Mindannyiunk birtokol egy ládikát. Ebben a ládikában meséket, leveleket, emlékeket, e-maileket, verseket, olvasmányokat, kérdéseket, véleményeket, gondolatokat, történeteket, képeket, „térképeket, iránytűket”, őrzünk. Kár lenne ezt a ládikót nem felnyitni.
„A képzelet és az érzelmek csodálatos világába nem azért kaptam belépőt, hogy elvesszek benne, hanem
azért, hogy azt végigjárjam és feltárjam magam és mások számára.”
(Kordován Vid)
Ebben a topikban kinyitom az én ládikómat. Ha van kedvetek, ti is kinyithatjátok. Ezt a topikot nem feltétleül beszélgetősnek (de azt is lehet), hanem inkább „kincs”olvasósnak szánom. Lesznek itt versek, idézetek, gondolatok, melyeket szépnek, vagy érdekesnek, vagy tanítónak, „iránytűnek” gondolok.
Először én csuktam (de nem válaszok nélkül). Jó okom volt rá. Aztán kinyitottam. És megint csuktam. Ezt néhányszor eljátszottam. Nagy hiba volt.
Utoljára az a valaki csukta be válaszok nélkül. De később mégis kinyitotta az ajtót. Ő végérvényesnek gondolta a csöndbe burkolózást, később meggondolta magát, és jöttek a válaszok. Akkor még nem tudtam magam felülről, kívülről nézni. Most már látom, így is mekkora türelme volt hozzám. Szép küzdelem volt. Nemes. Megrázó mindkettőnknek. De a hibákból és a szenvedésekből is tanulunk. Kincseket gyűjtünk a romokon: erőt, bátorságot, céltudatosságot, önmagunk elfogadását.
Hol volt, hol nem volt.....de ez nagyon régen volt.
Ma olvastam, hogy akik a 80-as évek előtt születtek, azok valódi Hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg! Gondolj csak bele, az 1980 előtt születettek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági öv se nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi.
Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem az ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő között, miért pazaroljak hát rá külön szót. Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki. Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenesági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem.
(- Kisfiam, bemegyek az iskolába, az nem lehet, hogy téged mindenki Rambonak csúfol!
- Hagyd csak anya, ez az én háborúm!)
Étkezési szokásaink Schubert Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy mcdonaldson edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátraszaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a zsíroskenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele), az iskolai menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A,B,C,D és E vitamin, viszont "bedeko"-nak hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC pereme alatt pedig a baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg a még háborítatlan nyugalomban, a preDomestos korban.
Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videója volt, vagy esetleg spectruma (az valami számítógép vót), de szó sem volt Playstationról, Nintendóról, X-Boxról, Videójátékról, 64 tévécstornáról, műholdról és kábeltévéről, filmekről, DVD-ről, Surround Soundról, internetről, Fitness-Club kártyáról vagy mobiltelefonról. Kicsit le is maradtunk, bevallom, már háromszor vettem ki egyik kedvenc filmem DVD-n a tékából, de még nem nagyon sikerült lejátszanom. Mindig lengyelül indul el, én meg egy negyedóráig nézem, aztán inkább visszaviszem.
Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pingpongasztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellet megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülők. Mégis itt vagyunk. Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának.
A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni. Nekünk a szexhez nem kellett pornófilm és szexújság, de még szálloda sem. Akkor és ott csináltuk, ahol lehetőség volt rá, és ha valamit rosszul csináltunk, vállaltuk a következményeket, és újra próbálkoztunk. Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehet el se mondtuk. Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés, a felelősség. Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét. Ezek voltunk mi.
Hősök?
Talán.
Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak.
Hm, azért nem semmi. Lehet, hogy sokkal jobb gyerekkorunk volt mint a mostaniaknak?”
Szia Isr!
Nem zavar, ha erdeitündérnek szólítanak, hiszen én válaszottam ezt a nicket.
Bár nem szeretem ezt a nevet, mert olyan kislányos és romantikus.
A saját keresztnevemmel szerettem volna bejönni, de már fogalt volt. Megpróbáltam még vagy tíz természetes női nevet, de egyikkel sem engedett be a gép. Így hát mérgemben beírtam ezt, és elfogadta. Mert tényleg erdőimádó vagyok.
„és az ajtót meg figyelmetlenül nyitva hagytuk... Pedig mintha még valaki szólt is volna előre...”
Igen. És van olyan is, hogy egy ember úgy távozik, hogy válaszok nélkül csukja be maga után az ajtót, végérvényesen. Pedig valaki még kérdezte, valaki még válaszra várt. És az a valaki ott marad magára hagyva a fojtogató csendben, ami markában tartja lelkét.
Nem emlékszem, mikor beszéltünk, melyik topikban. Az említett nickeid nem ismerősek. A versed kedves, vicces, de kérlek ne várd, hogy mindenre reagáljak. Ezt nem annyira beszélgetős topiknak szánom, inkább csak olyan érdekesség-olvasósnak. Itt talán a fáradt gondolatok leszállnak. Az ember csak úgy kinyitja lelke ablakát, és befogad.
Kérlek, ne haragudj Éva, hogy erdeitündérnek szólítalak, de mindig is szerettem volna tündérekkel beszélgetni (meg passzol is hozzád).
"De talán vannak ajtók, amelyeket mégsem szabadna kinyitni soha."
Vannak. És vannak olyanok is, ahonnan ijedten szaladtunk ki, és az ajtót meg figyelmetlenül nyitva hagytuk... Pedig mintha még valaki szólt is volna előre...
Az alábbi sorokat e-mailban kaptam - egykor rég:
"Küldd tovább ezt az üzenetet mindenkinek, akit a barátodnak tartasz. Az egyetlen dolog, ami történni fog, ha elküldöd, hogy ma valaki, Neked köszönhetően, MOSOLYOGNI fog. És talán elgondolkozik a világon.
--------------------------------------------------------------------------------------
Ha ma reggel viszonylag egészségesen ébredtél fel, akkor szerencsésebb vagy, mint az a milliónyi ember, akik nem élik túl ezt a reggelt.
Ha sosem éltél meg háborút, sosem voltál bebörtönözve, megkínozva vagy sosem éheztél, akkor 500 milliónyi embernél jársz előrébb.
Ha van ennivaló a hűtődben, ruhák a szekrényedben, tető a fejed felett, és van hova lehajtanod fejed, gazdagabb vagy a Föld lakosságának 75%-nál.
Ha van pénzed a bankban, a pénztárcádban, és még a fiókban is akad egy-két forintod, már ott vagy a leggazdagabb 8% között.
Ha élnek még a szüleid, ráadásul együtt is vannak, ritka egy szerencsés ember vagy.
Ha el tudod olvasni ezen sorokat, kettős áldásban van részed valaki gondolt Rád, sőt mi több, szerencsésebb vagy annál a több mint 2 milliárd embernél, akik nem tudnak olvasni.
Valaki ezeket mondta egyszer: ami elmegy, az vissza is jön. Dolgozz úgy, mintha nem volna pénzre szükséged. Szeress úgy, mintha még sosem ért volna csalódás. Táncolj úgy, mintha senki sem látna. Énekelj, mintha senki sem hallana.”
Hasonló lelki élményt jelentett nekem is ezen a nyáron amikor erről a
koldus = a legszegényebb legnyomorultabb? állapotról egy nagyon jó könyvet olvastam és döbbenetes felfedezés amikor az ember megérti, hogy ugyanaz az ember és tulajdonképpen a különbségek sokkal inkább csak látszat és hazugságok, tulajdonképpen nincsenek is.
A koldus és az akkor és ott te magad közti viszonylatban megértesz valamit arról, hogy a koldus élet és a te életed ugyanaz.
Nagyszerű ez a kinyitott ládikó, az igazi kincsek ebben vannak.
Nemrégiben egy hasonló tapasztalatban volt részem, ugyancsak egy bevásárló központon, úgy látszik ezek a helyek nagyon alkalmasak az ilyen élményekre.
Egy koldus állt egy áruház bejáratánál, - addig a napig szentül meggyőződve, hogy engem nem érint a dolog, néha adtam ilyenkor valamit, amennyire erszényem engedte, és igyekeztem nem látni nyomorúságát.
Most azonban nem tudom mi ösztönzött rá, szóba elegyedtem vele, egy fiatal asszony volt, de már látszott rajta a szenvedés nyoma. Már, mint mondtam, szóba elegyedtem vele, azaz úgy tettem volna, de néhány szó és mutogatásnál nem jutottunk tovább, nem értettük egymás nyelvét, ki tudja honnan jött.
Mélyen érintett az eset, az egész nap mintha a föld fölött lebegtem volna, - többet kaptam, mint adtam.
Most tudom, hogy mi történt: életemben először láttam egy koldust velem egyenlőnek, eddig talán nem is emberek voltak nekem.
pelgrim
Hello, Éva! Mi már egyszer találkoztunk valamelyik topikban, csak más volt a nikkem (Olvasószem talán).
Egy versemet hoztam ide, amit még anno az első kedvesemnek írtam.
- ORMÁNY ÉS SZERELEM -
Az ormány hosszú, a fül terjedelmes; az elefántbika szerelmes. A menyasszony: másnak csúnya, neki szép, neveti is ezt az elefántnép. "Vak vagy, fiam, megszúrt a Nap?" "Nem ő; a szerelem vak!" A szerelmes elefánt türelme fogy. Megszólal: "No! Oly igaz, mint ahogy' a homokfürdő jó a hátnak: a vakok mindent jobban látnak."
Valamelyik nap iskolakezdés ürügyén egy bevásárlóközpontban voltam. Azon gondolataim, mi kell még a fiúknak az isibe, néha utánamfutottak, néha lemaradtak.
A mozgólépcsőt kevesen használták. Ráléptem a lefelé menőre, amikor észrevettem egy oldalt álló bácsit, kb. 70 éves lehetett, és látszott rajta, hogy fél. Mozgása, tartása nem indokolta, de arcvonásaiban puhán imbolygott valami szelíd bánat, valami szomorú némaság. Odafordultam hozzá és megkérdeztem: Segítségre van szüksége?
Közben a mozgólépcső továbbhaladt, de azért hallottam halk válaszát: Félek.
Visszamenjek és levigyem? – kiáltottam neki. Ő bólintott.
Mire odaértem hozzá, meggondolta magát.
Azt hiszem, nem tudom megtenni – mondta. Hirtelen ráébredtem, hogy nem lesz olyan egyszerű a dolog, ahogy gondoltam. Sikerülni fog – bíztattam. Nyugodtan kapaszkodjon belém. Majd tartom.
A bácsi lenézett az előttünk lévő lépcsőfokokra, majd ismét rámemelte félő tekintetét.
Ilyen még nem fordult velem elő – jegyezte meg. Majd belém kapaszkodva rálépett a lépcsőre, és kissé megnyugodott, amíg haladtunk lefelé. A kezén pergament a bőr. Egyik karomon nehéz füzetcsomagok, a vállanom a táska, így ügyesen kellett egyensúlyoznom, hogy a bácsit is tudjam tartani és kapaszkodni is tudjak.
Egyáltalán nem értem a dolgot – mondta szégyellősen.
Ekkor fogtam fel, mit jelenthetett neki ez az újfajta szorongás. Nincs több bevásárlás! Vége a függetlenségnek! Ez lenne a vég kezdete?
Ahogy közeledtünk a lépcső aljához, erősebben szorított. De végül is sikeresen megérkeztünk.
Olyan hálás vagyok... – kezdte.
Ugyan, semmiség – szakítottam félbe. Örülök, hogy segíthettem.
Nem is öröm volt, hanem boldogság. Olyan szárnyaló, amely bebújik az ember bordái közé és cirógat egy kicsit. Riktán segítek ilyesmódon másokon. Ebben a pillanatban megértettem, mi késztethet embereket arra, hogy ápolónői, gondozói vagy papi hivatást válasszanak. Miközben ennek az idős bácsinak segítettem, a tisztaság, a teljesség és a céltudatosság érzése töltött el. Boldogabb voltam, mint hetek óta bármikor.
Jónás Tamás: CIGÁNYIDŐK
Amikor anyu eljött értem a miskolci gyermekvárosba, már nem is örültem, hogy hazakerülhetek, hiszen előző este kihívott a hálószobámból a legkedvesebb nevelőnőm, talán az, aki 16-17 évvel később, amikor újra visszamentem az intézetbe, hogy lássam, hol is voltam, még emlékezett rám, és azt mondta, nagyon szépen beszéltem, meg hogy alig volt hajam, mert a nevelőszülő, akihez kiadtak, kitépte teljesen, és ez a nevelőnő azt mondta: Válassz magadnak, Tamás, három mesét, amit szívesen meghallgatnál, mert holnap hazamész. Elmondta a meséket, én csak hallgattam, hallgattam, harmadszor is hallgattam, és elcsodálkoztam, hogy vannak ilyen viszonyok, szóval olyanok, hogy egy ember leül egy másikkal, és csak neki mesél; hogy kitüntetett figyelmet kap; hogy szeretik egymást. Hogy van mese. Amikor pedig visszakísért a szobámba, még puszit is adott a fejemre, megsimogatott, és mondott valami kedveset, amitől mindenki felkelt és kiáltozott vagy esengett, hogy: nekem is puszit, én is kérek, én is, én is.
A buszban hátrafordultam az ülésen, hosszasan néztem a távolodó épületeket, és próbáltam megszokni vagy újraszokni anyut, hiszen tudtam, hogy annak úgy kell lennie, csak azt nem tudtam, hogy az előzményeknek miért kellett úgy lenniük. Egy keményfedeles meséskönyv, egy édesség volt a kezemben, és nem bírtam anyunak válaszolni, hogy miért vagyok szomorú, pedig most már hazakerülök, otthon ő segít mosakodni, nem kell félnem a víztől, beköti a cipőmet - jó lesz minden.
A házunkban nem volt villany. Nem volt semmije a családnak. Azt hittük, hogy van elég erőnk, hogy új életet kezdjünk csak a szeretettel, el is költöztünk hát Szombathelyre, ahol éltek már rokonaink, és pár év alatt rá kellett jönnünk, hogy nem erőnk, csak létezésünk van az újrakezdésre, amúgy pedig nincs újrakezdés, folytatás van, szigorú, mint egy bíró, örvénylő, mint egy vad folyó, és mélységesen mély, mint egynéhány ember tekintete. (...)
A bírónő ölében ültem, a bírósági teremben, és azt kérdezte tőlem a néni: mi akarsz lenni, Tamáska?
- Kéményseprő! - válaszoltam őszintén, de ezen mindenki nevetett, én is elmosolyodtam, bár nem értettem, min mulatnak.
- Na és miért éppen kéményseprő?
- Mert azok olyan piszkosak, hogy azoknak biztosan nem kell mosdaniuk! Ezen aztán még jobban nevetett mindenki, a bíró, az ügyvéd, a hallgatóság, talán a vádlott is, pedig komolyan gondoltam, amit mondtam, és ezt éppen a vádlottnak kellett a legjobban tudnia. Esténként úgy fürdetett, mintha kacsa volnék, legalábbis azt hihette, hogy addig bírom ki a víz alatt, mert állandóan a víz alá nyomta a fejem, meg mosolyogva mondott valami olyasmit is, hogy: ugye, milyen jó pancsikálni. Amikor én már tátogtam, sok vizet nyeltem, még mindig játszott velem egy keveset, aztán lepedőbe csavarva kiemelt a vízből, furcsa kedvességgel simogatott, mintha megbánta volna, hogy kegyetlen volt az előbb, aztán otthagyott az asztalon, meztelenül, és azt mondta közönyösen, mint aki takargatni akarja, hogy elérzékenyült: No, most má magadtól is fel tudsz öltözködni, nem vagy má te olyan kicsi.
Ezt a nénit elítélték, engem visszavittek a gyermekvárosba, és behajtani tilos tábla lett a jelem - ki is tehettem volna a szívemre, olyan félénk, meggyötört és bizalmatlan lettem akkorra. (...)
Manapság, ha vihar van, és olyan, mintha megmozdulna mocskos felhőivel az ég, vagy semmiből jövő, semmibe menő utak mentén ha állok, nos, ilyen szemérmetlenül romantikus pillanatokban révedezem vissza minderre. Mintha látnám is magam előtt anyu és apu nagyra nőtt alakját, ahogy beszélnek, veszekednek, mosolyognak valami szimbolikusan értelmezendő (és bizony rossz) szekéren ülve, mögöttük mi, a gyerekek, és én nagy, sötét szemekkel, komoly arccal ebből a forgatagból mai törpe magamra nézek. Nem folynak a szememből könnyek, de folynak máshol más cigányidők.
/Mozgó Világ, 1996/6./
Szia Isr!
"Vajon az a ládikó, amit gyermekként töltünk tele, milyen mélyen lehet elásva bennünk?"
A tudat olyan, mint az óceán. Az egyes szinteken más-más események zajlanak. Egyes vélemények szerint három síkban működik a tudatunk.
A tudatos szintben tároljuk a nyelvet, a szokásokat, az elfogadott viselkedést, saját identitásunk meghatározását.
Tudatfeletti énünkről kevés az ismeretünk. Innen jönnek intuícióink, a telepátia, a sorsba látás. Valószínűleg képességeink határai messzebb vannak annál, amit ma gondolunk. Akik a jóga, meditálás magas szintjére léptek, valamelyest belátnak ebbe a síkba. Talán innen irányítódik álmaink egy része. És itt érzékelődhet az is, hogy állandóan adás-vételbe vagyunk a többi emberrel. Egész lényünk sugárzik, ösztöneinktől kezdve érzelmeinkig, lelki rezdüléseinken át. Talán nem is vagyunk annyira különvalók, ahogy képzeljük.
A tudattalanban néhány éves gyermeki benyomásaink, emlékeink, érzéseink laknak. Még az is eltárolódik, hogyan vártak szüleink, mit beszéltek hozzánk. És olyan információk is vannak itt, amelyeket besöprünk a szőnyeg alá, mert nem akarunk tudni róla. Itt vannak – ha vannak - esetleges előző életeink emlékei is. A gyermekkori ládikó sajnos néha nem szép dolgokat is rejt.
A következő hozzászólásban egy ilyet idézek.
Az átlagember nem foglalkozik a tudatalattival és tudatfelettivel. Pedig fontos lenne, hogy megfejtsük lelki bajaink okát. De talán vannak ajtók, amelyeket mégsem szabadna kinyitni soha.
Üdv: Éva
A gyermek ládikójának nyitogatásáról jutott eszembe...
Mikor kicsi voltam, úgy 5-6-7 éves forma, a nagyanyámnál nyaraltam és rendre elkísértem az orvoshoz, injekcióra. Be is mentem vele és a doktor bácsi, nyilván, figyelemelterelőként, mindig valami verset, éneket mondatott velem. És egyszer egy Babits-versikét mondtam neki, attól kezdve, ahányszor meglátott, mindig csak ezt a verset kérte...
"Minden embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban. És akinek szép a lelkében az ének,
Az általad említett gyermeki én - ami kutatja és "élővé teszi" a világot - mennyire hiányzik mindannyiunk életéből (persze kinek hogy). Érdekes, hogy ezt Jézus is fontosnak tartja (Mt. 18:3-4).
Vajon az a ládikó, amit gyermekként töltünk tele, milyen mélye lehet elásva bennünk?
Ki az, aki veszi a fáradságot, hogy újra kiássa, és miért is teszi?
Remélem haszonnal bontogatjuk majd tovább régi emlékeink kupacait topikodon...
Heltai Jenő:
Szabadság
Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg.
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.
Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem igér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is, aki pőre.
Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembenéz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle...
Szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműn, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg: szabad csak az, aki
Oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak s élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.
"Beppo szerette a napkelte előtti órákat, a város olyankor még aludt. Szerette a munkáját, és alapossággal végezte. Tudta, hogy nagyon fontos munka.
Söpörte az utcát, lassan söpörte, de megállás nélkül: Minden lépésnél egy lélegzetvétel, minden lélegzetvételnél söprés. Közben néha azért kicsit megállt, s elgondolkodva maga elé nézett. Aztán megint tovább - lépés - lélegzetvétel - söprés.
Ahogy így megfontoltan haladt, előtte a piszkos utca, háta mögött a tiszta, gyakran nagy gondolatai támadtak. De szóba alig foglalható gondolatok voltak, nehezen meghatározhatók, akárcsak bizonyos illatok, amikre még épp hogy emlékezünk, vagy színek, amiktől szép volt az álmunk.
Munka után, ha ött üldöügélt Momónál, elmagyarázta a kislánynak a nagy gondolatatit. S mivel Momo a maga módján hallgatta, az utcaseprőnek megoldódott a nyelve, s megtalálta a megfelelő szavakat.
Látod Momo - mondta aztán úgy példaképpen - , ez így van: az ember előtt néha egy hosszú utca van. Azt gondolná, szörnyen hosszú; ennek sose ér a végére, gondolná.
Egy ideig hallgatagon maga elé nézett, majd folytatta:
- Aztán elkezdi az ember, iparkodik. És egyre jobban iparkodik. Ahányszor fölnéz, látja, nem lesz kevesebb, ami előtte van. Még jobban nekivselkedik, félni kezd, végül a szuflája is elfogy, nem bírja tovább. Így nem szabad csinálni.
Gondokodott egy sort. Aztán tovább beszélt:
- Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő seprűvonásra. Aztán megint mindig a következőre.
Megint megállt, töprengett, aztán hozzátette:
- Akkor örömöt okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát. És így kell, hogy legyen. - Ismét hosszú szünet, majd a folytatás: - Egyszer csak észrevesszük, hogy lépésről lépésre végigértünk az utcán. Észre se vettük, a szuflánk se maradt ki. - Bólintott magának, s azt mondta végül: - Ez fontos."
A jó öreg Utcaseprő Beppo szavait 18 éve tartom a ládikómban, és előveszem, amikor arra van szükség. :-)
Olvasni jó! Gyerekként is sokat tettem, mostanában kevés időm van, bár a fórumozás óta ismét olvasok, főleg a neten.
A könyv a szavak fűszere.
Olvasáskor újragondoljuk, milyen rejtélyek veszik körül életünket ezen a bolygón. Átéljük az érdekes történéseket, és noha tudjuk, hogy egy részük csak mese, mégis valóságosak. Mert ugyanazt érezzük újra, amit gyerekkorunkban: hogy az életnek van egy másik oldala, amelyet még föl kell fedeznünk, egy másik folyamat, amely a felszín alatt a zajlik.
A gyerekkorral otthagyjuk a mesék, a játékok, a fantázia, a bizalom világát.
Gyerekként fogékonyak és nyitottak vagyunk, a fantáziánk szárnyal. Nem ütközünk meg azon, hogy a lovak repülnek, hogy a tárgyak beszélnek. Egyek vagyunk a mindenséggel, ezért a fák, a jó tündérek, a boszorkák és a madarak a természet intelligenciájának részei, mint az ember. A hősmesékből megtanuljuk, hogy a lélek bátor és szabad.
Kislányként azt hittem, hogy a dolgok csak fehérek és feketék, vagyis csak egyértelműen jók és rosszak. Aztán megreng bennünk ez a hitvilág. Felnőttként ráébredünk, hogy a dolgok a legtöbb esetben szürkék, vagyis keverékei a jónak és a rossznak. A határtalan létezés öröme helyett megtanuljuk a kétszer kettő józanságát. A következőket olvastam valahol, Albert Schweitzer mondta:
„Nem az a dolgunk, hogy kinőjünk, hanem, hogy felnőtt fejjel belenőjünk eszményeinkbe, mert az az igazság, amit gyerekeink még tudnak: egyek vagyunk a mindenséggel, és minden ember külön mikrokozmosz.”
Felnőttként a legtöbbünk megfeledkezik a gyermeki énjéről, amivel még apróságokra is rá tud csodálkozni.
Bizony kár. Csak a gyöngyök nehogy illetéktelen kezekbe jussanak...
Egy pár sor a ládikóból: Gyerekkoromban azt hittem, hogy az a sok regény - amit elolvasok - valamiképpen igaz is. Kezdek rájönni (évtizedekkel később), hogy mennyire közel jártam az igazsághoz... akkor.
Mert engem gyönyörködtet. Vagy elgondolkodtat. Vagy mert szépnek találom. Vagy mert viccesnek, vagy játékosnak, ami mögött valami észrevéten derű marad. Valahol, valamilyen módon megérint. Ezernyi titkos, észrevétlen rezdülés. Felemel, és elvisz egy másik világba. És írok majd személyes dolgokat is. Hogy minek? Talán az önkifejezésért.
Úgy érzem, a Te racionális gondolkodásodnak ez a topik nem fog tetszeni.
Írsz még verseket? Ha gondolod, közölhetsz itt néhányat.
barki ki tud talalni ilyen feligazsagokat. aztan egy csomo esetben ugy sem lesz alkalmazhato. es akkor meg ugyis maga kell meggondolnia az igazi osszefuggeseket.
