"A Csábítás Akadémiára elsősorban férfiakat várnak, közülük is azokat, akik csajozási gondokkal küzdenek -mondta az Origónak az egyik oktató, Pánczél Boglárka. (...) "Sokszor azt tapasztaljuk, hogy a nevelés miatt, amit kaptak, nem tudnak csajozni a fiatal fiúk. A virágcsokor és a csoki már nem működik: mi tökösséget nevelünk beléjük. Azt szeretnénk, ha mernének a szexualitásukról beszélni, kifejezni azt" - mondta Bogi, aki szerint az egyik legnagyobb probléma, hogy túl rendesek a pasik. "Persze később mindenki rendes, romantikus férjet szeretne magának, de az udvarlás időszakában nem árt, ha néha beszól a pasi, ha nem ért velünk mindig egyet, ha nem tudjuk állandóan, hogy merre jár. Egy idő után a rendes srácok már nem jelentenek kihívást."
Ha van, aki ezt nőként nem így érzi vagy alapjaiban kétségbe vonná az állítást, vitatkozzon vele. Annyiból azért kiindulhatunk, hogy a mai világban nem csak a férfiak: a nők is igen gyakran a szexközpontú ismerkedést helyezik előtérbe, egymás hozzáállásához igazodnak csak. A valódi, tényleges, traumán átesett áldozatok pedig jobbára azok közül kerülnek ki, akik nem vagy kevésbé fogékonyak minderre.
Magyarország, a régió mint laktanya sem szellőzött még ki eléggé, meglehet, akkor sem, ha mi, ma negyven felettiek egyszer majd kihalunk. Ez a bűz még mindig erősebb a fociöltözők áporodott, izzadtságszagú férfibrahiságától, mélyen beszívódott sokak pszichéjébe. Mindez tehát a magyar (és nem magyar) korosodó és idősb férfiak mentalitástörténetének szerves része, és lehet, csak a biológia veri majd le- vagy ki.
Mi sem jellemzőbb, hogy a szexuális zaklatási ügy főszereplőjének író kortársa teljes mértékben kiáll mellette, mert anno segített rajta, nagy alkotó, és különben is. Emlékszem az író egyik önéletrajzi írásának részletére: valahol az ötvenes évek elején kicsapják Budapestre nevelőszülőkhöz. Akik, hogy ne legyen gondjuk vele napközben, kikötik egy fához a kecskék közé. Egy gyereket ez egy életre traumatizálhat, világos. De, írjuk le még egyszer: egy egykori áldozat sem érthető meg akkor, amikor egy zaklatót menteget, bármilyen indokkal is teszi ezt. Sőt, talán pont neki kellene a legjobban együtt éreznie az áldozatokkal.
De nem, mintha még mindnyájan ott lennénk kikötve magunk is a kecskék közé, csak nézünk, és nem értünk semmit.
""Az egyik első helyzetgyakorlat során például valóságos pofonoknak és csókoknak kellett elcsattanniuk. Az egyik osztálytársam, akinek akkor még a nevét sem tudtam, a nyelvét dugta a torkomig, majd megpofozott..." - idézte fel a szörnyű megaláztatás pillanatait Berni. "
" a Mesél a bécsi erdő egyik jelenetét kellett eljátszanunk fürdőruhában, vizesen. Mivel kevesebb volt a fiú, így a lányoknak kétszer kellett előadnia ugyanazt. Ezalatt a vizsgabizottság mellett dideregtem szinte meztelenül, félelemben. Lehet, hogy a többi lánynak nem, de nekem olyan sokkot okozott, hogy a vártnál hamarabb, ott jött meg a menstruációm" - emlékezett vissza. "
Miért nem ment hűtőházba rakodónak, ott kapott volna pufajkát. Kicsit szánalmassá kezd lenni ez az egész.
Más szakmában semmi kellemetlenség, semmi nehézség nincs, ott csupa móka és kacagás van. Kérdezzenek már meg például egy kőművest miket és milyen körülmények között kell csinálni?
- Akkor nem láttam ebben, ahogy a többiek sem, semmi kivetnivalót: arra gondoltam, hogy milyen boldoggá tettem a tanáromat. A szüzességemet 14 évesen vette el. Rá két évre eljött, és a nagyszüleimnek is bemutatkozott, akik a testvéremmel neveltek minket. Ismerték, hiszen ők neveltek és bejártak az iskolába, ha kellett. Akkor azért jött, hogy "engedélyt" kérjen, mert addig titokban kellett tartani, nehogy baja legyen ebből.
Amikor a lány nagykorú lett, a férfi megkérte a kezét. Anna akkor még boldogan mondott igent, csak évekkel később jött rá, ki is az az ember akinek a felesége lett. Miután erre rádöbbent, el is tudta hagyni a férfit, írja a Blikk.
A szakmában már régen szóbeszéd, hol mi folyik. Az a baj, hogy félnek, de meglehet, nem ez az első és utolsó eset. Kollégákkal beszéltünk, hogy nem vagyunk egyformák, nem lehet hibáztatni egyetlen áldozatot sem, mert amikor valaki tiszteletlenül közeledett felém, és sem voltam képes senkit tökön rúgni, elküldeni az anyjába.
Heller anyót is molesztálták tini korában, de ezt ő nem rosszallóan fogadta, épp ellenkezőleg: természetesnek tartotta, így érthető miért nem talált semmi különöset a migránsok erőszaktevési gyakorlatában sem. Minderről az ominózus kölni szilveszter éjjeli események kapcsán beszélt.
Fábián Anita valamiféle TV-sorozat sztárja volt, ezt nem tudtam, de ránéztéből az esze biztosan megvan hozzá. Megtudtam azt is – bár nem voltam rá kíváncsi – hogy kirúgták a bizonnyal művészettörténeti jelentőségű sorozatból és ezentúl a színpadon fog szerepelni. Hogy kecskével, vagy csak úgy, az nem tudható. Bár elképzelem, hogy Schilling Árpád mit ki tudna hozni egy Fábián, Sárosdi és egy kecske szereposztásból a Krétakörben. Jó, inkább nem képzelem el.
Tehát ennyit tudunk Anitáról. Valamint azt, hogy a nagyszerű díva megosztotta a világgal kecskéje szomorú esetét, összefüggésben Sárosdi művésznő zaklatásának minden képzeletet felülmúlóan borzalmas történetével. A históriát egy videóüzenet keretében osztotta meg a művésznő nagyérdeművel, ezt azonban azóta eltüntette. Valaki, akinek esze is van, bizonyára szólt neki. Talán a kecske.
Anita ezt a következőképpen meséli el nekünk: „Volt a lába között az a két hatalmas félkilós here, ami aztán belobbant, beindult az ivarérettség, egyik napról a másikra elvesztettük, ahogy leszállt az agyára az áthatolhatatlan hormonköd, egy büdös, bunkó, paraszt pasi lett belőle, rajtam keresztülszaladva futott a lányokhoz, letarolta őket, figyelmen kívül hagyva, mit akarnak a lányok, felvette ezt a buta arcát, mintha nem is az én kecském lenne…” Hát így esett.
Hogy a „lányok” az adott pillanatban mit akartak azt nem tudom, részben mert nem voltam ott, részben pedig mert nem vagyok kecske. De azt tapasztalatból mondhatom a művésznőnek, hogy mikor a nőstények ivarzani kezdenek, akkor a nőstények is agyon is fogják taposni a nagy igyekezetükben, az ellenkező irányból, amint megérzik a bakkecske szagát.
DE MÁR NEM FOGJÁK. KÓKUSZKA BARÁTUNK NEMVÁLTÓ MŰTÉTEN ESETT ÁT.
Innentől kövér lesz és unott, rosszkedvűen rágcsálja gazdasszonya muskátliját és megfoghatatlan hiányérzettől hajtva az öngyilkosságon gondolkodik, elszánt önsorsrontó lesz mint Jimi Hendrix és széna túladagolásban akar meghalni.
Anita azonban nem csak a kecske sorsát törte derékba. „Az ivartalanítás a megoldás, ami a bakokat illeti. Sziasztok csajok, keressetek, ha gond van.” Búcsúzik a nézőktől iszonyatos áthallásokkal. Hogy miért keressék a csajok, ha „baj van”, azt nem tudom. Lehet, hogy ő maga herélte a szerencsétlen Kókuszkát? És vállal bérmunkát is? Most, hogy kirúgták, ideje az van.
A történet szép karriert futott be. Mindenki nyilatkozott, írt (most én is) róla és mindenki férfiherélő fenevadnak ábrázolja a szőke dívát. Pedig dehogy. Szegénykém csak pontosan olyan buta, amilyennek egy szőke színésznőnek lennie kell. Thália papnőit már az ókorban sem az eszükért szerették. Úgy gondolta, népszerű dolog lesz egy ilyen történetet közzétenni, a következményekkel pedig nem gondolt, mert nem is tudta, hogy vannak olyanok.
Az akció, amúgy, sikeres is volt, hiszen Fábián Anitáról beszélnek egy darabig, és mint tudjuk az a legfontosabb. Szerencsétlen kecske pedig, felöltve androgün jellegét, lassan hulló szakállal búsan legel a kertben. Lapozzunk.
Azt ugye nem tudjuk, mert bírósági tárgyalás nem volt. Nyomozás se. De most mindenki rájön, hogy őt molesztálták. 10-20-30-100 éve. És ha valakit mégsem, az is elkezd kutakodni az emlékei között, mert az nem lehet, hogy Bástya elvtársnőt még csak nem is zaklatták.
A #meetoo-kampány mostanra végtelenül unalmassá vált. Már csak egyetlen szórakoztató eleme maradt, ahogyan a libtard bagázs őrjöngve meglincseli saját kulturális idoljait. Eleinte meglepetés erejével hatott, és szórakoztatott, de már csak arra vagyok kíváncsi, mikor unják meg, és hogy egyáltalán képesek-e leállni, mielőtt felégetik a kulúra foszlányait is azáltal, hogy tendenciózusan megsemmisítik művelőit.
„Mint azt az egész színházi szakma tudja, Kalmár Péter az általam vezetett színház egyik reprezentatív produkciójának létrehozása során tíz nappal a premier előtt itthagyta a produkciót, mert rendezőként képtelen volt befejezni a darabot. Sikeres pályámmal szembeállítható az ő sikertelensége. Megértem a féltékenységét, irigységét, de az a rágalomhadjárat, amit ellenem, a családom és a társulat ellen folytat, egy magát európai állampolgárnak tartó művésztől megengedhetetlen és értelmezhetetlen. Ugyanezt gondolom mindenkiről, aki a rágalmait megosztja, blogolja vagy a sajtó munkatársaként közzéteszi. Éppen ezért kénytelen voltam mindannyiuk ellen elindítani a jogi eljárásokat. Jelen nyilatkozatom felhasználását kizárólag a közösségi médiában engedélyezem.
Kerényi Miklós Gábor Kossuth-díjas rendező, Kiváló Művész, az Operettszínház művészeti vezetője.”
