Ez a rovat az Írástörténeti Kutatóintézet baráti körének a szélesebb nyilvánosság felé történő megnyitása kíván lenni. Be akarunk számolni az itt végzett munkáról, meg akarunk vitatni nyitott kérdéseket az előrelépés érdekében.
A székely rovásírás eredetét kutatva ugyanis sok új felismerésre jutottunk a kutatótársakkal, amelyeket érdemes megbeszélni. Azt is tapasztaltuk, hogy nagyon sok segítséget kaphatunk a nyilvánosságtól.
Így jutottunk például egy hun tárgyhoz, amelyiken székely betűs, magyar nyelvű rovásfelirat van. Így kaptuk a most bemutatandó honfoglaláskori keresztet is, amelyiken szintén van egy magyar nyelvű rovásfelirat. Az akadémikus "tudomány" mindezekről még - tudtunkkal - semmit sem tud, vagy nem foglalkozik vele.
Így találtunk egymásra és újabb segítőtársakra is, akik fordításokkal, nyomdai előkészítéssel és millió más módon segítettek nekünk, meg a tudományos kutatásnak. Illik valamit közreadni ezekből az eredményekből és érdemes a nyilvánosságnak ezt a formáját is kihasználni a továbblépés érdekében.
A rovat címében megfogalmazott állítást is megvitathatjuk (a google-ba beütött "Az Éden írása" keresőszövegre megjelenik a tanulmány), de van ezer más írástörténeti tárgyú megbeszélnivalónk is.
A rovatot rovó nyitja, de ezen a fedőnéven több munkatársunk is közreadhatja a véleményét.
A piramisépítő kultúrák egyik hagyatéka a "magas kő" ábrázolási konvenció, amit a honfoglalók is használtak (ez jelenik meg a képen látható pécsi sisakon) és fennmaradt a magyar nemzetség- és birtokjelek között is. Az ábrázolási konvenciókkal foglalkozó fejezetben a piramist ábrázoló "magas kő" jelhagyományról is szó esik. A kötet angolra fordítása már nem lehet az én dolgom. Lefordítani és kiadni még talán tudnám, de eladni nyugaton már nem. Ahhoz olyan cégre van szükség, amelyik odakint működik és onnan tudja terjeszteni. A tudományos könyvek terjesztése nagyon speciális feladat. Itthon megoldott, mert ismerem a terepet valamelyest és mert nincs értékesítési kényszer, mint egy szokásos vállalatnál.
Kezdve a kiinduló spirál-ból, mely ősidők óta része a szimbolikának:
Váza a Nagada II kultúrából Min. 6000 éves (1. kép) Ugyancsak ebből a korból az életfa is kedvelt szimbólum. (2. lép a hajó orrában)
1. kép. 2. kép.
A tulipánból három db. van, s ha isteni szimbólum, én a Szentháromsággal azonosítanám. A két alsó az Atya, Anya, a fölső pedig a Fiú. (a későbbi, hisz' az előbbi kettőből ágazik)
Ezzel együtt az alsó kettő (Apa, Anya) a dualitást a világ dinamikáját, mozgató rugóját is megjeleníti.
Mindhárom szavunk (király, korona, kereszt) tősgyökeres magyar. Ha egy nyelvész mást állít azt (remélhetően) nem tudatlanságból, hanem kifejezetten a félrevezetés szándékából teszi, más lehetőség nem kínálkozik.
"Az egyenlőszárú kereszt esetében, mivel igen elterjedt "nemzetközi" szóról van szó, hajlamosabb vagyok elfogadni, hogy itt a kör oszt magyar eredetű összetételről van szó."
Ez is lehet egy megoldás.
A másik lehetőség a ker-eszt "ker-kör" szóból képzett változata. Számtalan példa mutatja, hogy nyelvünkben ez a lehetőség is igen gyakori: hal-aszt, mar-aszt, men-eszt, jöv-eszt, pukk-aszt, kel-eszt, él-eszt, vál-aszt, tám-aszt forr-aszt, szár-aszt, ap-aszt, ak-aszt, tap-aszt, rag-aszt, boml-aszt, roml-aszt, lyuk-aszt, lék-eszt, rek-eszt, virr-aszt, függ-eszt, mer-eszt, er-eszt, gerj-eszt, horp-aszt, porl-aszt, foly-aszt, stb.
Ez a megoldás is a szélforgóval és a kereszt köré írt, rajzolt körrel van összefüggésben.
A megoldást Varga Csaba ötlete adta, aki szintén a kör-rel hozta kapcsolatba:
"A KERESZT szó aligha lehet más, mint OSZTott KOR, KOROSZT, KÖRŐSZT, KERESZT, ám valójában a KÖRÖZ szó áll benne. A KERESZTénység hátterében tehát a ma magyarnak nevezett nyelv áll."
Sajnos Vele már nem tudom ezt a kérdést megvitatni...
(Ahogyan a király is ősi, képzett magyar szavunk, minden szláv eredetet hirdető okoskodással ellentétben. Ez is egy képzett szó: kir-ály, rengeteg más szavunkkal egyetemben: dag-ály, hom-ály, rag-ály, lap-ály, visz-ály, akad-ály, asz-ály, usz-ály, borzad-ály, mered-ély, kev-ély, sek-ély, seg-ély, szeg-ély, tekint-ély, vesz-ély, szem-ély, tereb-ély, fek-ély, fed-él(y), stb...)
Igen, ami a jel eredetét illeti, azonban a hangzósítása (betűértéke, olvasata) még mindig kérdéses marad. Azonban az eredet támpontot adhat erre nézve is, hiszen az eredeti tartalom - mint szimbólum jelentése - mindvégig ismert volt, s ma is az.
Következésképp a hangalakot is ebben az összefüggésben kell és érdemes keresni. Azt nem állítanám, hogy ez egy könnyű és egyszerű feladat.
Talán egy példával illusztrálva érthetőbb a felvetett probléma:
Az egyenlő szárú kereszt a dualitást fejezi ki, legalábbis ez derül ki a sumér ékírásból.
Labat szótárában ez a 74.sz ékjelet MÁS- és PÁR-ként hangzósította. (magyarul nem okoz gondot értelmezni, de Labat is hasonló
értelemben fordította franciára, (s én szótár segítségével vissza magyarra):
separer=külön, moitie=fél, és a mi esetünkben találóan jumeau=iker értelmezésű.
Nem a véletlen műve a kereszt Istennel való kapcsolata. Isten ugyanis mindig párosával férfi és nőként (MÁS, PÁR) jelenik meg, olykor ikerpárként (jumeau=iker) is.
Jó példák erre a Borgia kódexből vett képek:
Az első képen az isteni ikerpárt szimbolizáló kereszt: Quetzalcoatl a kereszt kék szára, Xolotl pedig a piros.
A második képen hasonló kétszínű kereszten a megfeszített Quetzalcoatl.
Több más "olvasata" is van a keresztnek, de jellemzően a kettősségre utalnak:
"Az archetipikus ember jelképeként a függőleges vonal az égi, a szellemi, az intellektuális, a pozitív, az aktív és a hímnemű, míg a vízszintes a földi, a racionális, a passzív és a női aspektus." - Írja a Szimbólumtár (Igaz, hogy fordítva, mert az előbbi a nőnemű, az utóbbi a hímnemű, de ez most nem érdekes, csak a rend kedvéért említem.)
Így jelenik meg az alsó (földi) és a felső világ szimbólumaként is. E kettő egysége testesül meg a Föld jelentésében is, ami a mi "F" betűnkben levő keresztben köszön vissza.
Tehát még röviden vázolva is ennyire bonyolult egy betű hangértékének visszavezetése, noha eredeti jelentését mindvégig megtartotta (MAS és PÁR)
Amúgy e levezetés azt is jól példázza, hogy a jelek eredetileg nem betűket, hanem "képeket", szavakat jelentettek.
A tprus jelről és annak értelmezéséről igencsak megoszlóak a vélemények.
A Nyelv és tudomány cikkét idézve:
„Máté Zsolt megoldása egyszerű, de nagyon szellemes. Ő azt feltételezte, hogy a trpu(s) nem a betű hangértékét jelöli, hanem rövidítés. Ennek lehetséges feloldása temperius vagy temporius, azaz 'korábban'.”
„...a faábrázolásnak "élet" jelentése van...”, [...] „A "tprus" jel az égig érő fát ábrázolja.”,
amivel csak egyet érteni lehet.
Ezt a kérdéskört próbálom a magam ismeretei alapján körbejárni:
„A Szimbólumtár szerint „a növényvilág ciklikusan pusztuló és újrasarjadzó részeivel, elsősorban a virágokkal szemben az életerő (és különösen az örökzöld fa) az öröklét szimbóluma. A fa mint világtengely a mitikus világképek egyik leggyakoribb motívuma; elnevezése: világfa, kozmikus fa. [...] Mivel gyökereivel a földbe hatol, törzsével a földi, ágaival az égi szférában él, a világ vertikális egységeinek összekapcsolója; az alvilág, a földi és az égi világ közti kommunikációt teszi lehetővé. [...] A kozmikus fa jelentéseivel sok tekintetben összefonódott az életfa szimbolikája.”
Ez az általános meghatározás, aminek – többek között - a régészeti leletek, hagyományok és az alábbi sorok ennél bővebb tartalmat adnak.
„A termés (ág, virág, gyümölcs) szelleme a második generációt képviseli; gyermekisten. A fa ebben az összefüggésben a szülőt, rendszerint az anyát testesíti meg. A virág azonban nemcsak a gyermek, hanem a gyermeket szülő anyai öl szimbóluma is lehet” (i. m. 29). Ilyen például Ré napisten, aki lótuszból jött világra, vagy Athéné, akinek egyik mellszobra egy liliomból kiemelkedve ábrázolja az istennőt.”
"A faszellem megszemélyesítésének „legkezdetlegesebb” és mindmáig legáltalánosabb formája az olyan élő fa, amit a képzelet néhány emberi vagy isteni vonással ruházott fel” (i. m. 25). Ennek legszebb képzőművészeti példájaként említi az ókori Egyiptomból fennmaradt műveket, amelyen a fák szoptatják a fáraót, vagy a datolyapálmák az élet vizét permetezik”.
A 4. képen szvasztikából „nő ki” az Életfa (menóra) ahol a szvasztika a jólét, béke, halhatatlanság szimbóluma.
Más alkalommal a menórával együtt ábrázolnak két oroszlánt is, (https://www.nyest.hu/hirek/a-david-csillag 4. kép) ami Mezopotámiába vezet minket, ahol Inanna Istenanya mellett két oroszlán áll.
Életfaként való ábrázolása BC 3000-ből ismert. Erre a képre a tprus jel őseként tekinthetünk:
Tulajdonképpen ez a forma jelenik meg a népművészeti alkotásokban is így a magyar szimbólumrendszerben is. Népi motívumaink kedvelt mintája.
Párhuzamai szerte a világon megtalálhatók. Néhány példa: 1. kép Mexikó, 2. és 3. kép Bolívia, a közismert ún. norvég minta. (Kép nélkül) Stb.
Nem véletlen, hogy rendszerint a nyolcszirmú rozettával együtt jelenik meg, hiszen a rozetta is az Istennő (Inanna) szimbóluma a korai sumér időktől kezdve:
Összegezve az elmondottakat és látottakat, nyugodtan levonhatjuk a következtetést, miszerint a TPRUS jel valóban életfa ábrázolás, és mind a magyarság, mind a világ más nagy kultúráiban megjelenő teremtő, életadó Anyaisten szimbóluma és semmi köze semmiféle rövidítéshez, aláíráshoz, (mert ilyen magyarázatról is olvashatunk) s egyéb sületlenségekhez.
Mit is jelentett a Bach-korszak? Önkényt 1850 és 1859 között, de még utána is, lényegében a kiegyezésig. A hatalmon lévők jogát a törvények megszegésére, áthágására, saját véleményük törvényerőre emelésére. S mindezt a magyarok elnyomása végett, hogy ne legyen többé erejük és merszük a lázongásra.
Mi történik, ha a korszak véget ér? Ha a névadó zsarnok nyugdíjba megy, lemond, meghal? Ekkor vagy kitör a szabadság, vagy marad minden a régiben. Különösen akkor, ha a legfölső hatalom belátja ugyan, hogy a régi nóta nem húzható tovább, ámde beleszokott előjogaiba, az önkény kényelmébe? Nos, ilyenkor ravaszul enged ahol muszáj, majd visszalopózik oda, ahová teheti. Képes megbújni akármilyen kis repedésben, ahová némi kosz is befér, mert az a fő tápláléka.
Ilyesmi történt hazánkban a szabadságharc leverése meg az ’56-os forradalom bukása után…
Az önkény ereje részint a fegyverekben lakik, részint a hatalom alattomosságában, részint a nép lelki megnyomorítottságában, azaz félelmében, továbbá tudatlanságában.
A Bach-program a magyarság végleges és folyamatos leverését jelentette: azonnal ütni a szabványnál magasabbra emelt fejekre. Általában ellenségesnek számított például a hun–magyar rokonság emlegetése, mert az képes volt büszkeséget ültetni a magyar szívekbe. Éppen ezért ez a tudományos kérdések közül rögtön áthelyeződött a politikai szín- vagy inkább harctérre. A folyton lázadó magyaroknak nem hun eredet, hanem finnugor rokonság való, amiből egy harmadfokú sógorság emléke sincs a magyar köztudatban.
Ezért Hunfalvy Pál, a Bach-korszak legfőbb szellemi irányítója, Generalfeldmarschallja, aki haláláig a helyén maradt, a hun eredetmondát remek kultúrpolitikai érzékkel idegennek nyilvánította. Nesztek, magyarok, ha utáljátok az idegeneket, akkor utáljátok a hunjaitokat és saját magatokat is! Fajtátokat! Természetesen a székelyek hun eredethitét minden alapot nélkülöző mesének minősítette. Véleménye miatt sokan támadták, de senki nem tehetett ellene semmit, mert az első évtizedben ő maga volt a hatalom, később pedig az ő neveltjei ültek minden fontos magyarságtudományi hivatalban. Okos ember lévén tudta, hogy hol a határ, ezért nem feszítette a húrt a kelleténél jobban. Ám ha különösen piszkálta a csőrét valami, amit alapvetően fontosnak tartott, például a régi magyar műveltség és a hozzá kapcsolódó rovásírás, akkor kifakadt: egy ilyen alsóbbrendű népségnek egyszerűen nem lehetett saját írása!
Ilyenkor biz’ elvetette a sulykot. Die Ungern oder Magyaren című, német nyelvű munkájában (1881) a székely írás hitelességével kapcsolatban a teljes tagadás álláspontjára helyezkedvén, az írás megszerkesztését „néhány ismeretlen XVII. századi tudósnak” tulajdonította: „Als die Hunnenschaft der Székler zum Dogma geworden war, componirten einige Gelehrte des XVII. Jahrhunderts ein Alphabet, das das Hunnisch-Székelyi'sche sein wollte.” Magyarul: „Amikor a székelyek hun eredete dogmává vált, néhány ismeretlen, 17. századi tudós megalkotta a hun–székely ábécét.” Tehát néhány ismeretlen tudós az 1600-as években! Azaz még a török időkben?
E vélemény meggyökeresedett az akadémiai gyomkertben, s azóta is mérgezi kultúránk, anyanyelvünk ismeretét, a közgondolkodást.
Érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy Hunfalvy eredetileg jogász volt, sőt jogakadémiai tanár! Tehát tudta, amit tudott, ezért is írta könyvét németül, s adta ki Németországban. Az ottani jogászok ugyanis nem ismerték a magyar Corpus Iurist. Az itteniek igen. Magam is jogot végeztem, s tanúsíthatom a magolás hagyományát. Még nekünk is szóról szóra be kellett vágnunk a büntetőtörvényt 1963-ban! A polgárit elég volt oly alaposan ismernünk, hogy percek alatt megtaláljuk bármelyik törvényhelyet. A módszert lehet bírálni, fricskázni, de létezett, és a maga módján működött.
No lássuk azt, amit Hunfalvy álmából fölriasztva is fölmondott, majd letagadott! Nyissuk ki a Corpus Iurist, a Magyar Törvénytárat, és nézzük a Mátyás király 1478. évi V. törvénycikke cím alatti szöveget, ami az adózás írásbeliségét foglalta össze:
„A kirovó mellé a vármegyéből egy nemes adandó.
Ezenkívül a kirovó mellé minden vármegyében mindenkor egy alkalmas nemest kell állítani, a ki eskü alatt legyen köteles a jelen decretum tartalmához képest mindazt szemmel tartani és megtenni, ami a felséges király úrra és magára a vármegyére nézve igazságos.
1. § És ezen felül a falusbírák minden megyében kötelesek a rovásnyeleket három egész évről egy e czélra elrendelendő törvényszékre elhozni és eskü alatt s lajstromban is a megye elé terjeszteni, a megye pedig tartozik azokat a király úr számára híven összeírni.”
Mit jelent mindez?
Először is azt, hogy minden megyében volt egy adókirovó közember, aki egy nemesember felügyelete alatt kirótta az adót. Nem írta, hanem rótta, vagyis rovásírással jegyezte föl, hogy ki-ki mennyi adóval tartozik. A nemes – nyilván nem főúr, hanem köznemes, tehát maga is gazdálkodó – értette, mi történik: hogy mit kíván a király meg a vármegye, mai szóval az állam, ugyanakkor a jobbágy és telke mennyi adóterhet bír el. A paraszt megyei, királyi kizsigerelése nem állt érdekében.
Másodszor azt, hogy a rovásnyeleket a községi bíráknak három évig gyűjteniük kellett, majd bevinni a törvényszékre, a törvényszék pedig a király számára elkészítette összesítésüket.
Mit is jelent mindez?
Azt, hogy a középkorban nálunk
1. az adókat rovással kellett kiróni és összesíteni, tehát
2. a falusi emberek, kisebb részt némi földdel bíró iparosok, zömmel parasztok, ismerték a rovást, olvasták, írták! Európában valószínűleg egyetlen népként a magyar írástudó volt!
3. a rovásírás-olvasás által megismerték kötelességüket, és számon tudták tartani a teljesítést;
4. a bámulatosan szellemes rendszert bárki át tudta tekinteni, mivel a „nyeleket” vagy pálcákat hosszában kettévágták: egyik felük maradt a bírónál, a másik az adózónál. A két darab összeilleszthetősége kizárta a csalás lehetőségét;
5. három évre visszamenőleg lehetett vizsgálódni, de azon túl nem – tehát a lényeges kérdések három év alatt vagy fölszínre kerültek, vagy elévültek;
6. a rendszer védte az adózó kisembereket is.
Elcsemegézhetnénk a rövid s mégis roppant gazdag szöveg finomságain, de ne tévesszük szem elől H. P. akadémikus úr hazudozását.
1. Mátyás király idézett törvénye két évszázaddal korábbi a H. P. által kitalált kornál!
2. Szó sincs benne „néhány ismeretlen tudós” rováskitalációjáról, hanem sokkal inkább országosan elterjedt népi rovástudásról,
3. ami nemzedékről nemzedékre öröklődött – közoktatás nélkül is,
4. és oly valóságos, mi több, oly széles körű volt, hogy adótörvényt lehetett építeni rá!
Sebestyén Gyula, az MTA levelező tagja írja a Magyar rovásírás hiteles emlékei (Bp. 1915) című könyvében, hogy „Mátyás király udvari történetírója, Bonfini Antal, a ki helyes megfigyelés alapján azzal toldja meg Thuróczi állítását, hogy kevés fára rovott jegygyel sok tartalmat lehet kifejezni”.
Gondolom, mindenki előtt világos, hogy Hunfalvy nemcsak följelentette hazáját a művelt német közönség előtt, hanem meg is rágalmazta. A hamis vád idehaza is fogott: akadtak úgynevezett magyar, úgynevezett tudósok, akik bedőltek atyamesterük csalárdságának, s idehaza is buzgón idézgették. Sőt, megteszik még ma is. Holott – ellentétben a becsapott német olvasókkal – nekik rendelkezésükre álltak hiteles középkori rovásemlékek. Nemcsak Székelyföldön és Erdélyben, hanem a történelmi Magyarország más tartományaiban is.
Kedves barátom és rokonom, az Újvidéki Egyetem nyugalmazott oktatója, Csorba Béla költő és nyelvész írja, hogy „rovás szavunk a délszláv etimológia szerint átkerült a szerbbe és a horvátba is, immár „raboš” és „rovaš” – alakban, enyhe jelentésmódosulással, mint „rovásjegy, rovóbot”. Különben a himlőhelyes arcú embert rovo-nak hívják a szerbek!” Hát nem logikus?
Ez azért történhetett, mert a középkorban a mai Szerbia, Horvátország, Bosznia, Hercegovina, Koszovó, röviden a későbbi Jugoszlávia úgynevezett köztársaságai és népei szoros magyar kapcsolatban éltek, noha történelmi országhatárunk délen Nándorfehérvárig és a Szerémség déli határáig ért. A határkérdést csak a török és Velence feszegette akkoriban…
De folytassuk Csorba Béla adataival:
„A raboš, rvaš szavakat Zadar, azaz Zára környékén jegyezték föl. A második szóból az o hiányzik, a délszlávok szeretik a mássalhangzó-torlódást. Jelentésük: »napi bevételt és kiadást rögzítő üzleti könyv«. Az idők során korszerűsödtek az egykori rovásdeszkák, rovásbotok…
Rabuš, rovaš – mindkettő előfordul Dalmáciában és Boszniában is »bevágás«, »rovás«, »rovátka« jelentéssel. Továbbá »bemetszés« állatok (birkák, sertések, szarvasmarhák) fülén, 3. számadás, 4. eszesség (!). Bácskában és Bánságban a szerbek és horvátok körében általánosan ismert a rovaš a már felsorolt jelentések mindegyikében (kivéve a 4-et), emellett »billog«-ként »állatokra sütött bélyeg« is. A bácskai bunyevácok körében rovaš a kútrovás is.”
Raboš a szerbeknél „elítéltekre a börtönbeli rossz magaviseletükért kirótt büntetés. A magyar rovásra vezetik vissza.
Van adatom egy kicsinyítőképzős változatról: rovašica, »jelszó« a régi szerb katonai nyelvben.”
Sok tarisznya köszönet Csorba Bélának!
De egyelőre talán ennyi elég is a közép- és reneszánsz kori rovásismeret terjedésének nyelvrégészeti nyomairól.
Két dolgot megjegyezhetünk. Az egyik az, hogy Mátyás király 1478. évi V. törvénycikke kibocsátásakor köztudottan, mondhatni természetesen meglévő ismereteket – írás-, olvasás-, számolástudást – vett figyelembe az egyszerű falusi emberek körében is. Nem holmi magyar „rovásírásdogmát”, miként Hunfalvy akadémikus hazudta.
A másik: a rovás szó- és fogalomkincsének délszláv vidékeken való terjedésébe erősen közrejátszott Mátyás király említett törvénycikke, hisz az ott is végrehajtandó vala.
Lám, a tizenötödik századra visszatekintve is találunk nemzeti kultúránkban olyan kincset, amivel joggal büszkélkedhetünk. Ilyenkor azonban sose az orrunkat emeljük föl, hanem a szívünket. http://magyarhirlap.hu/cikk/117957/Rovas_avagy_rovas
(kor-on-a, l. itt alább a czikk végén) fn. tt. koronát. ....
......Mi e szó elemzését illeti, ha egész külső alakját veszszük, képzésére hasonló a borona, marczona, hadona, katona, csatona, babona s. tőbb szókhoz; ámbár pedig a latin corona, s hellen korwnh szókkal mind alakra, mind fogalomra tökéletesen egy, azért magyar eleme is tagadhatatlan, miután gyöke kor, hangváltozattal kar, kör, kur, kűr száznál többre menő magyar szavainkban hasonló vagy rokon értelemmel bir."
Úgy tűnik, hogy az „on” ugyan az, mint az „ony, eny, öny” csak lágyítatlanul. Névszó képző.
Az „a” pedig nem más, mint mutatószó, ami itt a szó végére rakott névelő.
Akárhogy is, a korona elemzésre, tősgyökeres magyar szó.
hangutánzó, melyből kotyog, kotyol, kotyfol, kotyvaszt, kotyos, kotyós, kotty, kottyan származnak. Egyezik vele a valamivel keményebb kot, melyből kotog, kotákol stb. erednek." (A Magyar Nyelv Szótára)
Gondolom a katyvasz a kotyfol, kotyvaszt végeredménye.
Így esetleg nincs is kapcsolatban a kvász-kovász szóval.
1. kép. 
2. kép.
