Itt sok év hagyományát ápolva bebizonyítjuk, hogy a HUSZ-on vannak, akik a fejükkel is képesek gondolkodni. Kötetlenül, akár könnyed, profán, hétköznapi témákon is.
On: több mondatban kifejtett, tényleges elgondolkodás, akár egymásra reagálva, megvitatva.
Off: egysoros felvetések (nem csak állítjuk, be is bizonyítjuk, hogy elgondolkodtunk), köszönések, csevegések, pletykák, más topikok kitárgyalása, üzengetések, élménybeszámolók, melyet nem követ elgondolkodás.
Fiatal koromban teljesen vegyes volt a környezetem, voltak gyerekesek és gyerektelenek is a baráti körben. Persze azt is meg kell mondanom, hogy akkoriban, 50-60 évvel ezelőtt nem volt ilyen gyerek központú az élet. Gyerekes szülők is eljártak társaságba, színházba, operába stb. Ha nem volt nagymama, kerestek bébiszittert. A szülőknek is volt saját életük. Ilyen szempontból az én életemben hatalmasat fordult a világ. Szerencsére ez engem, már nem érint.
Nem is tudom mi a jobb megoldás, ha ignorálom a történéseket, vagy kiadom ami felgyülemlett. Nem kell mindent lenyelni, de nem is tartozom senkinek magyarázattal.
Hm, nem értem miért kell a nőknek (itt a fórumon is) olyan témákhoz közönség, ami a) magánügy és kizárólag két személyre tartozik, b) a közönség nagy ívben leszarja ..
Többnyire ez így alakul. Nekem nincs olyan barátom, ahol nincs gyerek, sőt majdnem hasonló korúak. Így idestova a többség lassan nagyszülő lesz. (egyenként akkor értik meg az én rajongásomat az unokámért, mikor nekik is megadatik)
Gyakorlatilag minden élethelyzetben azonos gondjaink/örömeink voltak.
És ha nem nagyon szoros a kötelék, valahogy a gyermektelen párok elmaradtak a gyerekesektől. Ritkán, de előfordul, talán éppen kompenzálásból, hogy akinél nincs gyerek ,rajong a barátai gyerekekért. Ilyet is láttam :)
Ez tökéletesen így van, semmit nem kell erőltetni, gyerekes családok és szinglik/párok közt kevés a közös téma, mert hát valljuk be egy családban minden vagy majdnem minden a gyerekek körül forog, amit egy pár, akinek végtelen szabadideje van, nem fog fel és nem is akarja.
Anno, mikor az első gyerek megszületett egy baráti házaspár férfi tagja viccből megjegyezte, hogy mostmár nem nagyon fogunk találkozni ... hát úgy is lett. Eleinte még összejöttünk, kirándultunk is még együtt párszor, de láttuk, hogy nem hajlandók a mi tempónkat gyerekkel felvenni, sem bármilyen kompromisszumokra, ezért úgy szépen lassan elmaradtunk és manapság 1-2 szer egy évben ha összefutunk.
Svájcban szigorú szabályok vannak és be kell tartani. Nem kötelező Svájcban lakni. Svédországban is éltem, dolgoztam. Nem igaz, hogy nem beszélnek egymáshoz, de a munkaidő általában a munkáról szól, na meg a kötelező kávézásról. Annak is megvan az ideje és aki akar akkor fecserészhet. Nekem soha nem hiányoztak a munkahelyi pletykálkodások. .
A helyet az, hogy én mindig megkérdezem a gyerekeseket, hogy mi újság az unokákkal és szívesen meg is hallgatom, mert érdekel mit csinálnak manapság a fiatalok. Viszont vannak olyanok, akiknek nincs más témájuk csak az unoka. Velük nem sokat tudok kezdeni.
Szerintem lehet gyerekek és unokák mellett is "normális" életet élni. Ez alatt azt értem, hogy van saját életük, nem unoka vagy gyerekfüggő minden percük és gondolatuk.
Tőlem már két embert vitt el a halál. Most a harmadikkal élek, bár külön lakásunk van. Őt is csak a halál viheti el tőlem. Szóval az én életem nem azt jelentette, hogy pasiztam.
Szerintem sok felnőtt emberek a gyerekeket sem tudja elviselni, vàgjàk a pofàkat. Pàr hàzzal lejjebb van egy 12 èves kisfiú, sokszor focizott, most màr tabletezik. Ìgy csendben van, ès senkit nem zavar.
Màsik gondolat, lehet azt mondani, hogy milyen balkàni nèp, de ahogy hallottam valamelyik reggel a Ràdió 1-en, egy Svàjcba költözött hàzaspàr mondta, àllandóan feljelentik őket, pl. hangos a költözès. Svèdorszàgban ùgy dolgoznak az emberek, hogy egymàshoz sem szólnak
ez nem erőltetés, azért ezer más dolog miatt szeretem őket és viszont - csak furcsállom, ezt a fajta fel nem dolgozottságot, holott ahogy mondod a saját döntéseinket sem tudjuk feldolgozni, akkor hogyan mást?
Egyszerűen szétnyílt az olló két szára. Ők is tartanak valahol az életükben és te is. Mindegyikőtöknek mást hozott az élet, a valamikor döntéseitek következtében.
egyébként azt, hogy kinek miért nincs vagy van, tényleg nem kell magyarázni - a polémia ott kezdődött, hogy erre a világra ne szüljenek a gyerekeink ill. valakinek volt ez a véleménye és innen indultunk. én erre azt gondolom, hogy a világ az mindig "valamilyen" .
én amit mondasz ennek kapcsán azonban a következőt nem értem: két barátnőm is mondta nekem huszas éveim elején, h miért nem "élek", minek a gyerekek, pláne kettő is egymás után- aztán ők is leélték az élet több, mint felét , " éltek" nem lett gyerek, ellenben pasik, jöttek, mentek, most pedig nem lehet velük semmi ilyenről beszélni, mert ők ezt nem tudták feldolgozni. hát könyörgöm, azért ha valaki döntéseket hoz, annak vannak következményei, hogy on topik legyen, azon gondolkodtam el, hogy miért nekem kell az ő lelkükre tekintettel lennem, hogy az örömeimet nem oszthatom meg velük? miért én sértem meg azzal, ha az én életemről -ami pedig gyerekekkel és unokákkal teli - beszélek?
Azt se szoktam kérdezni, hogy miért van valakinek gyereke. Ez magánügy. Nekem biztos nem való lett volna gyerek, nagyon más irányba vittek a vágyaim. Lehet az is belejátszott, hogy pont a legvadabb Ratko korszakban voltam 18-20 éves. Nem volt könnyű, az abortuszoktól mi akkor boldogok lettünk ha volt orvos és senki nem bukott le. Talán kialakult bennem egy fajta dac is, hogy juszt se hagyom magam a rendszer által legyőzni. Arról már nem is beszélve, hogy igen rossz anyagi körülmények közt teljes kilátástalanságban éltünk akkoriban.
15-16 évesen még azt mondtam, hogy majd leérettségizek és férjhez megyek és gyereket szülök. Aztán minden nagyon rosszra fordult néhány évig. Utána már csak szabad akartam lenni.
Én nem kérdeztem soha senkit, miért nincs gyereke, a kollégám is magától "magyarázkodik" néha. Igen, a tudatosan gyermektelenek általában elégedettek az életükkel és valószínű nekik nem is való gyerek. Aki meg családban gyerekekkel él nehezen érti, hogy lehet gyerekek nélkül értelmes, kiteljesült életet élni. Legalábbis én így vagyok vele. De ez nem ítélkezés, csak rácsodálkozás egy életre, ami tőlem nagyon távol áll ... minden nehézség ellenére, ami a családválasztással jár.
Nem tudom miért kell magyarázkodni, egyáltalán miért kérdés ez. Nekem olyan életem volt, hogy nem fért bele egy gyerek. Későn is mentem férjhez, de nem annyira, hogy nem lehetett volna. Nem akartam, nem kívántam se én se a férjem. Szerencsémre akkor nem itthon éltem, ezért aztán senki nem kérdezgetett soha a magánéletemről. Nekem soha nem jutna eszembe rákérdezni valakire, hogy gyereke van-e és ha nincs miért nincs. Ez nálam kb. olyan, mint hogy soha nem kérdezem, hogy ki mennyit keres vagy miből él. Ilyen kérdések hihetetlenül udvariatlannak tűnnének nálam. Persze tudom, öreg vagyok.:-(
Valahogy a mindenkori baráti kör is többnyire gyerek nélküli volt. Azt hiszem mindannyian jól éltünk és elégedettek voltunk az életünkkel.
Tulajdonképen aki ma 60 év körüli nem panaszkodhat. Nem volt háboru és nem volt bombázás meg állami fosztogatás és szovjet megszállás azóta hogy kinőttek a pelenkából.
Persze az élet ilyen körülmények közt se egy habos torta, mert valami mindig van. De az élet arról szól, hogy legyőzzük a nehézségeket, és megteremtsük magunknak azt, mi szerintünk élhető.
Először is: nincs olyan, hogy mindenre rögtön van megoldás. Be kell járni az utat, döntéseket kell hozni- ezek felelősségét vállalni. Tehát instant megoldást nem adok, mert nem tudok. Azon meg nem agyalok, hogy mi lesz 50 év múlva, a többiek leírták miért nem érdemes.
Nem hasból, tapasztalatból mondom. Két dolgot mondtam el nagyon sokszor a gyerekemnek. Az első az volt, ha úgy érzi, hogy méltatlanul bánnak vele a betegsége kapcsán, akkor -mindegy miről van szó-, hátat fordít és lelép. Soha ne kérjen szánalmat. Ehhez kapcsolódik a másik, hogy ő ugyanolyan értékes , mint a többiek, és ezt soha nem szabad elfelejtenie. Voltak korlátai a betegsége miatt, de a családjára mindig számíthat. Ha másokra is, az csak bónusz.
Eszembe nem jutna kétségbe vonni azt, hogy jó anya vagy, tehát ennek tudatában olvass tovább.
Arra gondoltál már, hogy miért jelenti ki a gyereked azt amit leírtál? Ők irtóra érzékenyek, mindent dekódolnak, amit nem is gondolnál, azokat is. Nekem úgy tűnik, hogy (és ez "természetes" is egy ideig) még mindig áldozatként gondolsz magadra.
Persze, mindent megteszel érte, látszólag minden oké -de nem fogadtad el.
Nagyon gyakori (naponta tapasztalom) , hogy a szülők igyekeznek elfogadni a gyerek betegségét, de kimondva- kimondatlanul ott van, hogy "meggyógyítom", meg kell gyógyulnia. Nagyon nehéz elfogadni, hogy vannak krónikus betegségek is, és hosszú távon kell együttélni velük.
Aztán, hogy "teljes" legyen a kép erre rakódik még kis (balkáni) társadalmunk viszonyulása, aki nem egészséges, az minden más tekintetben is értéktelen...jobb esetben "csak" csökkent értékű ember.
Amikor ezek a hatások találkoznak, mit csinál a gyerek? Közvetve kimondja, hogy azt érzi vele csak a gond van, és úgy gondol a jövőjére, hogy ő ezt biztosan nem akarja újraélni.
Ebben a helyzetben én először magammal beszélgetnék arról, hogy mit tehetnék másként.
Ja, ez nem tanácsadás meg észosztás volt, csak észrevétel.
Mindenkinek más, mindenki másban találja meg. Soha nem tudjuk beleképzelni magunkat, számunkra nem létező helyzetekbe. Lehet, hogy a kollégád kifogásai mögött önigazolás van. Viszont én arra is rajottem már, hogy nem mindenkinek kell gyereket vállalni és nevelni.
Egyszerűen van, akinek ez nem való.
Aki nemet mond a családra, talán később megbánja. De az is lehet, hogy sosem fog hiányozni neki.
A lányom esküvő és család alapítás előtt áll. Pár hónapja elveszítette a látását az egyik szemére, és nem tudjuk a jövőt a másikkal...
Gyereket(gyerekeket) terveznek, egy óriási területet vettek, mintha minden ok volna.
Tele vagyok kétellyel, szavakba nem tudom önteni .... DE!! soha nem beszélném le a terveiről. Pedig nála egy terhesség is nagy kockázat.
Erős a hitem abban, hogy rendben kell a dolgoknak menni!!
A gyereknek perspektívát kell mutatni, reálisat persze, mert az élet szép és érdemes élni, akkor is ha néha betegséggel kell megküzdeni. Azt nem tudod, ö hogyan éli meg a kórházba járást veled és hogy tekint majd vissza erre a korszakra ha felnőttként gyerekvállalásról gondolkozik.
Egyik kollégám a barátnőjével él együtt kb. 30 éve, nem házasodtak össze és nem akartak soha gyereket, mert a nö cukorbeteg és a gyerekei is örökölhetik, de szerintem ez csak egy kifogás. A férfi olyanokkal jön, hogy egy gyerek mekkora lábnyomot hagy környezetszennyezés szempontjából ... gondolom valahogy így magyarázkodik saját magának, mert nem vállalt gyereket.
Tele van pénzzel, utazgatnak, szórakoznak ... ez az élet értelme?
Internet mindenkinek kb. 30 éve van, ok először főleg az egyetemek kommunikáltak egymással ... "okos" telefon és facebook durván 15 éve. Persze, nem kell erre "kihegyezni", de lényegesen hozzájárult ez az emberi kapcsolatok egy másik térbe való áthelyezésében.
Külföldön szállodában jártam nemrég, ahol mindenféle nép megfordult és olyan borzalom volt látni, hogy étkezéseknél egyes szülök minden gyerek elé lerakták a telefont vagy tabletet, hogy csend legyen evés közben. Na hogy ne legyenek ezek a gyerekek betegek? Távol keleti népekre ez inkább volt jellemző, de pár nyugati kultúrából érkezett, nyilván szerényebb intelligenciával rendelkező családoknál is előfordult.
Részemről megpróbálom megtartani az egyensúlyt és a technika elkerülhetetlen vívmányait úgy adagolni a gyerekeimnek, hogy a szerintem ugyanúgy fontos dolgok mint pl. együtt kint játszani a többi gyerekkel a sárban emiatt ne szoruljanak háttérbe. Szerencsére ha a gyerekeim választhatnak, a "sarat" válasszák.
Én is azt gondolom,hogy nem elsőrendű feladatunk megvédeni a gyerekeinket az őket fenyegető "veszélyektől", és a megoldást sem abban látom, ha nem szülnek utódokat eleve megóvják őket. ( és ezzel persze magukat is a felesleges stressztől)
Ha ebből indulnánk ki, még kőbaltával rohangálnànk, mert mindig a komfortzónàn belül maradás volna a cél.
Minden nemzedék megvívja a maga harcát, akkor is ha óvva intjük, valahol ez mozgatja és viszi előbbre a világot.
Arra viszont rájöttem, hogy nem szeretnék másik korban élni. Mindig is volt baj bőven. Jött az árvíz, jött az ellenség, jött a járvány. Meg a korrupt politikusok. Ja és nem csak a magyar történelemben. :-D
Úgy hogy jó nekem ez, ezt legalább ismerem. A gyerekeink is megismerik és alakítják majd a maguk korszakát. Persze ahhoz meg kell születniük.
minden kor gyermeke arra találja meg a megoldást, ami az ő feladata -én nem hiszek abban, hogy a mi gondolkodásunknak kell érvényesülni és helyettük már most kitalálni, hogy ők úgyse lesznek képesek rá, ezért meg se szülessenek. minden nemzedék megvívja a maga problémájával a harcot ( nem találtam jobb szót.. ) egyébként nagyon sok mindenen lehet manapság változtatni -tény kérdés, hogy a betegség az felülír mindent és abban kiszolgáltatott az ember a rendszernek, orvosnak egyaránt :( külföldön sem sokkal jobb a helyzet azonban.
A mai kor gondolkodásmódja, éljünk egyik napról a másikra, vegyünk még ezt és azt, újabbat, nagyobbat, kínait. Kit érdekel,hogy szar a levegő, hogy a harácsolásunkért kiirtanak erdőket, állatfajokat. Nem a megélhetésért, hanem a kényelmünkért, a luxus dolgainkért. Közben egyre több a cukorbeteg, az ilyenolyan ételintoleranciás, rákos, mert a minél nagyobb termelésért minél szarabb, az emberi test által feldolgozhatatlan, azt mérgező alapanyagokat kapunk. Hű de szép élet, tényleg.
Túlnépesedés van. Ha 2 milliárddal kevesebben lennénk, még akkor is sokan lennénk. A gyerekeim legyenek boldogok, teljesedjenek ki. Ha ezt gyerekkel teszik, legyen, ha gyerek nélkül, az is jó. Gondolkodjanak reálisan és hosszútávon. Én nem kaptam otthonról semmiféle útravalót, nem beszélgettek velem az életről, a problémákról, nem beszéltünk meg semmit, csak úgy éltünk. Nem voltak célok, elvárások, nem éreztették, hogy mennyi lehetőség van az élet(em)ben.
A gyerekem beteg. Évek óta kórházból be, kórházból ki. Azt mondja, ő nem hajlandó ugyanazt végigcsinálni a gyerekével,mint én ővele (örökölhető a hajlam rá). Ha gyereket akar, majd örökbe fogad. Persze ez még milliószor változhat nála, de pontosan megértem. Én imádtam babázni, olyan kötelékem van a gyerekeimmel, amit elképzelni sem tudtam, hogy ilyen is lehet az anyaság, mert gyerekként nem ezt láttam. Szeretném, ha átélné ezt ő is, de a szívem szakadna meg, ha neki is a kórházasdi jutna... és akkor még nem beszéltem arról, hogy egy terhesség mennyire súlyosbíthatná az állapotát.
Nekem is olyan emlékeim vannak, hogy nálunk mindig vendégek voltak. Eleinte csak a szüleimnél, aztán ahogy nőttem, jöttek a fiuk és valahogy ők is beolvadtak a társaságba. Sajnos már nagyon régóta nulla a baráti köröm, de ez nálam könnyen megérthető. Egyszerűen túlkoros lettem és mindenki kihalt körülöttem.:-(
De ahogy távolabbi ismerősöknél látom, az a spontán összejövünk dumálni, nem divat ma már, pedig milyen jó volt.
