Szegfű Lászlótól korábban csak ilyesmiket idéztünk kettős jelentésű hőgy, hölgy szavaink magyarázatának és a velük kapcsolatos elmélkedések társaságában:
Szegfű László: „Sarolta, az erdélyi Gyula (II.) vezér leánya, Géza fejedelem hitvese, Szent István édesanyja. Török eredetű nevének jelentése – a nyelvtudományok művelőinek egybehangzó véleménye szerint – ’fehér menyét’, ’fehér hölgymenyét’, ’fehér arcú hölgymenyét’. A kortárs merseburgi püspök, a szorb származású Thietmar azonban más néven említi: »Beleknegini, id est pulchra domina slavonice dicta«. E név megítélése már közel sem egységes, felmerült a ’mókus asszony’, ’fehér úrnő’ vagy ’fehér fejedelemnő’ jelentésmagyarázat, de ennek a pulchra domina ellentmond. A szó szerinti fordítás – ’Szépasszony’ – célravezetőbbnek tűnik. Ősi hiedelemvilágunkból ismert ugyanis egy nagyhatalmú női principum, aki a szerelemre, házasságra, gyermekáldásra, közvetve tehát az új élet keletkezésére vagy annak meggátlására van (rontó vagy segítő) hatással. Őneki bizonyos vidékeken (Erdély, Őrség stb.) szinonimája a menyét; azonos hiedelmek, babonák, szokások fűződnek mindkettőhöz (sőt a menyét megszólításában gyakran Menyétasszony, Szépassszony! szerepel). Ugyancsak kortárs szerző írja Saroltáról, hogy »e hölgy vezetésével kezdődött a kereszténység Magyarországon«, tehát minden bizonnyal a keresztségben is kapott új nevet, de ez feledésbe merült, nem lehet azonos a Thietmar által említett névvel. Török eredetű nevét, a Saroltát, (hiedelemvilágbeli) jelentéstartalmát megőrizve fordították tehát »a szlávok« (slavonice dicta) Beleknegininek, azaz ’Szépasszony’-nak (Szegfű, MSH. I, 239–51).”
Itt porosodik azonban a polcaimon egy könyv (na jó, míves üveges könyvszekrényben van valójában), a filológus Horváth János és Székely György szerkesztésében Középkori kútfőink kritikus kérdései címmel (Akadémiai, Bp.,1974), benne Szegfű Sarolta c. tanulmányával (239--51), ezt talán még nem töltötték fel a világhálóra. Szintén cincáljuk majd ezt a Sarolt--Beleknegini--Adelhaid-kérdés és a kapkan házasodási szándéka kapcsán.
Ezenkívül részletek kerülnek majd terítékre Tisztességtelen ajánlat, avagy Sarolt, Szent István édesanyjának megkörnyékezése c. legújabb írásomból. Ezzel egyúttal a kapkan tisztség vizsgálatában is elmerülhetünk magyar nyelven még nem vizsgált adatok, összefüggések segítségével.
Mielőtt történetírásunk feltörekvő reménységei és a fogyasztói oldal végleg letüdőznék, hogy Szent István apja a pogány mágusok mellett pusztán a Liudolf-háztól és a markában levő pápaságtól kapta az ideológiai impulzusokat, és Veszprémvölgyben csak ártalmatlan görögkeleti szerzetesek fészkelődtek, ki kell, hogy ábrándítsak mindenkit, mert Géza király (bitakhš?) akár Bizáncból is kaphatott bolgár mintára kamelaukion jellegű koronát...
Rendben, köszi előre is! Ma jó párat átnéztem, átolvastam belőlük részeket, aztán kiderült, szinte mind fönt van már a neten. De egy sor új anyagot is találtam itt.
Mindegyikük király volt, Kristó is elismeri. A különbségtétel -- hagyományosan -- a hithez való tényleges hozzáállásukon alapult, ez alapján számozták Géza nevű királyainkat, s ezért kezdték a katonai, ideológiai szempontból rendkívül sikeres Istvánnal a sort. Szent István édesapja emiatt kimaradt a jóból, ahogyan a dinasztia legkorábbi, de legalábbis Árpád előtti ismert tagjainak kihagyása a kollekcióból ugyanily önkényes.
Ennél már csak szilaj természetű felesége művelt különb dolgokat (ővele szintén bőven szeretnénk még foglalkozni), mindenesetre Thietmar ezt jegyezte fel Gézáról: „igencsak kegyetlen volt, és sokakat ölt meg hirtelen felindulásból. Mikor kereszténnyé lett, indulatosan lépett fel tusakodó alattvalóival szemben e hit megerősítéséért, és a régi bűnt az Isten iránti buzgalomtól felbuzdulva elsöpörte. Ez a mindenható Istennek, de [más] istenségek különféle hiú képzetének is áldozott, s midőn főpapjától szemrehányást kapott ezért, magáról azt állította: elég gazdag és hatalmas ahhoz, hogy ezt megtehesse.”
"a bálvány papjainak szeme láttára felgyújtotta azt"
Még Géza megkeresztelése után is folyt a buli, a nem épp legkeresztényibb király ezek szerint nemcsak személyében látogatta az új vallás szempontjából pogánynak minősülő helyeket, sziklákat és forrásokat, hanem voltak olyan papjai is, akik ilyen "barbár" fabálványoknál tartottak szertartásokat. Adalbert legendájának szavaiból következtetve az efféle szeánszok népszerűsége a közrendűek körében sem lehetett épp elhanyagolható. Így aztán nem csoda, hogy -- Querfurti Brúnó tanúsága szerint -- a cseh püspöknek itt is meggyűlt a baja a tévelygőkkel: mindössze annyit tudott elérni, hogy "miután kissé eltávolította őket a bűntől, a kereszténység árnyékát nyomta rájuk".
Zolnay i.m. 55. idézi a többnejűség kérlelhetetlen ellenfelének legendáját és a szoborégetést, de abban nem esik szó az említett bálvány nevéről. Talán a középkori boszorkány (striga)-égetések játszottak szerepet az elmélet kialakulásában? Vagy létezik másik, az idol sorsa szempontjából bővebb szövegvariáns?
Mindenesetre a vár és város egyik elnevezése szláv, mi magyarok is ezt vettük át, a másik, német elnevezés pedig a szemközt a Dunába torkolló Garam nevéből származtatható. A többi okoskodás kevéssé látszik valószínűnek.
S. Nagy Emese szerint az említett kápolna, Vajk feltételezhető szülőhelye a Vitéz János stúdiójának nevezett helyiség alatt került elő (Zolnay i.m. 68).
Esztergom nevének származásával kapcsolatban a magyar Wikipédia szócikke ugyan valóban első helyen említi az Isterrel való kapcsolatot, de nem derül ki, ennek az adatnak mi a forrása. A földrajzi nevek tekintetében mérvadónak tekinthető szótár, a Kiss Lajostól származó Földrajzi nevek etimológiai szótára csak a másik két említett származtatást ismeri. Ezek szerint az egyik lehetőség, hogy a település valaha ott élt bolgár-török kézműveseknek köszönheti a nevét: az estrigin (vagy estrogin) küpe jelentése ’bőrpáncél’. A szó első eleme ebben az esetben a szláv eredetű ’tímár’ szó (régi szerb-horvát strgun ’tímár, cserzővarga’). Ennél valószínűbbnek tűnik, hogy a szláv ’őrzött’-ből származik, ilyen típusú helynevek ugyanis máshol is vannak: ilyen a cseh Střehom vagy a lengyel Strzegom. Azt, hogy a név elején eredetileg nem volt magánhangzó, a város latin neve (Strigonium) is megerősíti. A mai szlovák Ostrihom a szóhatár eltolódásával alakult ki: vo Strihome > v Ostrihome ’Esztergomban’ (a többi szláv nyelvbe ez, illetve a magyar alak került be).
S. Nagy Emese: "Annak a köztudatban sokáig élő feltételezésnek, hogy Géza Esztergomban szláv várba telepedett volna, az ásatások negatív leletanyaga ellentmondott: a nagyméretű kővár létrehozása feltétlenül Géza és István nevéhez kapcsolható ... Az új ásatások során megtalált kora Árpád-kori királyi palota részleteiből ... nagyszabású, nagy kiterjedésű, jól megerősített központ körvonalai rajzolódnak ki előttünk. Ez semmivel sem marad el a szomszédos, ugyancsak ez idő tájt alakuló államok fejedelmi központjai mögött. Némelyiket jelentősen felül is múlja." (Zolnay László: A középkori Esztergom; Gondolat, Bp., 1983, 67-8)
Mátyás Flórián 1894-ben papírra vetett véleményétől függetlenül egyébként a Goron-Garam folyó és a vele szemben álló Gran-Esztergom neve azonos eredetre mehet vissza, sőt a csak keletre nyitott hatalmas bényi földsáncnak mint morva székhelynek, erődítménynek lehet köze az ezredforduló előtti Árpádokhoz. Nem feltétlen tévesztésről van szó ebben az esetben, bármi igazságmorzsáját véljük is felismerni a "Goronban" (eredetileg aligha "in flumine Goron") történő felövezésnek.
Kézai: "Ezután jött Hunt és Pázmán, két vér szerinti testvér, páncélos vitézek, akik Svábországból erednek. Ezek katonáikkal együtt Magyarországon áta tengeren túlra igyekeztek. Géza fejedelem visszatartatta őket, s később Szent István királyt a Garam folyónál, német szokás szerint, lovagi karddal övezték fel." (Bollók János ford.)
Sőt, e besenyőpáholás részletezésekor megint feltűnik Dávid és a filiszteusok előképe: "Mert miként Isten az ő felkentjét, Dávidot egykor angyala pártfogásával szabadította meg a filiszteusoktól, őt is így ragadta ki üldözőnek kezéből, kivezetve és elvezetve az üdvözülésre [vö. 2Sámuel 22,1]."
Egy besenyő betöréssel kapcsolatban is feltűnik a karddal való felövezés:
"... a besenyőknek a hittől jócskán idegen és szinte vadállati balgaságú, értelem híján való népe rombolni tört országának határaira ... Az ellenség már közeledett, városfalat már bekerített, mikor váratlan rajtaütéssel a hadnagy serege rajtavert. Akkor mindkét részről viaskodni kezdtek. Ezekre Isten oltalmának ereje kötött kardot, amazok esztenlenségük súlya alatt elejtik a kardot."
"... a még gyermek István a főemberek és a köznép kegyéből dicsőségesen az ország trónjára emeltetvén, lángoló lélekkel kezdte terjeszteni az igazságot, mert ámbár még gyermekéveinek virágjában állt, nem a száján volt a szíve, hanem szívében volt a szája [Sirák 21,29]. Nem feledve a Szentírást, melyért szerfölött hevült, a megfontoltságot és az igazságot tartotta szeme előtt Salamon szavai szerint: 》Ha bölcs hallgatja őket, gyarapítja tudását, az értelmes megtudja, hogyan kormányozzon《 [Péld. 1,5]. Igazságtalanságot elkövetők és azzal egyetértők nem állhattak meg szeme előtt, hanem minden rendeletében Isten hű sáfárának [Lukács 12,42-43] mutatkozván azon kezdett elmélkedni, hogy ha a szent keresztségben már újjászületett népről leveszi a fegyelem gyeplőjét, utóbb könnyen visszatér az hiú tévelygésébe. Így az egyház tanai szerint oktatta, rárakta nyakára a fegyelem igáját és törvényeit, s a gonoszság minden mocskát a földig lerontotta.
3. Bizonyos nemesek pedig, kiknek szívében féktelenség s restség fészkelt, látván, hagy kényszerből el kell hagyniuk a megszokottat, ördögi sugallatra elvetették a király meggyőződését, és a korábbi élvezetekre adva ismét lelküket, fegyvert ragadtak ellene. S már pusztították is városait, majorságait irtották, fosztogatták birtokait, szolganépét gyilkolták, s hogy a többiről szót se ejtsek, már a királyt is bántalmazták. Mikor pedig nem akartak letérni eltévelyedett útjukról, s dühöngésük nem csillapult, a király bizakodván az örök erényben, seregének sokaságával elindult, hogy úrrá legyen az ellenség veszett dühén. Ezek e napokban éppen a köznyelven Veszprémnek mondott várost ostromolták, hogy ezt az ő gyalázatára fordítsák: ott tanyáztak le ugyanis, ahol a király szokott megszállni és tartózkodni, hogy könnyebben nyíljon út más erősségek elfoglalásához. Az isteni kegyelemtől vezérelt király rajtuk ütött; ezek hitükben, azok bizony csak a fegyverekben bizakodtak [1Sám 17, 45], s mindkét részről küzdöttek. Végül, hogy az ellenséget legyőzték, s részint leölték, részint foglyul ejtették és megkötözték, a győztes király híveivel hazavitte a győzelmi jeleket. Ezenfelül birtokaikról – mind a földekről, mind a falvakról – bölcsen rendelkezett, nem úgy, mint egykor Saul, aki legyőzvén Amaleket, az Úr tilalma ellenére a zsákmány javát válogatta ki magának [1Sámuel 15,1-9]. Mert mindebből semmit sem tartott meg a maga szükségére, hanem elmenvén, Szent Mártonnak szentelte, akinek tiszteletére bazilikát is épített. Őket pedig és utódaikat mind a mai napig az egyház szolgáivá tette. Később főembereinek közbenjárására elhatározta, hogy csak tizedet adjanak abból, amijük van, nehogy szorongattatásukban szétszóródjanak a földről." (Kurcz Ágnes ford.)
Veszprémy kimutatja, illetve sejtetni engedi, hogy Szent István gyermekké (puer) titulálása a Koppány elleni, döntőnek megtett ütközet előtt (amely egyébként nem biztos, hogy a Veszprém melletti Sólynál zajlott, hiszen más tudósítás szerint Koppány végül somogyi utóvédharcokban esik el), szóval az említett kiskorúvá minősítése inkább bibliai elem, egy Dávid és Góliát harcát idéző toposz. István kisebb legendája meg is említi Salamont, Dávidot és Sault.
Sámuel I. könyvében Dávid, az egyszerű pásztorfiú felölti Saul király páncélját, s felköti annak kardját, majd rögtön ki is bújik belőle, mivel szokatlannak és nehéznek érzi a fegyverzetet. Inkább az isteni Gondviselésre bízza magát a filiszteus óriással szemben (1Sám 17). Vajk-István gyermekké minősítése tehát egyszerű párhuzamnak látszik ezzel a közismert bibliai-ószövetségi történettel. Hartvik püspök ki is iktatja ezt a motívumot saját legendaváltozatából, mert akkoriban, Kálmán idején a rivális ágból származó Salamon ötévesen történt megkoronázása miatt ez kellemetlen érzéseket válthatott volna ki (a krónika méltatlankodik említett királyunk korai beiktatásán). (Veszprémy László: Szent István felövezéséről; in: Lovagvilág Magyarországon; Argumentum, Bp., 2008, 66--77)
Képes Krónika: "Ama napokban jött Hont és Pázmány is, akik Szent István királyt a Garam folyónál német módra karddal felövezték."
Az még a kisebbik baj, hogy vazallusokat tesz meg a király felavatóivá. Mint Veszprémy László összefoglalta Tóth Zoltán hadtörténész nyomán, ilyesféle aktusok előfordultak abban az időben a Meroving-korszaktól kezdve (pl. Kopasz Károlyt apja övezte fel fegyverekkel 838-ban ünnepélyesen, átadva neki egyúttal királysága egy részét), de ez uralkodóvá avatás volt, meghatározott ünnepnapon, az egyház szentesítésével, előkelők jelenlétében, s magát az aktust az uralkodó apja végezte az ifjú uralkodó vagy herceg 15 éves kora körül. Vajk-István ekkor már jóval idősebb volt, bármelyik időpontot is fogadjuk el a hagyományból születési éveként (967, 969, 975).
997-ben István életkora alapján már semmilyen karddal övezési szertartást nem lehet elképzelni. Koppány elleni csatába indulását megelőző szertartásként Kézai és a 14. századi krónikakompozíció egy lovagkori szokást jelenítenek meg, csakhogy a 11. század vége előtt az még ismeretlen. A koronázási ordók elemei közül a fegyverrel övezés csak akkoriban kezd majd az alsóbb rétegek, az egyszerűbb rétege felé "megnyílni", s válik a lovagvilág jellegzetes szertartásává. Így II. Géza karddal övezése az 1146. évi Lajta menti csata előtt már valóban egy ilyen szertartás, Freisingi Ottó szerint egy, a síkságon álló fatemplomban végzik a püspökök abból az alkalomból, hogy Gézát gyerekkora eddig megakadályozta a fegyverviselésben és hadakozásban.
