Különösen az ókorral-középkorral foglalkozók számára elengedhetetlen fontosságú az egykori földrajzi viszonyok, a vizsgált történelmi eseményekkel egykorú természeti adottságok ismerete, de a közelmúlt történései szempontjából sem közömbös olykor, gondoljunk csak a Tisza szabályozását megelőző helyzetre...
A rovat a megfelelő fordítása véleményem szerint a topiknak (természetesen nem szó szerinti, de a lényeget ez adja vissza jobban, és sokkal magyarosabb)
"mekkora távolság van a Kaspi tenger és Volgai Bulgária között? Nem volt elég hely?"
Hely éppenséggel lett volna, csak hát egyfelől ott van a mai Magyarországénál több mint kétszer nagyobb területű Kaszpi-mélyföld, ami gyakorlatilag járhatatlan egy ilyen hadsereg számára (igencsak gyér, rövid fű, max. törpecserjék), annak pedig a közvetlen északi szomszédságában a Rün-sivatag, melyet az oroszok kifejezetten homoksivatagnak hívnak.
Le lehet becsülni az ilyen akadályokat, főleg egy nagyobb léptékű térképet nézegetve, és félresöpörni az olyan tudósításokat, mint Ibn Battútáé, akinek erőltetett menetben is egy hónapig tartott az út Horezmbe az Ural folyótól, és aki azt írja, hogy a tevék nagy része el szokott pusztulni ezen az utazáson, a többit pedig egy évig hizlalhatják, annyira megsínyli a vándorlást.
"Ezt azokkal kéne megbeszélned, akik mégis megtették ezt az utat. És nem egy népnek sikerült."
Na igen, átjutni az Ural és a Volga folyón, de vajon Ibn Battútáék vajon miért nem az északabbi utat választották, ahol lett volna víz és élelem bőven? Mert nyilván el akarták kerülni a vámot, azaz hogy az ott élő sztyeppei népek a hasznuk egy jelentős részét lefölözzék. S ezért kellett a mongoloknak is a bolgárokkal és a hungarusokkal oda-vissza megmérkőzni, emiatt nem tudtak a Kaszpi partjai közelében szép nyugalomban elvonulni, "szélárnyékban". Mert a délebbre elterülő sivatagba senki nem kívánkozott a lovasok közül, azt csak egy-egy tevekaraván mindenre elszánt irányítói és résztvevői vállalhatták.
1898-ban megjelent, Nemzeti krónikáink bibliai vonatkozásai c. értekezésében a kitűnő tudós, Krausz Sámuel rámutatott, hogy Kézainak alapos oka volt a középkor delelőjén ujjat húzni a Bibliával. Krausz – Hunfalvyval szembehelyezkedve – felismerte, hogy Kézai nem a Bibliából, hanem közvetlenül a babilóni mítoszokból merített. A Genesis szerint (10, 6; 10, 9) Nimród Kus fia, Kám unokája, Kézai ugyanakkor a Jáfet véréből származó Thana fiának nevezi őt. Krausz felhívja a figyelmet arra is, hogy sem a Bibliában, sem Szt. Jeromosnál nincs meg az a részlet, hogy a bábeli toronyépítést Nimród kezdte volna el, ilyesmiről csak Kézai ír.
Honnan vehette ezt a magyar gestaíró? Bérósszosztól például? A káld historikus Kr. e. 270 körül ugyanis annyira hozzá hasonlóan adja elő az említett eseményt, hogy az összefüggés teljesen nyilvánvaló. A toronyépítés időpontját is csak Kézai (201 évvel a vízözön után) és Bérósszosz (131 évvel a dilúviumot követően) közli. Bérósszosz Nimrúddal kapcsolatban gyakran emlegeti a szküthákat, sőt a Tanaisz folyót, ami, figyelembe véve Ménrót atyjának, Thanának a nevét Kézainál, jelzésértékű. Krausz utal rá, hogy Epiphanius egyházatya szerint „a hellének azt a Nemrotot tartják Zoroaszternek, aki tovább költözvén a keleti területek felé, Baktriának alapítója lőn”. Nem tudja ezt másként Isidorus Hispalensis sem.
A Tanaisszal kapcsolatban megjegyzendő, hogy a két elbeszélésben ez alatt nem annyira a Don folyó, hanem sokkal inkább a Szir-darja (a Jaxartész vagy Orxantész) értendő. Az antikvitásban ugyanis egy folyónak hitték a kettőt1. Így a hunoknak nevezett avarok útvonaláról szólva Sevillai Izidor sem a perzsák elleni háborúról ír, hanem arról, hogy a korábban hunoknak nevezett avarok áttörtek a Kaukázuson. Nem írja, hogy milyen irányban törtek át. Toposznak minősíthető híradásában szó esik ennek a népnek a húszesztendős „keleti” uralmáról. Végezetül pedig előadja, hogy a var-khunok korábban a Tanaisz és a masszagéták között éltek (Etymologiae sive Origines IX, 2, 66): Hugnos antea Hunnos vocatos, postremo a rege suo Avares appellatos, qui prius in ultima Maeotide inter glacialem Tanaim et Massagetarum inmanes populos habitaverunt. Deinde pernicibus equis Caucasi rupibus, feras gentes Alexandri claustra cohibente, eruperunt, et orientem viginti annis tenuerunt captivum, et ab Aegyptiis atque Aethiopibus annuum vectigal exegerunt. – „A hugnokat [Hugnos] azelőtt hunoknak [Hunnos] hívták, végül azonban királyukról avaroknak [Avares] nevezték el őket. Ezek előbb a távoli Maiótisznál a fagyos Tanaisz meg a masszageták szörnyű népei között laktak. Azután sebes lovaikkal a Kaukázus szikláin áttörtek, bár [Nagy] Sándor záró erődítései a vad népek útjába akadályt gördítettek. Keletet húsz éven át tartották hatalmukban, s az egyiptomiaktól meg az etiópoktól évenként adót szedtek.”
Arrianosz hitelesnek elfogadott közlése szerint (IV, 16) az Amu-darja és a Szir-darja – vagyis az Óxosz és a Tanaisz-Jaxartész – között éltek a masszagéták („Σκυθων των Μασσαγετων καλουμενων”). Alexandrosz azt követően támadt rájuk, hogy sztyeppei módszereket követve a sátorbőrökből tömlőket varratott, és azokon úsztatta át az előbb említett folyót. Annak hat sztadionnyi – vagyis 1110 méteres – szélessége, mélysége, erős sodrása és talajának laza volta ugyanis nem tette lehetővé, hogy hidat verjenek rajta.
A Szir-darjának, vagyis a Jaxartésznek a Don folyóéval azonos elnevezése arra utal tehát, hogy a hellének egy folyónak tekintették a kettőt. Ugyanez volt a helyzet egyébként a Hundukussal és a Kaukázussal. Mint Harmatta egy másik tanulmányában rámutat: „Arrianos (Anab. Alex. III, 25, 3 skk.) tömören leírja és elmondja, hogyan jutott el Nagy Sándor a Hindukus hegységig, amelyet a görögök a Kaukázussal összefüggő hegyvonulatnak tartottak, s ezért Kaukázusnak is neveztek el.”2 A görögök földrajzi látóköre ugyanis folyamatosan szélesedett Ázsia fogalmának vonatkozásában, de éppen a Volga és az Aral-tó közötti térségek voltak azok a helyszínek, amelyek a legtovább homályban maradtak az antik világ utazói és geográfusai számára.
1 Harmatta János: „Világosan bizonyítható …, hogy Ptolemaios munkájában egy vagy több olyan forrást is felhasznált, amely a Tanais-Dont a Tanais-Iaxartes-Sir-daryával azonosította. Ennek következtében több olyan népet, amely a földrajzi valóságban a Sir-daryától északra élt, a Dontól nyugatra helyezett el térképén és földrajzi leírásában.” (Előszó az „Attila és hunjai” c. kötet reprint kiadásához; in: Németh Gyula szerk.: Attila és hunjai; Akadémiai, Bp., 1986, VI.)
2Közép-Ázsia ókori történetéhez; in: Antik Tanulmányok XLVII (2003), 63.
"Különben egy vándorló steppei társaságnak egészen más "logisztikai" adottságai voltak, mint egy kereskedőkaravánnak. Csak utána kéne godnolnod ... ;-)"
Hát igen. Ők nem árut cipelnek, a lehető legminimálisabb ellátmánnyal (víz, élelem, az állatok esetleg le is vannak szarva), hanem magukat átjuttatandó, semmi áruteher, létszámaányhoz képest sok teherhordó állaton igen sok ellátmány. Száraz élelem, víz, száraztakarmány stb. Egyébként ma az Aral tó (édemes megnézni a gugli maps-on 'Aral Sea') kiszáradóban van. Azaz a két tó parja közötti távolság napjainkra olyan jó 500-600 km-re nőtt. Na most ugorjunk vissza az időben! 7000-10000 éve a két tó összeért. Meglepő mi!? Ekkor volt a jégkorszak vége, mikor a nagy jégolvadás hatására talán még 100-200 m-errel magasabb vízszintek is adódhattak az észak-déli nagy folyók vízhozamaiból. Aztán telt múlt az idő és szépen kezdett a dolog apadni. A közvetlen vizikapcsolat megszakadt, viszont a vízlelőhely hálózat (kis tavak és ó-áz-isok, és ásott kutak) még 1000-3000 éve is igensűrűn leledzhettek és levezhettek a karakumon átkelendő népek számára. (nyilván az időben a ma felé haladva fogyó kiszáradófélben) Na innen folytassátok a vitát! Nem kényszer ez, bocsássatok meg!
egy vándorló steppei társaságnak egészen más "logisztikai" adottságai voltak, mint egy kereskedőkaravánnak
Ha ismersz konkrétumokat, hogyan lehet egy, a karavánok számára erőltetett menetben is 30 napig tartó félsivatagi-sivatagi tartó vándorlást logisztikailag meggyorsítani, ne fossz meg minket a nagy titoktól... Esetleg hőlégballonokra gondolsz?
"mennyiben befolyásolja, hogy a nagyállattartó steppei népek képesek voltak-e Ázsiából eljutni Európába a Kaspi-tengertől északra"
Az átkelés lehetőségét befolyásolta a Kaszpi-tengertől északra fekvő területeken. Jó nagy ívben, azaz sokkal északabbra kellett kerülni, magyarán ki kellett térnie bármelyik hadseregnek, ha nem a Hürkánia és a Derbent felé vezető úton akart átkelni Európába. Egy tevekaravánokkal erőltetett menetben egy hónapig tartó úton, mely félsivatagos vidéken vezet keresztül, s amelynek során a tevék nagy része elpusztul, a maradékot meg jó sokáig kell hizlalni utána, szerinted egy hadseregnek milyen esélye van az átkelésre? Átviharzanak azon a földrajzi zónán? :D
Ahhoz kellett legyőzniük a volgai-bolgárokat és az ottani hunugurokat, hogy ezt a kerülőt megtehessék. Azaz nem elsősorban azért "kerültek", hogy legyőzhessék őket, hanem azért győzték le őket, hogy "kerülhessenek". Helytelenül értelmezed a problémát.
A földrajzi viszonyok időnként sokkal lassabb, de ritkán van hogy gyorsabb történet, mint az emberi civillizáció írásos történelme. (Az ezekhez képest egy kiscsiny időszelet) Ha messzibb akarunk visszalátni az időben messze nem a történelmi írásos forrásokra kell hagyatkoznunk, hanem az utolsó nagy jégkorszak kezdetéig. Pedig már kezdtem reménykedni, hogy majd innen kiindulva kezditek a mai civillizáció lehetséges történelmét boncolgatni, és nem holmi 1000-3000 éves olvasható farizeus írásokból :-((((((
Persze azért folytassátok! Élvezettel olvasom. És kicsit mosolygok magamban, mert soha nem juthatunk az írásokból kiindulva dűlőre. A történeti földajz bevonási kísérlete viszont kétségtelen előrelépés. Minden elismerésem a toppiktornak.
"úgy csinálsz, mintha mindvégig Európába készültek volna"
Azt ne mondd, hogy csak úgy véletlenül tévedtek át a derbenti kapun, melyről magad is elismered, hogy keményen őrizték őket. Nyilvánvalóan felderítési szándékkal érkeztek, no és a zsákmány sem volt közömbös.
"épp hadban álltak a hvárezmi birodalommal, annak uralkodóját üldözve jutottak el a Kaspi-tengerhez, és annak legnyugatibb tartományait szállták meg a Kaukázustól délre"
Szóval azért kellett megtenniük ezt a "kis kiruccanást"... Ahhoz, hogy Csormakán 12-13 év múlva elfoglalhassa Transzkaukáziát (vagyis a Kaukázus déli, tágabb előterét), és a mongolok nagyszabású telepítésbe kezdjenek, mi szükség lett volna egy ilyen hadjáratra a Kaukázustól jóval északnyugatra, a Krímbe, sőt Kijev tájékáig nyargalászni?
"Érdekes módon 1235-1236-ban ugyanezek a mongolok minden további probléma nélkül el tudtak jutni a Kaspi-tengertől északi elterülő steppéken Európába"
No igen, ezért írtam, hogy a terepet elő kellett készíteni. Északon jó nagy kerülőre volt szükség, és nem utolsósorban a két nagyhatalom, a Volga menti hunugurok (a Julianus által megtaláltak) és az ottani bolgárok térdre kényszerítésére, akik előzőleg bekerítették és megverték Szübőtej és Dzsebe seregét.
"Északról jóval nagyobb ívű kerülőre volt tehát szükség az átjutásnál, mint a Kaszpi-tenger déli partvonala mentén"
Kezdetben a mongolok is a déli útvonalat választották, így jutottak el a Kaukázusi átjárókon keresztül a Kalka folyóhoz, ahol a kunok és némely rusz államok egyesített haderejét 1223-ban tönkreverték, mielőtt a hunugur–bolgár haderő az ő csapataikat is bekerítette és súlyosan megverte volna (Ibn al-Athír és Julianus). Az északi, földrajzilag jóval nehézkesebb átjutást még nekik is alaposabban elő kellett készíteni.
"A külföldi kutatóknak már régebben feltűnt, hogy a hunok szinte ugyanabban az időpontban, majdhogynem tervszerűen kezdték el akcióikat egyrészt Kelet-Irán és Dél-Turkmenisztán, másrészt pedig Európa ellen. Ammianus Marcellinus Kr. u. 357-re teszi a chioniták, azaz a fehér-hunok megjelenését Szogdiában és Baktriában. Ugyanúgy egy 440 körüli kínai feljegyzés szerint a hiungnu nép három generációval azelőtt, tehát 350–360 táján foglalta el Szogdiát. A hunok európai előretörése pedig a 370-es évek elején indult meg, de ez az időpont csak a gótok leigázására vonatkozik: az alánokat már előbb meghódították.
Altheim megállapítja (Geschichte der Hunnen, I. kötet), hogy a hunok 4–6. századi központja Nyugat-Türkmenisztán–Kelet-Irán volt. Onnan kapták az utánpótlást, még jóval első európai betörésük után is: a hun-fajta bolgárok, avarok, kazárok mind a Fehér-hun Birodalom területéről származtak. Nevezetesen az avarok magvát az Eftalita Birodalom var és hun nevű törzsei alkották, akikhez később jelentős onogur-bolgár csoportok is csatlakoztak. Az avarok 550 után Perzsia északi határai mentén, a Káspi-tavat délről megkerülve, a Kaukázuson keresztül vonultak Európába – írja.
Ugyancsak az Eftalita Birodalom területéről tört nyugatra 585-ben az a három »török« nép is, akikről Mihály szír pátriárka tudósít. Ezek Északkelet-Iránból indultak el, és a Káspi-tó déli partvidéke mentén, a Kaukázuson át érkeztek Dél-Oroszországba. Ezt bizonyítja az a fontos adat is, amely Merv környékén 651-ben még ott visszamaradt kazárokról tudósít. E három népet három testvér vezette. Egyikük – Bulgar – a Fekete-tenger északi partján az Al-Dunáig nyomult előre, a másik két testvér pedig keletebbre telepedett le, a Káspi-tó és a Don közötti térségben. Ezek egyikének neve Kazari volt. Altheim határozottan állítja, hogy a név szerint nem említett harmadik testvérrel csakis a magyarok jöhettek Európába. Ezzel megnyugtatóan megoldható lenne – több más nyílt kérdés mellett – pl. Konstantin császár sokat vitatott mondata is, hogy a magyarok »három évig a kazárokkal éltek«. A görögben ugyanis 3 és 303 között paleográfiailag olyan kicsi a különbség – treis (3), illetve t’treis (303) –, hogy a másolók igen könnyen elírhatták. Ha a magyarok Etelközbe költözését 888-ra tesszük – ami igen valószínű –, akkor 303 év levonásával az 585-ös évet kapjuk. A magyarok tehát 585-től 888-ig éltek együtt kazárokkal – fejezi be gondolatmenetét Altheim.
... azonban nem áll egyedül fenti nézeteivel.
Haussig már 1953-ban, Theophylakt’s Exkurs über die skythischen Völker című értekezésében hatalmas tudományos apparátussal, jórészt eredeti forráskutatásokkal bizonyította, hogy az onogurok, szabírok, majd az avarok a Káspi-tó déli partja mentén vonulva vándoroltak Európába. Megállapította, hogy a szabírok és az avarok korábbi transzkaukáziai lakhelyei Zakhariász rétor szíriai néplistájában, valamint perzsa, örmény, görög, latin (pl. Ammianus Marcellinus) és később arab forrásokban is adatolva vannak. Egyes perzsa kútfők még az avarok Kaukázuson keresztüli vándorlásáról is tudnak.
Emlékeztetünk ezzel kapcsolatban Moór Elemér A magyar őstörténet főproblémái című cikkére, amelyben éppen a szabír és az avar vándorlásról szólva igen alapos földrajzi-klimatológiai érveket sorol fel arra vonatkozólag, hogy az Ural hegység és a Káspi-tó közötti terület alkalmatlan nomád népek vándorlására. Az egyedüli lehetséges útirány a Káspi-tó déli partja és a Kaukázus lenne – írja –, de a szabírok, avarok esetében ezt a lehetőséget elveti, mert ez szerinte akkoriban a perzsák miatt nem jöhetett számításba.
Azóta azonban a kutatás egyet-mást lefaragott a Szászánida dicsőségből. Ma már tudjuk, hogy az eftalita-hunok nyugat-turkmenisztáni, kelet-iráni térhódítása óta úgyszólván semmi sem történt Iránban akaratuk ellenére (l. Altheim: Das Alte Iran stb.) Ezt szó szerint kell értenünk, mert például kiderült, hogy a Szászánida nagykirályok évtizedeken keresztül rendszeresen adót fizettek az eftalitáknak. De arról is vannak adataink, hogy ismételten az eftalita király döntötte el, melyik trónkövetelő kerüljön a perzsa trónra. Az újabb kutatások megmutatták, hogy a Szászánida Perzsia csak egyes kiemelkedő uralkodók alatt terjedt ki a mai Irán északabbi és keletebbi területeire is, többnyire azonban csupán Délnyugat-Perzsiára (Fars, Susiana), Médiára és Mezopotámiára támaszkodott mint állandó törzsterületre. Khoraszán és Merv vidéke pl. már vitás terület volt, hol perzsa, hol eftalita uralom alatt állt.
Mindezen adatokból pedig az következik, hogy történettudomány különféle nézetei, amelyek mind az onogurok, szabírok, majd az avarok északi, Nyugat-Szibériából az Ural folyón és a Volgán keresztül vezető vándorlási útjának a priori feltételezéséből indulnak ki, egytől egyig hamisak és elvetendők. E feltevések egyedüli célja amúgy is csak az volt, hogy a »finnugor eredetű« ősmagyarokat a Kr. u. 5. században levonultassák az Ural hegység vidékéről az Azovi-tenger mellékére, ahol a történelmi forrásokban először megjelennek.
Nem hagyhatjuk azonban említés nélkül azt sem, hogy ennek Uralból vagy Nyugat-Szibériából kiinduló onogur-szabír vándorlási hipotézisnek már kiagyalása idejében sem volt semmi tárgyi vagy történelmi alapja.
Ellenkezőleg, a már akkor is jól ismert örmény források félreérthetetlenül leírják, hogy az ogurok, bolgárok jóval a nagy hun vándorlás előtt is az örmények közvetlen szomszédságában, a Kaukázusban és annak északi előterében éltek. Khorenei Mózes 5. századi örmény történetíró például a pártus kor eseményeinek leírásánál ismételten említi ogurokat és a bolgárokat, akik részben Örményországban is letelepedtek. De a 6. században író bizánci Agathias is arról tudósít, hogy az ő idejében Transzkaukáziában volt egy régi erőd, amelyet Onogurisznak hívtak, mégpedig azért, mert ott hajdanában az onogurokat megverték. Ammianus Marcellinus szerint pedig a szabírok már a 4. század közepén Dagesztánban laktak.
Kiválaszthatjuk tehát amelyik nevet csak akarjuk: ogur, onogur, szabír vagy bolgár – mindegyik népnév egykorú forrásadatokkal bizonyíthatóan már a hun idők előtt a Kaukázus környékén tűnik fel, nem pedig Nyugat-Szibériában vagy az Uralban. Vagyis ezek az örmény, római és bizánci adatok még külön is igen erősen alátámasztják Haussig és Altheim más forrásokból nyert bizonyítékait az onogur–szabír–avar vándorlás déli útvonaláról.
De az is felettébb jellemző, hogy Khorenei Mózest az indogermán történettudomány – és nyomában természetesen a magyar történelemkutatás is – évtizedeken keresztül késői, 8. vagy 9. századi kompilátornak tartotta, aki csak visszahazudta magát az 5. századba, és úgy írt, mintha akkor élt volna. Fenti régi, parthus kori adatait az ogurokról, bolgárokról nem tudták ugyanis beilleszteni a hunok előtti Kaukázus-vidék – szerintük tiszta »iráni«, alán és egyéb – népei közé. Khorenei tehát csaló lett, ugyanazon okból, mint számtalan más régi krónikás is, akik olyanokat mertek írni, amik ellenkeztek a 19. századi indogermán történetkutatók előre megfogalmazott nézeteivel.
A modern, tárgyilagos kritika azonban teljes mértékben rehabilitálta Khorenei Mózest. Megállapították, hogy eredeti műve csak 440-ig tárgyalta az örmény történelmet, ami pedig a fennmaradt kéziratban későbbi eseményekről található, az kétségtelenül utólagos interpoláció. (Brockhaus Encyklopädie, 1971, Movses Chorenatzi címszó alatt.)"
This ecoregion encompasses the the coastal desert (sand dunes, solonchaks, clay takyrs) along the coast at the northern and eastern shores of the Caspian Sea, the largest inland water body in the world (400,000 square kilometers (km2)). The Caspian Sea is considered an independent zoogeographical region due to the diversity, specificity, and endemism of its fauna. Waters of the Caspian Sea house 400 endemic aquatic animal species, including the Caspian seal (Phoca caspica) and sturgeons (90% of the world catch). The sea coast provides important sites for many nesting and migratory birds such as flamingoes, geese, ducks, gulls, terns, swans. Many multinational companies are exploring the region for oil and gas.
The Caspian Lowland lies on the northern and eastern shores of the Caspian Sea at elevations between -28 to 100 meters (m) above sea level. Four rivers traverse the region on their way to the Caspian Sea: Volga, Ural, and Emba from the north, and Atrek from the southeast. The shelf area of the sea adjacent to the Caspian shore is very shallow: the 10 m isobathe extends 10 to 20 kilometers (km) from shore. The coastal zone is built of Tertiary and Quaternary sea sediments. To the east of the Caspian Lowland in Turkmenistan lies low mountain ranges of Bolshoi and Malyi Balkhans; to the northeast stretch Krasnovodsk, Ustuyrt, and Mangyshlak plateaus. The plateaus often form spectacular escarpments (chinks). Especially impressive is the Kulandagh chink above the Kara-Bogaz-Gol Bay (300-320 m high). Most of the lowland was recently exposed by the sea. Sand ridges and unstabilized dune sands, salt desert, solonchaks (shors) and clay deserts (takyrs) are typical. Groundwater, at 0.3 to 2.0 m deep is often highly mineralized. Average annual temperature is 15.4° C. Annual precipitation is ca. 150 millimeters (mm); frostless period lasts 260 days. Shors (salt pans) 30 to 40 centimeters (cm) thick are often completely devoid of vegetation, exhibiting smooth salt-covered surfaces, that gleam brilliantly in the sunlight. Plateaus are occupied by stabilized sand massifs.
To the south of the Caspian Lowland in Turkmenistan lies the delta of the Atrek River – the only river to enter the Caspian Sea from the east. Most of its flow is used for irrigation so only flood waters actually reach the sea. The climate in the Atrek delta is milder than that to the north and classified as subtropical; average annual temperature is 17.1° C. Annual precipitation is 187 mm. A long frostless period (271 days) encourages cultivation of crops such as olive, fig, pomegranate, and date palm.
During the Tertiary, the Pontic-Caspian basin included the modern Caspian and Black Seas, and was connected to the Mediterranean. Fluctuations of the proto-Caspian Sea in the Neocene determined the modern geology of this ecoregion. In the Middle Pliocene, the sea receded, and only two small lakes remained as relicts of the ancient Pontic Sea. In the Upper Pliocene, the so-called Akchagylian Sea expanded over Turkmenistan, then receding back by the end of Pliocene. Aridization and erosion continued in the Quaternary, combined with continuing sea level fluctuations and aeolic relief formation. As the new land emerged, littoral flora gave rise to number of different types of xerophytes. Large ancient rivers, the Amu Darya and Uzboi, flowed to the Caspian Sea in the Quaternary period; later, the Uzboi disappeared, and the Amudarya changed its course to flow into the Aral Sea.
Although the vegetation of the coastal Caspian desert within Turkmenistan is impoverished, it consists of highly specialized halophytes (salt-resistant plants) represented by shrubs and semi-shrubs such as various sagebrushes (Artemisia), tetyr (Salsola gemmascens), kevreik (S. orientalis), boyalych (S. arbuscula), biyurgun (Anabasis salsa, A. ramosissimum), sarsazan (Halocnemum strobilaceum), Halostachys, Ceratocarpus, Nitraria, Kalidium. Herbaceous vegatation is represented by species of Aristida, Peganum, Agropyron, Anisantha, Eremopyrum. One of the most typical halophyte plant formations is dominated by tetyr (Salsola gemmascens), a 30-50 centimeters (cm) shrub, associated with low species diversity and sparse coverage. Solonchaks are sometimes occupied exclusively by sarsazan (Halocnemum strobilaceum).
Az alapjáraton finnugorista Moór Elemér hívta fel a figyelmet arra, hogy az Ural hegység és a Kászpi-tó között húzódó terület klimatológiai és egyéb földrajzi okokból teljességgel alkalmatlan volt az avarok (hunogurok) átvándorlására (A magyar őstörténet főproblémái; Szegedi Múzeumi Kiadványok I, 1943).
Sinor Dénes pedig, emlékeim szerint, rámutatott arra, hogy a Szúda-lexikon Abarisz-szócikkében szereplő Priszkosz-féle – természetesen korábbi időszakra vonatkozó – híradás a felsorolt népeknek nem kelet–nyugati, hanem inkább délről északra irányuló elmozdulásáról ad hírt.
Így tehát a források (Corippus, Victor Tonnenensis stb.) nem egy – menekülő nép esetén amúgy meglehetősen érthetetlen – médiai-perzsiai zsákmányszerző betörésről adnak hírt a Kaukázuson át déli irányban, hanem feltehetően a hunogurok útvonalát írják le a Kaszpi-tenger déli partjai mentén.
Ha a vándorló népek észak felől, azaz a Kaszpi-tavat északról megkerülve akartak átjutni Európába, tehát az Ural hegységtől és az Ural folyótól nyugatra eső területekre, akkor valójában lényegesen nehezebb dolguk volt, mintha ezt déli irányból igyekeztek volna megkísérelni. Hogy miért, arra álljon itt egy természetföldrajzi vonatkozású adat Ibn Battúta (1304–68/77) tollából. A mohamedán utazó egy harminc napos erőltetett sivatagi menetről számol be, amikor leírja, hogyan jutott el karavánjával a Kaszpi-tengertől északra, az Ural folyó partján fekvő Szerádsukból Khorezm városába:
„Aztán elhagytuk Szerádsukot, és harminc napon át kimerítő menetben utaztunk, csupán egy-egy órára táboroztunk le, egyszer délelőtt, egyszer napnyugtakor. A pihenés ideje nem terjedt tovább, mint ameddig a duki-kölest megfőzték és megették, ez pedig éppen csak egyszeri felforralást igényel. Szoktak magukkal vinni szárított pácolt húst, ezt beleteszik, és leöntik tejjel. Mindenki a kocsijában aludt és evett az utazás folyamán. Az én kocsimban három rabszolganő volt. A gyér fű miatt az utazók igen gyorsan szoktak itt utazni. Az itt áthaladó tevék nagy része elpusztul, és ami megmarad, az is csak egy évi hizlalás után kerül használható állapotba. A vízgyűjtők két-három napi távolságra találhatók egymástól, s esővizet vagy talajvizet tartalmaznak. Miután a sivatagon áthaladtunk, és átvágtunk rajta, amint leírtam, megérkeztünk Khvárezm városába.”
Úgy gondolom, a leírás elég egyértelmű, s nem igényel különösebb kommentárt. Egy olyan vidéken, amely még a tevéket is oly mértékben veszi igénybe, hogy azok nagy része elpusztul, egy nagyobb létszámú hadsereggel átkelni egész egyszerűen lehetetlen, de legalábbis öngyilkosság...
Szerádsuk földrajzi magasságától tehát némileg északabbra kellett haladnia annak, aki az említett, embert-állatot tönkretevő – és hadsereg számára járhatatlan – zónától távol akarta tartani magát. Akárki utazott is tehát Transzoxiána (Mā-warrā-n-nahr) területéről azokban az időkben a Kaszpi-tengertől északra eső vonalon Európába, a Volgát csakis úgy érhette el viszonylag könnyűszerrel, ha ezt a csapadéktalan zónát a keleti oldaláról – lehetőleg minél nagyobb ívben – megkerülte. Az Aral és a Kaszpi-tó közötti régió ebből a szempontból – egy kisebb lovas egység számára is – le volt zárva. Északról jóval nagyobb ívű kerülőre volt tehát szükség az átjutásnál, mint a Kaszpi-tenger déli partvonala mentén.
A Dzsajháni-hagyományban arról van szó, hogy az eszkilek és a besenyők országa között húzódik a m.dzs.gh.r-ok egyik határa. Ha Ibn Ruszta vagy a forrása azt akarta volna kifejezni, hogy a m.dzs.gh.r-ok az '.sz.k.l-ekkel határosak, akkor bizonyára akként fogalmaz. De nem így történt.
Amennyiben hármashatárról akart volna beszélni, akkor Ibn Ruszta vagy a forrása úgy fogalmaz, hogy az eszkilekkel és a besenyőkkel határosak, vagy a besenyők és eszkilek országa között van a m.dzs.gh.r-oké. De ő nem a m.dzs.gh.r-ok országát helyezte az említett két nép földje közé,hanem a m.dzs.gh.r-ok egyik határát: „A besenyők országa és a bolgárok közé tartozó '.sz.k.l-ek országa között van a m.dzs.gh.r-ok határai közül az első határ”. Két ország között nem húzódhat ezeknek egy harmadikkal közös határa, csak egy harmadik ország, vagy pedig a harmadik országnak egy különálló határa, amely nem érintkezik az előbb említett két ország határával. A Don jobb partjánál húzódó besenyő és a Volgánál kirajzolódó '.sz.k.l határ közötti több száz km-es térségben keresendő tehát a m.dzs.gh.r-oknak a Dzsajháni-hagyományból ismert határsávja.
Egyúttal az ő forrásköre az, amely Kazária és a volgai bolgárok közötti területen először említ egy burtász nevezetű népet a kaganátus hűbéreseként. A burtászoktól a volgai bolgárokig három, míg a kazárokig 15 napig tartott a gyalogút. Országuk nagy valószínűséggel kiterjeszkedett a Volga mindkét partjára, s bennük az ászok (alánok) egy csoportját látják1. Ezektől a burtászoktól közvetlenül északra, az eszkileket a Don-kanyarral összekötő sávban kell tehát a m.dzs.gh.r-ok keleti határát keresnünk.
Konsztantinosz: „Ötven évvel ezelőtt pedig a szóban forgó úzok a kazárokkal egyetértésben haddal támadtak a besenyőkre, s rajtuk diadalmat vévén, kiűzték őket lakhelyükről, s azt az úgynevezett úzok birtokolják mind a mai napig.”
Szenzáció. Megtaláltuk a kazárokkal szövetséges és a besenyőket nyugat felé szorító úzokat, akikről a császár tesz említést.
A mohamedán szerzők elsősorban a Volga nyugati partján említik őket, a kazároktól közvetlenül északra. Isztakhrí szerint a egy, „az Atil völgye mentén szanaszét lakó nép”, amely faházakban lakik, és nyelve eltér a volgai bolgárokétól meg a kazárokétól. „Burtās földjétől a bağanākig mintegy tíz állomás van” – írja.
Ibn Ruszta szerint ezek az ászok közé tartozó burtászok tevéket és marhákat tartanak. . „…hatalmas török nemzet Hwārizm vidéke és a kazárok királysága között, amely azonban a kazárokhoz tartozik” – jegyzi fel róluk Maszúdí.
Ezek szerint őket sem kell mindenáron a Volgán túlra taszigálni...? Megáll az ész...
Mondjuk, eléggé logikus, hogyha a mohamedán szerzők szerint az ászok közé tartozó burtászok egy kazárokkal szövetséges nép, akkor egy tőle nyugati irányban élő etnikumot vagy néptöredéket szorít még nyugatabbra. Meg is találjuk Theophanész folytatójánál, Szkülitzésznél, valamint Kedrénosznál a besenyőknek azt a csoportját, amely a Don folyó nyugati oldalán lakott, és akiket a DAI szerint nyugati irányú elmozdulásra késztettek az úzok. Mindhárom szerző hozzáteszi, hogy ellenük építette Kazária a túlparton Sarkelt.
A kazárokkal szövetséges burtászok földjén, pláne magukén a kazárokén nem is jöhettek volna keresztül a besenyők, amennyiben az Ural hegység felől jönnek, legalábbis ilyesmiről nincs tudomásunk. A DAI mindössze annyit állít, hogy a "türkök" földjeire telepedett a legyőzött népcsoport. A burtászokét és a kazárokét leszámítva más útvonal pedig nem állt volna rendelkezésükre, mivel a burtászok földje már részben az erdőzónába esik (vannak, akik szerint teljesen), Isztakhrí szerint pedig a burtászok "a kazárokkal határosak; köztük és a kazárok között más nemzet nincs".
1 Harmatta János szerint pl. elnevezésük az alán boratä és az ās név összekapcsolásával jött létre (Az alánok Kelet-Európában a korai középkorban; in: Antik Tanulmányok XXII, 1975/2, 261.). И. Г. Добродомов szerint is egy alán nyelvjárást beszéltek (Буртасский язык – Исчезнувший аланский диалект в Среднем Поволжье; in: Uralo-indogermanica – Балто-славянские языки и проблема урало-индоевропейских связей – Материалы 3-ей балто-славянской конференции 18–22 июня 1990 г. II., 1990.)
Vásáry István: „A kangarok már 6. századi szír forrásokban előfordulnak a Kaukázusban, a Szevan-tó és a Kura folyó közötti területen. A türk feliratokban szerepel a kengeresz nép, mely ellen nyugaton harcolnak a türk kagánok. Ez a név a kangar és az asz népnevet foglalja magában, mely utóbbi az iráni nyelvű alánok neve. Tudjuk azt is, hogy a Szir-darjának Taskenttől lefelé húzódó alsó folyását Kankar/Kangar néven is illették. Mindezen adatok alapján megállapíthatjuk, hogy a kangarok eredeti lakóhelye az Aral-tó és a Szir-darja középső folyása között, a mai Taskent vidékén lehetett … az 5–6. században lehettek telepeik Transzkaukáziában is … A kangar népnév, mint azt Czeglédy Károly meggyőzően kimutatta, előfordul már a 6. századi szír forrásokban mint egy Kaukázus-vidéki nomád nép neve, s a besenyők kangar neve azt bizonyítja, hogy a besenyő törzsszövetségben kangarok is voltak … Konsztantinosz tehát kora besenyőit a régebbi kangarokkal, a magyarokat pedig a régebbi szavárdokkal azonosította, így egy régebbi kangar–szavárd háború emlékét vetíthette ki a 890-es évek besenyő–magyar háborújára … Bíborbanszületett Konstantin császár a besenyőkről írva megjegyzi, hogy »a besenyőket kangarnak is nevezik, de nem mindet, hanem csak három tartomány népét, Javdiertimét, Küercsicsurét és Kabuksinjuláét, mint akik a többieknél vitézebbek és nemesebbek; mert ezt jelenti a kangar elnevezés«. A Konsztantinosznál különben név szerint feljegyzett nyolc besenyő törzs közül három kangar eredetű volt, s így a besenyő etnogenezisben egy kangar nevű nép is részt vett.”
Ibn Hurradādbih jegyezte fel a Szir-darja Csács alatt kiszélesedő alsó folyásának Kankar elnevezését.
Harmatta János: „540/541-ben Xusro … az onogurok ellen vonult, akiknek neve Mar Aba életrajzának szír változatában a pehlevi ’wngr íráskép … h.ngr értelmezése következtében kangaraye, illetve hangaraye alakká torzult. 540/541-ben tehát valószínűleg egy kis létszámú onogur csoport települt be iráni területre.”
Mar Aba mellett Mar Grigor ugyancsak szír nyelvű Martyrologiumában olvashatunk erről a besenyő etnogenezisben is szerepet játszó népről, az utóbbinál hangar formában. De bello Persico c. művében (II, 15, 35) Prokopiosz ugyancsak beszámol az említett szászánida hadjáratról, azzal az eltéréssel, hogy nála a sahansah a Grúziára törő hunok ellen vonul.
A kangarok/hangarok további sorsáról a Xvadāynāmag(= Királyok könyve) c. szászánida munka Tabarí által készített átdolgozásából értesülünk. Először az abházok, a balanğarok és az alánok szövetségében tört be északról a Kaukázuson át egy banğar nevezetű népcsoport, akiket Kārnāmagjának (= Tettek könyve) értesítése szerint I. Xusrō 541-ben vert le, másodjára pedig már Sir Jibü nyugati-türk kagán alattvalójaként az abkházok és a balanğarok társaságában említi őket a szóban forgó kézirat, 568-ból. „Az arab bnğr (< bangar) íráskép egy középperzsa wngr alakot ad vissza, amennyiben az arabban spiráns v nem volt, s azt általában b-vel helyettesítették” – írja Harmatta János.
Érdemes megemlíteni még az 580 körül működő Agathiaszt, aki szerint Sztéphanosz protomártír erődjét azért hívták másként Όνóγουριςnak, mivel ott az onogurnak nevezett hunokat korábban a kolkhisziak csatában megverték. Megerősíti ezt az értesülést a Ravennai Névtelen, aki a VI. század legvége tájékán szintén onogurokat említ az Azovi-tenger és a Kubán alsó folyása vidékén („patria quae dicilur Onogoria”).
Akárhogy is nézzük tehát, a besenyők három kangar törzse Ázsiából jött, a Kaszpi-tavat alighanem délről megkerülve.
Vö. Czeglédy Károly: A kangarok (besenyők) a VI. századi szír forrásokban; in: uő, IV–IX. századi népmozgalmak a steppén;A Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai 84, Bp., 1954
Besenyőket és úzokat helyez az Örmény-tenger partvidékére az örmény Matevos Urhayetsi, azaz Edesszai Máté. Ezt a tengert a Van- (esetleg az Urmia-) tóval szokás azonosítani1.
A bennünket érdeklő rész a qūn néphez tartozó türkök vándorlásáról szól, s ebben lényegében ugyanazt írja le, mint a perzsa Marvazí: „Aztán továbbálltak Šārī tartományba, Šārīból pedig a türkmének földjére, akik erre Ghuzz ország keleti részébe mozdultak el. A ghuzz türkök aztán Badzsanāk tartományba vándoroltak, az Örmény-tenger partjainak közelébe.”2
Lényegében csak annyi a különbség, hogy nála az 1050/51. évnél a qūn népnév helyett a többes számú3xartešk’ szerepel4.
A későbbiekben a besenyők és az úzok átállásának tulajdonítja Bizánc 1071. évi manzikerti vereségét. Besenyő csoportok nem sokkal később a Balkánon is szerepelnek. Ezek viszont aligha a keletrómaiaktól elpártolt egységek soraiból rekrutálódtak.
1 Vö.Henry Hyvernat: Armenia, Past and Present; in: The Catholic World, vol. 62 (1895. dec.), 101.
2 Vlagyimir Fedorovics Minorszkij: Hudud al-Alam – The regions of the world: a Persian geography; Luzac & Co., London, 1937, 29–30.
3 A hehezetes k’ ugyanis az örményben többesképző, vö. a kangarok népnevét tartalmazó, egyes és többes számban is előforduló helynevekkel (Kangar és Kangark')
4 Joseph Marquart: Über das Volkstum der Komanen; in: Willy Bang-Kaup–Joseph Marquart: Osttürkische Dialektsstudien; Berlin, 1914, 54–5. (Abhandlungen der Akademie der Wissenschaften zu Göttingen, Philologisch-Historische Klasse, XIII/1.)
„A besenyők országa és a bolgárok közé tartozó '.sz.k.l-ek országa között van a magyarok határai közül az első határ … Országuk kiterjedt, hossza és szélessége száz-száz farszakh. Egyik határuk a Rúm [Keletrómai]-tengert éri, amelybe két folyó ömlik. Ezek közül az egyik nagyobb, mint a Dzsajhún. Lakhelyeik e két folyó között vannak … A tőlük balra, a szlávok oldalánál levő folyónál egy bizánciakhoz tartozó nép lakik. Mindannyian keresztények, és w.n.n.d.r-nak hívják őket. Többen vannak, mint a magyarok, de gyengébbek náluk. E két folyó közül az egyiket Atilnak, a másikat Dunának hívják. Amikor a magyarok a folyó partján vannak, látják a w.n.n.d.r -okat. A w.n.n.d.r -ok felett, a folyó partján egy nagy hegy van. Ennek a hegynek az oldalánál egy folyó tűnik elő. A hegy mögött pedig egy keresztény nép él, amelyet m.r.dá-nak hívnak. Közöttük és a nádorok között tíznapi járóföldnyi út van … Az a folyó pedig, amelyik a magyaroktól jobbra van, a szlávok felé, majd onnan a kazárok vidékei felé folyik. A két folyó közül ez a nagyobbik.”
Ibn Ruszta világosan két olyan folyóról beszél, amely a Fekete-tengerbe ömlik. Az Atil ennélfogva nem lehet azonos a Volgával, mivel az a Kaszpi-tóba önti a vizét. A P. mesternél megőrződött hagyomány alapján (Dentumoger) ezért joggal gondolhatunk arra, hogy a Rúm-tengerbe ömlő másik folyó a Don. Ez annál kevésbé ütközik ellentmondásba, mivel a mohamedán szerzők a ’folyó’ jelentésű török ätil (etil) szót olykor nemcsak a Volgára alkalmazták1. A Donról konkrétan tudjuk is, hogy az egyik elnevezése az Edil volt2.
Ugyanezt állapíthatjuk meg a szöveg bevezető szakaszát vizsgálva, eszerint ugyanis – mint látjuk – a m.dzs.gh.r-ok országának egyik határa az Al-Duna volt, a másik pedig a Volgánál lakó bolgárok-székelyek és a besenyők földje között húzódott. A kutatás a mai napig – készpénznek véve Marquart 1903. évi azon megállapítását, hogy a besenyők 833-ban még a Volgától keletre időztek3 – abból indul ki, hogy az ellentmondó adatok mindegyike késői betoldás, illetve a X. századi állapotok visszavetítése. Így ignorálják Theophanész folytatójának XI. századi kéziratból ismert munkájának Sarkel 834–37 körüli építéséről szóló megjegyzését, amely szerint az említett kazár erőd „a Tanaisz folyónál van, amely a besenyőket innen, a kazárokat onnan elválasztja egymástól”4. De rendszeresen kétségbe vonják – magyarokra5 vagy normannokra6 vonatkoztatva – Szkülitzész7 és Kedrénosz8 Sarkelről szóló tudósítását is: „Úgy tűnik, hogy ez a védvár igen megerősített, és arra szolgál, hogy besenyők támadását a Tanaisz folyónak annál a részénél feltartóztassa”.
Miután gyértelmű, hogy a kazárok egy nyugat felől veszélyeztető ellenséggel szemben emelték a Don bal partjára Sarkelt9, és az is, hogy sem a besenyők, sem a m.dzs.gh.r-ok szállásterülete nem terjedhetett a Volgán túlra kazár területeken át, az előzőeket is figyelembe véve tarthatatlannak kell minősítenünk Ibn Ruszta szövegének azt az értelmezését, mely a Volga folyónál húzza meg a m.dzs.gh.r-ok keleti határát.
Legfeljebb azt lenne érdemes találgatni, hogy melyik folyóról gondolta a szerző, miszerint nagyobb az Amu-darjánál. Ezzel kapcsolatban szeretnék utalni arra, hogy Don alsó szakaszának árterülete elég széles, néhol a 12–15 kilométert is eléri…
Az idézett sorok Theophanész krónikájának folytatójától
1 Zimonyi István: A volgai bolgárok és a volgai út; in: Piti–Szabados szerk.: „Magyaroknak eleiről” – Ünnepi tanulmányok a hatvan esztendős Makk Ferenc
tiszteletére; Szeged 2000, 701.
2 A tatárok még a XV. és XVI. században is így hívták a folyót: Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása; Akadémiai, Bp., 1991, 219. Vö. Engel Pálnak a História c. folyóiratban (1990/56) közölt véleményével: „Etelköz neve … kifejezetten a Donhoz vagy a Volgához kapcsolódik, mert ezt a két nagy folyót nevezték a bolgár-törökök Etilnek.”
3 Joseph Marquart: Osteuropäische und ostasiatische Streifzüge; Lipcse, 1903, 28.
5 Carlile Aylmer Macartney: The Magyars in the Ninth Century; Cambridge University Press, London, 1930, 74–5.
6 John Bagnall Bury: A History of the EasternRoman Empire; 414–8. Dvornik: Les légendes; 172–4. Vasiliev: The Goths in the Crimea; 109.
7 Ioannes Scylitzes: Synopsis historiarum; Walter de Gruyter, Berlin–New York, 1973, 73. (Corpus Fontium Historiae Byzantinae 5.)
8 Georgius Cedrenus, Ioannis Scylitzae ope; Weber, Bonn, 1839, 129.
9 Михаил Илларионович Артамонов: Саркел и некоторые другие укрепления в северо-западной Хазарии; in: Советская археология VI (1940), 130–67. Uő: Хазарская крепость Саркел; Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae VII (1956), 321–41.
Talán nem véletlenül hasonlították a felsőbb szakaszán néhol még ma is 2 km-es átmérőt meghaladó szélességű Óxosz folyóhoz a "csöndes" Dont a Dzsajháni-hagyományban. A ma már a sivatagba vesző – de egykor talán a Kaszpi- és az Aral-tavat egyszerre öntöző – folyam szétterülő víztükréről egy karakalpak népdal kezdő sorai szólnak:
"Amu-darja széles vize, Barna kislány fürdik benne"
Az igaz, hogy ha csak a népdalok alapján akarnánk eldönteni, nekünk is van olyanunk, hogy "Széles a Duna..."
A stretch of desert that used to be the Aral Sea is shown by Abdulkarim Teleyuov, the former Communist Party secretary in Muynak, Uzbekistan. Fish is now imported more than 2,000 miles by rail and truck from the Baltic Sea.
Muynak, Uzbekistan - In this frightened town, life has always meant fishing. Men’s faces are leathered by lifetimes on the Aral Sea; their arms thickened by the weight of countless nets hauled from the waters. The women’s hands are scarred from millions of the slices and chops that remove heads and fins from wet, rough fish at the cannery. In Muynak, there are boats and docks. There are anchors and chains. But there is no sea.
The nightmare began imperceptibly, in the 1960s. Muynak and other towns on the Aral were thriving, hauling 160 tons of fish each day from its shimmering waters. The ovens at Muynak’s massive cannery burned around the clock, cooking sturgeon and carp. The Aral was the world’s fourth-largest lake, bigger than West Virginia, and the live, pulsating heart of a forested oasis amid Central Asia’s dry steppes and desert.
But, by inches at first - then by yards and miles - the Aral began to shrink away from the people who needed and loved it. It receded from the dock-, then from the harbor. Horrified, the townspeople dug a channel across the sands, trying to keep a hold oil the fleeing lake. In one of mankind’s most tragic devastations of the planet, the Soviet Union for 30 years has been diverting the Aral’s feeder rivers into the steppes and deserts to irrigate what was to have been the world’s largest cotton belt. Instead, it has destroyed the Aral and stranded this fishing town on the bitter sands of a new desert. Muynak has found a way to survive for the moment, but the moment will not last long. The fish cannery in the desert now packs fish hauled by rail and truck more than 2,000 miles from the Baltic Sea. To get the tin for its cans, the cannery barters scrap iron. It has sent a crew of former fishermen out onto the lakebed to chop up the town’s former fishing boats, which lie rusting in the sand dunes where the lake left them behind. The boats will soon be chopped and sold - and the Baltic suppliers of frozen fish may soon demand hard cash, instead of the vegetable oil the cannery is currently bartering. “We are looking for new ways to keep ourselves working,” said Dowlbai Kairniyazov, a plant manager. He speaks optimistically of getting more fish supplies from the Caspian Sea or from local lakes. The decisions of Soviet authorities - unquestioned for seven decades -had nearly unlimited opportunities to create environmental disaster. With its grandiose cotton plan in Central Asia, it ruined an entire watershed -drying up 75 percent of the Aral; making the region’s weather more extreme; polluting and salinating thousands of miles of rivers and vast tracts of farmland; sickening millions of Central Asians with overuse of pesticides, fertilizers and defoliants; and destroying the region’s natural economy. There is worse news, While a single Soviet state created this disaster, it is now left to five newly independent and impoverished Central Asian republics to grapple with it. Travel and interviews in Central Asia during the first 10 months of the these republics’ independence suggest that very little will be done in the foreseeable future - and that the people of Muynak and the Aral region are condemned to living poor, shortened and sickened lives.
The Confidence Of Absolute Power The destruction of the Aral began in Moscow in the 1950s, when Soviet economic planners decided, with the confidence of people wielding absolute power, to order the transformation of Central Asia’s dry lands into the world’s largest cotton belt.
The planners’ imagination was immense, their logic simple. They would divert the vast waters of the Amu and Syr rivers into thousands of square miles of adjacent desert and steppe.
The inevitable decline of the Aral would pose no problem. According to some versions of the proposal, the lakebed itself would be turned into a zone of cotton and rice farms. “They decided that the sea was not necessary…that the value of the cotton would be greater than the loss of the fish,” said Yusup Kamalov, an environmentalist and energy researcher in the Aral region who reported seeing maps of the plan.
Beginning in 1960. the state built dams and reservoirs on the Amu and Syr rivers. It dug canals to carry their waters into the desert, razed riverine forests and built state-run cotton farms in their place.
While Moscow ordained the cotton plan, the political elites of the republics -especially the powerful political bosses of Uzbekistan - were able to direct much of the spending. They channeled money, jobs and reservoirs into favored constituencies on upstream sections of the rivers. The result is visible on airline flights over Central Asia. Upstream, around the Uzbek capital, Tashkent, and the influential Fergana Valley, tight networks of irrigation canals and constellations of reservoirs glint in the sun.
Downstream, in the politically weak Karakalpak region that includes the southern Aral Sea, water is scarcer - and polluted with the upstream’s agricultural runoff. Ethnic Karakalpaks, including Abdulkarim Teleyuov, a longtime Communist Party leader in Muynak, accuse the powers in Tashkent of needlessly hoarding the Aral’s water. Teleyuov ticked off the names of upstream reservoirs that lie said hold 70 percent of the annual flow that the Aral should naturally receive.
“This year we got enough water from the Amu to fill” some local lakes left behind by the Aral’s retreat arid “help us raise fish,” said Teleyuov. “But in many years, we get no water…We never know from one year to another what we might receive, so we cannot plan for either fishing or farming,” he said.
Uzbek Water Resources Minister Rim Giniyatullin has told reporters that I Uzbekistan uses its water efficiently-that there is nothing extra to send downstream to Karakalpakstan and the Aral.
But the leading western specialist on the Aral Sea disaster appears to disagree. Philip Micklin, a geologist at Western Michigan University, has estimated that as much as 40 percent of the water diverted from the Aral’s rivers is lost before reaching the fields it is meant to irrigate. The water evaporates from reservoirs or seeps into the ground from thousands of miles of unlined canals dug through porous soil.
The inefficient use of irrigation water is not merely wasteful; it can be killing to the land. Where unlined canals or over irrigated fields seep water, the under ground water table rises, sometimes to the surface. As it does so, it often accumulates subterranean salts that are left to encrust and ruin farmland.
During the 1960s and ’70s, the Moscow planner-, calculated the amount of cotton that their newly irrigated lands should produce and ordered Central Asia to deliver it. The entire economy warped itself around the goal of “fulfilling the plan.” Students were sent from school each year into the fields to pick the cotton with the workers. People recalled work brigades that, pressured by their bosses, falsified figures, soaked their cotton with water -and even emptied their cotton-stuffed mattresses - to add to the tonnage.
Under such pressure to produce, state run farms dumped as much as 530 pounds of fertilizer per acre on the fields each year, compared with the Soviet average of 27 pounds. Defoliants (used to ease the harvest by stripping leaves from the cotton plants), fertilizers and pesticides used on cotton applied an average of 48 pounds of poisonous chemicals to each acre, according to Soviet press reports in 1988.
For decades, clean water from the rivers upstream has washed across these fields heavy with salt, fertilizers and pesticides -and drained back to the rivers to irrigate more fields, or serve as drinking water, downstream.
Upstream, Downstream In visits this past spring to towns upstream and downstream on the Amu River the contrasts in people’s lives were stark. In Termez, 680 miles upstream from Muynak, people worried about the collapse of the Soviet economy. Still, virtually everyone interviewed said they had the best standard of living in Uzbekistan - maybe in the former Soviet Union. The Sunday market displayed piles of fruits and vegetables watered from local reservoirs. Seen from a plane, the upstream valleys of southern Uzbekistan and Tajikistan are a patchwork of green fields laced with silvery irrigation canals and ditches. Tomatoes, cucumbers, potatoes and other produce, made into local dishes covered the dinner table in Tahir Rakhrnanov’s apartment. “We harvest many of those twice a year,” he said. “There aren’t many places in the (former Soviet) Union that can do that.”
Downstream, the Amu delta looked like a planet hostile to life - the sort of place where characters in a Steven Spielberg film are to have their mettle tested.
Even in springtime, the place seemed barren. Roads stretched through gray-white lands, always toward a horizon fogged by curtains of blowing, salty dust whipped up by winds off the Aral’s exposed seabed. Evaporating ground water left collars of salt crust around the bases of tree trunks and telephone poles,
Even the weather is unearthly. The Aral used to create a moderate microclimate, curbing the extremes of summer and winter. But now the heat often rises in the summer to more than 100 degrees, with stinging salt storms that sweep in off the seabed. Farmers say they have lost as much as two months from their growing season.
“At least 80 percent of Karakalpakstan’s land is salinized,” said Sabir Kamalov, president of the Karakalpak Academy of Sciences. “Its productivity is cut (by) anywhere from 20 percent to 70 pet-cent.”
Near the delta town of Chimbai, Turehbai Telegenov, a 37-year-old unemployed accountant, struggled against the odds to coax vegetables out of a half-acre plot of land. Twenty-five years ago, he said, when the Aral still was nearly whole and before the Amu river waters were so heavily salted, “we used to grow every thing here.
“Ten years ago, we still had woods and apple orchards and grapes,” he said, but the rising water table drowned them from the roots.
As Telegenov’s four children played in the salt-crusted dirt, he and his wife struggled to erect a reed fence around the field. Telegenov said lie would use well water, which is not as saline as that of the irrigation canals, “to wash the salt ... most of it ... out of the field. Then I will use manure to improve the soil and we will grow tomatoes and cucumbers for our family.”
“Everybody is Sick” Karakalpakstan’s dirty downstream water is used not only for farming, but for drinking - the major cause of what health officials in this region say are epidemic levels of hepatitis, cancers and anemia.
One Sunday morning, at the weekly bazaar in Nukus, the Karakalpak capital, Aikhan Kulsiyityeva, 69, sat on the pavement behind her children’s clothes for sale and lectured a visitor on the difficulties of life in Karakalpakstan.
“Everybody is sick. Our legs and heads hurt. Fifty percent of the people in Karakalpakstan are sick,” she said.
“There is no clean water. If you make tea and you pour milk into it, it all curdles from the salt,” she said. “You shouldn’t eat or drink what we have here. We drink green tea and try to make it very strong. But it’s salty, too.”
In Nukus, chlorine is added to the water, which is taken from nearby canals. In smaller towns, “we take the water from the canals or the tap and let it stand for three or four days,” to let the sediment settle out, said Yusupbai Ishanov, an agricultural researcher in Chimbai. “It’s not clean, but you can drink it.”
In 1979, the Karakalpak immunological service counted 32 percent of drinking water samples taken in the region unfit for human consumption. In 1989, the agency’s director said, the figure was 83. 2 percent. The water is heavy with chlorides, sulfates, pesticides and heavy metals, health workers in Nukus said - and those same compounds are measure(] in locally grown food - and the breast milk of nursing women.
Oral Ataniazova, director of Karakalpakstan’s institute of women’s and children’s medicine, said she advises wealthy women not to breastfeed-but to make infant formula with water that has been boiled to kill germs, then frozen to reduce minerals. With village women, Ataniazova said, she tells them simply to breast-feed, because they lack the fuel and freezers to clean their water. Infant mortality is nearly 100 per thousand in some districts of Karakalpakstan. That rate, 10 times the U. S. average, is similar to those of Nigeria and Uganda.
Unlike the European peoples of the former Soviet Union - the Balts and Ukrainians and Russians who marched and voted and demonstrated for an end to communist rule - the Central Asians have not channeled their discontent into political demands. They continue to be ruled by authoritarian bureaucracies that simply have dropped the label “communist.”
Especially here in relatively isolated anti unchanged Karakalpakstan, it does not even seem to occur to most people that they can change their political system. In any case, said Sabir Kamalov, “We cannot fight Tashkent.”
Kamalov and his son, Yusup, the, energy researcher, have been met officials of all five Central Asian republics, speaking of the need to reach a regional agreement on the sharing of river waters that will include the goal of sending more clean water downstream to the Aral. While officials from some republics have been receptive, “We cannot find a common language with the Uzbek government,” he said. The people making decisions there “have been in charge of their water policy for a long time.”
People seem more exhausted than angered by their plight. “The illnesses of our people sap our strength,” said Sabir Kamalov. “I would cry but I have no more tears. In five years, we won’t have any more emotions left at all.”
A Szir-darjának, vagyis a Jaxartésznek a Don folyóéval azonos elnevezése arra utal, hogy a hellének egy folyónak tekintették a kettőt. Ugyanez volt a helyzet a Hundukussal és a Kaukázussal. Mint Harmatta egy másik tanulmányában rámutat: „Arrianos (Anab. Alex. III, 25, 3 skk.) tömören leírja és elmondja, hogyan jutott el Nagy Sándor a Hindukus hegységig, amelyet a görögök a Kaukázussal összefüggő hegyvonulatnak tartottak, s ezért Kaukázusnak is neveztek el.”1 A görögök földrajzi látóköre ugyanis folyamatosan szélesedett Ázsia vonatkozásában, de éppen a Volga és az Aral-tó közötti térségek voltak azok a helyszínek, amelyek a legtovább homályban maradtak az antik világ utazói és geográfusai számára.
1Közép-Ázsia ókori történetéhez; in: Antik Tanulmányok XLVII (2003), 63.
"Északról jóval nagyobb ívű kerülőre volt tehát szükség az átjutásnál, mint a Kaszpi-tenger déli partvonala mentén"
Az alapjáraton finnugorista Moór Elemér hívta fel a figyelmet arra, hogy az Ural hegység és a Kászpi-tó között húzódó terület klimatológiai és egyéb földrajzi okokból teljességgel alkalmatlan volt az avarok (hunogurok) átvándorlására (A magyar őstörténet főproblémái; Szegedi Múzeumi Kiadványok I, 1943).
Sinor Dénes pedig, emlékeim szerint, rámutatott arra, hogy a Szúda-lexikon Abarisz-szócikkében szereplő Priszkosz-féle – természetesen korábbi időszakra vonatkozó – híradás a felsorolt népeknek nem kelet–nyugati, hanem inkább délről északra irányuló elmozdulásáról ad hírt.
Így tehát a források (Corippus, Victor Tonnenensis stb.) nem egy – menekülő nép esetén amúgy meglehetősen érthetetlen – médiai-perzsiai zsákmányszerző betörésről adnak hírt a Kaukázuson át déli irányban, hanem feltehetően a hunogurok útvonalát írják le a Kaszpi-tenger déli partjai mentén.
Az idézett sorok Theophanész krónikájának folytatójától