de már hallja, ahogy hívja az ég
odébb gördül az összegyűrt papírlap nem látja senki rá tegnap mit írtak betűk és szavak, koszos üzenetek hírekbe csomagolt átkok és álnok köszönetek
néhány lépés a parton még tegnapról ott maradt a vizek felett lebeg pár elröppent gondolat néma-nyugalmú fák őrzik a ködöt hűvös hullámok ölelnek sodródó farönköt
koszos sarokba bújt el a reggeli szél reszketve didereg és magában beszél suttog az éjről szégyenlős titkokat senki más nem hallja mégis jól mulat
sarki lépcsőkön feltűnik az első ember álmok foszlanak le róla, kezdődik a reggel...
