Mikor rájöttem, mennyire esetlegesek az emlékeim, mennyire részlegesek, csonkák, torzak – nem akartam már emlékezni semmire.
Mikor rájöttem, a dolgokban az érzékeim korlátai munkálkodnak, hogy tapasztalataim örvényébe zuhanva kap lángra minden, ami elér – nem akartam már semmit látni, hallani, szagolni, ölelni.
Szavakból szövöm a hálót, hurkolom, csomózom a zsineget, saját mirigyeimből fakasztottam fel, ott tekereg a lábam előtt, elvarázsoltan követem, hogyan lesz a kezeim között belőle biztosan összefogó bog, tartós szerkezet. Mintha nem is én dolgoznék rajta, hanem maguktól kapcsolódnának össze a szálak, alakulnának ki a kötések. Kettős csomót kötök, halászcsomót, egyszerű kötést használok, míg feszes lesz a háló és erős, eltéphetetlen. Majd a kész hálót végighúzom az óceánok, a tengerek alján, a folyamok, a folyók medrében, felfelé a patakok, az erek kanyargós vájatain, s lélegzet-visszafojtva lesem, rettegve várom, hogy amikor kiemelem, lesz-e a valami más is benne, mint amit én helyeztem bele.
Létezik egy olyan odafigyelés, túlvilági fókuszálás, amitől a szavak vízcseppeknek kezdenek tűnni, a mondatok hullámoknak, az egész nyelv pedig óceánná változik, amelyben minden jelentés, utalás nélkül, értelmetlenül háborog a mélység.
Az élet a zsibárusok világa, Egy hangos vásár, melynek vége nincs. Nincs semmi tán, melynek ne volna ára, Megvehető akármi ritka kincs. Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak Kufár lélekkel hasznot, üzletet; Itt alkusznak, amott már áll a vásár, A jelszó mindig: eladok, veszek!...
Raktárra hordják mindenik portékát, Eladó minden, hogyha van vevő: Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság, Rajongás, hit, eszmény és szerető. Aki bolond, holmiját olcsón adja, Az okos mindig többet nyer vele, A jelszó: egymást túl kell licitálni, Ádáz versennyel egymást verve le!
A szív az üzlet leghitványabb tárgya S eladják mégis minden szent hevét. Akad vevő rá, egymást licitálja, Hogy a holmit atomként szedje szét. Folyik a vásár harsogó zsivajban, Az egyik kínál, másik meg veszen, Csak néhol egy-egy végképpen kiárult, Kifosztott lélek zokog csendesen.
Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben, Bolondok bizton, balgák szerfelett, Eddig az ő példájukat követtem, Ezután én is másképpen teszek, Lelkem, szivem kitárom a piacra, Túladok én is minden kincsemen... ...De nincs erőm íly nyomorulttá válni, Óh, nincs erőm, én édes Istenem!...
mi marad amit hazavihetnénk előre csomagolt mozdulatainkból az arcunkra festett nevetésből az illendőség határain belül rekedt kíváncsiságból a túlöltöztetett vágy nevetséges kitakarózásaiból a járt utak járhatatlanságából a csavargó boldogság kiéhezett tekintetéből néhány őszintének látszó villanás a szánalom ügyetlen szómorzsái pár ujjbeggyel felszedett érintés egy madár se látta ölelés
Ha majd mezítláb elmegyek felhőingben a tér felett, Az óbudai fák alatt ha megfordul az út velem, S lábam alá mint fű simul a tejúton a végtelen, Hogy odaát is jó legyen. Ne szánjatok, hogy ennyi volt, Hogy csak ez volt az életem. Láttam fázni egy csillagot és boldognak a gyöngyvirágot.
Évek telnek, s én még kereslek, kereslek a Napját vesztett hajnalokban, kereslek az elhagyott paloták mélyén, ahol denevérszárnyak ütlegelik a levegőt, kutatok utánad a véghetetlen álmokban. És kérdem akkor a folyót, mi a boldogság, s a folyó azt mondja, bennem csak a víz sodródik. És kérdem akkor a hegytől, mi a boldogság, s a hegy azt mondja: én csak az a hely vagyok, ahol vagyok. És kérdem akkor az emberektől, mi a boldogság, s ők nem felelnek, a szem öbléből az arcuk dombjain sodró- dik át a víz.
Ne sírj kedvesem, egyszer minden elmúlik, hisz oly rövid a lét, egy nap már se öröm, se bánat nem ér, fű lesz a takarónk, nem dobban bennünk szív, nem lüktet bennünk vér, s kezünkkel nem keressük egymás kezét.
De addig maradj, kedvesem! Maradj, míg fénybe foszlik a holdas éj, hallgasd az éji világ ezer neszét, elhal az egyik épp, míg a másik születik, látod a porból mászik elő, ki tudja meddig, de él.
Nézem a szemed, tükör, ott vagyok benne. Lecsukod a szemed, ott maradtam benned. Csak téged látlak, én beléd vesztem. Mi marad ebből a nyárból, a kert sarka, virágok, egy esőn felejtett szék, nagymama hófehér haja, az ablak mögül ő néz, s a szemet vakító napsütés.
Az életünkben vannak olyan órák, Mikor balsorsunk vészharangja kong, Mikor fekete arcú gyász hajol reánk És messze, messze süllyedő hajók, Amelyeken reményünk kincse süllyed, Szemek, miket ajkunk csókolni vágy S melyek örök álomba szenderülnek. Oly kurta az üdv, oly tág a világ!
- S valaha majd aranyos naptüzésben Megyünk egy tájon boldogan tova, Egünk biztatva mosolyog le kéken, Érezzük, szép perc, nem térsz meg soha És váratlan szívünkbe tör egy álom, Ólmos, kormos, kegyetlen, kusza gond: Valaki végsőt sóhajtott e tájon
Opálos színei bágyadt ködében Leszáll reám a kora alkonyat, Kései tűzrózsák nyílnak a réten S az égen a mély csöndesség fogad. Nagy topolyafák gallya hullong gyéren És sötétben hallgat a tó S a kolomp úgy méláz a lomha légben, Mint altató.
Hűs szele húz át az ősznek a réten, Fázik a lelkem, érzi a deret, Keresnék valamit a messzeségben, Kihunyt fényt, elnémult üzenetet... Oly hirtelen borult az est fölébem S az ősz oly gyorsan rámtalált, Úgy állok itt a hervadó vidéken, Mint a topolyafák.
Felhők, vándorfelhők szállnak, szállnak Egy határból a másik határnak. Csend van. A nap leáldoz mögöttök. "Felhők, vándorfelhők, honnan jöttök?" ,Napnyugatról, szabad magyar földről, Ahol az ég kékebben tündököl, S illata most édesb a virágnak.' "S merre szálltok felhők, milyen tájnak? Örök vándorárnyak, merre mentek?" ,Napkeletnek mindíg napkeletnek, Hol a lelkek rabságban remegnek, S honnan százezer szív el-kivágyik. Megmondjuk, hogy nem tart már sokáig.'
Eredj, ha tudsz... Eredj, ha gondolod, Hogy valahol, bárhol a nagy világon Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod, Eredj... Szállj mint a fecske, délnek, Vagy északnak, mint a viharmadár, Magasából a mérhetetlen égnek Kémleld a pontot, Hol fészekrakó vágyaid kibontod. Eredj, ha tudsz.
Eredj, ha hittelen Hiszed: a hontalanság odakünn Nem keserűbb, mint idebenn. Eredj, ha azt hiszed, Hogy odakünn a világban nem ácsol A lelkedből, ez érző, élő fából Az emlékezés új kereszteket.
A lelked csillapuló viharának Észrevétlen ezer új hangja támad, Süvít, sikolt, S az emlékezés keresztfáira Téged feszít a honvágy és a bánat. Eredj, ha nem hiszed.
Hajdanában Mikes se hitte ezt, Ki rab hazában élni nem tudott De vállán égett az örök kereszt S egy csillag Zágon felé mutatott. Ha esténként a csillagok Fürödni a Márvány-tengerbe jártak, Meglátogatták az itthoni árnyak, Szelíd emlékek: eszeveszett hordák, A szívét kitépték. S hegyeken, tengereken túlra hordták... Eredj, ha tudsz.
Ha majd úgy látod, minden elveszett: Inkább, semmint hordani itt a jármot, Szórd a szelekbe minden régi álmod; Ha úgy látod, hogy minden elveszett, Menj őserdőkön, tengereken túlra Ajánlani fel két munkás kezed. Menj hát, ha teheted.
Itthon maradok én! Károgva és sötéten, Mint téli varjú száraz jegenyén. Még nem tudom: Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, De itthon maradok.
Leszek őrlő szú az idegen fában, Leszek az alj a felhajtott kupában, Az idegen vérben leszek a méreg, Miazma, láz, lappangó rút féreg, De itthon maradok!
Akarok lenni a halálharang, Mely temet bár: halló fülekbe eseng És lázít: visszavenni a mienk! Akarok lenni a gyujtózsinór, A kanóc része, lángralobbant vér, Mely titkon kúszik tíz-száz évekig Hamuban, éjben.
Míg a keservek lőporához ér És akkor...!!
Még nem tudom: Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, De addig, varjú a száraz jegenyén: Én itthon maradok.
Köszönt egy ember: "Egészséggel járjon". "Adjon Isten",... feleltem halkan én. Köd ült, csend ült az elhagyatott tájon, S szürke varjak egy száraz jegenyén.
Mint valami fogadás, esküvés, A ködben úgy koppant tompán a szó, Aztán két összedobbant szívverés, Elvált, mint óceánon két hajó.
Először látott - utoljára tán, Először, tán utolszor láttam én, A varjak e szürke nap hajnalán Jajgattak a ködben, a jegenyén.
A szemünk összevillant hirtelen, A szívünk dobbant, megzajlott a vérünk, Pedig nem történt semmi, semmi sem. Csak jól esett, hogy magyarul beszéltünk.
Saját szavunkat ki hozza vissza, az eleven, az alig kimondott szót?
Amerre a szó repül, elszáradnak a füvek, elsárgulnak a levelek, hó hull. A madár visszatérne. A szó soha, az alig kiejtett szó, a te szádba. Más szavakat küldesz utána, szavakat, tarka, puha tollat. A szó gyorsabb, a fekete szó. Mindig célhoz ér, nem hagyja abba a célhozérést.
Jobb a kés mint a szó. A kés lehet tompa is. A kés gyakorta elvéti a szívet. A szó soha.
Nézem a vihart, mely tépi a fát: ellangyosult napokból kél fel, szorongó ablakomra ráver s a messzeségből jön oly hírrel, mit barát nélkül szív nem bír el, Nővér nélkül nem ölel át.
A vihar rohan és átformál, erdőn s időn keresztüllép, s időtlen minden ott, ahol jár, a táj, akár egy ősi zsoltár: komolyság, súly és öröklét.
Amivel küzdünk, míly parányi, a ami velünk küzd: végtelen. Hagynánk e vihart úrrá válni rajtunk úgy, mint a földön bármi, mi is tág lennénk s névtelen.
Amit legyőzünk, kicsit érő, s kicsinnyé tesz a diadal, ami örök és égigérő, nekünk hajolni nem akar. Az angyal ő, az Ószövetség küzdőinek ki megjelent: ellenfelének vágya láttán, mely megfeszült, érchúr a hárfán ujjával érintette testét, s mély dallamokat pengetett.
Kit ez az angyal letarol, - s ő oly gyakran felhagy a harccal, - az naggyá nőve, büszke arccal lép ki a kemény kéz alól mely átformálta rátapadva. Nem csábítják diadalok. Úgy növekszik, hogy győztes rajta Az, ki mindig a nagyobb.
Uram, elég. Nagy volt a nyár s meleg. Nyugtasd el árnyékodat a napórán s az őszi rónán száguldjon szeled.
Tedd teljessé végső gyümölcseit: érlelje még pár déli nap sugára, teljességet adj: nehéz borába a végső édességet kényszerítsd.
Kinek nincs háza, nem lesz soha már. Ki most magányos, társat ne reméljen. Virraszt, olvas, levelet ír az éjben, és nyugtalan sétál föl és alá sodródó lombok közt a sétatéren.
Bágyadt szökőkútként fakadnak végtelen vágyból véges tettek: mind rögtön reszketőn lelankad. De mit belsőnk másként elhallgat erőt és vígságot mutatnak e könnyed táncoló könnycseppek.
Tudod hogy érted történnek mindenek – mit busulsz? A csillagok örök forgása néked forog és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog a te bünös lelkedért.
Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs Madárka tolla se hull ki, – ég se zeng, – föld se remeg, hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg, aki téged meg nem ért.
Mert kedvedért alkotott mennyet és földet s tengereket, hogy benned teljesedjenek, – s korok történetét szerezte meséskönyvedül, – s napba mártotta ecsetét, hogy kifesse lelkedet.
Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked! És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot, hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott annyi bús szerelmeket,
szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyú legyen, eleve elosztott számodra szépen derűt és borút, sorsot és véletlent, világ nyomorát, inséget, háborút, mindent a lelkedre mért
öltöny gyanánt: – úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút, amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt a te bűnös lelkedért!
Mert ne gondold hogy annyi vagy amennyi látszol magadnak, mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod tükörében magadat,
és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak, és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt az adamant rudakat.
Nekem ma ne mondd, hogy szép az ősz, mely fölöttem, mint az elmúlás köröz, s elrozsdállja nyárból maradt legszebb napjaim. Nekem ma ne mondd, hogy ne sírjak, hisz újra itt vannak kertemben a varjak, s bánatában még az ég is velem könnyezik. Ma nem hat rám az ezerszín varázslat, nem lát szemem sem bíbort, sem lilákat, csak ólmos, szürke ködbe vész vádló tekintetem. Ma nem hiszek se neked, se másnak, tudom, hogy épp ma lett vége a nyárnak, s hogy kicsit belehaljak, ma hagyd ezt meg nekem.
Talán élhetném más életét, Talán érezném, mi más lelkét tépi szét, Talán tudnám más szívében a gondokat, Talán eltalálna néhány másban fogant gondolat – De nem élhetem, csak a saját sorsomat, Érezhetem, mit az élet nekem ad, Nem tudom, csak én szívem rejtekét, Széthullok néha, úgy érzem, szerteszét… Túl nagy a világ és néha túl kerek, Vannak napok, mikor túlontúl szögletes, Elér az együttérzés göcsörtös keze, De néha elég nekem a magam élete.
Emlékszem, egyszer azt kérdeztem magamban hogy nekünk vajon két őrangyalunk van-e mert mindig együtt vagyunk s két őrangyal pazarlás. Nekünk egy is elég lett volna. Nem fordult meg fejemben Hogy nem leszünk együtt majd egyszer És akkor az angyal Kénytelen választani Vagy lemond róla egyikünk. Valld be Nem bántad meg, hogy végül Csak nekem hagytad?
